Az életem értelme

51.fejezet

Jó reggelt! Szól az idegesítő ébresztőm, mindjárt biosz doga, le kell még mondanom a táncot és este költözünk. Úgyhogy jó reggelt! Most még nem történik semmi. Sőt, még csak el sem aludtam! Valami mégis történt! Csoda!

Na igen. A fürdőbe érve végre kisminkeltem magam, bár a számra nem tehettem semmit, mert csak még rondább lenne. Király... Meg persze a doga miatt kicsit elkezdtem émelyegni, de! Minden maradt a helyén! Ez az!

Gyorsan felöltöztem, mert rájöttem, hogy a hatalmas pólóm elvileg nem igazán iskolához illő, majd bepakoltam a táskámat, és 7-kor már kész is voltam az indulásra.

– Jó reggelt! – ijesztett meg San álmos hangja, amint leértem a lépcsőn, amit egy halk sikkantással díjaztam. – Jaj, ne haragudj! – szabadkozott azonnal.

– Nem, semmi. Jó reggelt! – köszöntem neki vissza, de valami nagyon nem stimmelt. – San! A te órád szerint hány óra van? – ráncoltam a szemöldökömet, mert biztos, hogy ilyen korán még csak max lefekvéshez készülődni láttam.

– Nézem – vette elő a telefonját, majd hunyorogva leolvasta az időt. – 7 óra két perc.

– Rosszat álmodtál? Vagy beteg vagy? – kezdtem rögtön aggódni, és a homlokát tapogatni.

– Mi? Nem – próbálta nevetve lefogni a kezeimet. – Csak felébredtem. Gondoltam iszom egy epres tejet – biccentett a konyhapult felé –, és visszaalszom – magyarázta, mire megértve bólintottam. – Te most fogsz reggelizni?

– Kihagyom – ráztam a fejem, viszont így eszembe jutott megnézni, hogy van-e nekem bekészítve ebéd.

– Hogyhogy? A reggeli a legfontosabb étkezés – mondta nagy bölcsen, mire mosolyogva forgattam meg a szemeimet. Közben konstatáltam, hogy nem készült ebéd. Nem lep meg; tegnap még Seonghwa is totál kidőlt. De nem is baj. Legtöbbször amúgy is már a dormban szoktam megenni. – Ha csinálok valamit megeszed? – próbálkozott tovább, mire hatalmasra nőtt a mosolyom.

– Aranyos vagy, de már nincs idő, és sosem eszem reggelit – mondtam neki, mire nagy szemekkel nézett rám.

– Hogy bírod ezt az éhezést?!

– Nem éhezek. Suliban sosem vagyok éhes.

– Oh...

Hirtelen, mintha szomorkásan nézett volna rám, de betudtam annak, hogy még mindig félig alszik.

– Na jó, akkor lassan megyek – köszöntem, és indultam a cipőm irányába.

– Oké. Legyen szép napod – vigyorgott, mint a tejbe tök, ami rám is átragadt.

Már a kabátomat vettem, amikor robogást hallottam a lépcsőről.

– Oké. Kérek tejet! – érkezett le Yunho komoly fejjel, mire egy kis vinnyogó hang tört ki belőlem, ahogy próbáltam visszafojtani a nevetést. Ezt persze meghallotta, és mintha kővé változtatták volna, séta közben ledermedt.

– Oké. Banános, csokis vagy epres? – kezdett San a hűtőben kutatni. – Yunho? – nézett fel értetlenül, mert válasz nem érkezett.

– Akkor sziasztok! – kuncogtam, mire San vigyorogva intett, Yunho viszont továbbra sem mozdult. Bolond!

Kiléptem a dorm ajtaján, és nevetve baktattam a buszmegállóba. Milyen komolyan vette már a tejet! XD Jó, nem cikizem. Biztos sokáig tanakodott, hogy megéri-e érte kikelni az ágyból. Amúgy, tudom, nagyon gáz; minden koreai tinilány epres tejet iszik szívószállal, még a sorozatokban is, meg minden, de én még soha nem ittam. Kakaót ittam. Gondolom, olyan, mint a csokis tej. Meg totál lemaradtam, hogy már banános is van. Amúgy biztos sok más íz is van, csak én nem tudok róla. De az epres tej a basic. És még csak azt sem ittam. Szépen állunk. Valahogy jobban preferálom a szénsavas, cukros üdítőket. Nem tudom. De biztos az is finom, meg van hangulata.