Sziasztok! Most került megírásra, ám ez a rész még az „Elengedés és hazatérés" rész után játszódik. Először a történet végére rakom ki, hogy kapjatok értesítést, és idővel majd beteszem a helyére. A Zoana szálat fejezi be, hozzám hűen, egy nyitott véggel. Ez a szál is a következő könyvben szinte onnan folytatódik majd, ahol abbamaradt.
Pár dolgot (az éjelfek neveit korábbról is), még csak most találtam ki, ezért is csak most került megírásra. Itt már ezen a néven szerepelnek, de amint tudom, átírom a korábbi Zoanás fejezeteket is, hogy már abban is e néven utaljak rájuk 😉
Ahol idegen (nem egyiptomi) nyelven beszélnek, azt dőlt betűvel jelzem. (Mondjuk, itt végig az lesz xD )
A fejezet végén némi magyarázat található, ami a fontosabb éjelfeket és nyelvüket mutatja be röviden.
„A kémeket névtelen sírba temetjük... legalábbis, ami marad belőlük."
„Nos, végül is a jó kis kínzást én sem vetem meg, ám soha nem cserélném a célszerűséget élvezetre!"
Egy nappal korábban (Szekhmet napja), miután a hegy beomlott...
Zoana kimért léptekkel vezette egyre mélyebben a föld alá a thébai övezetből menekült éjelfeket, lila hajfonatai finoman szürke köpenyének csuklyáját csapdosták. Eddig egy őrrel sem futottak össze, a folyosók a fáklyatűztől eltekintve lakatlannak tűntek. A nagyrészt gyerekekből és idősekből álló kékbőrű gyülekezet kíváncsian fürkészte a langyos félhomályból kibontakozó új környezetén. Narancsszín lángokkal megvilágított, egyre kiszélesedő boltíves falakon csavarodva futottak körbe a kissé különböző összetételű homokkő rétegek csíkjai, melyekből az alagutat vájták. Hamarosan járatukba több másik is becsatlakozott, végül egy egész világos, ívesen kifaragott oszlopokkal hintett csarnokba érkeztek, melynek falain a kőzet szinte gyöngyházfénnyel csillogott. A csillámlásra persze rásegített a fali fáklyatartók mellett a teremben szerte elhelyezett számos, öntöttfém tartóban égő halványsárga tűz, mely szinte nappali világosságot varázsolt a földalatti terembe.
A kékek a bejárat után nem sokkal megállapodtak, mintha csak a fogadtatásra vártak volna, hiszen eddig senkivel sem találkoztak. A boszorkány elmaradozó kísérettel, végül teljesen egyedül folytatta határozott lépteivel útját a csarnok belseje felé. Itt kissé hűvösebb volt, mint a langyos folyosókon. Középen, magas, kupolaszerű boltozat alatt egy ovális asztal kialakítású kőzetfaragvány állt, melyre néhány gömbszerű, szabályos sokszögekkel határolt, fekete fémből készült tárgyat helyeztek. Zoana korábbi tapasztalatainak hála tudta, hogy a tárgyak nem apró ágyúgolyók, ahogy egy átlagos egyiptomi tippelte volna, hanem kifinomult technológiával készült eszközök, kvantumszámítógépek, melyeket az éjelfek használnak különféle feladatok elvégzésére.
Egész közel lépett az asztal széléhez, majd kezét maga elé tartva, varázsenergiái maradékét enyhébb erőtérré formálva gyakorolt hatást a kvantummagokra. Az ilyen rendszerek általában jelszót kértek, ám azzal, hogy nem megszokott módon, hanem varázserejével hozta őket működésbe, ezt ügyesen kikerülte. A fekete testek az éleiknél lila fénycsíkban felizztak, belőlük különféle hologramok vetültek az asztal feletti térre. A központi hologram egy lila fényből álló gömb volt, amely azt a bolygót formálta, ahol Egyiptom is megtalálható volt. A kékek az emberek és isteni kegyeltek világát mindig csak Midgardként emlegették. Midgard térbeli térképe mellett pedig számos diagram, éjelf rúnákkal írt számok és szövegek jelentek meg. Mintha az egész helyszínt arra találták volna ki, hogy a bázison lévő vezetők az asztalt és hologramokat körül állva vitassák meg stratégiájukat a bolygó elfoglalását illetően.
A boszorkány érdeklődve nyúlt bele a hologramok közé. Bár ő maga eddig ritkán használt számítógépeket, számtalanszor megfigyelte, ahogy a kékek ügyködnek rajtuk a hologramokat húzogatva, avagy billentyűzeteken pötyögve. Utóbbi az ilyen típusú gépekhez nem tartozott, hologramként lehetett azt is megjeleníteni. Zoana hálát adott minden istenségnek, akikben határozottan nem hitt, hogy némi véletlenszerű húzogatás és tologatás után megjelent előtte egy szám- és betűtábla. Ugyan nem ismerte tökéletesen az éjelf nyelv írott változatát, pár szót tökéletesen felidézett. Máris beírta a „Midgard", „Egyiptom" és „Théba" szavakat rúnákkal és elindította a keresést. Arra volt kíváncsi, hogy vajon a Théba melletti bázisról jött-e az elmúlt órákban ide értesítés, és hogy vajon az itteniek tudják-e, mi történt a hegyben, hogy a thébaiak betörtek oda, s ő maga pedig elárulta őket. Fogalma sem volt, miért tűnt el mindenki erről a bázisról, de hatodik érzékének, aurájának hála érezte, hogy egy csoport közeledik a terem felé. Alig egy perce lehetett hátra.
A rendszer néhány üzenetet dobott fel. Nem teljesen értett az itteni dátumozáshoz, de az utolsó üzenetek tartalmából azt vette ki, hogy azok egy bizonyos „macskahercegnő" elrablásáról, s „aranysárkányos alvezérek" kivégzéséről szólnak. Tehát amiről az itteniek utoljára értesülhettek, még azok a dolgok, melyeket a Rend betörése előtt osztott meg korábbi főnökeivel. Megkönnyebbülten fújta ki a levegőt, ám nyugalma hirtelen rémületbe csapott, a szíve a torkába ugrott, amikor fémes léptek zendülései töltötték meg a homokkő csarnokot.
– Mit keresel itt?! Lépj attól távolabb! – hasított egy középmély női hang éjelf nyelven, parancsolóan visszhangozva, a terem hűvös csendjébe.
Zoana hirtelenjében tüntette el a thébai bázishoz köthető keresési előzményeket, majd kelletlenül távolodott el a hologramoktól, s fordult a hang forrásának irányába. A csarnokba szemközt torkolló alagútból kisebb osztag katona érkezett, kiket a távolból további osztagok követtek. A tisztek nagyrészt férfiak voltak, ám néhány hölgy is akadt közöttük. Középen egy nyúlánk, formás testalkatú nő haladt, egyenes tartással, kecses, magabiztos léptekkel, a felszólítás tőle származott. A nagytöbbség fekete páncéljával ellentétben az ő ezüstszínű fémből készült öltözete bizonyult a legtesthezállóbbnak. Fehér haja bonyolult fonatban ékesítette fejét, míg a fonat vége a melléig lógott. A mellette peckesen haladó két férfi szintén az átlagtól eltérő színű, lila páncélt viselt, a páncélokat átjáró energia viszont a kompúterekhez hasonlóan mindben lila színnel izzott.
Az ezüstszín ruházatú nő, s két lila páncélú kísérője pár lépéssel Zoana előtt állapodtak meg, míg a maradék szűk tucat katona félkörívben gyülemlett fel mögöttük.
– Ki engedte meg neked, hogy a stratégiai tervezőt használd?! – szólította fel a vezérnő a boszorkányt. Megszokás miatt az sem tűnt fel neki, hogy bár nem saját népéből való áll előtte, saját nyelvét használta. Zoana máris ellenszenvet táplált a nő iránt, ám az idegen nyelven elhangzott szavakat könnyűszerrel megértette, s ösztönösen válaszolt rájuk.
– Mivel a díszes fogadtatás így megkésett, gondoltam, kiszolgálom magam!
– Midgardi vagy! Hogyhogy beszéled a nyelvünket?
– Ez jobban meglep, minthogy simán feltörtem a biztonsági rendszert, és használtam a hálózatotokat?
A vezér összevonta szemöldökét, résnyire szűkölt szemhéjai mögött vadul lángoltak vöröseslila íriszei.
– Csak belső hálózat – pontosított tudálékosan az egyik lila páncélos, középmagas, zömökebb testalkatú férfi. – A többi bázissal még nem állunk állandó összeköttetésben. Az üzenetek átmennek, de az állandó kommunikáció túlterhelné a rendszert. A midgardi környezet energiái merőben eltérnek az otthonitól, időbe telik, míg az eszközeinket hosszútávra átkalibráljuk. A hívásokat külön hálózaton keresztül kell intéznünk, amibe csak az adott készülékek csatlakoznak be.
– Zor'unn, elég a fecsegésből! – torkollta le társát a kékbőrű vezérnő.
– Elnézést, parancsnok!
– Szóval parancsnok? – ismételte a boszorkány, s enyhe félelmét távolságtartó, ám ravasz mosoly mögé rejtette.
– A nevem Xee'ra! – mutatkozott be a fonott hajú hidegen, de kezet nem nyújtott. Zoana épp fontolóra vette, hogy ő is bemutatkozik, ám Xee'ra feltartott tenyerével fojtotta belé a szavakat. – A tiedre nem vagyok kíváncsi! – Sötétkék ajkai rosszindulatú mosolyra húzódtak. – A kémeket névtelen sírba temetjük... legalábbis, ami marad belőlük.
– Én, kém?! – kérte ki magának a boszorkány. – Egy kém megmentette volna őket a thébai bázisról? – bökött a terem szélén várakozó csoportra.
– Miről fecsegsz?!
– Igazat szól! – felelt a másik lila páncélos alvezér, egy magas, izmos férfi. – Ezek nem a mi bázisunk lakói.
– Na'marr jól látja – bólintott Zor'unn.
– Hm – gondolkozott el Xee'ra.
– Ám felmerül a kérdés – folytatta Na'marr, – hogy egyáltalán miért szorultak megmentésre?
– Földrengés volt – vágta rá Zoana, ám Xee'ra egy hanyag intéssel hallgattatta el újból.
– Nem téged kérdeztelek, midgardi! – A parancsnok lendületesen hátat fordított, fehér hajfonata szinte arcon csapta a boszorkányt, ahogy a menekültek csoportja felé igyekezett. Na'marr és Zor'unn közelebb léptek Zoanához, hogy ha netán valami nekik nem tetszőt tervezne, könnyebben megállíthassák.
A menekültek beszámoltak a parancsnoknak mindenről, amit odaát tapasztaltak: Hogy a vezérek vészhelyzetet rendeltek el, és a harcképteleneket a bunkerba küldték. A vészhelyzet konkrét okára legtöbben nem emlékeztek, csupán egy idős hölgy hallott valami olyasmit, hogy midgardiak törtek be a bázisra. Mivel élelmes asszony volt, olyan pletykákat is kifülelt, hogy Zoana, akit a bázison korábban csak „a boszorkány"-ként emlegettek, elrabolta parancsnokuk, Mi'ronn, kérésére a hercegnőt. Szerinte a behatolók őt próbálhatták meg kiszabadítani. Utána mindez értelmét vesztette, mert egy hatalmas, váratlanul jött földrengés elpusztított mindent, éjelfet, midgardit. Ők maguk is odavesztek volna, ha Zoana, nem segíti ki őket a portálvetővel.
– Szóval a lila hajú fruska valóban a mi oldalunkon áll? – kérdezett rá Xee'ra gyanakodva.
– Mi'ronn parancsnok talált rá hét éve a nedves erdőben. Úgy vélte, élve nagyobb hasznát veszi, mint holtan. – magyarázta a megélt korú éjelf asszony. – Őt követően több midgardit is beszervezett. Csak olyanokat, akiknek különleges ereje van. Néhány idevalósi a sárkányokhoz hasonló metafizikai képességekkel rendelkezik...
– Igen, vettük észre – forgatta meg szemeit a parancsnok unottan. – Szerinted miért tart az invázió még mindig csupán a tervezésnél? Nyolcvan éve tanulmányozzuk őket, hogy rájöjjünk, milyen módon lehet a legkönnyebben hatástalanítani őket. A legveszélyesebbek azok, akiket mágusoknak hívnak. De minél inkább az itteni körülményekhez igazítjuk a műszereinket, azok energiája annál jobban elnyomja az övéket. Már csak a bázisok összehangolását kell megoldanunk és egy megerősítő sereget Éj Honból*, hogy biztos fölényben legyünk, és miénk a bolygó!
– És én még azt hittem, arra vártok, hogy a midgardiakat a pánik és félelem gyengítse meg – lépett közelebb a parancsnokhoz Zoana, a két férfi alvezér szorosan mellette haladt. – Legalábbis Mi'ronn mindig ezt válaszolta, ha arról kérdeztem, mikor tervezik lerohanni Thébát.
– Mi'ronn sohasem árulta volna el a konkrét terveinket egy midgardinak! Nyilván hadovált és ködösített, nem kockáztatta volna meg, hogy ha visszaállsz a sajátjaidhoz, netán fontos dolgokat fecsegsz el nekik – felelte Xee'ra leereszkedően. – A bolygó lerohanása a mi oldalunkról jelenleg túl sok áldozattal járna. A másikról is, de az kevésbé érdekes. Ha kifejlesztjük a legjobb stratégiát a fajtád ellen, idejük sem lesz pánikolni.
– Úgy gondolod? – kérdezte homlokráncolva a boszorkány, kellemetlen gombóccal küzdött a torkában.
Mindvégig azt hitte, túljárhat a kékek eszén, de ezek szerint végig őt rángatták pórázon. Hiába ismerte meg a nyelvüket és technológiájukat, észjárásukat, mint kiderült, képtelen volt megfelelően meghatározni. Teljesen feleslegesen ment szembe a Renddel és rabolta el a hercegnőt. Hiába árulta el a népét. Holott... talán még mindig kihozhat valamit ebből a szorult helyzetből... Végül is, elpusztított egy egész bázist, most pedig egy másikban próbálja elnyerni a vezetőség bizalmát, akiknek, bár nem feltétlenül szimpatizálnak vele, fogalmuk sincs a hegyomlásban játszott szerepéről. Tehetné azt, amiért Xee'ra előbb kivégeztette volna, és lehetne kém. Kettős ügynök, kém mindkét oldalon, hogy a kékeket továbbra is megtévessze.
– Mi'ronn úgy tűnik, hosszú pórázon tartott téged – jegyezte meg Xee'ra gúnnyal szőtt hangon. – Abból is látszik, hogy amikor betörtek a midgardiak, te csak menekültél! Mi másért lettél volna a bunker közelében, és nem az összecsapásnál, amikor a föld megremegett?
– Igaz! A védteleneket védtem volna! – szabadkozott Zoana.
– Nem számít – legyintett a parancsnok flegmán. – Végső soron úgy sem az én terhem leszel. Mi'ronnal ellentétben én nem bízok a midgardiakban, főleg nem azokban, akik a sajátjaikat ilyen könnyen elárulják. Az a vén fószer visszakaphat téged, amint kiássuk a romok alól.
– Tessék?! – hökkent meg a boszorkány. Ha a legkisebb esély van rá, hogy előző parancsnoka holttestére ráakadnak, talán arra is rájönnek, hogy miatta halt meg.
– Földrengést mondtál. Gondolom, beomlott a bázis nagy része, ezért kellett őket – bökött a menekültek felé a parancsnok – kimenekítened. Ez a hölgy itt – mutatott az idős asszonyra, – azt állította, a csarnokban rajtuk kívül mindenki elpusztult. De nyilván nem az volt a bázis egyetlen terme. Most megyünk, és kitúrjuk a katonáinkat a kőzet alól!
– Nem jó ötlet! – ellenkezett Zoana, attól tartva, hogy a romok helyett az egyiptomiak által kivégzet kékek tetemei mellett így felfedeznék a Rend egész seregét, amely még a beomlott hegy közelében állomásozhat. Ha megsejtik, hogy a Rend egész hadsereggel vonult a bázis ellen, felmerülhet bennük, hogy a földrengés is lehetett szándékos. – Az egész hegy beomlott, teljesen magába temette a bázist. Rajtunk kívül senki sem élte túl.
– Azt majd én meglátom! – jelentette ki Xee'ra kérlelhetetlenül. – Zor'unn! Ma még egy bázist meglátogatunk! Nyiss egy portált Mi'ronn fészkébe! Na'marr, te pedig mutasd meg az újaknak, hol fognak aludni!
A két alvezér bólintott, majd a testesebb Na'marr bőszen a csoportot az egyik alagút felé terelte. Zor'unnak azonban meggyűlt a baja a portálvetővel, az ugyanis az istenekért sem volt hajlandó átjárót nyitni. Hosszú percekig igyekezett újra kalibrálni a szerkezetet, ám kedvező eredmény nélkül. Zoana megkönnyebbülve sóhajtott fel, mialatt a köpcös alvezér elégedetlenül morgolódott.
– Mit vacakolsz idáig?! – pirított rá türelmét vesztve Xee'ra.
– Nem érzékel egy társszerkezetet sem a másik oldalon. – közölte Zor'unn. – Mi'ronn bázisán egy portálvető sem működik.
Zoana elmosolyodott magában arra gondolva, hogy ezek szerint legalább a hatástalanító erőtérrel nem lőtt mellé. Xee'ra és emberei ugyan csak a romok alá nyithatnának portált, ám ha véletlen elrejtettek volna a kékek egy társszerkezetet az erőtér hatósugarán kívül, amiről nem tudott...
– Bizonyára olyan súlyú törmelék hullott alá, hogy összezúzta a portálvetőket – vetette fel a visszatérő Na'marr, és a boszorkány jelenleg egész hálás volt eme beszólásáért a nagydarab, kékbőrű alvezérnek.
– Egyáltalán miért nem készültek fel a rengésre alaposabban?! – akadékoskodott Xee'ra. – A műszereink megérzik már az előrengéseket, és abból következtetik ki a nagyobb rengések időpontját és epicentrumát. Legalább húsz perccel a katasztrófa előtt tudniuk kellett volna, hogy mi érkezik! Már akkor elkezdhették volna evakuálni a bázist!
– Biztos a belopódzó midgardiakkal voltak elfoglalva – vetette fel furmányosan Zoana.
– Én megint ez – sóhajtott idegesen a parancsnok. – Fel nem fogom, mit akarhatott Mi'ronn ezzel az egész színjátékkal. Megölni a sárkányokat, legyen, ők akadályt jelenthetnek. Pánikot kelteni a midgardiakban meg elrabolni a hercegnőjüket viszont... Ha megsejtik, hogy itt vagyunk, még a végén elkezdenek ellenstratégiát gyártani. Egyértelmű, hogy a meglepetés erejével hatásosabban csaphatunk le rájuk, amikor eljön az idő. De Mi'ronn mindig is szentimentális volt. Pár midgardi felfedezte a bázisukat, és ahelyett, hogy kivégzi őket, inkább beszervezi őket. Aztán elgörbítve az igazságot várakozásunk igazi okáról, ráveszi őket, hogy rémítgessék a sajátjaikat... Nos, végül is a jó kis kínzást én sem vetem meg, ám soha nem cserélném a célszerűséget élvezetre!
– Szóval Mi'ronn jól átvágott minket! – állapította meg Zoana bosszúsan, ezúttal elővigyázatlanul nagyobb hangot adva csalódottságának. – Én meg még azt hittem, hogy ha Thébában kitör a pánik, végre lerohanják a várost. – Hamar hallgatott el, ráeszmélve, hogy eme kijelentéseivel többszörösen gyanúba keverheti önmagát.
– Midgardi létedre nagyon a fajtád végét szeretnéd. Mi ennek az oka?
– A fajtám elárult engem, kilenc éve – közölte szárazon a boszorkány, idegességét visszafogva. – Mi'ronn bosszút ígért.
– Hm... És a nagylelkűsége végül a vesztét okozta – állapította meg hidegen Xee'ra. – Nos, én nem vagyok szeretetszolgálat. Talán nem öllek meg, de ahhoz minden parancsomat teljesíted kell! Semmi kedvem ahhoz a cirkuszhoz, amihez Mi'ronn örömmel az engedélyét adta. Ha olyan kedvem lesz, és visszaengedlek a tieid közé, csak is kémkedés címén teszem. Semmit sem tehetsz vagy mondhatsz, ami gyanút kelthet bennük!
Zoana elégedetten nyugtázta, hogy a kémkedés ötlete ezek szerint a parancsnokban is felmerült.
– És ha nem lesz olyan kedved? – puhatolózott utána ösztönösen.
– Nem tudom, Mi'ronn hány elkapott midgardin kísérletezett, de nekünk elég kevés mágus akadt a kezünkre – magyarázta Xee'ra. Zoana nagyot nyelt. Valójában többször is látott rá példát, hogy egy természetfeletti erejű ember, akit a kékek elkaptak, nem szövetséges lett, hanem kísérleti alany. Saját épségét is kivételes varázserejének köszönhette, amiről Mi'ronn úgy vélte, élve nagyobb hasznát veszi. – Az erősebbeket nem mertük megközelíteni, mert nekik talán lenne esélyük elmenekülni, és akkor a hírünket viszik. Te viszont már idelent vagy. Talán kipróbáljuk, mégis miképpen lehet egy boszorkányt legkönnyebben megsemmisíteni.
– Bár elképesztően vonzó az ajánlat, mégis helyette egy másikat ajánlanék. Végül is, egy midgardi kémed sincs jelenleg rajtam kívül, olyan jót, mint én, pedig sohasem találsz. Emlékezz, elraboltam magát, a hercegnőjüket. Ha kell, ugyanúgy beférkőzhetek a király bizalmába.
– Aki pedig pont a hozzánk legközelebb eső midgardi városban székel. Mily' kényelmes – forgatta vöröseslila szemeit Xee'ra. – Még átgondolom. Na'marr! – szólt oda a visszaérkezett alvezérének, miközben arcára újból gonosz mosoly kúszott. – Mutass a boszorkánynak némi vendégszeretetet!
– Egyébként van nevem is! – emelte meg az állát a lila hajú. – Zoanának hívnak!
– Teszek rá! Na'marr!
– Igenis, parancsnok! – biccentett engedelmesen a férfi.
– És tegyetek egy kitérőt a laborban! Ha már megörököltem Mi'ronn kis kedvencét, kíváncsi vagyok, mit látott benne annyira különlegesnek.
Zoana újból nagyot nyelt kellemetlenségében, ám a torkában keletkező gombóc nem tűnt el. Ez a szituáció egyre inkább kezdett kicsúszni a kezeiből. Korábban azt hitte, túljárhat a kékek eszén, később azt remélte, legalább előnyére fordíthatja a helyzetet, ám most, hogy már a rajta való kísérletezés volt terítéken, kezdett elbizonytalanodni.
– Tudjátok mit? Én máris megyek az oroszlánkirályhoz bevágódni! – hadarta a lila hajú, és megpróbált elrohanni, ám Na'marr elkapta a karját. A boszorkánynak már szinte semmi energiája nem maradt, de ezt az éjelfek nem tudták. Utolsó erőfoszlányaival eltaszította magától a testes alvezért, majd látványos, de közel sem olyan hatásos zöld aurát vont maga köré, hogy a közeledő éjelf katonákat megrémítse. – Állj! Ha jól emlékszem, még nincs hatásos fegyveretek a mágusok ellen!
– Hatásos stratégiánk nincs – pontosított Xee'ra, miközben előrántotta lőfegyverét. – Egyáltalán nem mindegy! – Zoanára fogta a néhány vonalban lilán izzó pisztolyt. – Ugyanis amíg Mi'ronn bábjátékot játszott veletek, mi sokkal hasznosabban töltöttük az időnket!
A parancsnok elsütötte a fegyvert, ami egy lila energiatöltetet küldött a boszorkány felé. Zoana egy sebesen felhúzott smaragdzöld pajzzsal még épp kivédte azt, ám a követkevő két töltetre már nem volt energiája, azok telibe kapták. A lila erőtér hatalmas fájdalmat okozott, s közben megbénította. Térdre esett, majd lassan kezdte eszméletét veszteni. Na'marr ekkor a vállára kapta őt, s úgy kezdte az egyik alagút felé cipelni.
– DNS elemzést akarok, teljes vérképet és metafizikai vizsgálatot! – parancsolta Xee'ra. – És utána talán a midgardiak királya is kaphat belőle valamit.
Na'marr engedelmesen bólintott, bár mélyzöld tekintetében halvány empátia fénylett, mintha némi sajnálatot érzett volna a midgardi nő iránt. Fejét dörmögő sóhajtás közepette megrázta, majd szorosabban fogva a boszorkány testét nehéz léptekkel elhagyta a termet.
Zor'unn és Xee'ra egy tucat katonájukkal maradtak a csillogó homokkő csarnokban. A parancsnok vezetésével az éjelfek asztalhoz vonultak, s újra megelevenítve a hologramokat munkához láttak.
* A Xenoria naprendszerből származó éjelfek saját nyelve pár kifejezésben megegyezik az auriaiak (Asgard-ázok, Vanaheim-vánok, Alfheim-fényelfek) nyelvével, illetve írásban hasonló rúnákat használnak. A világok (Vanaheim, Asgard, Midgard: a Föld, ...) neveit is átvették az auriaiaktól. Gyakran használják azonban saját világukra egyedi elnevezésüket, ami „éj hon"-t jelent. Ez egyben utal bolygójukra és a naprendszerükre (Xenoria) is, amin a fekete sárkányok bolygójával osztoztak. Ha külön akarnak utalni saját bolygólyukra (Svartalfheimre), akkor „éj nép hon"-ként teszik, a fekete sárkányok bolygójára pedig „éjsárkány hon"-ként.
Thébához közeli bázis, éjelf alvezérek (már nem élnek):
Mi'ronn – a parancsnok
Ti'marr – alvezér, mérnök-programozó, kémikus
An'dorr – alvezér, stratégista, harcos
Memphiszhez közeli bázis, éjelf alvezérek:
Xee'ra – parancsnok(nő), az éjelfeknél nincs a női és férfi vezetők között megkülönböztetés, így a női vezér is parancsnok
Na'marr – alvezér (férfi), stratégista, harcos
Zor'unn – alvezér (férfi), stratégista, mérnök-programozó