Az életem értelme

39.fejezet

Vasárnap, a szombati izgalmak után, semmi sem történt. A kanapén olyan hajnali 1 fele végre sikerült elaludnom, viszont reggel Seonghwa keltett, hogy mégis miért a nappaliban alszom. Össze-vissza hadováltam valami klímaváltozásról, és teliholdról, és hogy a nőknek szűksége van változatosságra, és még nem tudom milyen egyéb marhaságról, úgyhogy egy öt perc magyarázkodás után (konkrétan öt perc tömény hülyeség után) Seonghwa úgy vélte, hogy biztos megvolt az okom, és inkább rám hagyta. Szóval ja. Aztán tényleg egész nap semmi nem történt, tegnap pedig szintén nem sok minden volt. Eunsang azonnal letámadott a kérdéseivel, Ramie pedig a magáival. Elmondtam neki, hogy mi történt, és hogy úristen, mire rögtön elkezdett fanolni, hogy Eunsang tudja hol a helye és nem tudom minden féle értelmetlenséget, majd megírtuk a matek TZ-t is. Ez így kicsit össze-vissza és tömör, de a lényeg átment. Amúgy, a szobámban még tegnap sem voltam képes elaludni. Az a zongora kísért. Egyetlen szerencsém, hogy az iskola miatt korábban kelek, mint ők, viszont hátrány, hogy elég későn szoktak lefeküdni, úgyhogy addig én sem tudok kiszökni. Jó, ezt mondom három lent alvás után, mindegy.

Úgyhogy ma is a nappaliban ébredtem, de kivételesen időben. Gyorsan fogtam az alvós cuccaimat, és felvittem még azelőtt, hogy Seonghwa esetleg felébredne, és lebuknék. A szobámban aztán fel is öltöztem, de előtte figyelmeztettem a szintetizátort, hogy csak ne tessék leskelődni. Amúgy tökre nem vagyok bolond... Miután felöltöztem fogat mostam, beraktam a kontaktlencsét, sminkeltem, szóval csak a szokásos. Utána pedig bepakoltam a táskámat. Elképesztően izgatott vagyok, mert ma lesz az első táncórám! Már mióta várok erre. Mindig is akartam vagy hip-hopra vagy kpop táncra járni, de sosem találtam jó és megfizethető helyet. Annyira boldog vagyok most, hogy azt el nem tudom mondani.

Lerohantam a konyhába, hogy elrakjak egy almát, majd eszembe jutott, hogy Seonghwa mindig csinál valamit, úgyhogy benéztem a hűtőbe és azt a dobozt raktam el, amire a nevemet írta. Milyen cuki már, hogy mindig külön dolgozik. Otthon mindig mindent magamnak kellett. Miután mindent elraktam dudorászva indultam el a suliba. Egyik buszon sem találkoztam senkivel, viszont amint kiértem az aluljáróból, valaki megkopogtatta a vállamat. Azonnal megfordultam, de nem volt ott senki. Átfordultam a másik oldalamra, ahol persze, hogy Beom állt vigyorogva.

– Haha, nagyon vicces. Csak századjára csinálod – forgattam szemeimet, mivel láthatóan jól szórakozott rajtam. – Nem unod még? – fújtam fel az arcom, mire csak orron pöckölt.

– Kicsit sem – vigyorgott. Egyébként mielőtt még bárki furcsán nézne, Beommal azért ilyen közeli a kapcsolatunk, mert egész alsó közép alatt csak én barátkoztam vele, mert, azért, hát, mondjuk úgy, hogy van egy stílusa. Egy bicskanyitogató stílusa. És akkor tetszettem neki, ami engem nagyon zavart, aztán csúnyán visszautasítottam, aztán én éreztem úgy, hogy tetszik ezzel rendesen össze is zavartam, de végül túltettük magunkat ezen, és most nagyszerű barátok vagyunk, akik azért élünk, hogy a másikat fárasszuk. Egyébként, esküszöm, ő volt az egyetlen fiú eddig az életemben, akinek tetszettem. És ez úgy egyszerre idegesít benne, de jól is tud esni az embernek.

– Nem tudod, hogy van-e ma valami? – kérdezte csak úgy mellékesen.

– Hát, tanórák biztosan – válaszoltam nagyon humorosan, mire amolyan „na ne mondd" fejjel nézett rám.

– És valami, ami számonkérés? – pontosított.

– Matekon Yanggal biztos van valami, koreain felelés, akkor bioszon is lehet felelés, meg ugye kémián – soroltam.

– Ez nagyszerűen hangzik – ironizált, mire csak elvigyorodtam.

– Ugye ugye? És még csak ötödik nap – húzogattam a szemöldököm.