„Mindenkinek joga van eldönteni, hogy miképpen kíván szolgálni, hogy milyen utat választ magának!"
„A Nap és a Hold egyesülése nem ér semmit, ha a felek nem önként vállalják! (...) Még az istenek is nehezményeznek egy kényszerből tett esküt!"
„Akit igazán meg akartam győzni, az végül magától is rájött, s önként értette meg szemléletemet!"
„Egy királynőnek még egy hercegnőnél is jobban meg van kötve a keze."
Egyre magasabbra kúszott a ragyogó Aton Théba egén, szikrázó fényével forrósítva fel a levegőt a Központ kertjében. Sitara az olajfák lugasának távolabbi végén pillantotta meg Mahado jellegzetes, edzett alakját. A mágus meglehetősen feszültnek tűnt, köpenye és egyenruhája páncélozott része tőle nem messze, a füvön hevert, s ő maga ingben és nadrágban egy bőrbe és szövetekbe bugyolált gyakorlóbábut gyepált. Olyan erőseket ütött és rúgott, mintha az az élettelen fadarab nemrégiben vérig sértette volna, legalábbis egy szerettét bántotta volna.
Az oroszlánlány egy időre elgondolkodott azon, hogy vajon még mindig jó ötlet-e beszélnie a férfivel, vajon okos dolog-e ilyen állapotban zavarnia, ám a szaggatott sóhaj, amelyet megejtett elég hangosra sikeredett ahhoz, hogy a helyzet pontos felmérése előtt elárulja őt. Mahado olyan hirtelen hagyta abba a bábu verését, s kapta szikrázó, smaragdzöld tekintetét a váratlan látogatóra, mint akit erélyes ostorcsapás ért. Sitara kissé el is bizonytalanodott, ám pár pillanatra csupán, mert ahogy a mágus felismerte őt, arcvonásai máris megenyhültek. Haragja és idegessége fáradt letörtségbe fordult, s ezt megérezvén az oroszlánlányban máris együttérzés fogant. Szokásos, játékos vigyorát öltve magára lépett közelebb a tábornokhoz.
– Szegény bábu! Durván elárulhatta a birodalmat, hogy így megbünteted érte... – gúnyolódott játékosan a hercegnő.
– Sitara! – Mahado kellemes baritonja meglepetten, s kissé gyanakodva zengett. Hamar megakadt tekintete a lány szembetűnő, piros ruháján, s úgy tűnt, kedvére való volt, amit látott. – Mit keresel te itt?!
– Nyilván téged! – vágta rá az oroszlánlány, s kissé elpirult attól, ahogy öltözékét a férfi lopva végigmérte.
– Mi van a szavanna túrával?
– Úgy döntöttem, inkább itt maradok, veled!
A tábornok rövid gondolkodó után elfogadóan hümmögött egyet.
– Te tudod – válaszolta, majd visszatérve mérgéhez tovább verte a bábut. Még mindig túltengett benne a feszültség.
– Kemény idők, mi? – kérdezte az oroszlánlány megértően, miközben egész közel sétált a férfihez. Mahado mélyen beszívta a levegőt, majd két utolsó csapással a földre terítette a bábut. Végül némi önuralmat erőltetve magára fordult a hercegnőhöz, bár smaragd tekintete még így is lángolt az idegességtől.
– Két napja meggyilkoltak! – tört ki belőle végre, megállíthatatlanul minden dühe. – Istenek és démonok szórakoztak velem az Alvilágban! Utána kiderült, hogy egy idegen faj készül leigázni az otthonomat, és hogy téged is elraboltak! Élet-halál harcot vívtunk velük hajnalig! Napközben meg kellett tudnom, hogy az unokahúgom ügyetlenségéből kifolyólag lerombolta a Holdtemplomot! A királynő hívatott, kiderült, hogy mennyi mindent elfelejtett megosztani velem, hogy cseppet sem bízik bennem! Hallgathattam a nagyapád leszólásait, amiért végre sikerült kiválasztanom az utat, amelyet követni szándékozom! S ha ez nem lenne elég, kiderül, hogy a királynő minden intésem ellenére, ostobán, kiruccanást tervez a távoli szavannákra! Ráadásul két napra rá elutazik, hogy érthetetlen és a lehető legbugyutább indokokból hozzámenjen ahhoz a félkegyelmű hercegféléhez! Mellesleg a nővérem, aki elvileg a legnagyobb bizalmasom, akivel régebben megfogadtuk, hogy nem lesznek titkaink egymás előtt, végig tudott mindkét dologról, de cseszett megosztani velem! Pazar! Szóval igen, mondhatjuk, hogy kiakadtam! – dörmögte Mahado. – Ráadásul, dekádok óta nem voltam nővel, de az már más téma! – bukott ki belőle elkerülhetetlenül.
Sitara nagyot sóhajtott, végig megértően hallgatta a férfi jogosnak ítélt kitörését, s most elfogadóan bólintott.
– Szar ügy – bökte ki végül. A mágus bosszúságát látva időközben saját aggodalmai, minden korábbi fájdalma könyörtelenül kúszott vissza elméjébe.
– Az – vágta rá a tábornok.
– Jöhetek én? – kérdezett rá a hercegnő, hisz végül is ezért jött ma ide. Szerette volna gondjait egy olyan személlyel megosztani, akitől talán őszinte megértést várhat.
– Csak tessék! – legyintett Mahado.
– Szóval... engem és a kutyámat elrabolt egy álnok boszorkány! – kezdte a legelején az oroszlánlány. – Lehet, hogy saját hibámból, de akkor is! És meg kellett tudnom, hogy meghaltál, nem ujjongtam tőle, gondolhatod! Utána az árulók jól elbántak velem és szegény Anukámmal is, és egy rohadt cellába vetettek, mint valami szemetet! Teljesen magam alatt voltam, utána összeszedtem magam, de aztán rájövök, hogy végig hazudtak nekem a képességemről! Sikerült használnom párszor az erőmet, de teljesen kimerített, és ha Zoana nem segít valami érthetetlen okból, lehet, nem élem túl! Majd hajnalig harcolhattunk az éjelfekkel! S mikor végre kicsit szórakozhatnék megpihenésképpen, te elveszed minden varázserőmet! Utána kiderül, hogy nem csak te, hanem az egész családom hazudott nekem a képességemről! Sőt, a nővérem még azt is elfelejtette megemlíteni, hogy férjhez megy valami lüke külföldihez! Nagyszerű! Plusz ma reggel a nagyapám kijelentette, hogy ha te nem leszel tovább főpap, én úgy sem szabadulok, mert ahhoz kellesz hozzámennem, aki a helyedbe lép! Futóhomokból lápi mocsárba, pompázatos! Szóval én is csodásan érzem magam! – duzzogott a hercegnő. – Mellesleg, én még sohasem voltam férfival, egyáltalán! Ez milyen már?!
Mahado ugyanúgy sóhajtott, ahogy korábban a lány. Sitara gondjait hallgatva saját problémái kevésbé kínozták már, kevésbé tűntek életbevágónak. Saját büszkeségének sérelmei helyett sokkal inkább sajnálta most az oroszlánlányt. Ahogy Sitara nagyokat lihegett beszéde után, pár lépéssel eltörölte a közöttük maradt távolságot, a mellkasuk szinte összeért, ahogy lenézett rá.
– Sorstársak, mi? – ejtett halvány vigyort a mágus.
– Sorstársak – értett egyet az oroszlánlány, ahogy felpillantott a varázsló zöld szemeibe.
Nagyot sóhajtottak, majd lassan átkarolták egymást. Ösztönösen kerestek megnyugvást a másik karjaiban, s még jó ideig ölelték egymást. Hosszú sóhajok sorozata után váltak csak el, s a másik karjait még nem eresztették, amikor újra megkeresték egymás tekintetét.
– Szép ruha – jegyezte meg Mahado, most közelebbről is végigmérve a zöld-arany-vörös gyöngyös gallérral ellátott, piros ruhadarabot. – Illik hozzád.
– Ugye? – vigyorgott szélesen Sitara. – A piros lesz ezentúl az én színem!
– Ha pedig engem kérdezel, nincs abban semmi zavarba ejtő, hogy még nem voltál férfival! – biztosította a tábornok kedvesen. – Majd leszel, ha szeretnél, ha úgy érzed, eljött az ideje!
– Ez igazán kedves és... haladó szellemű tanács volt a részedről! – hálálkodott a hercegnő, s megjelenő arany macskaszemeiben némi pajkosság csillant. – De... mi van azzal, hogy nem kellene dugnom a házasságig?!
– Sitara, ne használd ezt a szót, nem hozzád mélt... – szólt volna rá Mahado szokásszerűen, ám végül meggondolta magát. – Tudod mit, használd csak, teszek rá! Úgy beszélsz, ahogy tetszik!
– Valóban? – szökött gyanakvóan magasba az oroszlánlány szemöldöke.
– Az az énem, aki arra kért, hogy minden ellenkezés nélkül, önként vesd alá magad mások önkényes elvárásainak, összeszorított ajkakkal törődj bele a neked szánt előre megszabott sorsnak, már nincs többé!
– Mi van azzal, hogy mások érdekében áldozatokat kell hoznunk? Hogy szolgálnunk kell a népet?
– Ez még mindig áll! De nem feltétlenül oly módon kell szolgálni a népet, ahogy azt néhány ostoba, vagy legalábbis több száz birka elvárná, már elnézést a kifejezésért! Mindenkinek joga van eldönteni, hogy miképpen kíván szolgálni, hogy milyen utat választ magának! – állította a varázsló. – Vallás és hagyományok ide vagy oda, én a gyakorlatiasságot választottam! Semmi bajom a papsággal, de az nem hivatásom többé!
– Ezt az álláspontodat sokkal jobban kedvelem, mint a korábbi "Minden elvárásnak meg kell felelni!" jelmondatodat! Jó lenne, ha én is ilyen könnyedén eldönthetném, mit akarok kezdeni magammal! – sóhajtott vágyakozva Sitara.
– Igaz, te talán nehezebb helyzetben vagy, ezt megértem, hercegnői rangodról mégsem mondhatsz le! De nem csupán érdekházasság által szolgálhatod a hazádat!
– Én is ezt bizonygatom, de senki sem törődik velem!
– Néith szent nevére! – csapta arcon magát Mahado felismerésében. – Csak most esett le, mennyire lealacsonyító is volt ez a dolog rád nézve korábban! A nagyapád álláspontja, miszerint egyedül arra lennél jó, hogy egy előre neked ígért rangot átvéve hozzámenj valakihez... Borzalmas! Már értem, miért lázadtál annyira a házasságunk ellen! Te mindig szíveden viselted a néped sorsát, erre már az első közös esténken sikerült rájönnöm... Azt viszont csak később értettem meg, hogy ahelyett, hogy mások mondják meg neked, te csupán szeretted volna magad eldönteni, mi módon szolgálod a hazád, hogy milyen áldozatot hozol Egyiptomért és Thébáért! Én meg... folyton jöttem neked itt azzal, hogy törődj bele, mintha ez lenne az egyetlen feladatod, hogy hozzámenj valakihez... hozzám... Ne haragudj! Korábban elvakított a kötelességtudat és az elvárásoknak való meggondolatlan megfelelési vágy, de most már látom, mennyire lekezelő és igazságtalan dolog az érdekházasság!
– Fú, hát... köszönöm a megértést! – somolygott Tara. Bár erre várt a legelejétől, most, hogy megkapta végre, amire vágyott, teljesen zavarba jött, egészen elpirult a férfi meleg, támogató szavainak hatására. – Még a nővérem sem volt ilyen megértő velem... pedig ő régebben még próbálta lebeszélni a nagyapát!
– A megértés nem segít – rázta a fejét Mahado. – Ha nem találunk ki valamit, hozzáadnak az első napos főpapjelölthöz, és akkor lázadozhatsz ellene élete végéig!
– Igen, az ő élete végéig, mert tutira kikészítem majd – vigyorgott az oroszlánlány.
– A Nap és a Hold egyesülése nem ér semmit, ha a felek nem önként vállalják! Ez a dolog kettőnkkel, vagy most veled és valaki mással eleve kudarcra volt ítélve! Még az istenek is nehezményeznek egy kényszerből tett esküt!
– Ezek szerint akkor... segítesz nekem? – érdeklődte Sitara, aranybarna szemeiben felcsillant a remény.
– Megpróbálok – határozta el a tábornok.
– Akkor, mit csinálunk?
– Még nem tudom, de... kitalálunk valamit! – A mágus gyengéden csúsztatta ujjait az oroszlánlány csuklóira, majd bátorítóan megszorította kezeit. – A nagyapád talán nem látja, de sokkal több van benned, mint hercegnői vagy leendő esetleges főpapnői rangod! És idővel teszünk róla, hogy ezt mások is meglássák!
– Tudod mit? Akit igazán meg akartam győzni, az végül magától is rájött, s önként értette meg szemléletemet! – Sitara nagyot vigyorgott és magához szorította a férfit. – Bár én is tudnék segíteni neked!
Mahado boldogan húzta magához a lányt újabb pár pillanatra.
– Már megtetted, többszörösen is! – fúrta végül hálával telített mentazöld tekintetét a felcsillanó arany macskaszemekbe. – Talán ha nem töltök annyi időt veled, akkor sohasem veszem a bátorságot és merészséget, hogy lemondjak főpapi rangomról, és végre kiálljak azért, amiben igazán hiszek! Mellesleg... ezúttal is sikerült kicsit helyretenned!
– Csak kicsit? – incselkedett Sitara.
– Hm – somolygott a mágus, majd hálás hangon folytatta. – Már maga a tény, hogy van, aki megért, enyhített az idegességen!
– Szintúgy – értett egyet a hercegnő. – Ha pedig ettől még jobb kedved lesz... Úgy tűnt, a nővérem sem rajong kifejezetten leendő házasságáért! Tegnap adta a komoly, felelősségteljes uralkodónőt, de láttad volna a reggelinél! Szó szerint meggyászolta a hajadonságát! Na, jó, nem szavakkal, mert a nagyapa is ott volt, de lerítt róla! Nem önként megy ahhoz a krétai kreténhez!
Mahado elfojtott egy kuncogást, majd megköszörülte a torkát.
– Mégsem tudtam meggyőzni, hogy másképp cselekedjen...
– Egy királynőnek még egy hercegnőnél is jobban meg van kötve a keze – ismerte el Sitara. – Én kedvemre lázadozhattam világba, a legsúlyosabb következmény is némi botrány volt az udvarban, zúgolódás a nép körében, pár komolyabb letolás a családtagjaimtól vagy éppen tőled. Meg a nagyapa rendszerint jól felképelt, de utána békén hagyott. Thea ellenben sohasem engedhetett meg magának ilyesmit, hogy a hagyományokkal szembe menjen.
– Ez sajnos igaz – sóhajtott a tábornok. – Viszont, jól hallottam? A nagyapád ezek szerint gyakran ütött meg téged?
– Nos, az igazán visszhangzatos ütéseket a különleges alkalmakra tartogatta, de igazán szeret a tenyere az arcommal találkozni – vallotta be a hercegnő. – Úgy véli, apámat helyettesíti ezzel... Apám egyébként sohasem ütött meg, de ő ezt úgy tűnik, nem figyelte meg. Szóval jár a keze rendesen, én meg elviselem, mert... „ő a királynő nagyapja, a Hold főpapja, és tisztelnem kell őt"!
– Fogalmam sem volt róla, hogy ilyen gyakorisággal bántott téged! – ingatta a fejét a tábornok összevont szemöldökkel, homlokát ráncolva. Látszott rajta, hogy felháborítja a dolog.
– Most, hogy többet voltál velem, ő azóta, hogy Sobek napján ellógtam a tanóráról nem ütött meg. Régebben elég volt egy durvább beszólás, vagy egy általa tiszteletlennek vélt tett, és... csatt. Na, jó, mondhatni kerestem a bajt, ezt igaz. Viszont, úgy érzem, eddig azt feltételezte, hogy te majd megnevelsz helyette is!
– Igen, ezt nekem korábban ki is jelentette. Legalábbis burkoltan megkért rá, hogy úgymond fegyelmezzelek meg téged, amilyen eszközzel szükségesnek látom. Talán naiv voltam, hogy akkor még csak nem is feltételeztem, hogy verésre gondolna...
– Miért, akkor mit tettél volna? – vonta fel szemöldökét Sitara.
– Megmondom neki, amit meg is tettem, akkor, a trónteremben! Hogy nem vagyok az erőszak híve! Akad olyan helyzet, amikor még egy nő is megérdemli, hogy lekeverjenek neki egyet, de véleményem szerint arra nincs elfogadható indok, hogy ez rendszeresen megtörténjen. Még akkor sem, ha olyan pimasz macskáról van szó, mint te! – fejtette ki véleményét Mahado. Sitarának igazán jól esett, hogy a mágus most egyértelműen az ő oldalát fogja. – Őszintén sajnálom, hogy tegnap hajnalban megütöttelek a barlangban, de akkor is csak azért, mert mérhetetlenül aggódtam érted!
– Az ottaniért nem áll jogomban megharagudni – felelte az oroszlánlány könnyedén. – Azt talán tényleg megérdemeltem, mellesleg rögtön hagytad, hogy visszaadjam! A nagyapa ezt nem tenné. És ő már akkor megcsap, ha egy rossz szót szólok! Te is folyton leszidtál a kifogásolható beszédért, de egyszer sem láttam úgy, mintha kényszert éreztél volna, hogy megüss!
– Szavakra végképp nem fogok ütéssel válaszolni, nem csak hogy durva dolog, de a cselekvőről ad szegénységi bizonyítványt!
– A nagyapa egy nagyon szegény oroszlán...
– Az ő esetében mégis inkább betudhatjuk ezt annak a sok helyen elfogadott álláspontnak, miszerint így szokás fegyelmezni a gyereket. Az biztos, hogy én alapos indok nélkül nem ütök meg senkit, főként nem lányokat!
Sitarának, bár várhatóak voltak korábbi reakcióira alapozva, igazán jól estek a férfi szavai. Megkönnyebbülten lélegzett, majd végül, hogy a feszültséget tovább oldja, játékosabb hangon válaszolt.
– Elég fukarul bánsz a pofonjaiddal, máguskám! Nem osztogatod, mint a datolyát szokták!
– Ha szeretnéd, elbeszélgethetek kicsit a nagyapáddal a nevelési módszereit illetően – ajánlotta előzékenyen Mahado.
– Tényleg? Megtennéd?
– A nap-negyedi csata után is kimentettelek, vagy nem?
– De igen...
– Azonban – sóhajtott a mágus –, tartok tőle, hogy nem fog hallgatni rám. Most, hogy már nem vagyok főpap, nem túl sokra tart engem, ezt láttam a szemében. Mintha a tábornok szava fele annyit sem érne, mint egy ámon-papé! Mindenesetre, neked nem tudok mást javasolni, mint korábban. Próbáld meg visszafogni magad a nagyapád közelében! Ő öreg, konok és befásult, nem valószínű, hogy ebben az életben még változni fog. Magadnak ártasz, ha pimaszkodsz vele.
– Tudom – sóhajtotta a hercegnő is. – De makacs vagyok, mint a teve. Minél többször üt meg az udvariatlanságomért, annál inkább visszavágnék! Igazságtalan, ahogy velem bánik, és képtelen vagyok csak elviselni!
– Ha nem szemtelenkednél és betartanád a szabályait, nem lenne oka megütni! – mutatott rá a tábornok.
– Igaz! De megint ott tartunk, hogy a szabályi között szerepel az is, hogy a parancsára hozzá kell mennem valakihez, akihez nem akarok hozzámenni!
– És mint ígértem, igyekszem segíteni az ügyön!
– Köszönöm, ez rendes tőled.
– Most már indulnod kéne! – váltott hirtelen témát a mágus. – Lekésed a hajót!
– Már mondtam, hogy nem megyek a szavannára! – akadékoskodott az oroszlánlány, s dacosan összefont maga előtt karjait. Mahado megmosolyogta a durcás képet, amit vágott.
– Biztos? Felőlem maradhatsz itt is, de a nővéred bizonyára hiányolna.
– Te szeretnéd, ha mennék? – csodálkozott Sitara. – Vagy azt nem szeretnéd, ha Thea téged hibáztatna, amiért nem megyek?
– Nem szeretném, ha bajba kerülnél! Ne adj a családodnak még több okot, hogy leszidhassanak! Megkérem Alexist, hogy figyeljen titeket! – ajánlotta a tábornok. – Ha bármi baj van, értesít, és máris ott termek! – Mahado megfogta a lány fekete, ankh kereszt medálját s annak láncát, majd kezeit zöld aura vonta be, szemei zölden izzottak, ahogy varázslatot hajtott végre rajta. – Viseld ezt a medált és nyakláncot oroszlán formádban is! Akkor érezni fogom, hogy merre jársz, és bármikor oda térugorhatok hozzád!
– Pontosan mit tettél a nyakláncommal?
– Hozzákötöttem az aurámhoz, így mostantól úgy viselkedik számomra, mint egyfajta mágikus jeladó. Az aurám iránytűként vezet majd el hozzád. Szóval vigyázz az ostoba cselekedetekkel, Sitara, mert többé nem bújhatsz el előlem!
A tábornok ravasz vigyort villantott az oroszlánlányra, aki ellenben lazán megvonta vállát.
– Ha el akarok bújni, leveszem a nyakláncot – közölte Tara. – Azért ez egyértelmű!
– Nos, fájdalmasan egyértelmű – sóhajtott mágus, majd vonásai komolyba fordultak. – Azért, ha teheted, arra kérnélek, hogy tartsd magadon a nyakláncodat! Amilyen gyakran bajba sodrod magad, jól jöhet majd, ha ezen túl könnyebben odatalálok hozzád!
– Nos... ezzel nem vitatkozom – vigyorodott el most Sitara, macskaszemei melegen ragyogtak. – Köszönöm, Mahado!
– Már nem is vagyok a máguskád? – incselkedett a férfi, szája sarkában huncut mosoly bujkált.
– Ezúttal próbáltam némi tiszteletet erőltetni a szavaimba.
– És, hogy jött be?
– Hát, máguskám, mondd meg te!
VÉGE
Egy időre...