Az életem értelme

57.fejezet

Legnagyobb meglepetésemre a földön keltem fázva és még a telefonom is merülőben. Wow! Ez már egy következő szint. Az, hogy késésben vagyok, már igazán nem tesz semmit. Enyhén szenvedve felkapartam magamat, és az első dolgom volt feltenni, az immár 10%-on lévő telefonomat a töltőre. Nem tudom, mire számítok fél óra alatt amim van, de minden tőlem telhetőt megteszek.

Gyorsan magamra kaptam az egyenruhámat, befújtam magamat illattal, mert bár én tényleg nem éreztem a fürdés hiányát, azért biztosra mentem, majd elrohantam sminkelni és fogat mosni. Így pedig szinte időben el is készültem.

Lent nem találkoztam senkivel, ami valójában nem lepett meg. Csak Hongjoong alszik itt néha, amúgy sosincsenek itt még ilyen korán. Felvettem a cipőmet és a kabátomat, majd eszembe jutott felrohanni a telefonomért és a töltőmért, és elindultam. Olyan gyors léptekkel sikerült mennem, hogy még arra is maradt időm, hogy a metrónál lévő üzletben energia italt szerezzek. Aztán persze rohantam, hogy biztosan jót érjek el, de legnagyobb örömömre, ezután minden simán ment.

A suliban persze átvettem a cipőmet, majd felrohantam a termünkbe, ahol meglepetésemre csak Jia köszöntött. Jó persze mások is voltak, csak nem mondjuk Boram.

– Szia! Hát te? – mentem hozzá kérdőn

– Ezt én is kérdezhetném – mondta, hisz mindketten szeretünk késni.

– Jogos – bólintottam. – És Ram? – ültem le elé, nem törődve Donghyeonnal.

– Valami fiúval beszélget – legyintett, mire eltátottam a számat.

– Hogy mi van? – húztam közelebb a székemet, és dőltem el érdeklődőn a padján.

– Azt hiszem együtt szoktak játszani Juwonnal hárman – vont vállat, mire csak nagyokat pislogtam. – Alattunk jár – tette még hozzá.

– Hogy néz ki? Mi a neve? Mióta játszanak? Tetszik neki? – szegeztem szegény Jiának kérdéseimet, mire csak egy hatalmas sóhaj kíséretében vállat vont.

– Nem tudom. De, amúgy nem vetted észre, hogy már múlt héten is néha eltűnt? – nézett rám elég furán, mire visszaemlékeztem a múlt hétre. Szenvedés, szenvedés, szenvedés... Aha, itt a bökkenő. Magammal voltam elfoglalva. Hoppá...

– Nem – ráztam meg a fejem, és dőltem hátra csalódottan.

– Ja, igaz. Te is eltűntél néha – jutott eszébe. – Na te kivel találkozgatsz? – kérdezte huncut mosollyal, mire karjára csaptam.

– A mosdóval. Senki mással – forgattam meg a szemeimet, mire felnevetett.

– Miért, megjött? – kérdezte, mire bólintottam.

– Ja, egész múlt héten – hazudtam rezzenéstelenül, mire megértően hümmögött.

– Ja, és már megkértél valakit? – kérdezte, mire totál értetlenül meredtem rá.

– Kézfogás – emlékeztetett.

–Ja! Jó, hogy mondod – hálálkodtam, és indultam meg Dango felé, akit eddig amúgy észre sem vettem.

– Kösz Jinkyong a tegnapit – állított meg lendületemben Eunsang.

– Ja, igazán nincs mit – legyintettem, és folytattam volna az utamat, amikor megint megállított.

– Ugye te is Hamamotónál vagy? – kérdezte, mire kicsit zavarodottan bólintottam.

– Jó, akkor ma nem lesz külön óránk – konstatálta.

– Miért? – ráncoltam a szemöldököm.

– Ja, csak mert így könnyebb a kézfogósdi – világosított fel, mire hatalmasra kerekedtek a szemeim. What? Miről beszél? Lemaradtam volna valamiről? – Basszus! – hökkent meg. – Tegnap azért felfogtad, amikor megkérdeztem? Vagy már túl fáradt voltál? – vakarta meg a tarkóját kínosan. Tegnap?