Az életem értelme

56.fejezet

Figyelem figyelem! A mindenki által leginkább várt hét megkezdődött. Az idei gólyákat legálisan kínozhatjuk kellemesebbnél kellemesebb feladatokkal. Az egyetlen bökkenő, hogy most én is egy leszek a gólyák közül. Uh. Nem sok kedvvel kapartam ki magamat az ágyból, hogy leállítsam a gondosan az asztalomra helyezett ébresztőmet. Miután ezzel a felettébb nehéz művelettel megvoltam, elmentem a mosdóba, mert úgy látszik túl sokat ittam az este. Ezután visszatértem a szobámba, és felvettem az egyenruhámat. Feltettem egy kis sminket, és leballagtam a földszintre.

‒ Jó reggelt! ‒ köszöntem Seonghwának, aki legnagyobb meglepetésemre a konyhában tartózkodott.

‒ Szia Kyongie! Jól aludtál? ‒ érdeklődött egy kedves mosollyal.

‒ Remekül ‒ bólintottam, és odamentem a hűtőhöz. ‒ Te? ‒ kérdeztem vissza, miközben reggeli után kutattam.

‒ Szintén. Kérsz kávét? ‒ indult meg a szekrény felé, mire hálásan bólogattam. Azért elég fáradt vagyok.

Amíg ő ténykedett, találtam tejet és valami müzlinek valót, úgyhogy készítettem egy müzlit. Mire leültem enni, már a kávé is elkészült.

‒ Köszönöm szépen! ‒ hálálkodtam, mire megpaskolta a fejemet.

‒ Én szerintem visszavonulok. Csak 8-ra jön Byeol ‒ mondta, mire teli szájjal csak bólintottam, és eltávozott. Egyedül folytattam az evést, közben azon gondolkoztam, vajon mennyire lesz nehéz összerakni a táncot az osztállyal. Nem állítom, hogy olyan sokra emlékszem hetedikből a gólyahétre, de mintha akkor sem lett volna olyan egyszerű ez a tánc dolog. Fúú, és mire is táncoltunk? Valami nagyon gázra. De a világért sem tudnám felidézni akár a dalt, akár az énekest. Valami nő volt. Ennyi. Na jó, most már rohadtul érdekel. XD

Elővettem a telefonomat, és rákerestem 2017 slágereire. Mivel semmi sem volt ismerős, elkezdtem vissza fele haladni, és 2015 slágerei között megtaláltam! Meghan Trainor: All about that bass. Fúú, de nem kedveltem! Úú, emlékszem, még bógniztam a végén. Uh, nagyon menő voltam. Jaj, régen hogy utáltam, amikor valaki legalább olyan hajlékony meg akrobatikus volt, mint én... Jó, még most is... Ilyen dolog az irigység. Pff.

Amint befejeztem a reggelit, gyorsan elraktam a kekszeket, elraktam pár random füzetet, ami a kezem ügyébe került, felkaptam a cipőmet és egy vékony kabátkát, mivel mára 17°C-ot mondtak, és elhagytam a dormot. Természetesen enyhe késéssel indultam neki a napnak, úgyhogy jelentős tempóban szedtem apró lábaimat, amik a platformos cipőmben meglepően nagynak tűntek. Így a közel negyedórás utat, nyolc perc alatt sikerült megtennem. Szerintem jó vagyok. És persze fáradt a sietéstől.

Szép lassan beértem a suliba, úgyhogy köszöntem a portásnak, átvettem a papucsomat, és felballagtam az osztálytermünkbe.

– Kyong! – kalimpált nekem Boram, amint beértem a terembe. – Hoztál sütit? Szegezte nekem a kérdést.

– Jepp – bólintottam, és leültem elé. – Te?

– Ja – bólintott ő is, mire megint bólintottam.

– Volt házi? – érkezett meg Jia. Furcsa, hogy Choa még nincs.

– Nem – ráztuk fejünket Rammal.

– Hál' isten! – könnyebbült meg egy hatalmas sóhaj kíséretében. – Mára amúgy mi a feladat? – huppant le mellém.

– Süti és aláírás gyűjtögetés – válaszolt Beom.

– Ah, majd Korong úgyis kunyerál – nyúlt el a padján Boram.

– Ez egy reális meglátás – értettem egyet.