„Bölcsebbnek tartottalak attól, hogy valami rosszat tegyél ellenem, s utána még neked álljon feljebb!"
„Mindig van harmadik választás, sőt negyedik és ötödik is!"
„Képtelen lennél valaha is olyasmit tenni, ami miatt a biztonságod is kevésbé érdekelne."
Aranyló ragyogásban, büszkén kúszott a majdnem telihold a Nílus vidékének kora esti egére, pimaszul kecsegtetve délceg valójának eljövendő kiteljesedésével. Sitara, Nailah és Tygaar a Szekhemré ház emeleti szobájának ablakából tekintettek ki a városra, s szemlélték a nap-negyed meleg, sárgás árnyalatú házai mögül felszálló éjjeli korongot. A lányok, amint a hercegnő megérkezett, a hozzájuk kifejezetten ragaszkodó sárkányfiú, Anu és Zara társaságában sebesen visszavonultak Nana hálószobájába, s azóta is vidáman csevegtek egymással. Az oroszlánhercegnő és a varázslólány utóbbi, narancs és sárga mintás szövettel fedett ágyán foglaltak helyet, még Tygaar a szemben lévő kisebb rekamién gubbasztott, miközben a hozzá lelkesen furakodó két kutyát simogatta bőszen.
Nassolni valóból akadt bőven a társalgóknak, aszalt gyümölcsök, szárított hús és tea foglalta el Nailah kisebb éjjeliszekrényének egész felületét, bár a varázslólány akárhányszor a húsra nézett, kelletlen grimaszt vágott. Ő volt az egyetlen, hisz Tara, Tygaar, és az általuk etetett kutyák előszeretettel csámcsogtak a finomságon. Ő ilyenkor inkább dupla adag mazsolát tömött a szájába, hogy elterelje figyelmét. A téma, amiről olyan hevesen társalogtak, mielőtt a felkelő Hold kis időre elterelte volna figyelmüket, természetesen Sitara nővérének váratlan bejelentései voltak, melyről persze a hercegnő megeskette hallgatóközönségét, hogy semmi esetre sem adják tovább.
Iréne csak egyszer nézett be a szobába, amikor is közölte, hogy az ilyen könnyed csevegés nem feltétlenül az, amiről Nailah szobafogsága kellene, hogy szóljon. Ettől függetlenül meglehetősen engedékeny volt lányával, az üdítőt és rágcsálnivalót is ő hozta nekik. Egyszer utána Nana apja, Antef is benyitott. Az építésznek leplezetlen szándéka volt, hogy elcsenjen pár aszalt fügét és datolyát, ugyanis Iréne a kamra utolsó készleteit tálalta fel a fiataloknak. Közben persze mondott pár szót a dekádok óta változatlan időjárásról s a munkatársai mindennapos dolgairól, hogy azért ne tűnjön annyira szembe, hogy csak a desszertért jött, de a lányok így is megejtettek pár komisz beszólást a falánk stílusáról.
Iréne és Írisz az est nagy részében egy-egy pohár bor társaságában beszélgettek az ebédlőben, többek között arról, hogy ideje lenne feltölteni a ház aszalt gyümölcs készletét. Legalábbis jelenleg Iréne ecsetelte unokahúgának, hogy melyik árusoktól lehet jó minőségű, finom és megfizethető áru portékát venni. Mert van ugyan két datolyapálma és három kisebb fügefa a kertben, a friss gyümölcsökből általában hamar elfogyasztják, szárítani és aszalni már nem marad. Az aszalt árut ezért általában a piacon veszik ők is. A főpapnő viszont nem tudott teljes figyelmével nagynénjére koncentrálni.
Amikor Mahado megérkezett a hercegnővel, még a házba sem lépett be, ám mivel Írisz nyitott ajtót, tekintetük óhatatlanul is összeakadt. Fivére még egy köszöntés, annyit sem mondott, mélyen arcába húzta törtfehér köpenye csuklyát, s tőle szokatlan hűvösséggel hátat fordítva elviharzott. Ám az a pár pillanat, amíg egymásra néztek, kristálytisztán ragadt meg elméjében. Volt valami sötét, valami haragos Mahado árnyékos, zöld tekintetében, amit nem tudott hová tenni. Vajon haragszik rá? De miért? Talán úgy véli, vigyázhatott volna Nailah-ra jobban a Holdtemplomnál? Ám amikor ez az eset felmerült a délelőtt folyamán, akkor még legkisebb mértékben sem hibáztatta érte.
Másról lehet szó. Talán történt valami a palotában, ami így felkavarta. De mi lehetett az? Pár dolog van csak, ami Mahado Szekhemrét igazán felbosszanthatja. Ártatlanok szenvedése egy személy vagy pusztán a sors keze által, azoknak a szenvedése, akik különösen közel állnak a szívéhez és... a titkok és hazugságok. Mahado Szekhemré ugyanis kifejezetten gyűlölte, ha hazudtak neki, ám ha elhallgattak előle valamit, azt szintúgy. Bár nyilván ő maga is őrzött titkokat, de ő sem volt tökéletes, és ha az emberek őszintétlenek voltak vele, azt nehezen viselte el. S ami a titkokat és hazugságokat illeti, Írisz rögtön két dologra is tudott gondolni, ami a palotában rosszabb esetben fivére tudtára kerülhetett:
Theodora eljegyzése a krétai trónörökössel és a fekete oroszlánok vérvonalában öröklődő képesség igazi valója. Ő pedig egyértelműen elhallgatta ezeket előle. Bár arra odafigyelt, hogy valótlant soha ne állítson, vagyis ne hazudjon, elég rendszeresen ferdített az igazságon, ha a szükség azt megkívánta. S a főpapnő jól tudta, fivére szemében ez legalább annyira elítélendő cselekedet.
– Írisz! – szelte félbe tanakodását Iréne karakán hangszíne. – Hova figyelsz, lányom? Mert, hogy nem az én piaci tanácsaimra, az Napszentség!
– Elnézést – sóhajtott az említett. – Halaszthatatlanul kérdeznem kell valamit a hercegnőtől, bocsáss meg, kérlek! – tette hozzá gyorsan, s legalább olyan lendülettel pattant fel az asztaltól. Mivel szavai ezúttal kifogásolhatatlanul őszinték voltak, Iréne elfogadóan bólintott. A főpapnő ekkor fél pohár borát magára hagyva sietett fel a lépcsőkön, majd kopogott s nyitott be unokahúga szobájába. A lányok meglepetten kapták felé tekintetüket.
– Írisz! – kiáltotta Nana kissé zavartan. – Te is nasiért jöttél?! Tessék, vidd inkább a tálat – nyújtotta felé az aszalt gyümölcsös fatálat, ám nővére szinte tudomást sem vett róla. Rövid fejrázás után tekintete az oroszlánlányon állapodott meg.
– Hercegnő! Beszélhetnénk? – Írisz abban reménykedett, hogy Sitarával csendben kivonulnak majd az udvarra, ahol négyszemközt megérdeklődheti tőle, hogy folytatott-e Mahado korábban bizalmasnak mondható beszélgetést a királynővel, avagy ő maga akár közvetlen fültanúja volt-e ilyesminek, ám az oroszlánlány arcára kiülő dac mást ígért.
– Beszélni? – mordult fel Tara, s szemöldökét morcosan összevonta. – Miről? Újabb képességekről, amit elferdítesz előttem? Újabb családi titkokról, amit elhallgatsz előlem?
Írisz nagyot nyelt. A hercegnő indulatos reakciója rögtön és fájdalmasan adott választ minden kérdésére.
– Szóval a nővéred elmondta... De talán nem Nailah és Tygaar előtt...
– Ó, ők már mindent tudnak! De ne aggódj, ha csak fele olyan jók titkolózásban és talányokban, mint te, tőlük senki az égvilágon nem tudja meg!
– Értem – válaszolt végül a főpapnő, aki hosszú idő óta először nem talált izgalmasabb szavakat. – Akkor a fivérem is tudja...
– Eléggé kiakadt rád! – vágta újból mellkason a kifejezéssel az oroszlánlány, majd Írisz enyhén kétségbeeső, ám olyannyira kérdő arckifejezését látván hozzátette. – Nagyon nem részletezte. Csak közölte idefele jövet, hogy ő nem fog bejönni, mert akkor bizonyára olyan vitát csapna, hogy rámegy az egész estéje, ellenben neki most más dolga van. Kérdeztem, hogy miért, hogy Nanát készül-e újra letolni, és mondtam neki, hogy inkább ne tegye, mert már így is nagyon el van szontyolodva szegény. – Sitara összenézett barátnőjével, aki kedves pillantásokat küldött felé. – De utána rávágta, hogy miattad nem akar bejönni, mert ilyen durva dolgokat, mint a nővérem eljegyzése, meg ez az egész tűzmacska erő, eltitkoltál előlünk, és... Na, jó, tulajdonképpen a tőlem való eltitkolásával nem is volt akkora baja, mint az, hogy neki is hazudtál, de a lényeg, hogy...
– Nem hazudtam – tisztázta Írisz. – Nem mondtam el, amit nem szabadott elmondanom, sem neked, Sitara, sem neki. De mindig is biztos voltam benne, hogy ha egyszer kiderül, nem fogja megérteni, hogy... mindenkinek jobb volt így, biztonságosabb. S még ha nem is így lett volna, nem akadt választásom, a királynő közvetlen parancsa volt hallgatásom.
– Na, jó! Egyezzünk meg, hogy én megbocsátok neked! – döntötte el végül Sitara. – Végül is, ami engem illet, az én tájékoztatásom egyértelműen Thea és a nagyapa előjoga lett volna, amiről oly' nagyvonalúan lemondtak.
– Köszönöm, hercegnő – bólintott Írisz. Némileg ugyan megkönnyebbült, de a helyzet, hogy sohasem a hercegnő haragjától tartott igazán.
– Ez a nemes megbocsátás rendes tőled, Tara – mosolygott Nana. – Igazán aranyos vagy!
– Aranyos! Ch! Mint valami házimacska. Nem, én csak igazságos vagyok! Theára haragszom, a nagyapát utálom, veled Írisz, pedig nincs különösebb gondom! Viszont a máguskámnak már annál inkább! Azt nem tudom, tervezi-e bepótolni a korábban kihagyott vitátokat, de én a helyedben felkészülnék a magyarázatokkal. Bár... nálam a magyarázkodás ritkán jön be, de ki tudja. Te végül is jobban bánsz a szavakkal, mint bármelyikünk itt, nem igaz?
– Jobban haragítok magamra másokat, úgy tűnik – sóhajtott Írisz. Gondolt egyet, kikapott egy darab aszalt fügét a tálból, s távozás közben halvány, keserédes mosollyal búcsúzott a fiataloktól.
– Szia Írisz – köszönt Tygaar tétován, miután újra magukra maradtak a lányokkal és a két kutyával.
– Látod? Mégis kellett neki a nasi! – jelentette ki Nana diadalmasan.
– Ez lehet, furán hangzik, de kicsit még sajnálom is most őt – mondta Sitara.
– Igaz! Az unokabátyámat ismerve, most nagyon ki lehet akadva rá.
– Igen, épp ezt magyaráztam!
– Mahado nem szereti, ha elhallgatnak előle ilyen fontos dolgokat.
– Igen, pontosan ezt mondtam...
– Szegény Írisz, nagy letolás lehet számára készülőben!
– Minden szavamat meg akarod ismételni?! – csattant fel Sitara.
– Miért? Volt, amit kihagytam? – kérdezte Nana pimaszul vigyorogva, majd elgondolkodó arckifejezésre váltva érintette meg homlokát. – Azt hittem, elég jól lefedtem a lényeget...
– Nana!
– Jól van, na, csak szórakozom veled! – nevette a varázslólány.
– Ez a te szerencséd – forgatta meg szemeit az oroszlánhercegnő.
Az ámon-papság tagjai, bár megdöbbentek, többségében egész megértően fogadták Mahado döntését, miszerint azonnali hatállyal lemond főpapi rangjáról. A mágus épp azelőtt kapta el őket, mielőtt a másnapi előkészületeket befejezve haza indultak volna. Érkezéseelőtt még hazaugrott mosakodni, így legalább némileg rendbe szedte külsejét acsata után, s tiszta ruházatban, frissen jelent meg a felszentelt épületben. Jól tudta, sokan az ámon-papok közül abban reménykednek, hogy megszerezve korábbi pozícióját, vallási berkekben s ezzel együtt a nép befolyásában nagyobb hatalomhoz juthatnak, továbbá jelentős anyagi juttatásokhoz. A többi pap számára valamilyen szinten mindig is vetélytársat jelentett, ezért sem döbbent meg, hogy különösebben nem marasztalták. Másrészt nem is bánta, kifejezetten örült, hogy pár gúnyos megjegyzés mellett, amit Adom Ausar Akhenamon ejtett el csak úgy, mellékesen, nem firtatták elhatározását.
Adom volt a soron következő legvalószínűbb főpapjelölt, családjából több generáció óta avattak fel ámon-papokat. Mahado nem kifejezetten szimpatizált vele, de elhatározta, hogy a Nap-papság sorsa ezen túl nem az ő dolga, s ha szeretné, sem lenne már lemondása után több beleszólása, így elengedte inkább az egészet Adom becsmérlő beszólásaival együtt. Immár kizárólag tábornokként, mély sóhajtás közepette lépett ki a fényes főistennek és gyermekeinek szentelt hatalmas épület főbejáratán, s sétált ki az templom homlokzatát tartó díszes oszlopok közül a csillagos ég alá. Lenézett az előtte várakozó széles lépcsősorra, majd tekintete a főtérre terelődött, ahová vezettek.
Kósza, hűvös esti szellő járta be a nap-negyed mostanra elnéptelenedett főterét, felkapott pár lehullott levelet a térkőről, s örvényszerűen vitte őket kicsivel távolabb, miközben a tér közepén magasodó obeliszket is körbetáncolta párszor. Mahado nem várta, hogy bárkit is megpillant ilyen késő órán, a nap-negyed lakossága leginkább napközben volt aktív, ám szemei mégis egy világoskék, aranyszegélyes köpenyt viselő karcsú, női sziluetten akadtak meg. Arcvonásairól, hosszú, fekete hajáról, azúr szeme ragyogásáról Mahado azonnal felismerte nővérét, ám ezúttal nem töltötte el öröm, hogy látja. Tekintete elsötétült, amennyire megkönnyebbült, hogy végre elhagyta a templomot, most annyira felszívta magát feszültséggel. Nehéz léptekkel robogott le a térre. A mágusnő pár kimért lépést tett felé, kék tekintetében a bizonytalanság azonban már arról árulkodott, hogy pontosan tisztában van vele, mennyire dühös jelenleg rá.
– Miért jöttél?! – szegezte nővérének a kérdést tőle szokatlanul ellenszenves hangszínen. – Ha a lemondásom bejelentésének szerettél volna szemtanúja lenni, már lekéstél róla.
– Lemondás...? Szóval már most elmondtad az ámon-papságnak? – kérdezett vissza Írisz, s ezen kissé meglepődött. – Bár sejtettem abból, hogy látomásomban a Naptemplomban láttalak...
– Most már kémkedsz is utánam?!
– Most már minden szavadat ilyen harag itatja át, ha velem beszélsz? Mellesleg, igazán szólhattál volna, hogy már most készülsz közölni velük a hírt! Főpapnőként illett volna jelen lennem! – jött méregbe kicsit a mágusnő is.
– Mondtam nekik, hogy téged már beavattalak, és jelenleg nem értél rá.
– Ezt nem tudhattad!
– Ha korábban leálltam volna veled beszélgetni, annyira felbosszantom magam, hogy el sem jövök ide.
– Szóval inkább elhallgattad előlem!
– És helyben vagyunk! – fújta fel magát még jobban Mahado. – Hisz elhallgatásban te is jeleskedsz, nem igaz?
– Nézd, Mahado, én...
– Kímélj meg a magyarázkodástól, Írisz! A lemondásom pedig, bár végleges és azonnali, még nem hivatalos. Holnap délben történik meg a hivatalos ceremónia, amit pont most indultam volna, hogy közöljek veled. A mostani tulajdonképpen csak a szóbeli lemondásom volt, nem igényelte kifejezetten a jelenlétedet.
– Értem – bólintott Írisz, kicsit megenyhülve. Bár sejtette ő is, hogy fivére lemondását még szertartásosan is el kell majd intézni, azért bántotta a dolog, hogy a bejelentésre nem hívta el. S amikor már épp reménykedett volna benne, hogy az ő titkolózása ezzel le is van rendezve, fivére indulatosan folytatta.
– Ennek, az előled egyébként sem rejtett információnak a többiekkel való közlése koránt sem bírt olyan jelentőséggel, mint az, amit te éveken át elhallgattál előlem, Írisz! Szóval, megkérdezem még egyszer! Miért vagy itt?! Hogy magyarázkodj?
– Nos... Számítottam rá, hogy megkeresnél majd...
– És inkább elém jöttél, hogy ne otthon rendezzek jelenetet? Ha azt akartam volna, megteszem korábban!
– Szóval nem rendezel jelenetet?
– És minden félrevezetésed és őszintétlenséged ellenére még van képed engem beállítani a rossznak?!
– Nem, nem így értettem...
– Néith legyen veled, Írisz! – vágta rá végül Mahado, tiszteletlenül s merő indulattal lezárva a beszélgetést. Hevesen elviharzott nővére mellett, és ha amaz nem szól utána, végképp ott is hagyta volna, mint korábban, a Szekhemré háznál.
– Mi?! Várj! – A mágus makacsul távolodott tovább. – Mahado! Most csak úgy ennyivel itt hagysz?! – méltatlankodott Írisz. A tábornok dühösen fújtatott egyet, miközben vissza térugrott pontosan nővére elé. A mágusnőt ez olyan váratlanul érte, hogy ijedtében hátrált pár lépést. Mahado haragos, zöld tekintete kérlelhetetlennek bizonyult.
– Mégis mit vársz tőlem, Írisz?! Mégis mit akarsz hallani?! – kérdezte gúnyosan a férfi. – Hogy beszéljük meg, ami történt?! Hogy nyíltan kimondjam, mekkorát csalódtam benned?! Hogy vágjam a képedbe, mennyire haragszom rád?! Azt ecseteljem, miért volt hallgatásod nem csupán sértő, hanem ostoba dolog rám nézve?! Hogy mindezek után te majd kifogásokkal dobálózol, veszekszünk egy sort, és végül kibékülünk. Megbocsátok, mintha semmi sem történt volna?!
– Nos... nem lenne rossz!
– Felejtsd el, most nincs türelmem hozzá!
Mahado újból készült faképnél hagyni, de Írisz ekkor nagyon merészen megragadta a karját. A mágus felszisszent az idegességtől, zöld szemeiben szikrák táncoltak, amikor nővérére tekintett.
– Bölcsebbnek tartottalak attól, hogy valami rosszat tegyél ellenem, s utána még neked álljon feljebb! Eressz el!
Írisz kelletlenül eleget tett kérésének, ám legalább így elérte célját, újra maradásra bírta fivérét.
– Meg kell értened, Mahado, hogy amit tettem... amit tenni kényszerültem, nem ellened irányult! Sohasem ártanék neked, még kérésre sem...
– Mégis megtetted... Egyszer, régen megfogadtuk, hogy nekünk nem lesznek titkaink egymás előtt, erre te az óta is csak a titkokat gyűjtöd!
– Ha tényleg ennyire bánt, hogy egyértelműen uralkodói parancsra egyes tényeket nem közölhettem veled, akkor talán így van – szökött némi gúny a főpapnő hangjába is. – Halálosan megsértettelek, sőt elárultalak téged! Mégis mit várnál? – váltott most Írisz hangszíne is egyre indulatosabbra. – Szegüljek ellen a királynő parancsának?! Szivárogtassam ki a titkait a háta mögött?! Beláthatod Mahado, hogy amennyire elítéled, amit tettem, annyira elítélnél akkor is, ha az ellenkezőjét tettem volna! A királynő bizalmasa, aki elárulja az uralkodónőt, hogy a fivérének fecsegjen! Mit éreztél volna, ha a parancsai, ha a tilalmai ellenére mindenbe beavatlak téged? Nem tartottál volna még ennél megbízhatatlanabbnak, sőt kétszínűbbnek?! Mert, bár a fivéremet választottam, ezzel együtt elárultam a királynőmet! Mondd meg őszintén, Mahado, te hogyan cselekedtél volna?! Lehetetlen helyzetbe kerültem, ezt te is megérthetnéd! Ahogy azt is, hogy tulajdonképpen mást nemigen választhattam volna. Neked igazán nem ártottam így sem, jól tudod, hogy ha a bántásodat adták volna parancsba, azt gondolkodás nélkül megtagadtam volna! De így, ha a között kell választanom, hogy elárulom a királynőm parancsát vagy hűséges maradok hozzá, de e mellett pár dolgot elhallgatok a családom tagjai előtt, bármikor újra megtenném!
– Egy szóval sem mondtam soha, hogy ne legyél hűséges a királynőhöz, s hogy tagadd meg a parancsait! Mégis hogy kérhetnék olyan, hogy áruld el Őt?! – rázta a fejét méltatlankodva Mahado.
– Akkor nem értem, miért vagy így felháborodva! – ingatta fejét Írisz is.
– És én még azt hittem, te vagy kettőnk közül az okosabb! – prüszkölte a tábornok gúnyosan.
– Világosíts fel! – utasította a főpapnő kihívóan.
– Miért ne lehetnél egyszerre hű mindkettőnkhöz? Miért állítod be úgy, mintha választanod kellett volna kettőnk között, amikor ilyenről szó sem volt?!
– Két választásom volt, elhallgatom vagy sem!
– És látod, pont itt tévedsz nővérem! Mert mindig van harmadik választás, sőt negyedik és ötödik is! – állította Mahado mély meggyőződéssel.
– Ezúttal nem volt!
– De volt, és éppen te voltál az, Írisz! A királynő két választást adott neked, tarts be a parancsot, vagy válj árulóvá, de te adhattál volna magadnak egy harmadikat! Sohasem várnám el, hogy miattam eláruld az uralkodóházat, mégis hogy gondolhatod ezt?! Azt viszont elvárnám, hogy ha mást nem, legalább gondolkozz néha! A királynő bizalmasa vagy, az Istennőkért! Hajlandó hallgatni rád, ez a kettőtök kapcsolatának lényege! Felvethetted volna, hogy esetleg kivételt tehetne a Rend tábornokával, amikor ilyen jelentőségű ügyekről van szó. Elérhetted volna, hogy megváltoztassa véleményét, hogy mégis beavasson engem, mégsem tetted!
– Szerinted nem tettem?! – csattant fel Írisz. – Szerinted nem próbáltam meggyőzni?! Többször is szóba hoztam, mégsem jutottam semmire! Neked talán nem tűnik fel, mivel nem vagy a közelében annyit, mint én, de Theodora legalább annyira makacs és önfejű tud lenni...
– Makacs, mint a húga, Sitara! – fejezte be mondatát fivére. – A konokság már szinte együtt jár a vérvonalukkal. Ettől függetlenül...
– Úgy véled, nem próbálkoztam eléggé?
– Ha nem így lenne, most nem tartanánk itt!
– Meddig szeretnéd ezt még folytatni?
– Nem tovább! – határozta el Mahado. Apadatlan idegességében fújtatva lélegzett, pár rideg pillantást küldött nővére felé, ám mielőtt ezúttal is sarkon fordult volna, hirtelen meggondolta magát. Az ellenkező irány helyett nővére felé indult meg, két hosszú lépéssel átszelte a közéjük ékelődő távolságot.
Írisz meglepetten meredt rá, amikor megragadta a vállainál, ám mielőtt nagyon elmerülhetett volna csodálkozásában, fivére teste smaragd fényben ragyogott fel. Térugrottak, s egy pillanat múlva már a Szekhemré ház előtt jelentek meg.
– Mire véljem ezt? – vonta kérdőre fivérét Írisz. A mágus eleresztette őt, s mialatt pár lépéssel eltávolodott tőle, lassan zöld aurája is elhalványodott. – Ennyire biztosra mész a lerázásomban, most, hogy jól beolvastál nekem?
Mahado kurtán és kimérten megrázta fejét.
– Még mindig fennáll a helyzet, miszerint idegen, ellenséges faj tagjai garázdálkodnak a birodalomban. Igaz, hogy haragszom rád, s a társaságodat is valószínűleg mellőzni fogom a közeljövőben, de úgy vélem, képtelen lennél valaha is olyasmit tenni, ami miatt a biztonságod is kevésbé érdekelne.
– Milyen lovagias! Szóval, amíg nem vagyok halálos veszélyben, ne is keresselek?
– Csak akkor keress, ha fontos dologról van szó!
– Elég gyerekes ez a haragtartásod, nem gondolod? Kezdve azzal, hogy...
– Meglehet, és éppen ezért ezt sem hallgatom most végig! – vágta rá Mahado, s ezúttal időhúzás nélkül elteleportált.
Írisz mélyet sóhajtva bámult hűlt helyére. Azt sejtette, hogy Mahado nem megszokásból, hanem okkal hozta saját otthona helyett a Szekhemré házhoz. Ahogy említette, a fenyegetés még nem múlt el teljesen. Fivére azt szerette volna, ha ebben a veszélyes időben családja mellett marad. A térugrásra is ezért volt szükség, hiszen a nap folyamán korábban szinte összes maradék erejét átadta fivérének, így ha a téren hagyja magára, kénytelen lett volna egyedül hazagyalogolni.
A főpapnő újabb sóhajok s lassú fejcsóválás közepette lépett be a házba, s húzta be az ajtót maga mögött. Mahado képes volt sárkány méretűre felfújni magát, amiért nem avatta be bizonyos titkokba, de még így is képtelen engedni, hogy veszélyes időkben egyedül sétáljon haza. Jó lett volna abban reménykedni, hogy haragja is hamar elül majd, ám ez a sértődés most igazán mélynek tűnt. Valószínűleg az is közrejátszott, hogy a titkok, melyeket elhallgatott, Theodorával is szoros összefüggésben voltak. Mindig is érezte, hogy fivére nem csupán királynőként néz az oroszlánnőre, bár ez sohasem került szóba kettejük között.
Kopogtak az ajtón. Írisz az ebédlőből fordult vissza, s enyhén gyanakodva nyitott ajtót. Meglepődött azonban, amikor fivérét pillantotta meg a küszöbön állni. Mahado meglehetősen zavartnak tűnt, kezeit idegesen szorította ökölbe törzse mellett. Írisz sejtette, hogy nem kibékülni jött.
– Sitara? – kérdezte a főpapnő előzékenyen.
– A nagy duzzogásban teljesen kiment a fejemből, hogy még őt is haza kell kísérnem – vallotta be a mágus kissé szégyenkezve. – A családja szeretné, ha ma nem éjszakázna a palotán kívül.
– Értem – bólintott Írisz. – Szólok neki – ajánlotta, s máris felsietett az emeletre.
Mahado közbe besétált az ebédlőbe. Kifejezetten hálás volt Írisznek, hogy nem csinált ügyet ebből vagy gúnyolta ki a rá ritkán jellemző feledékenységéért. Talán valóban ostobaság mérgét tartogatni, de még képtelen volt azt elengedni. A nagy merengésben csak később vette észre az asztalnál ülő Antefet és Irénét. Az építész egy pár szem aszalt fügét majszolt éppen, amivel nemrégiben a lányok szánták meg, míg nagynénje komoly arccal fürkészte őt.
– Szóval, ez az új rendszer, fiam? – törte meg a csendet Iréne helytelenítő hangja. – Már nem is köszönsz, ha bejössz a házba?
– Elnézést, elgondolkodtam... Üdv – biccentett végül feléjük.
– Hallom, megjártad az Alvilágot – közölte Iréne. – Érdekes, sohasem voltam biztos benne, hogy valóban létezik...
– Legközelebb szívesen beszélek bővebben róla, de most...
– A hercegnőt kell kísérgetned – fejezte be Antef kapásból. – Elég sokat vagy vele mostanában, nem igaz?
– Nos... így alakult – zárta le a mágus, s ezt végül egyiken sem firtatták.
– Aszalt gyümölcs nincs nálad? – kérdezte Antef könnyedebb témára váltva.
– Elég gyorsan túlléptetek azon, hogy tegnap meghaltam – jegyezte meg Mahado.
– Most itt vagy, ez a lényeg – felelte Iréne. Utána mégis felálltak az asztaltól mindketten. Sitara és Írisz arra a jelenetre értek le az emeletről, hogy Antef és Iréne éppen Mahadót ölelik szorosan át. A hármas végül elvált egymástól, s rövid biccentéssel búcsúztak. A tábornok intett a hercegnőnek, s miután Tara is elköszönt a többiektől, elhagyták a házat.
A mágus és az oroszlánlány ezúttal kivételesen nem beszéltek sokat. Sitara érezte, hogy Mahado meglehetősen feszült, feszültebb, mint korábban, s úgy gondolta, most talán bölcsebb lenne nem bolygatni a darázsfészket. A tábornok nem vacakolt, egyenesen a lakosztályáig térugorott vele. Holott a palotán belül uralkodói engedély nélkül mágiát használni csak a nemesek, a macskarisztokrácia számára volt megengedett, vagy olyan vészhelyzetben, amikor valakinek azonnali segítségre volt szüksége.
A hercegnő kicsit meg is lepődött, amikor a kert vagy terasz helyett a beltéri, előkelő márványfolyosón jelentek meg. Pislogott párat, mivel döbbenete mellett a térugrás émelyítő hatását próbálta kiheverni. Mahado előrelátóan még nem eresztette el, hanem, újból csak kifejezett engedély nélkül, benyitott a hercegnő lakosztályába, s a tágas nappali egyik kanapéjához kísérte a lányt. Tara szinte bezuhant a színes díszpárnák közé. A tábornok kezei még oltalmazóan a vállain pihentek, miközben lassan kezdett kitisztulni látása. Mély sóhajok közepette emelte tekintetét a férfira.
– Megleszel? – kérdezte a mágus. – A nővéred kijelentette, hogy már nem szükséges őriznem téged, s úgy vélem, ma éjjel már nem is látna szívesen a palotában.
– Persze... A mágikus ugrabugrálásodat illetően meg majd azt mondom mindenkinek, hogy én kértelek kifejezetten erre.
– Ahogy gondolod. Alig járkál erre pár őr, fel sem tűnt nekik. A mindenit már neki, mi van ezzel a palotaőrséggel?! – kapott a fejéhez Mahado, s máris felélénkült melankóliájából. – Ide is küldök tüstént egy csapat testőrt, hogy őrizzenek téged!
– Ahogy gondolod – válaszolt Sitara a mágus korábbi szavaival. Röviden megmosolyogták a dolgot, majd Mahado távozni készült, ám az ajtóból még visszafordult.
– Fene ezt a feledékenységet! – bosszankodott magában.
– Mit felejtettél el, máguskám?
– Hát neked fel sem tűnt, Sitara? Anu! Őt meg otthagytuk a Szekhemré házban!
– Hát, igaz, hogy elfelejtettem neked megemlíteni, de ami engem illet, szándékosan hagytam ott.
– Valóban?
– Megengedtem neki, hogy ma éjjel Zarával maradjon, és Iréne sem bánta.
– Értem – bólintott végül Mahado. – Akkor... aludj jól, Sitara!
– Jó éjt, máguskám.