Az életem értelme

5.fejezet

Reggel már 6-kor ébresztett az órám. Igaz csak 9-kor indulunk, de szerettem volna ebédet csomagolni nekik, és reggelit csinálni, nehogy az legyen, mint tegnap. Nagyon nem szeretek korán kelni, de ez a minimum azok után, hogy befogadtak. Első utam természetesen a fürdőbe vezetett, ahol megcsináltam a rutinomat, majd még pizsamában (ugye a pólóm) lementem a konyhába, hogy neki álljak főzőcskézni. Reggelire készítettem zabpalacsintát, a tetejére pedig raktam mirelit gyümölcsöket. Tudom nem az igazi, de jobb, mint a semmi. Amint elkészültem, megnéztem az időt. Lassan háromnegyed 7. Akkor mindjárt kelnek, de még előtte meg akarok lenni az ebéddel. Gyorsan kigondoltam mi legyen az ebéd: csinálok rizst zöldséggel, tofuval és szójaszósszal. Még hátra volt a dolgok összekeverése, amikor meghallottam az ébresztőket. Még úgyis idő, mire lejutnak a konyhába, úgyhogy nem aggódom amiatt, hogy esetleg ne készülnék el. Már épp raktam el az ebédet dobozokba külön-külön mindenkinek, amikor egy meglepődött Seonghwa lépett a helységbe.

– Nahát! Te mi járatban? – kérdezte döbbenten.

– Gondoltam csomagolok nektek ebédet, és megcsináltam a reggelit, hogy emiatt már ne bajlódjatok – mondtam büszkén, majd visszafordultam a dobozokhoz.

– Igazán nem kellett volna! Én is pont erre készültem – mondta hálásan, mire rámosolyogtam. – Hmm... Nagyon jó illata van. Mi jót csináltál? – kérdezte kíváncsian.

– Reggelire zabpalacsintát, ebédre rizst, tofuval és zöldséggel – soroltam.

– Ah, tényleg nagyon hálás vagyok – nézett rám hálásan, majd a szekrényekhez indult. – Gyorsan megterítek, és szólok a többieknek – mondta, majd egy rakat tányérral és evőeszközzel kilépett az ajtón. Öhm, az ebédlő asztal itt van, de mindegy... Szinte egyszerre érkezett meg mindenki. Jongho és San, amint meglátta az asztalt, elkiáltotta magát.

– PALACSINTAAAA!!!!!!! – néztek csillogó szemekkel, amin mindenki felröhögött.

– Kyongie érdeme – mondta Seonghwa, mire egyemberként nézett rám mindenki.

– Mi ez a fej? – kérdeztem nevetve. – Szerintem, ahhoz képest, hogy ti szállást nyújtottatok ez semmiség – jelentettem ki, hiszen őszintén így gondolom, amin a többiek igen csak meglepődtek. – Plusz fáradtan és éhen hallva nem vagytok túl jó társaság – mondtam tettetett komolysággal, mire röhögve megértették hátsó szándékomat, és leültünk enni.

– Ez isteni! – szólalt meg Hongjoong. – Jinkyong, addig maradsz, ameddig akarsz – mondta komolyan, mire felnevettem.

– Ne nagyon szokjatok hozzá – nevettem tovább. – Csak és kizárólag akkor segítek be, amikor elfoglaltak vagytok. Szerintem kevés nálam lustább ember van – magyaráztam hatalmas önismerettel.

– Akkor őszinte részvétem. Mi mindig elfoglaltak vagyunk, még akkor is, ha éppen semmit sem csinálunk – mosolygott gonoszan Wooyoung.

– Nyugi, én mindig itt leszek – nyugtatott meg Seonghwa, amiért hálásan néztem rá. Miután végeztünk az evéssel Seonghwához fordultam.

– Rád bízhatom a mosogatást? – kérdeztem kérlelőn. – Még sehol sem tartok – biggyesztettem le még a számat is, miközben a pizsamámra mutattam.

– Persze, ne viccelj! – nevetett Seonghwa. – Köszi az eddigit – mondta, majd már ment is a mosogatóhoz.

– Köszii! – szóltam utána vígan, majd felrohantam a szobámba. Ránéztem az órára, ami már 8 órát mutatott. Na, ez húzós lesz.

Amilyen gyorsan csak tudtam kiválasztottam egy tűrhető szerelést, ami állt egy világoskék, szaggatott farmernadrágból és egy rövid ujjú, fehér blúzból, amit betűrtem, majd a sminkjeimmel együtt rohantam a fürdőszobába. Mikor mindennel végeztem, elégedetten néztem a tükörbe.