Az életem értelme

61.fejezet

VÉGRE HÉTVÉGE! Már vártam! Boldogság víí víí! Úgyhogy most soha többék nem kelek fel.

– Jinkyong jössz enni? – szólt be Mingi. Nem! Nem tudtok rávenni a létezésre! – Még alszol? Benyitok – szólt tovább, amire továbbra sem voltam hajlandó reagálni, úgyhogy halkan nyílt az ajtó. – Jinkyong, alszol? – váltott suttogóra, gondolom amint meglátta takaróba burkolt valómat.

– Nyeh – nyöszörögtem valamit, csak hogy jelezzem még élek.

– Wooyoung és San csinált enni valót. Csak neked. Már dél is elmúlt – mondta, mire jobban összekuporodtam. – Naa, Jinkyong! – jött közelebb, és feküdt rám.

– Ah, összenyomsz – szenvedtem.

– Hogy tudsz ennyit aludni? – kérdezte figyelmen kívül hagyva a szenvedésem.

– Én éjszaka szeretek tevékenykedni – adtam választ, próbálva hátra fordulni, de nehezen ment.

– Áh, értem – értette meg, de továbbra sem szállt volna le rólam.

– Felkelek, csak hagyj lélegezni! – szenvedtem tovább, mire elégedetten vigyorogva végre szabad mozgást engedett. – És ha San és Wooyoung csak nekem csinálta, akkor miért te jöttél szólni? – tettem fel a kérdést, mert őszintén érdekelt.

– Mert vállalkozó szellemű vagyok, és mert még nincsenek teljesen készen.

– Akkor utolsó kérdés – ültem fel. – Miért kapom?

– Mert túlélted a hetet – ujjongott, mire sóhajtva visszafeküdtem. – Hé! Azt mondtad felkelsz, ha leszállok rólad – háborodott fel.

– Azt nem mondtam, mikor – bújtam vissza a párnámba, mire ismét rám feküdt. – Ah, jól van, csak egy pillanat – szenvedtem ismét.

– De aztán tényleg kelj fel! – vigyorgott. – Vagy jobban örülnél, ha a biasod keltene? – húzogatta szemöldökét.

– Mind a biasaim vagytok – sóhajtottam.

– Akkor Yunho a bias fölötti? – vágott értetlen fejet.

– Igen. Yunho az isten, aki mindenek fölött áll, és hatalmas egójával irányítja a biasok univerzumát – nyögtem ki ezt a remek mesét, mire felnevetett.

– Na jó, hagylak, de gyere! – kelt fel rólam ismét, mire megkönnyebbülten nyújtóztam egyet.

– Oké, megyek – tápászkodtam fel, kinyújtóztam és kiásítottam magamat, és miután kicsit megtöröltem a szemem, hogy az elmosott szempillaspiráltól ne nézzek ki úgy, mint egy panda, együtt lementünk a nappaliba.

– Ő Jinkyongsága megérkezett – jelentett be Mingi, a konyhán, mire úgy néztem rá, mint valami idiótára.

– Jinkyong-sshi, az asztala előállt – hajolt meg előttem Wooyoung és San, mint két pincér.

– Nincs is szülinapom – néztem rájuk furán.

– Oh. Sunbae rossz napot mondott? – nézett San riadtan Wooyoungra, mire elkerekedtek a szemeim. – Csak viccelek – nevetett arckifejezésem láttán.

– Ah, édes istenem! – fogtam a fejemet. – Csak most keltem – szenvedtem, amin remekül szórakoztak.

– Ez egy búcsú reggeli, amiért két hétig nem fogunk találkozni – világosított fel Wooyoung, mire lebiggyesztettem az ajkaimat.

– Tényleg ma látlak titeket utoljára? – szomorodtam el, mire ők is hasonlóan elszontyolodva bólintottak. – Már most hiányoztok – öleltem meg Wooyoungot, aki készségesen visszaölelt.