Az életem értelme

17.fejezet

Sziasztok ^^ Annyit szeretnék kérdezni, hogy majd valamikor szeretnétek e olyan részt, amelyik valamelyik fiú szemszögéből íródott, vagy akár az egészet megírhatom más szemszögéből is. Persze nem biztos, hogy a közel jövőben.

– Kyongie! – hallottam meg egy lágy hangot, és közben simogatást éreztem a karomon. – Ébredj! Megyünk reggelizni.

Nagy nehezen elkezdtem nyitogatni szemeimet. Mikor végre sikerült, egy fölém magasodó, mosolygós Seonghwával találtam szembe magam. A szemeim kitágultak, és teljesen megnémultam (mintha alapból beszéltem volna). Határozottan zavarba jöttem. Nagy valószínűséggel elég vicces fejet vághattam, ugyanis Seonghwa nevetve egyenesedett fel.

– Jössz reggelizni? – kérdezte még mindig mosolyogva.

– Öhm, persze. Hány óra van? – ültem fel, olyan szögletességgel, hogy egy robot is megirigyelné.

– Lassan 10 – válaszolta a nem messze lévő Hongjoong. – És Hyung, ne rémítsd már halálra szegényt! – nevetett fel, amitől még jobban zavarba jöttem.

– Megijesztettelek? – kérdezte kicsit aggódva a legidősebb.

– Dehogy! Nem! Semmi ilyesmi! – vágtam rá ijedten, mire Hongjoong egyszerűen elröhögte magát.

– Na, akkor megyünk a többiekért? – kérdezte végül a leader.

– Mehetünk – bólintott Seonghwa, és megindult az ajtó felé.

– Amíg felkeltitek a többieket gyorsan felöltözöm – mondtam, mivel még mindig csak egy hatalmas pólóban voltam.

– Oké. Kint várunk – mosolygott Hongjoong, és kitolta az ajtón Seonghwát. Na, ez már megint egy kicsit kínos volt. Inkább gyorsan magamra kaptam egy lazac színű rövidujjú ruhát, aminek a szoknyája kicsit rakott szoknya jellegűen volt kialakítva, csak hogy legalább várniuk ne kelljen sokat.

Gyorsan kiléptem az ajtón remélve, hogy annyira talán nem várattam meg őket. Mikor kiértem mind mosolyogva köszöntek, majd meglepetten néztek rám.

– Azta! Többször kéne ruhát hordanod – állapította meg San, ami teljesen zavarba hozott.

– Öhm... köszi – mondtam zavarban és szigorúan a cipőm orrát tanulmányozva.

– Jaj, ne gyere már mindig zavarba! – jött oda nevetve Wooyoung, és megveregette a hátam, amitől azt hittem kiköpöm a tüdőmet.

– Igenis! Próbálkozom – mondtam szenvedő hangon, amin a többiek csak nevettek.

– Jó lesz, ha beülünk egy kávézóba? – kérdezte Hongjoong, mire a többiek bólintottak.

Kiléptünk a szálloda ajtaján, és ránéztünk a térképre, hogy merre van a legközelebbi kávézó. Pár perc távolságban találtunk is egyet, úgyhogy elindultunk.

Mikor odaértünk teljesen bezsongtam. Annyira szép és otthonos volt az egész hely. Otthonossága ellenére hatalmas, ami elsőre nem is igazán szembetűnő. A pult mellett ki volt rakva egy tábla reggeli ajánlatokról, és fel voltak sorakoztatva finomabbnál finomabb sütemények. Odaálltunk a pulthoz, és elkezdtük tanulmányozni a táblát. Én egy cappuccinót és egy croissant-t fogok kérni, bár legszívesebben felvásárolnék minden süteményt. Miután mindenki kigondolta mit kér, valaki többet (khm Yunho), valaki kevesebbet, megrendeltük.

– Itt fogyasztják vagy elviszik? – nézett ránk a fiatal lány a pult mögül. Eléggé méregetett minket, ugyanis valóban különös látvány nyolc szájmaszkos férfi és egy tinédzser lány.