„Az istenek minden nyelvet beszélnek, s nyelvük mindenki számára érthető."
„Hogy örök boldogság vagy szenvedés vár rátok, nem dönti el más, mint saját igazságotok!"
„Azok, akiket korábbi életükben fontosabb szálak fűztek egymáshoz, egymásra találnak az Utóéletben, higgyenek akár a legkülönfélébb istenekben, haljanak az univerzum két legtávolabbi felében."
„Ha egy lélek nehezebb az igazságnál, nem juthat a Túlvilágra."
„Csak az ízlelheti meg a Túlvilág zamatát, kinek lelkét nem húzza vissza bosszú és haragvágy!"
„Minél inkább menekülsz árnyaid elől, annál tovább tartanak vissza. Szabaddá csak akkor válhatsz, ha megbékélsz velük, s szabadgyára engeded őket is!"
Egy utolsó megerőltetés, amivel a hatalmas, lila energiatömeget próbálta visszatartani... Izmai pattanásig feszültek, szíve a fülében dübörgött, s mintha a testét valami belülről készült volna szétrobbantani. Egy váratlan, vakító villanás és a fájdalom véget ért...
Odina egy gigászi, földalatti csarnokfolyosóban találta magát, ahol a beláthatatlanul magas mennyezet helyén szürkés-lilás fellegek gomolyogtak. Szomorú, ezüstszín pára kavargott a talaj mentén, szinte térdei felett hullámzott. Ahogy körbenézett, s magába szívta a langyos, párás levegőt, úgy tudatosult benne, hogy nem a kékek barlangi bázisában, hanem egy hasonló hangulatú, mégis teljesen más helyen kötött ki. A távoli félhomályban embereket látott a köd folyásával ellentétesen menetelni egy hajszálvékony, liláskék csík felé, amit vad közelítéssel folyónak tippelt volna. Nem látván jobb megoldást, ő is elindult abba az irányba.
A termet kétoldalról szegélyező sziklacsoportosulások szinte életre keltek, ahogy közelített feléjük. Azok az egyiptomiak isteneit mutatták be életüknek legendás jeleneteit megtestesítve vagy őket legjellemzőbb formájukban és pozíciójukban ábrázolva. Sok közülük sakálfejű, embertestű lényekre, avagy emberszerű sakálokra emlékeztetett. Az egyik fekvő, hegyes fülű, nyakában ankh keresztet viselő sakálszobron megakadt a varázslónő tekintete. Kisvártatva megremegett talpai alatt a sziklás talaj. Félve kapott valami hirtelen kapaszkodó után, ám karjai támasztalanul kalimpáltak a levegőben. Egyik kezét végül egy szikár férfimarok ragadta meg, s segítette vissza egyensúlyához, mialatt a rengés periodikusan vissza-visszatért.
Odina meglepetten pillantott az őt tartó rendbéli egyenruhát viselő ősz hajú sólyomvérűre.
– Horeth?!
A sólyomvezér kimérten bólintott, majd szabad kezével tőlük kissé jobbra, előre bökött. Egy óriási méretű, emberszerű, sakálfejű lény vetette meg lábait a vonuló tömeg és a folyó között. Rövid, fekete szőre szinte a szürkés háttérbe olvadt, éles kontrasztot adva piros, arany és kék gyöngyökből álló gallérjának és hasonló színekből álló szentijének ragyogásával. Izmos karjával ismételten emberekre mutogatott, akiket kiválogatva a tömegből oldalra terelt. Kinézete, nyakába lógó aranyszínű ankh keresztje Anubisz isten ábrázolására emlékeztette a máguslányt.
– Sakálisten, a halottak védelmezője – magyarázta Horeth, száraz, beletörődő hangja elveszett a párás félhomályban. – Nemrégiben találkoztam már vele, ugyanezen a helyen.
– Szóval tényleg meghaltunk?
– Meg.
Kedvetlenül néztek össze, majd indultak tovább a kisebb torlódási pont felé.
– Részvétem – fordult az öreghez Odina. – A fiaid...
– Ők élnek. Őket mentettem.
– Sajnálom.
– Inkább ők, mint én.
– Anubisz mindig szétválogatja az embereket? – váltott témát a máguslány. – Kiket választ ki? Nekik más utat kell járni?
– Korábban csak a Folyón túl találkoztunk vele. Tudtommal az Alvilágba mindenkinek bejutás garantált. Minden embernek legalábbis.
– Hogyan?
– Nézd csak meg jobban azokat, akiket kiválogat a holtak közül! – javasolta az öreg. Odina egész meglepődött, ahogy a félhomályban vége sikerült kivennie. Az itt vonuló emberek bőrszíne ugyanis teljesen különböző volt. Azok, akiknek a barna világosabb és sötétebb árnyalatában játszott, haladhattak tovább az úton, ám azok, akiknek hűvösebb, kékes árnyalatba fordult, el lettek választva tőlük.
– Neked még idelenn is igazi sólyomszemed van – ismerte el a máguslány. – A kékek! Őket vezetik el! Vajon azért, mert ők nem léphetnek be az Alvilágba?
– Végül is logikus – döntötte el Horeth. – Hisz ők más világból jöttek, nyilván más istenekben hisznek. Bár, ha nem az Alvilágba, nem tudom, hová küldik őket.
– Hát, arra én is kíváncsi lennék! – csendült fel mögöttük egy férfi vonításra emlékeztető hangja. – Ha már így kinyírtak, szenvedjenek az örökkévalóságig!
– Kek! – ismerte fel Odina a sakálvérű férfit, akivel egy csapatba osztották be a bázisra való behatoláskor. Ő és Horeth kurtán biccentettek volt rendtársuk felé, aki udvariasan viszonozta azt.
– Horeth vezér, többiek! – köszöntötte őket egy határozott női hang. Egy újabb nő és egy férfi csatlakoztak hozzájuk. – Sajnálattal látjuk, hogy önök is így végezték.
– Ti is odakint estetek el? – érdeklődte Horeth.
– Szóval már elkezdődött a csata – állapította meg a férfi. – Nem, mi Meritpahet csapatában hatoltunk be a hegybe. Bakari vagyok – mutatkozott be a férfi.
– Én pedig Nub – tette hozzá a nő. – A Rend harcosai... voltunk – fejezte be némi hezitálást követően.
– Mi ez a múlt idő? Márpedig én sakál vagyok éltemben-holtamban is! – erősködött Kek, s hozzá fájdalmas vonítást hallatott. Ekkor a tömegből több másik, korábbi életét sakálvérűként tengető egyén követte példáját. Összenéztek, majd az újak is csatlakoztak a kialakult kisebb társasághoz.
Rövidesen újabb rendtagokat fedeztek fel a közelben. Az Odina és Horeth által vezetett csoport végül egész seregnyire nőtt, mire elérték az Anubisz keltette torlódás végét. Pár tucat ember várakozhatott előttük a sakálisten szemléjére. Ekkor az is feltűnt nekik, hogy a kékek, akik eddig a fő haladási iránytól kissé jobbra ácsorogtak, már nincsenek egyedül, egy újabb sakálszerű, méretes lény társalgott velük. Az istenség öltözetében a lila és mélyzöld árnyalatai domináltak, íriszei lilán fénylettek, hátán két denevérszárny virított, fejéből egy pár sötét, ívelt szarv nőtt ki.
– Ő Draken, Anubisz egyik fia – magyarázta Horeth a többieknek, akik lélegzetvisszafojtva figyelték a földöntúli jelenéseket. Úgy ítélvén, hogy elegen gyűltek már össze, Anubisz intett Draken felé. A denevérszárnyú sakállény szemei vörös fénnyel felragyogtak, kezei között aranysárga energiagömb jelent meg, ami végül lassan eltávolodott tőle. Utána ahogyan tárta szét karjait, úgy alakult át a gömb egy átjáró ovális alakjára, s belsejében egy szikrázó fényalagút kezdett kibontakozni.
– Éjelfek, ez az út a ti Alvilágotok Tornácára vezet! – töltötte be a termet Anubisz zengő basszusa, miközben a fia által nyitott dimenziókapu felé intett. – Saját hitetek szerint járjátok tovább az ösvényt!
Bár a rendtagok tisztán értették minden szavát, úgy tűnt, nem egyedül egyiptomiul hangzott el az isteni kijelentés. A kigyűjtött kékek ugyanis egyetértő bólintások közepette kezdtek az átjáróba áramlani, s akik még a tömegben voltak, most szintén a kapu felé tértek le az útról.
– Az istenek minden nyelvet beszélnek, s nyelvük mindenki számára érthető – állapította meg Horeth az írások igazság valóját.
– Milyen kiváltságosok már, hogy a mi Alvilágunk nem is felel meg nekik – prüszkölt Kek gunyorosan.
– Vagy a mi isteneink nem hajlandóak megítélni őket – jegyezte meg Odina. – S ha már isteneknél tarunk...
Ők kerültek sorra. A sakálisten természetfeletti sebességgel mustrálta végig őket, majd bólintott méltóságteljesen, hogy mehetnek tovább. S bár távolról még úgy tűnt, hasonló szemmel tekint minden halottra, külön-külön mindegyikük úgy érezte, mintha az istenség kizárólag az ő számukra még egy bíztató pillantást is hozzácsapott volna. Horeth kifejezetten azon az állásponton volt, hogy ebbe a pillantásba őszinte sajnálat is vegyült, a hamarabbi viszontlátás sajnálata.
A zömök alkatú Mi'ronn és a nagyobb darab An'dorr növekvő gyanakvással figyelték, ahogy éjelfek fogyatkozó csoportja áthalad az alvilágokat összekötő anomálián. Ők, mint vezérek, még haláluk küszöbén is megtartva a protokollt igyekeztek meggyőződni róla, hogy minden emberük megtalálja a helyes utat.
Az éjelfek nem igazán hittek semmilyen istenekben, csupán egy Helnek nevezett halál utáni világ létezésében, s Valhallában, ahová viszont csak a kiváltságosok kerülhetnek. Ugyanakkor egész hamar elfogadták a tényt, hogy a midgardiaknak igenis léteznek isteneik, ám abba, hogy ők ebben az elcseszett, istenlényes dimenzióban maradjanak, már nem egyeztek volna bele. A kutyafejű lény még a legelején ajánlatot tett nekik, hogy folytathatják útjukat oly módon, ahogy az egyiptomiak teszik, vagy eljuttathatja őket arra az ösvényre, ami korábbi hitük szerint őrájuk várna. Nem igazán volt min gondolkodniuk, hiszen még csak azt kéne, hogy a midgardiak fura állatfejű istenei döntsenek az ő utóéletük felől! Akkor inkább járják Hel kopár vidékeit, minduntalan beengedést követelve Valhallába! Döntésükkel népük más elveszett tagjai is ösztönösen egyetértettek, ezért is kezdte Anubisz új útra terelni, elválasztani őket az egyiptomi tömegtől.
Mostanra már szinte az összes kék átjutott az átjárón, Mi'ronn és An'dorr magukra maradtak.
– Indulnotok kell nektek is! – zendült Anubisz hangja. Végre teljes utat engedve a holtak tömegének, a kaput nyitva tartó Draken mellé lépett. A két hatalmas, sakálfejű lény titánként tekintett le az ezüsthajú éjelfekre. – Hel kapui már csak rátok várnak.
– Bejutunk mi a Valhallába is! – állította Mi'ronn bőszen. – Azok a pökhendi ázok nem sajátíthatják ki annak csarnokait!
– Hogy örök boldogság vagy szenvedés vár rátok, nem dönti el más, mint saját igazságotok! – tudatta velük Anubisz. – Lépjetek tovább, máshol is van dolgunk!
– Várunk valakire! – szólt vissza An'dorr elégedetlenül. – Egy társunk még nem érkezett meg.
– Ki lenne az? – érdeklődte az isten.
– Ti'marr! – felelte Mi'ronn. – A harmadik vezér!
– Nos, ha nincs itt, akkor még nem halt meg!
– Ugyan, hogy pont ő maradt volna életben! – ingatta a fejét Mi'ronn.
– Hírhedten balszerencsés típus – csatlakozott An'dorr.
– Ha nem halt meg, nincs itt, nem várhattok rá! – zárta le a vitát Anubisz. – Ha később megérkezik, ő is dönthet úgy, hogy utánatok megy. Most viszont mennetek kell, nincs ácsorgás! Vagy Helben döntetik el sorsotok, vagy itt ítélnek meg, de a köztes dimenzióban nem maradhattok örökké!
– Mennél te Helbe, kutyafejű! – morogta Mi'ronn, se kelletlenül átcsörtetett a kapun. An'dorr a sakálisten sötét tekintetétől kissé megszeppenve oldalazott utána.
Draken a legnagyobb örömmel hagyta bezárulni a kaput a két vehemens vezér után, s nézett fel apja vörös tekintetébe.
– Sohasem értettem igazán, atyám, mi ez a nagy felhajtás a Tornácok közötti átjárkálással. Mindegy melyik isten, bűnöst ugyanúgy bűnhődésre ítélnek, jót és feloldozottat pedig a Túlvilágra küldenek. Égi Kert, Fényország vagy Valhalla, a Túlvilág amennyi szekcióra oszlik, annyira átjárható. Azok, akiket korábbi életükben fontosabb szálak fűztek egymáshoz, egymásra találnak az Utóéletben, higgyenek akár a legkülönfélébb istenekben, haljanak az univerzum két legtávolabbi felében. A mi világunkban nem létezik idő és távolság, minden, amit a vándorló lelkek érzékelnek csak illúzió, saját elméjük alkotása, hogy az átmenetet könnyebben megértsék. Mi pedig csupán őrzők vagyunk, kik kísérjük őket ezen az úton a megtisztulás és örök életük felé.
– Végül válaszoltál saját kérdésedre – mutatott rá bölcsen Anubisz. – Ezek az éjelfek nem bennünk hisznek, nem minket választottak kísérőjükként. Őket tulajdonképpen nem kíséri majd senki. Istentelenül járják az ösvényt Hel vidékein, saját negatív érzelmeik válnak majd börtönükké, s ha rátalálnak lelkük fényére, akkor tárulnak fel előttük Valhalla kapui.
– Szóval, ha bűnösek is, a Túlvilágra juthatnak. Nem éppen igazságos.
– A megváltó fényre ők is csak bűnbánatot követően találhatnak. Vétkeik súlya lehúzza őket, tőlük vezeklés nélkül nem szabadulhatnak. Mi is azért ítéljük hosszabb-rövidebb munkára a bűnös lelkeket, hogy azalatt bűneiktől megszabaduljanak. Hisz, ha egy lélek nehezebb az igazságnál, nem juthat a Túlvilágra.
– Ez tudva lévő – bólintott Draken.
Az istenségek, dolgukat megtárgyaltával felszívódtak a Tornácról s hamarosan a Kapukon túl jelentek meg, hogy a Lélek Ösvényét járókat felügyeljék.
Ahogy a kékek lassan eltűntek a köztes dimenzióból, az összeverődött rendtagok kisebb csoportokban tárgyalták ki, hogyan és mikor haltak meg az ellen keze által, s ki az, akiről még feltételezik, hogy életben maradt. Odina és Horeth erősen remélték, hogy Elyaas és Oziré megmenekültek a máguslány áldozata árán. A sólyomvezér emellett hálát adott minden pillanatban, amikor a hozzájuk csatlakozók között nem pillantotta meg fiókáit. Kek és a többi sakál örültek mindazoknak a sakáloknak, akikkel nem futottak össze, a többi rendtag pedig a többi, még viszont nem látott társuknak szintúgy megörvendett.
Mire az Elmúlás Folyójához értek, túljutottak minden szón, melyet az éjelfek iránti utálat szült, s mind saját haladásukra igyekeztek koncentrálni. A bárkát ezúttal egy fiatal, mosolygós, kreol bőrű fiú, Ak kormányozta, s három fordulóba is telt, mire az összes rendtagot áthajóztatta a túlpartra. Aken fia egyszerű, fehér vászontunikát viselt, s úgy tűnt, örömmel végzi végeláthatatlannak tűnő révészi munkáját. Odina és Horeth megvárták, míg mindenki átjut és utoljára szálltak be a díszes, felkunkorított orrú alvilági ladikba.
A sebesen hömpölygő folyó liláskék hullámai feszülten dobálták a bárkát. A hajó tatjában álló faoszlopra függesztett olajlámpás imbolygó fénye az egyik padsorban magányosan kuporgó, szikár férfialakra vetült. Odina és Horeth döbbenten vették észre Imarit. A máguslány olyan dühös hangot adott ki, hogy arra a mágus is felkapta a fejét, s Horethnek minden energiájára szüksége volt, hogy visszatartsa a lányt, mielőtt a férfire veti magát. Imari tekintetében pár pillanatra őszinte rémület csillant, hiszen az Odina szemeiben égő harag egyértelművé tette, hogy az alvilági folyóba is belelökné, ha lehetőségében állna.
– Kérlek titeket, ne a fedélzeten essetek egymásnak! – szólt közbe Ak elővigyázatosan. – Sok galibát okoztok a főnökeimnek, ha a folyóból kell kihalászniuk majd titeket!
Horeth nagy nehezen visszanyomta Odinát a helyére, ám a lány és volt felettese még hosszú pillanatokig feszült farkasszemet néztek.
– Lám-lám – húzódott végül keserédes mosolyra Imari vékony szája, amint kicsit újra nyeregben érezhette magát. – Végül a segítségem nélkül is idejutottatok, mindketten!
– Kudu mondja az impalának, Imari! – kiáltotta Odina utálattal telített, megvető hangon. A folyó haragos hullámai hangosan csapódtak a palánkhoz. – Halljam, ki volt az, aki így ellátta a bajodat?! Kinek említsem ezen túl hálával a nevét?!
– Végül is, minek titkolnám el? Annak az átkozott Szekhemrének a szajha nővére volt!
– Csak vigyázz arra a mocskos szádra! – csattant fel most már Horeth is. – Írisz főpapnő bizonyára szívességet tett a népünknek azzal, hogy ide küldött téged!
– Remélem, örök kárhozat lesz a jussod az istenek jóvoltából! – sziszegte Odina.
– Csak óvatosan az óhajokkal, kislány! Ha jól emlékszem, te legalább annyira áruló voltál, mint én!
– Szívesen szenvedek az örökkévalóságig, ha tudom, te osztozol rajta velem!
– Jól van, elég lesz a kemény szavakból, emberek – vágott közébük Ak. – Megérkeztük – jelentette ki, ahogy egy alacsony oszlopra kivetett kötéllel a dokkokhoz illesztette méretes csónakja oldalát. – Ám ha egy tanácsot elfogadtok még tőlem... Utatok ezentúl az elengedésről és megbocsátásról szóljon! Ugyanis csak az ízlelheti meg a Túlvilág zamatát, kinek lelkét nem húzza vissza bosszú és haragvágy!
– Hm, milyen költői – morogta Imari szarkasztikusan. Zsörtölődve felpattant, elsőként hagyta el a bárkát és kezdett sebesen felfelé kaptatni a folyóvölgy meredek sziklafalába vájt lápcsősoron.
– Minél inkább menekülsz árnyaid elől, annál tovább tartanak vissza. Szabaddá csak akkor válhatsz, ha megbékélsz velük, s szabadgyára engeded őket is! – szólalt meg újfent Ak.
– Fiatal fiúcska létedre egész bölcs szavak hagyják el ajkaidat – jegyezte meg Horeth.
– Fiatalnak éppen nem vagyok mondható, ez csupán az alak, amit szolgálatban magamra öltök.
– Értem. További jó szolgálatot! – köszönt el a sólyomvezér, mialatt ő és társa elhagyták a bárkát.
– Köszönjük a tanácsot – intett vissza Odina, majd Ak kedves mosolyával kísérve kezdtek ők is felfelé gyalogolni a lépcsőn.
A máguslánynak el kellett ismernie, hogy volt igazság a révész szavaiban, ám nem volt benne biztos, hogy minden fájdalmát, minden negatív érzelmét kész lenne máris elengedni. Nem, amíg nem találkozik mindazok igazi forrásával, azzal, aki miatt halála gondolatával is könnyebben békélt meg, sőt, odaát még eltökélten ajánlotta fel életét.
Az Alvilág Kapujának magasztos csarnokában újból összeverődött az elesett rendtagok társasága. Együtt indultak el a friss virágillatot árasztó, zöldellő lugas irányába, ami a terem egy oldalsó beszögellésében díszelgett. Amenet istennő, a maga vörös-fekete pompájában köszöntötte, étellel s itallal kínálta őket.
Horeth, Kek, Nub, Bakari és a többiek egyre lelkesebben, egyre inkább elfogadva a rájuk váró sorsot falatoztak a földöntúli finomságokból. Egyedül Odina bámult maga elé tétován, amikor a Nyugat-istennő egy mézillatú nedűvel telt fekete serleget nyomott a kezébe. A varázslólány bizonytalanul szemlélte a felszolgált italt, az istennőre pillantott, majd újra a serlegre, ám még mielőtt beleihatott volna, Amenet óvatosan átkarolta, és a lugas egy eldugott szegletéhez terelte. Néhány zöldellő, mohával benőtt lián és színpompás virágfüzér alatt átbújva egy újabb megterített asztalhoz jutottak, melyet egyik oldalról már szintúgy virágokkal telefuttatott barlangfal határolt.
Az asztalnál egy magas, fiatal férfi iszogatott, s úgy nézet fel a jövevényre, mintha csak ő rá várakozott volna hosszú ideje.
– Jó ideje iszogat már itt – magyarázta az elkerekedő szemű Odinának a kert istennője. – Próbáltam meggyőzni, hogy odaát sokkal nagyobb békében várhatna rád, ám ő nem szándékozott a Kapun nélküled belépni.
– Vártál rám? – kérdezte a fiút Odina bizonytalanul.
– Örökké.
– Nemsokára muszáj lett volna mennie – tudatta Amenet. – Valójában egy lélek sem tenghet-lenghet örökkévalóságig a kertemben. Épp időben érkeztél. Mármint, talán illetlenség ilyet állítani...
– Nem – ingatta a fejét a máguslány, s eltávolodva az istennőtől megemelte poharát. – Köszönöm az italt – felelte, majd serlegét az asztalra helyezte fivére előtt állapodott meg. Amenet lágy tekintetével kísérve hagyta kis időre magukra a testvéreket.
– Odina! – szólította végül nevén húgát a mágusfiú.
– Odion – köszöntötte fivérét a máguslány. Odaadóan omlottak egymás karjaiba, s hosszú pillanatokig nem eresztették egymást. Leültek egymással szemben, s inni, enni, mesélni kezdtek.
Hosszú társalgás után arra jutottak, hogy ideje lenne folytatni útjukat a Túlvilág felé, amit természetesen a lugas finomságait átjáró varázslatnak is köszönhettek. Elhatározásukat azonban, hogy túlteszik magukat a múlton, és negatív érzéseiktől megszabadulva lépnek a Lélek Ösvényére, mások tanácsára hozták. Odina ugyanis nem csupán Ak szavait mesélte el fivérének, hanem a tényt, hogy a személy, aki ittlétéért közvetlenül felelős volt, mostanra megbánta tettét. A máguslány elmondta fivérének, hogy a tábornok teljesen ledöbbent, amikor kiderült, hogy ők voltak a csuklya alatt, s bár Odionnak már nem tudott második esélyt felajánlani, így őneki tette meg. Ez akkor nem igazán hatotta meg a máguslányt, ám így visszatekintve Szekhemré szavai egész nagyvonalóak voltak, s Ak mellett már ő is tudtára hozta, hogy bosszúvágyával nem jut előbbre.
– Nincs más út, csak előre – állapította meg Odina. Fivére elfogadóan bólintott. Kézen fogva álltak fel az asztaltól, s indultak a kert kijárata felé. Horeth és a többi rendtag a Kapuk előtt álló hosszú sorokban várakoztak, körbe nézve egy ismerőst sem láttak már Amenet lugasában lézengeni. Talán csak egyet, akinek társaságára legkevésbé vágytak, most mégis ösztönösen közelítették meg.
– Imari! – szólította meg Odion korábbi felettesüket szigorú hangon. Ott lebegett ugyan előtte az elengedés eszméje, rövid időre újra harag járta át.
– Lám, a testvérek egymásra találtak. Mily' felemelő – gúnyolódott a mágus.
– Megölted volna a húgomat, ha Szekhemré nem lép közbe! Elvileg te voltál a mi szövetségesünk, és a tábornok az ellenség, erre te ítélted Odinát halálra, és ő adott neki egy újabb esélyt!
– Újabb esélyt az önfeláldozásra – tárta szélesre karjait Imari színpadiasan. – Mellesleg, jól tudtátok ti is, hogy aki lebukik, az elbukik.
– Mind elbuktunk – közölte Odina egyszerűen.
– Ismerd el, hogy megbántad, amit velünk tettél! – utasította a mágust Odion –, és akkor talán hajlandóak vagyunk túllépni a múlton.
– Neked ugyan mivel tartozom?!
– A fivéremet is te rángattad ebbe az őrületbe! – mutatott rá Odina. – Végső soron rajtad is múlt, hogy akkor és ott a palotában a tábornok ilyen drasztikus lépésre kényszerült!
– Nem ismerek be semmit! – felelte Imari kérlelhetetlenül. – A vezetőtök voltam, nem az apátok! A döntéseitekért nem vállalok felelősséget, ha az én befolyásomra is, de azokat magatok hoztátok!
– Ez elfogadjuk – bólintott a máguslány. – Mégis...
– Egy kicsit sem bánod, ahogy a húgommal bántál?! – hördült fel Odion. Imari megrázta a fejét.
– Járd akkor a holtak útját úgy, ahogy éltél és haltál! – döntötte el hűvösen Odina. – Magányosan!
– Jöjj, nővérem! – húzta finoman maga után a lányt Odion. – Érjük utol a többieket a kapu előtt!
Odina helyeslően bólintott, s míg Imari felszegett állal, makacsul bámult utánuk, ők ketten becsatlakoztak a sorba. Horeth, Kek, Nub és Bakari már a hatalmas, pirosra festett, fekete fémpántokkal megerősített Kapuk keskeny résén sétáltak át, így hamarosan ők kerültek sorra. Az Alvilág bejáratát őrző ureusz törzsi kígyóemberek jóváhagyó biccentéssel köszöntötték őket.
Egy, a talajból körkörösen kinővő sziklacsoportosulás mögött két személy settenkedett. Szokar és Afolabi végig a rendtagok tömegétől kicsit lemaradva kullogtak. A köztes dimenzióban töltött idő az élettől való továbblépésről kell, hogy szóljon, holott ők ketten Imarival ellentétben nem merték megkockáztatni a rendtagok jogos haragjával való szembenézést. Megkönnyebbülve fújták ki a levegőt, miután látták az említetteket belépni a Kapun. Odiont még meg-megszólították volna, hogy haláluk okozóit, Jahit, aki végül őket is elárulta, és azt az átkozott aranysárkányt, aki Afolabival végzett, jól kibeszéljék, de mivel Odina láthatóan békét kötött a másik oldallal, így inkább nem próbálkoztak. Helyette cinikusan vetették meg végre lábukat a hívogató illatokat árasztó kertben.
Amenet figyelmét nem kerülték el az újabb vendégek, kecsesen libbent be elébük hosszú, csipkeszegélyű vörös-fekete ruhájában.
– Látom, befejeztétek a bújócskát. Tudnotok kell, hogy sorsotok elől nem rejtőzhettek! A férfi, akit pedig kerestek, ott van – mutatott az asztalhoz, ami mellett Imari duzzogott.
Szokar és Afolabi flegmán összenéztek, majd váll rántva csatlakoztak a mogorva mágushoz. Ahogy tervezték, szűkszavúan, de annál szenvedélyesebben átkoztak mindenkit, aki kicsikét is tehetett róla, hogy ide jutottak, önmaguk kivételével természetesen, s miután minden szükséges, becsmérlő jelzőt a rendtagokra és a kékekre illesztettek már, készek voltak ők is továbblépni. Elégedetlenül, de elkerülhetetlenül beletörődve tekintettek fel az ureusz őrökre, akik leplezetlen, fáradt szemforgatással fogadták őket, s egyikük még kicsit meg is böködte őket dárdájának végével, mikor a résen átbukdácsoltak.
– Undok kígyók – sziszegte Afolabi, ám megjegyzésének eredményei újabb dárdadöfések lettek, melyek elől sebtében megugrottak párszor, majd kapkodva tovább karistoltak.