Az életem értelme

48.fejezet

Fáradtan nyitogattam pilláimat, és meglepve konstatáltam hogy határozattan sötét van. Vajon meddig aludtam? Telefonomért nyúlva, ami nem tudom miért hevert a földön, jó messze, legurultam az ágyról, amit egy elhaló nyöszörgéssel díjaztam. Mikor végre elértem a készüléket megnéztem mennyi az idő. Még csak este 8 óra! De akkor miért van ennyire sötét? Amint feltápászkodtam, meg is találtam kérdésemre a választ, ugyanis a függönyök be voltak húzva. Érdekes... Nem rémlik, hogy behúztam volna... Mindegy. A szekrényemhez lépve átvettem hatalmas, szürke, Mickey egeres rövid ujjút és egy elég rövid, fekete nadrágot, majd egy fáradt sóhajjal kiléptem a szobámból. Igazából az egyetlen dolog, ami rábírt erre a cselekedetre az volt, hogy, ha már Seonghwa itt fáradozik még este, hogy ebédet csináljon nekem, akkor el is fogyasztom. Aztán alig tettem pár lépést, ráeszméltem, hogy, hacsak nem mászott ki, még mindig a táskámban van. Úgyhogy elkezdtem visszatolatni a szobámba, aminek az ajtaja meglepő módon nem nyílt ki annyitól, hogy neki mentem, úgyhogy megfordultam és kinyitottam. Odamentem a táskámhoz, és kivettem az ebédet. Mikor mentem volna ki újból, arra jutottam, hogy jó lesz az hidegen, megeszem itt. Úgyis van a zacskóban evőeszköz.

Lassan falatoztam, minden egyes falattal megküzdve, mivel alapból se, és főleg ébredés után, nem nagyon volt étvágyam. De semmiképp sem akarom, hogy Seonghwa fölöslegesen dolgozzon. A felét kb. sikerült megennem, aztán vettem egy nagy levegőt és kimentem a folyosóra.

– Oké. Gyere! – fogtam meg az ott árválkodó szintetizátort egy hatalmas sóhajjal, majd beszenvedtem a szobámba. Letettem az ágyra, én meg leültem elé. „Nem hordozza a sikertelenségeket, a rossz emlékeket, sem a balszerencsét". Yunho aztán tudja, hogyan ültessen bogarat az ember fülébe. És persze tudom. Igaza van. Csak... Hülye vagyok...

Bekapcsoltam az elektronikus hangszert, majd nagy levegőt véve lenyomtam rajta a Done for me (Punch) első akkordját. Abban a pillanatban kirázott a hideg, ahogy öt év után először hozzányúltam a hangszerhez. Öt év. Elképesztő! Ennyi ideje még csak gondolni sem bírtam zongorára. Mindig megjelent előttem annak a nőnek a képe, ahogy romba dönti az álmaimat. Egy újabb nagy levegő kíséretében elkezdtem játszani a dalt, szinte csigalassúsággal.

–Jiulge neoege namgyeojwotdeon chueokkkajido, baralge neowaui gieokdo namji mothage, deoneun dagagal su eopseo nege, ireon maeumi neomu duryeowo, neoui gieok modu gajyeoga jwo, da jiwojwo...

Ekkor megindultak könnyeim. Egyszerűen nem bírtam tovább énekelni. Remegő kezeimet leemeltem a hangszerről, és erőtlenül ölembe ejtettem. Próbáltam összeszedni magam, mire kinyílt az ajtó. És Yunho konkrétan beesett rajta. Hatalmas, meglepett szemekkel néztem rá, és ő is valami hasonló, döbbent tekintettel nézett rám.

– Öhm... Ne haragudj... Én csak... – tápászkodott fel a földről, mivel, mint már mondtam, KONKRÉTAN beesett rajta. – Nem volt ott a zongora... És... Ajtó... És... Táma... – magyarázkodott össze-vissza, közben össze-vissza hadonászva, majd, mikor észrevette könnyes szemeimet, azonnal úrrá lett rajta az aggodalom. – Minden rendben? – ült vissza a földre, mire egyszerűen kitört belőlem a jó ízű nevetés. Hát mekkora hülye már! Épp, hogy feláll és már vissza is ül...

– Azt hiszem fáradt vagyok már hozzád – jelentettem ki röhögve, mire zavartan megvakarta a tarkóját, majd elmosolyodott.

­– Szépen játszol – mondta pár pillanattal később, mire abbamaradt nevetésem.

– Nem kell... –kezdtem lesütött szemmel, de belém folytotta a szót.

– Nem azért mondom, hogy megóvjalak a rossz kritikától – mondta hitetlenül, mire csöndben bámultam a kezeimre. – Azért mondom, mert szépnek és megindítónak találtam, ahogy zongorázol és énekelsz – mondta, mire hatalmasat dobbant a szívem. – Tényleg! Már jobban van a torkod? – érdeklődött kedvesen, mire egyszerűen újabb könnyek folytak le az arcomon. – Hé! Mi az? Rosszat mondtam? – kezdett pánikolni, és azonnal mellém ugrott. – Visszaszívom. Nem is játszol szépen. A torkod se érdekel. Mi van? – kezdte simogatni a hátam, mire a mellkasába bújtam. Egy pillanatra érezhetően megdermedt, de aztán folytatta a nyugtató simogatást. – Minden rendben? – kérdezte, mire csak megráztam a fejem. – Mi történt? – próbálkozott tovább, de egyelőre nem igazán akartam megszólalni. Egy ideig még csendben simogatta a hátamat és a fejemet, végül kicsit összeszedtem magam, és kibújtam védelmező öleléséből.