Az életem értelme

34.fejezet

Nem szeretek az ébresztőmre kelni. Határozottan nem. És nem csak azért, mert a frászt hozza rám. Az üzenete még rosszabb; iskola. Nagyon nem tetszik. Nem. Sőt! Annyira sem! Viszont Yunhónak milyen igaza lett abban, hogy az asztalra tette a telefonomat. Igazából átkozom, mert ki kell kelnem az ágyból, de így legalább felkelek. Nagy nehezen eljutottam a mobilomig, majd kikapcsoltam. Valahogy sikerült rávennem magam, hogy csak a székemre dőljek vissza, ne az ágyra, bár lehet az is közre játszott ebben, hogy az ágy kicsit messzebb volt. Miután kifetrengtem magam az asztalon, bementem a fürdőbe, hogy kicsit felfrissüljek. Bő, hideg vízzel arcot mostam, aminek meg is volt a hatása, majd visszatértem a szobámba, hogy felvegyem az ünneplő szerűségemet, ami egy buggyos hosszúujjú, fehér blúz és egy fekete, tapadós farmernadrág volt. Tökéletes ünneplő, éljen! Gyors visszamentem a fürdőbe, hogy sminkeljek, meg berakjam a kontaktlencsémet. Elhatároztam, hogy ebben az évben már rendesen fogom használni. Tavaly egyáltalán nem használtam, és szemüveget is csak órán vettem fel. Miután ezekkel megvoltam, visszamentem a táskámért, és felvettem a fehér körmös kezemre a rose gold gyűrűmet és a rose gold karkötőmet, a fekete körmös kezemre pedig a fekete arany gyűrűmet és az arany órámat, majd halkan lementem a nappaliba, hogy egyek azért valamit. Viszont mikor leértem, legnagyobb meglepetésemre, mind a nyolc tag a nappaliban serénykedett. Na jó, Seonghwa serénykedett, a többiek pedig valahol döglöttek.

– Jó reggelt! – köszöntem kissé megilletődve, mire mindannyian felém fordultak.

– Jó reggelt! – köszöntek vissza álmoskásan.

– Kyongie, készítettem ebédet, ne hagyd itthon! És van rántotta, ha kérsz – mosolygott rám Seonghwa.

– Whaa, köszönöm szépen – nem győztem hálálkodni. – Amúgy, ma is lesz valami forgatás? – néztem körbe értetlenül.

– Meghívtak az Idol Radióba, úgyhogy előtte megbeszéljük mit, hogy, és még veszünk fel az MV-hez is pár klippet – válaszolt Hongjoong.

– De jó! – csillantak fel a szemeim. – Hánytól?

– Déltől – válaszolt Yeosang.

– Nee! Akkor még suliban vagyok – szomorodtam el. Mindegy, akkor osztályfőnöki közben hallgatom meg.

– Visszanézhető – legyintett Jongho.

– De én élőben szeretném hallani! – biggyesztettem le alsó ajkam.

– Szerintem 1-ig biztos ott leszünk. A végébe belehallgathatsz – próbált vigasztalni San, több-kevesebb sikerrel.

– Na jó – sóhajtottam lemondóan, majd magamhoz vettem a táskámat. – Akkor én megyek. Jó munkát! Fighting~ – mosolyogtam, majd indultam a cipőmhöz, de Seonghwa megállított.

– Még nem is ettél! – háborodott fel.

– Hát, ilyen korán még nem szoktam éhes lenni. Általában egy nap addig nem is eszek, amíg haza nem érek – gondolkoztam el, mert most, amúgy tényleg nem vagyok éhes. Inkább csak bennem van, hogy kéne enni valamit.

– Akkor, legalább az ebédedet vidd el! – vette ki a hűtőből, és nyújtotta felém.

– Tényleg! Köszönöm – mosolyogtam rá, majd gyorsan eltettem, és felvettem a cipőmet. – Akkor sziasztok! – intettem nekik, ők kórusban visszaköszöntek, és kiléptem a dormból. Fáradtan baktattam az úton, végül nagy sokára elértem a buszhoz. Vettem bérletet, majd kisétáltam az út szélére, és vártam, hogy jöjjön a közlekedési eszköz. Kb. egy perce vártam, amikor megcsörrent a telefonom.

– Haló? – szóltam bele.

– Szia Jinkyong! – köszönt vidáman Ramie. – Hol vagy? – érdeklődött.