Az életem értelme

44.fejezet

Határozottan frusztrált vagyok. Egy. Szerdán megbeszéltünk jövő hétre egy fizika, egy matek és egy japán TZ-t. Kettő. Csütörtökön megbeszéltünk egy földrajz és egy töri TZ-t, mintha, csak úgy, mellékesen, töriből nem most írtunk volna. Három. Csütörtökre totál begyulladt a torkom és még hőemelkedésem is volt, ezért nem bírtam elmenni táncra, pedig végre beilleszkedtem. És négy. Tegnap táncikáltam magamnak itt a táncteremben, mert hiányzott erre mit csinálok? Meghúztam a vállam, emiatt alig bírom mozgatni a karom. És most itt vagyok szombat reggel 9-kor, hőemelkedéssel, fájó vállal, mérhetetlen idegességben. Jó, azért volt jó is, a csütörtöki kémia doga rohadt egyszerű volt. De ennyi. Az idegeskedéstől émelygek, a torokfájástól alig beszélek, a hőemelkedéstől alig mozgok, a vállamtól meg alig fekszek, mert ugye fáj, ha hosszan terhelem azzal, hogy ráfekszek. Szóval az anyám úristenit már! Huh. Nyugi. Próbálom nem felcseszni az agyamat, de elég nehéz. Na. Nem akarom, hogy minden arról szóljon, hogy megállás nélkül panaszkodok. Amúgy, az elmúlt három napban az is fura volt, hogy Seonghwán kívül konkrétan senki mással nem találkoztam a bandából. Ja meg, amúgy, a szintetizátor is még mindig az ajtómat bámulja kívülről. Mindegy, túléli. Vagyis, hát, nem élőlény. És ha nem kap áramot, még annyira sem él. Szóval ez hülyeség volt. Na jó, kezdek össze-vissza beszélni. De mit csináljak? Szanaszét áll a fejem. Na meg olyan érzés, mintha szanaszét szurkálnák...

Nagy nehezen kimásztam az ágyból, és úgy döntöttem felfedezőútra indulok. Találnom kell fájdalomcsillapítót. Mivel kicsit rázott a hideg felkaptam egy pulcsit meg egy melegítő nadrágot és úgy mentem le a nappaliba. Úgy tűnt senki sem tartózkodik lent, úgyhogy halkan bementem a konyhába, és elkezdtem törni a fejem, hogy mégis hol tarthatják a tablettákat. Benéztem mindenhová, ahová belátok és kinyitottam mindent, amit elértem, de sehol sem találtam.

– Oh! Hétvégén? Ilyen korán? Ébren vagy? – hüledezett Seonghwa látványomon, mire csak megforgattam a szemem.

– Nem vagyok én hét alvó, csak ha nincs dolgom, nincs is jobb tevékenység, mint az alvás – magyaráztam meglepő mód rekedt hangon (még úgy is, hogy tudom, hogy be van gyulladva), mire először felnevetett, majd elég furcsán nézett rám.

– Mi van a hangoddal? – kérdezte gyanakodva, úgyhogy úgy gondoltam, minek tagadjam.

– Kicsit megerőltettem és begyulladt, de hamar rendbejön – legyintettem, mire azonnal átváltott aggódó anyuka üzemmódba.

– Beteg vagy? Fáj valamid? Mióta? Miért nem mondtad? Minden rendben? – jött oda, és kezdett ide-oda forgatni, hogy minél jobban szemügyre vehessen, amibe egészen beleszédültem.

– Jaj, ne forgass! – szenvedtem, mire azonnal leállt. – Hát, már kedden kicsit kapart, mert hétfőn túl sokat áriáztam – vakartam meg a tarkómat kínosan –, de, azt hiszem, ma vagyok a legrosszabbul – biggyesztettem le az ajkamat, mire egyik kezét az ő homlokára, míg a másikat az enyémre tette.

– Nagyon forró vagy – állapította meg aggodalmasan. – Azonnal menj vissza a szobádba. Készítek neked levest, és viszek lázcsillapítót – intett, hogy menjek, de csak azért is akadékoskodtam.

– Elég egy fájdalomcsillapító a fejem miatt, és visszafekszek aludni – legyintettem, aminek láthatóan nem örült. – Jól van, megyek – húztam be nyakam, és indultam fel a szobámba. Ott bebújtam a meleg takaróm alá, és kissé vacogva vettem elő a telefonomat, hogy ránézzek az Instagramra. Egy ideig nagyszerűen elvoltam, viszont aztán megjött Seonghwa.

– Nem-nem Kyongie! Ma ne telefonozz, csak pihengess és aludj! – tett le egy tálcát az éjjeli szekrényemre, és vette ki a mobilt a kezemből.

– De nooo! – nyúltam utána, viszont a hirtelen felüléstől megszédültem, és inkább egy pillanatra lecsuktam a szemem. – Halálra fogom magam unni – kezdtem nyafogni és ismét a telefonomért nyújtózni, amint már nem szédültem, de ezt Seonghwa nem igazán értékelte.