Az életem értelme

50.fejezet

– Kyongie! Ébresztő! – szólongatott egy lágy hang, mire csak átfordultam a másik oldalamra, és teljesen magamra húzta a takarót. – Kyongie! Kelni kell! Iskola van ma – próbálkozott Seonghwa tovább.

– Még öt perc – motyogtam.

– Hát, te tudod. De már 7 óra van – mondta, mire kipattantak a szemeim, és azonnal felültem.

– MI?! Mióta?! – pattantam ki az ágyból, és rohantam a szekrényemhez, hogy kikapjam az egyenruhámat.

– Hát, most óta – ráncolta a szemöldökét. – Oké – rázta meg kicsit a fejét –, hagylak készülődni – azzal elhagyta a szobámat.

Gyorsan felkaptam a ruhámat, és már rohantam is a fürdőbe, hogy fogat mossak. Miért nem ébresztett a telefonom? Nem kapcsoltam volna be? De mikor kapcsoltam ki?

– Mi a franc? – akadtam ki tükörképemen. Az egy dolog, hogy ma nem lesz időm sminkelni, egész szép az arcom. Na de a szám darabokban. – Ne már! Most mit csináljak? – hisztiztem magamnak. Olyan száraz, hogy szinte tényleg cafatokban áll. Na, hogy ezen nem segít az ajakír az biztos. Nyááá! – A szentséges...!

Gyorsan fogat mostam, majd bepakoltam a táskámba, és konkrétan kirohantam a házból. Épp csak odaköszöntem Seonghwának és Wooyoungnak. Úgy el fogok késni, mint a franc. Istenem!

Rohantam a buszhoz, ami persze, hogy az orrom előtt ment el! Idegesen előkaptam a telefonomat, hogy megnézzem mennyit kell még várnom a következőig, és na mennyit? Hát hogyne, hogy innentől járnak félóránként! Hogy a sátáni kecskék legelnék el az összes buszvezetőt! Khm. Azaz... Szeretem a tömegközlekedést. <3

Így viszont nyugodtan beszélgethettem volna még a többiekkel tíz percet. Vagy legalább sminkelhettem volna. Ez kifejezetten frusztráló. És persze idegességemben elkezdtem tépkedni a számat. Mert már csak baromira ez hiányzott! Hogy a láma verne el... Na! Akkor már bementem egy közeli közértbe, hogy szerezzek egy kis Monstert. Annál nincs is jobb. De azért, ha teheti senki se fogyassza, keke.

Negyedórával később ismét a buszmegállóban várakoztam, ráadásul még ülőhely is volt így, hogy nem olyan rég ment a busz. Heh, ez az... Felbontottam az üdítőmet és azt iszogatva mondjuk, hogy elrepült az idő.

Végre már a buszon türelmetlenkedtem, ugyanis hiába, már 100%, hogy késni fogok, azért nem akarok sokat. És persze így, hogy ennyire késői busszal mentem, nem csak a buszon, de az utakon is nyomor volt, úgyhogy volt egy öt perces szakasz, ahol lépésben haladtunk. Istenem!!!!

Valahogy végre leszállhattam, ahol megállapítottam, hogy egyrészt már 8 óra, másrészt, még tíz perc mire jön a busz. Na jó. Akkor legalább megiszom az energiaitalt. Most már nem idegeskedem tovább. Persze annyira igen, hogy véresre tépjem a számat, de egyébként nem. Én vagyok maga a nyugalom.

Harminc perccel később végre már a suliba rohantam. Így harmincöt perces késéssel (negyvenöt perc az óra ez az) végre beértem irodalomra. Hwa mélységes döbbenettel nézett rám, ahogy egy kopogás után beléptem a terembe.

– Jó reggelt! Elnézést a késésért! – hajoltam meg bocsánat kérően, mire csak legyintve a helyemre küldött. Lehuppantam az elsősor egyetlen üres padjába, és aránylag hangtalanul kipakoltam, és megpróbáltam felvenni a fonalat.

– Hát veled meg mi történt? – jött oda a padomhoz Boram, amint kicsöngettek.

– Elaludtam, aztán dugó volt – mondtam el tömören csodálatos reggelemet.

– Az szar – állapította meg, mire bólintottam. – Matekon hátra jössz? – bökött a harmadik sor felé, mire a cuccaimat pakolva bólintottam.