Az életem értelme

36.fejezet

A tegnapihoz képest egész könnyen felébredtem. Persze így is visszaaludtam, de csak egy félórát. Miután nagy nehezen kimásztam az ágyból, felöltöztem, felvettem az ékszereimet, bepakoltam, majd átmentem a fürdőbe. Ott fogmosás, kontaktlencse, majd smink és akkor meg is voltam a reggeli rutinommal. Lebotorkáltam a nappaliba, ahol most senki sem volt, úgyhogy valószínűleg ma majd táncpróbáik lesznek. Ez annyit tesz, hogy ma bőven éjfél után fognak csak visszaérni. Szóval ma nem fogok velük találkozni. Ez azért szomorú. Bementem a konyhába, hogy igyak egy kis vizet és már mentem is ki a nappaliba. Ránéztem az órámra, ami már háromnegyed 7-et mutatott, úgyhogy úgy véltem ideje lenne indulni. Amint kitettem a lábamat a házból, azonnal vettem elő az MP3 lejátszót, és meglepő módon megint meghallgattam vagy százszor a THANXX-t. Mikor már csak egy percre voltam vettem észre, hogy itt a busz, ami persze, hogy pont az orrom előtt hajtott el. Na, nem mintha ez olyan hatalmas probléma lenne. Így is egyel korábbival fogok menni, mint tegnap. És ma is japánnal kezdünk, úgyhogy nem vészes, ha kések egy kicsit. Lassan megérkezett a következő, amire már sikeresen felszálltam, és legnagyobb meglepetésemre még hely is volt rajta, úgyhogy leültem és úgy hallgattam tovább a zenét. Átszálltam és ott is nyugodtan zenét hallgattam, amikor valaki vállba bökött. Kíváncsian néztem fel, így Jiával találkozott a tekintetünk.

– Nahát! Te hogyhogy erre? – kérdezte leülve mellém, közben elraktam a lejátszót.

– Szüleim külföldön vannak, úgyhogy egy ideig tesóimtól járok – mondtam el a fél igazságot, mire eléggé megdöbbent.

– Azta! Hol? Hogyhogy? – érdeklődött.

– Apukám munkát kapott Amerikában – magyaráztam.

– Az nagyon jó! Gratulálok neki – mosolygott.

– Átadom – viszonoztam mosolyát.

– És meddig lesznek kint?

– Úgy évvégéig – vallottam be, amivel ismét okoztam neki egy kisebb meglepetést.

– Az nem semmi.

– Valóban – állapítottam meg én is. – És te? Hogyhogy nem biciklivel jössz?

– Most kivételesen elértem a buszt – nevetett.

– Átérzem – nevettem én is. – Nagy csoda, hogy nem a következővel jöttem. Az előzőt így is pont lekéstem.

– Hát, figyelj. Beérünk, nem? – tárta szét a kezeit.

Lassan megérkeztünk, úgyhogy mindketten időben beértünk, viszont az iskolában elváltak útjaink, ugyanis ő a másik csoportba jár és az ő órája a földszinten a könyvtár mellett van. Felmentem a nyelvi terembe, ahol természetesen már csak pár ember hiányzott, és ők is azért, mert előtte még elmentek az osztálytermünkbe.

– Hali! – köszöntem mindenkinek, majd leültem Boram mellé.

– Na szia! Milyen korán jöttél – jegyezte meg, mire csak megforgattam a szemeimet.

– És képzeld, Jiával együtt jöttem – újságoltam, mire ő is meglepődött.

– Micsoda váratlan fordulat.

– Ugye? Úgyhogy mondtam neki, hogy szüleim külföldön vannak.

– Oh, de, amm, Jiának tényleg bármit el lehet mondani – ismerte el.

– Pontosan – fogtam szaván. – Úgyhogy te miért is nem mondod el mi a helyzet?

– Az más – ellenkezett.

– De azt mondtad már nem tetszik, úgyhogy nyugodtan elmondhatnád neki – erősködtem.

– De akkor is. Choa még oké, de Jiát inkább hagyjuk – akadékoskodott.