Az életem értelme

42.fejezet

Vasárnap reggel Yunho nélkül ébredtem, de igazából nem is igazán baj. Kinek kell már korán reggel (khm délben) szívinfarktus? Pff. Aztán reggeliztem, aztán néztem, ahogy a többiek játszanak, aztán ebédeltünk, aztán néztem, ahogy a többiek játszanak, aztán rájöttem, hogy ma angol TZ, ezért valamennyire átnéztem, aztán telefonoztam, aztán vacsoráztunk, aztán Yunho kényszerítésére a szobámban aludtam, aztán most az ébresztőmre keltem. Szóval jejj! Szenvedve keltem fel és nyomtam ki a telefonomat, majd fáradtan terültem el a földön. Komolyan. Most szinte bárhol képes lennék elaludni. Na jó. Azért az a zongora még kicsit bámul. De mindegy. Majd megunja.

Figyelem elterelés gyanánt elkezdtem énekelgetni Mariah Careytől az Emotionst. Igazából nem rég ismertem meg ezt a dalt, de a komplikáltsága miatt úgy érzem, ez lesz a tökéletes az ének-zeneire. Tényleg. Ének-zenei. Egy olyan verseny, amit az iskola szervez meg minden december elején. Bármilyen stílussal és hangszerrel fel lehet lépni (mondjuk igaz, elég konzervatív egy iskola, úgyhogy rappel meg tánccal nem nagyon lehet úgy fellépni, hogy értékeljék is, de mindegy), úgyhogy már zsinórban negyedik éve tervezek jelentkezni. Nagy vágyam, hogy engem kérjenek meg az új évi koncerten, hogy fellépjek a nagyszínpadon. Először harmadik, aztán sokadik, majd második lettem, de sosem hagytak énekelni, pedig elvileg nem is kell hozzá helyezés. Pedig azért indultam már a My favourite thingszel, majd IU-tól a Good dayjel (na igen annak a végét kurvára elszúrtam, pedig jó is lehetett volna...), majd tavaly a Santa Claus is coming to townnal, de megnyerni se tudom, meg azt se tudom elérni, hogy felléphessek. Mindig ugyanaz a csaj nyer már kb. azóta, hogy először indult pedig esküszöm nem féltékenységből, de tényleg nincs azért csodás hangja. És minden évben fel is léphet. Tavaly meg második lettem, erre rajta kívül még egy elsős „fiú banda" lépett fel a Believerrel, és azt is csak azért mert olyan bénák és bátrak voltak, hogy jót lehetett rajtuk szórakozni. Szép dolog mondhatom. Pff. Szóval idén nagyon magasra tettem a lécet. Komolyan. Ki kell majd tudnom tartani egy három vonalas C-t és ki kell tudnom, hát, mondjuk sikítani egy három vonalas E-t kétszer is. Szóval most tényleg mindent beleadok. Ennek a dalnak tényleg nem semmi a hangterjedelme. Alul fölül is van, ami még nem jön ki. De biztos menni fog! Szóval ezért is kezdtem el most énekelgetni, majd mikor már a második refrén végénél jártam és készültem elhagyni a szobámat rájöttem, hogy amúgy nem vagyok valami halk... Szóval csöndben is maradtam. Bementem a fürdőbe, fogat mostam, kontaktlencse, sminkeltem, és a szobámból megszerezve a táskámat mentem le. Lent természetesen a kanapén és TV-n kívül senki sem tartózkodott, úgyhogy mivel még csak háromnegyed volt, gondoltam egyszer az életben jó időben elindulok, úgyhogy már csuktam is be magam mögött a bejárati ajtót. Betettem a fülesem és az Emotionsben lévő hajlításokat tanulmányoztam. Na meg néha utánoztam, úgyhogy megint egy páran bolondnak néztek. Egye fene.

Szóval, amúgy magamhoz képest tök korán beértem, becsöngő előtt tíz perccel. Az már valami.

– Ahoy maloj anyohányingá! – üdvözöltem barátnőimet felettébb értelmes formában és természetesen fogalmatosan (nem én mondtam még valamikor a szabatos helyett...).

– Szia Jinkyongka! – ölelt meg egyik barátosném, név szerint Boram. Jól van na, most nincs kedvem normális megnyilvánulásokhoz...

– Milyen korán – állapította meg elismerően Choa, mire önelégülten elvigyorodtam. – Bezzeg Jia megint késik – csóválta fejét.

– Ez azért nem olyan meglepő – vontam vállat.

– Mindegy. Készültél koreaira? – váltott témát Ram.

– Nem. Minek? Összefoglalunk holnapra nem? – értetlenkedtem.

– Lehet ismétlés gyanánt valakit feleltet – rémüldözött tovább.