Park Jinkyong egy szerető családban nevelkedik sok baráttal, mégis érik olyan sérelmek, melyek megkeserítik mindennapjait. Elveszíti saját magát és nem találja helyét a világban, de rendíthetetlenül keresi létezésének okát. Ám váratlan fordulatot ve...
Ahogy megszólalt a telefonom, azonnal kapcsoltam is ki, és aludtam vissza. Na igen. Az ilyen esetekre gondolva még vagy tíz ébresztő megszólalt a következő fél órában, úgyhogy 6-kor végre sikerült felébrednem és nagy erőfeszítések hatására legurulnom az ágyról. Erre persze csak fájdalmasan nyöszörögtem, de fel nem keltem volna az istenért sem. Szerintem sikerült még húsz percre elbóbiskolnom, ugyanis mikor feltápászkodtam már majdnem fél 7 volt. Hát, ez rohadt jó tekintve, hogy most nem harminc perc beérni, hanem egy óra, úgyhogy kissé ijedten kaptam magamra az egyenruhámat és rohantam a fürdőbe, hogy valami minimál sminket megcsináljak, amire öt perc alatt is képes vagyok. Mivel egész szép a bőröm ezért nem kell az alapozóval bajlódnom, ami általában kiteszi a smink időm 70%-át. Persze a kontaktlencsével szenvedtem egy csomót, így ez bőven kitette az alapozás idejét és akkor még ugye az ékszerekért is vissza kellett rohannom. Szerencsére még ezek ellenére is egészen gyorsan megvoltam, főleg annak köszönhetően, hogy tegnap már valamilyen hirtelen felindulásból, ami nem gyakran tör rám, bepakoltam a cuccaimat mára. Úgyhogy lerohantam a lehető leghalkabban nehogy valakit felébresszek, viszont mikor leértem a lépcsőn majdnem fellöktem szegény Seonghwát.
– Jaj, ne haragudj! – ijedtem meg, mivel nagy hévemtől neki esett a falnak.
– A mindenit, de erős vagy! – hökkent meg.
– Jól vagy? Ne haragudj! – aggodalmaskodtam, amin csak elmosolyodott.
– Persze, minden rendben – legyintett. – Mi ez a nagy sietség?
– Kissé késésben vagyok – mondtam hajamba túrva.
– Akkor nem tartalak föl – állt félre.
– Tényleg sajnálom – mondtam megbánóan, mire összeborzolta a hajamat, majd felment a lépcsőn. Besiettem a konyhába, hogy berakjak egy almát arra az esetre, ha éhen készülnék halni, majd mentem a cipőmhöz, amit felkaptam és elhagytam a házat. Már óra öt van, úgyhogy remélem, azért nem fogok már az első tanítási napon elkésni. A biztonság kedvéért futottam a buszhoz, amit pont elértem. Oké, tíz perc múlva jött volna másik, de jelen pillanatban az a tíz perc is számít. Egyébként szokásom késni, és majdnem minden reggel rohanok a metróhoz (mostantól buszhoz), de azért második nap csak nem kéne. A buszon senkivel sem találkoztam, de ez várható volt, ugyanis csak én szoktam utolsó pillanatban érkezni. Az átszállással kicsit szenvedtem, mert később jött a másik busz, mint szerettem volna, de mondjuk, hogy egész jó időben értem az aluljáróhoz. Miközben mentem le jelzett a telefonom. Hogy ez milyen mázli. Kellemetlen lett volna, ha óra közben szólal meg. Miközben megnéztem mit jelez, le is némítottam. Viszont ahogy megnyitottam az üzenetet egy pillanatra úgy lefagytam, hogy majdnem pofára estem a mozgólépcsőn.
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Hát, rendesen meglepődtem. És küldött szívecskét!! Ez nagyon cuki és totál zavarba hoz. Seonghwa küldött nekem szívecskét! Ettől annyira odavoltam, hogy sikeresen neki mentem a falnak. Nahát, ügyes vagyok. És ekkor vettem észre azt is, hogy már csak három percem van megtenni az öt perces utat. Azért nem árt, ha neki iramodok. Azonnal futásnak eredtem, így 59-kor már a lépcsőkön futottam felfelé. Amúgy, olyan tipikus, hogy nyilván a második emeleten van az első órám. Nehogy már a földszinten lenne a nyelvi előadó. Egyetlen mázlim, hogy Hamamoto tanár úr (a japán tanárom) mindig késik. Becsengő után pár másodperccel rohantam be a terembe, ami, azt hiszem, tökéletes éveleji belépő volt. Amint benyitottam mindenki azonnal elcsendesedett, majd mikor látták, hogy csak én vagyok tovább folytatták a hangoskodást. Boram intett nekem, hogy üljek mellé, úgyhogy így is tettem.
