Az életem értelme

40.fejezet

Na, hát az elmúlt két napban megint nem sok minden történt. Angolból megbeszéltünk jövő hétre egy TZ-t (khm fogalmam sincs miből, mert egyelőre semmit nem vettünk), ez az, meg töriből is megbeszéltük, hogy jövő héten írunk négy leckéből, úgyhogy már van jövő hétre négy dolgozat. Nem is értettem eddig miért nem volt szinte semmi...

Reggel mindkét nap sikerült mindenki előtt kelnem, de szerintem csak véletlenül, mert szerdán így is késtem öt percet, meg igazából tegnap is csak egy hajszálon múlt, hogy beértem. Hupszi. Meg tegnap még ugye volt tánc, amin sikeresen aláírattam a tesi lapot, és ami elég jól telt. Nagyon örülök hogy jelentkeztem. Tegnap egy kicsit többet szocializálódtam, ugyanis köszönt és bemutatkozott nekem Hyejin, aki, mint kiderült, japán szakon tanul az egyetemen. Amúgy, nagyon aranyosnak nézett ki, és nagyon kedvesen beszélt. Most pedig ismét a kanapén keltem, igazából már megint késésben és szerencsére ismét nincs lent senki. Aaaa, de utálom az iskolát. Komolyan, szerintem csak maradok, és visszaalszom. Viszont ekkor lépteket hallottam a lépcső felől, úgyhogy ijedten dobtam le a takarómat a kanapé másik végébe, ahol remélhetőleg nem látszik, én pedig felpattantam, és azon gondolkoztam, mi legyen az alibim.

– Jó reggelt Kyongie! Hogyhogy még pizsamában? – nézett rám meglepetten Seonghwa.

– Nos – kezdtem agyalni, mit is mondjak. – Sikerült elaludnom, viszont gondoltam eszek reggelit, amit már megettem – tettem gyorsan hozzá, mielőtt még elkezdene traktálni –, viszont kaparászást hallottam az ajtónál, mintha egy kóbor cica lenne, és megakartam nézni, hogy milyen kis cuki, ekkor megjelentél – rögtönöztem egy kis mesét, mire elég fura fejjel méregetett.

– Reggeliztél? – kérdezte hitetlenül, mire magabiztosan bólintottam. – És macskát hallottál? Erre nem járnak macskák – rázta a fejét értetlenül.

– Macskák mindenütt vannak – érveltem zseniálisan, úgyhogy még egy ideig méregetett, majd legyintett.

– Jól van. Mindegy. Majd ne felejtsd el az ebédedet úgy, mint tegnap! – ment be a konyhába fogalmam sincs miért, viszont ez volt a tökéletese alkalom, felkaptam a cuccaimat, és észrevétlenül felosontam a lépcsőn. Besiettem a szobámba, ahol magamra kaptam az egyenruhámat és a szemüvegemet, majd ránéztem a karórámra. Már 7 óra! Nahát, ha sikerül beérnem az csoda lesz. Hagytam a sminkelést, úgy sincs bőrhibám és úgyis csak a szememet sminkelném ki, amit most takar a szemüvegem, úgyhogy lesiettem a lépcsőn, és felkaptam a táskámat.

– Szia! – köszöntem el, és léptem ki az ajtón.

– Várj már! Ebéd! – jött utánam, és állított meg. Visszafordultam, úgyhogy kezembe nyomott egy dobozt, majd hajamat összeborzolva engedett utamra. Rohantam a buszhoz, ami éppen elment előttem, úgyhogy aztán rohantam a suliba is. De beértem. Legalábbis a tanár előtt... Az a lényeg.

– Már megint mennyit késel. Komolyan – hajolt előre barátnőm, ahogy a helyemhez értem.

– Elaludtál? – nézett rám kérdőn Choa.

– Aha – legyintettem, közben a tanár is megérkezett.

– Jó reggelt kívánok! Elnézést a késésért – ment a tábla elé Janggok.

– Jó reggelt! – köszöntünk meghajolva, mire intett, hogy leülhetünk.

– Akkor felelés – kezdte lapozgatni a naplót. – Beom Hyeonu – csapta össze, és nézett a kettővel mellettem ülő Beomra. Ő felállt és lefelelt ötösre. Ki gondolta volna. Ezután az óra eseménytelenül telt; valami weboldalon néztünk a témával kapcsolatos, öt perces rövid összefoglalókat, aztán kicsengettek. – Készüljenek keddre – hagyta el a termet.