* Elnézést kérek a késlekedésért, reggel valahogy rosszul publikálta a részt a watty! De ha ezt olvassátok, akkor már szerencsére elérhető! Jó olvasást, puszi mindenkinek ;) *
"A túl nagy hatalom és felelősség sohasem előnyös dolog. Ugyanis, ha ez a hatalom rossz oldalra hajlik, sokkal nehezebb gátat szabni neki."
"Rájöttem, arrogáns hozzáállás volt abban hinni, hogy kétféle magas beosztású vezetői szerepben is helytállhatok, s hogy egyáltalán jogom van mindkettőben helytállni."
"Nem minden a rang és a mágia."
"Ha nő vagy asszony kerül egy rang, cím vagy megnevezés mögé, az megkülönböztetésnek számít."
Oziré, Nia, Mosi, Desta, Tamir és Imina elindultak az aulán keresztül az emelet irányába, s még mielőtt a széles lépcsősorhoz érhettek volna, Elyaas és Széth párosa is csatlakozott hozzájuk. Mahado azonban kissé lemaradt. Pár jelentőségteljes pillantást váltott nővérével, unokahúgával és a hercegnővel, miután a közelben ülő mágusokhoz lépett. Kimérten helyezte tenyerét az épp Alexisnek mesélő Davu vállára. A sötétbőrű férfi az érintés hatására felettese felé fordult, s érdeklődve emelte rá bölcs, fekete szemeit.
– Szekhemré tábornok – mondta Davu tettre készen. – Mit óhajt?
– Tarts velem! – kérte Mahado komoly hangon, majd eleresztette a mágust, elindult az aula felé, s még egy biccentéssel is jelezte beosztottjának, hogy kövesse.
– Vajon mit akarhat? – kérdezte Tale.
– Nem épp most készül a vezérekkel megbeszélésre? – csatlakozott Szatiah gyanakodva.
– Gondolom, azért hívott ki, hogy elmagyarázza – vont vállat Davu. Biccentéssel búcsúzott a mágusnőktől, majd kezet csókolt Alexisnek, akinek az arcára ettől vidám mosoly költözött. Végül engedelmesen felpattant, és sebes léptekkel még az aulába vezető széles lépcsősor előtt beérte a tábornokot. A vezérek és Elyaas már a lépcsőről fordultak be az első emeleti folyosóra. Mahado bevárta a mágust, majd laza karmozdulattal az előttük haladók után terelte.
– Igyekezzünk – biccentett Davu felé.
– Nem teljesen értem, uram – mondta a sötét bőrű férfi, ahogy rugalmas ütemben a márványból készült fokokat vették. – A megbeszélésre visz magával?
– Egyértelműen, tehát mégis csak érted.
– Miért? Hisz nem tartozom a vezetői körbe. Ha azonban a hegyben történtek miatt hívott, miért csak én? Tale, Szatiah, Sanura és még páran legalább annyira benne voltak...
– Hamarosan választ kapsz a kérdésedre. Ám minden vezéremmel egyszerre szeretném közölni a híreket – zárta le a témát Mahado, s Davu, mivel nem szeretett volna feleslegesen fecsegni, néma bólintással fogadta el felettese válaszát.
A csoport Nia vezetésével benyitott a nagyobb tárgyalóterembe, ahol nappali világosság uralkodott. Széth és Elyaas azonnal lehuppantak egy-egy kényelmes székre az asztal köré, s hamarosan Desta és Mosi is csatlakoztak hozzájuk. Tamir lovagiasan kihúzott egy széket Iminának, aki szélesen mosolyogva ült le arra, s utána nagydarab harcos is helyet foglalt mellette. Oziré nem ült le, hanem az ajtó mellett, összefont karral várakozott. Nia sem foglalt helyet, ő az asztal mellett állt szilajul, kecses testének egyenes tartása tekintélyt és eleganciát sugárzott.
Mahado maga elé engedte Davut, ő maga pedig utoljára lépett a terembe. Davu végül Tamir mellé ült le, a tábornok pedig ekkor az asztalfőre sétált. Niához és Oziréhez hasonlóan Mahado sem ült le, helyette az előtte lévő szék háttámlájának tetejét markolta meg, mialatt komoly tekintetét végigvezette az összegyűlteken.
– Tudom, hogy mind fáradtak vagytok, s a veszteségeink okozta lelki sebek még nagyon mélyek, így lehetőség szerint rövid leszek. Bár a csatát megnyertük, a háború még csak most kezdődött el. Kiderült, hogy az éjelfek nem csak Thébában, hanem egész Egyiptomban, sőt, szerte a világban vannak jelen, s csak a megfelelő alkalomra várnak, hogy leigázhassanak bennünket. Csak egy hajszálon múlt, hogy megmenekültünk! Legközelebb felkészültebbnek kell lennünk, amiben a túszok is hasznunkra lesznek majd... ezt azonban nem most vitatjuk meg. Tudom, hogy mennétek már, hogy halottaitokat gyászoljátok, ám a Rend legfontosabb pozíciói ebben a helyzetben nem maradhatnak tovább betöltetlenül! A nővérem nemrég tájékoztatott róla, hogy...
Mahado röviden beszámolt arról, ami a hold-negyedben történt, unokahúga szerepét a Holdtemplom lerombolásában viszont még nem említette. Imari halálának híre a legtöbb rendtagot örömmel, de legalábbis megkönnyebbüléssel töltötte el.
– Megérdemelte az a gonosz mágus suttyú! – adott hangot is társai álláspontjának Elyaas. Széth a gyásztól kissé szomorkásan bújt hozzá, a szőke pedig őt átkarolva kedvesen simogatta az oldalát.
– Nefrethathornak is kijárt volna a végítélet! – szűrte a fogai között Nia, aki azért kifogásolta, hogy Írisz főpapnő olyan nagylelkűen visszahozta Hattit a halálból. – Macskagyűlölőknek nincs helye ebben az országban!
– Tegyük félre kicsit a politikát! – kérte embereit Mahado. – A pozícióknál tartottunk. Hatti, Imari, és a sajnálatos módon elhunyt Horeth helyére is kell valaki, s ez nem minden. A történtek rádöbbentették egy társunkat arra, hogy... De inkább mondja el ő! – Mahado Oziréhez fordult, majd miután váltottak egy komoly pillantást, s határozottan összebólintottak, az altábornok kissé közelebb lépett az asztalhoz.
Oziré lemondását mindenki csalódottan, ám legalább annyira megértően fogadta. Azok után, amin ő és Elyaas keresztülmentek, mind együtt tudtak érezni az őszbe forduló hajú mágus családja iránti vágyódásával. Miután mindenki pár borús, de elfogadó megjegyzést fűzött hozzá Oziré döntéséhez, újból Mahado ragadta magához a szót.
– Mivel az altábornoki pozíció a megüresedettek közül a legnagyobb jelentőséggel bíró, ezért Oziré helyére máris kijelölök valakit. Próbaidőre három hónapig, ahogy lenni szokott, bár én bízom benne, hogy megbirkózik majd a kihívásokkal.
A rendtagok feszült csendben várták a tábornok döntését. Desta és Széth kíváncsian hegyezték fülüket, Mosi, Tamir és Imina fáradt arccal bámultak maguk elé, Davu figyelmesen hallgatott, Nia vonásai megszilárdultak, Elyaas képére pedig 'én már mindent tudok' mosoly ült ki. Mégis mindannyian meglepődtek, amikor végül elhangzott az a bizonyos név Mahado középmély baritonján.
– Az Aranysárkány Rend tábornok helyettesi, más néven altábornoki pozícióját ezúttal Tamir Akhenmaat tölti be!
– Hogy mi?! – prüszkölte az említett nagydarab férfi meglepetten. Elkerekedett szemekkel bámult a tábornokra, akár csak Elyaas.
– Na de nem a vadcicusról beszültünk korábban?! – méltatlankodott a sárkányfi. – Meg a te lemondásodról... Bár, nem mintha sajnálnám, hogy mégsem mondasz le, de... Én már semmit sem értek, Mahi!
– A tábornok is lemond?! – rémült meg Széth. – Meg ne tegye, mert nekem akkor itt lőttek! Ugyan ki más viselné el olyan türelmesen a sakálkodásaimat, mint ön?!
– Hm – nyugtázta Nia elgondolkodva Mahado lemondásának lehetőségét.
– Most akkor ki marad és ki nem?! – rázta a fejét Desta zavartan. – Elmagyarázná végre! – sandított Mahadóra.
– Tamir lesz az altábornok, én pedig maradok tábornok – tisztázta a mágus. A termetes férfi mostanra kimászott a sokkból és kötelességtudóan bólintott, jelezvén, hogy elfogadja új felelősségi- és hatáskörét. – Egyelőre még a harcosok vezetéséért is felelsz, ám embereid élére még legalább egy új vezér kell! Tamir, őt szintén a te feladatod lesz kiválasztani!
– Meglesz, tábornok – bólintott újfent a harcos. – Köszönöm a bizalmat!
Mahado meleg pillantást váltott Tamirral, mialatt Nia macskaszemei némi ítélettel telve villantak fel, ám a leopárdnő nem adott hangot fenntartásainak. A korábban a tábornokkal folytatott vitájuk után Mahado nyíltan megmondta neki, hogy pengeélen táncol, s megfontolt macska létéhez hűen nem kívánta kísérteni sorsát. Kicsivel később jött csak rá, milyen bölcsen tette.
– Imina – fordult most a Tamir mellett helyet foglaló kecses nőhöz Mahado. – Neked kellene kiválasztanod Horeth utódját. – A volt sólyomvezér említésére a jelen lévők arcán szomorúság futott át, Imina elmorzsolt pár könnycseppet. – Tudom, hogy nehéz, de te vagy erre a legalkalmasabb, Imina. Úgy érzed, megbirkózol vele, vagy inkább jelöljek ki én valakit?
– Tartozom ennyivel neki – határozta el a sólyomnő, s letörölte arcáról a könnyeket. Mahado hálásan bólintott.
– Széth, Desta, nektek különösebb dolgotok nincs, ha gondoljátok, segítsetek Tamirnak és Iminának a jelöltekkel – fordult most a két sakálhoz a tábornok. Az említettek kurtán bólintottak.
Davu már épp kezdte kellemetlenül érezni magát a vezérek között, s türelmetlenül a fejét ide-oda kapkodni, amikor Mahado tekintete végül rajta állapodott meg.
– A Rend mágusai szintén két vezért vesztettek, Imari és Oziré személyében. Ám ezúttal, mivel az altábornok egy harcos, nem lehet egyben a mágusok vezére is. Davu, téged jó okkal hívtalak erre a megbeszélésre!
– Tábornok! – pattant fel helyéről a sötétbőrű férfi tisztelettudóan, s máris kihúzta magát.
– Davu a Zuma törzsből! Mostantól te vagy a Rend mágusainak vezére!
– Köszönöm a megtiszteltetést, uram! – hajtott fejet Davu, amennyire meglepetten, annyira elégedetten. Legbelül már érezte, hogy készen áll egy ilyen kaliberű feladatra, s szerette volna újonnan jött felelősségét az északiak között bölcsen felhasználni. Amikor törzse uralkodója elküldte északra, Egyiptom földjére, hogy tanuljon és tájékozódjon, mindig is sejtette, hogy tulajdonképpen azt várja el tőle, hogy kerüljön egyre feljebb az ottani ranglétrán.
– Mágiádat és harctudásodat kiválóan használod, ezt korábban volt elég alkalmam megfigyelni – taglalta Mahado. – A közelmúltban pedig számtalanszor bizonyítottad, a megfelelő józanságod, talpraesettséged, kitartásod és önfeláldozásod is megvan, hogy jó vezető légy.
– Remélem, nem okozok csalódást – hajtott fejet újból a sötét bőrű mágus, amire Mahado rövid biccentéssel válaszolt.
– Első vezéri teendődként téged kérlek meg, hogy válassz társat magadnak, lehetőleg a boszorkányok közül, hogy a nemek egyensúlya megmaradjon! Tamir, Imina, titeket is megkérnélek, hogy erre figyeljetek! Lehetőség szerint egy harcosnőt és egy sólyomvérű férfit válasszatok. – A megtermett harcos, a kecses sólyomnő és a déli mágus elfogadóan bólintottak.
– Na, akkor ennyi? – kérdezte Széth, s már pattant is fel a székből. Desta szinte abban a pillanatban csatlakozott hozzá.
– Igen, ennyi? – kérdezte Elyaas egyre jobban csodálkozva. – Mi lesz azzal, amiről korábban...?
– Mi és a sakáljaink készülnénk a vadászatra! – közölte Desta, szinte Elyaas szavába vágva. A sakálvérűeknek ősi hagyománya volt ugyanis, hogy ha falkatársuk távozott el ebből a világból, vadászatot szerveztek, amit kötetően a zsákmányból lehetőség szerinti bőséges lakomát tartottak a halottuk, avagy halottaik tiszteletére.
– Tisztában vagyok a szokásaitokkal, Desta, Széth – mondta Mahado megértően. – Most mégis megkérnélek, hogy pár percre még üljetek vissza! Ugyanis úgy vélem, az utolsó kinevezés titeket is érdekelhet még.
– Utolsó kinevezés? – csodálkozott Széth.
– De hisz mind megvagyunk! – méltatlankodott Desta. – Tamir hoz egy harcoscsajt, Davu meg egy boszit...
– Imina választ magának egy madár palit – folytatta Széth, majd Tamir méltató morgását követően még hozzáfűzte –, na, mármint, csak vezértársnak! Sakáloknál és macskáknál pedig nincs változás...
– Még nincs, mert folyton a szavamba vágtok! Széth, Desta, hallgassatok végre!
– Jól van már! – duzzogott a páros, majd összefont karokkal huppantak vissza székükbe, így Mahado végre belefoghatott rég érő vallomásába.
– Ha az elmúlt nap rájöttem valamire, az az, hogy a túl nagy hatalom és felelősség sohasem előnyös dolog. Ugyanis, ha ez a hatalom rossz oldalra hajlik, sokkal nehezebb gátat szabni neki. Tudomásomra hoztátok, s én magam is érzem, az elmúlt időszakban számos önkényes döntést hoztam. Már minden részletét megismertük annak, ami a Nepthüsz-gerincnél történt, de a legfontosabb mégis a tanulság. Négy év viszonylagos béke után a fenyegetés tudata megrémített, a félelem elvakított minket, engem. Nem egyedül én döntöttem, de enyém a felelősség, én pedig elhamarkodottan vezettem csatába az embereimet, titeket. Talán az éjelfek minden rosszhíre ellenére lett volna esélyünk tárgyalni velük, talán nem, ám azt biztos szívvel állíthatom, hogy a két oldal rengeteg áldozata nem tölt el örömmel. Órákig taglalhatnánk, hogyan lehetett volna másképp, ám ezt inkább hagyjuk a következő alkalomra. Az alkalomra, aminél már előre szeretném biztosítani, hogy a Rend sorsa nem csupán egyetlen férfi, egyetlen mágus elfogult, s végső soron megvétózhatatlan, szembeszállhatatlan döntésén múlik. A varázserőmet nem tudom és nem is szándékozom lecsökkenteni, ám a hatáskörömet annál inkább...
– Ezt nem értem, most mégis lemond?! – értetlenkedett Desta.
– Picsába! – csusszant ki Széthből. – Sárkányfarok, beszéld le róla! – kuncsorgott szerelmének a sakál.
– Hallgassatok már! – szólt rájuk kivételesen Mosi, amiért Mahado hálás pillantással jutalmazta, majd élénkzöld tekintete a fal mellett feszítő leopárdnőre vándorolt.
– Nia Meritpahet...
– Elérkezett végre a pillanat – szólalt meg Nia először komolyabban a gyűlés folyamán. Rövid, fekete hajának kiegyenesített tincsei barna árnyalatú arcába lógtak, sárga macskaszemei élelmesen villantak. – Meg kell hagyni, egész jól összefoglalta, amiért nehezteltem magára. Mégis úgy érzem, bocsánatkérése helyett az én viselkedésem kerül majd terítékre!
– Tévedsz is, meg nem is. Megbánásomat az előbb nyilvánítottam ki, szóval így hangzott volna helyesen: bocsánatkérésem mellett. És valóban, ahogy az ellenség bázisán viselkedtél velem, illetve alapvető hozzáállásod a Rendhez és rendtársaidhoz elgondolkodtatott.
– És mire jutott? – kérdezte a leopárdnő kihívóan.
– Látom a szemedben, Nia, hogy azt várod, leszidlak majd téged, s te máris a visszaszólással készülsz, de ezúttal nem kioktatni szeretnélek.
– Valóban?
– Nem hiába kezdtem el beszélni a felelősségről épp, mielőtt téged megszólítottalak. Nia Meritpahet, nem lehetsz többé az Aranysárkány Rend macskavérű vezére!
– Micsoda?! – hökkent meg rajtuk kívül mindenki.
– Ezt nem gondolhatja komolyan?! – háborgott Mosi, miközben indulatait igyekezett visszafogni, nehogy épp ő rontson a helyzeten.
– Nem teljesen értem – felelte Nia kimérten, miközben igyekezett sorsát emelt fővel viselni. Ez nem volt könnyű, hiszen a hallottak, bár számított hasonlóra, most egy villám erejével vágták mellkason. Hosszú évek óta a Rend volt élete és ambíciója, és az, hogy Szekhemré ennyivel letudja elbocsátását, még jobban fájt, mint a dolog maga. – Nem oktat ki, mert arra érdemesnek sem tart, hanem egy szó nélkül kirúg?!
– Ejnye, Meritpahet, és a többiek! Ha egyszer rendesen végighallgatnátok... – csóválta a fejét Mahado. Szája sarkában már ott bujkált a ravasz mosoly, miközben mély levegőt vett újabb bejelentéséhez. – Elbocsátásról szó sem volt! Nia, nem lehetsz többé a macskák vezére, mert új pozíciódban előreláthatóan nem sok időd maradna rá! Mostantól ugyanis az Aranysárkány Rend tábornokának számítasz!
A rendtagok, mint ostorcsapásra, elhallgattak a meglepettségtől. Desta hamar már nyitotta is volna a száját, hogy harmadszor is feltegye ugyanazt a kérdést. Széth elővigyázatosságból a sakállány szájára tapasztotta kezét, másikat pedig a sajátjára a csodálkozástól. Elyaas végre elégedetten hümmögött. Mosi lenyűgözve bámult Niára, Imina büszkén nőtársára, Oziré elfogadóan, Tamir pedig picit irigykedve.
– Ez az ön pozícióját hogyan is érinti? Vagy Meritpahetét? – tette fel végül Davu Mahadónak az első értelmes kérdést.
– Remek kérdés, a válasz pedig egyszerű! Társtábornokok leszünk! Egy nő és egy férfi, egy macskavérű és egy mágus a Rend élén közösen! A fontos döntések véglegesítésében ezen túl Meritpahet tábornoknő szava egyenlő lesz az enyémmel, s Tamir szava is beleszámít majd. Ha így nézzük, mágusok, alakváltók és harcosok is képviselve lesznek a jövőben a Rend vezetőségében.
– Hé, akkor már engem is tegyél meg tábinak! – kotyogott közbe Elyaas. – Mert sárkánynak, de még hüllőfélének egyikőtök sem tudható be!
– Te olyan vagy, mint egy alakváltó és egy mágus fura gyereke, sárkányfarok! – állította Széth. – Na meg elrontod Nia nagy pillanatát!
– Jól van, sakálfül, de csak meg kellett próbálnom!
Mahado köhögött párat, mire a fecsegők végre elhallgattak. A friss csendben nézett újra Niára, aki eddig meg sem szólalt, arckifejezése kifürkészhetetlen volt.
– Mit felelsz, Nia? Elfogadod az ajánlatom, hogy ezen túl társak legyünk?
– A legtöbb férfi kirúgatott volna a tiszteletlenségemért, nem előléptet – jegyezte meg végül a leopárdnő, hangjában egyszerre volt jelen hála, meglepettség, s némi tartózkodás, mint aki még nem hiszi el teljesen, amit tulajdon fülével hallott.
– Beláthatnád végre, hogy én nem vagyok a legtöbb férfi! Mellesleg, félreértés ne essék, nem a tiszteletlenségedet díjazom, hanem a kitartást és magabiztosságot, amivel kiállsz az igazad mellett! S bár alapvetően ez merő arroganciának számítana, a te esetedben, mivel nagyrészt igazad is van, inkább nevezném egy vezető ismérvének. Felmerted emelni a hangod az önkényes cselekedeteim ellen, szembeszálltál volna velem, holott rangban feletted álltam, varázserőm messze túlmutatott a tiéden.
– Nem minden a rang és a mágia.
– Ezzel itt legtöbben tisztában vagyunk, mégis te bizonyultál erre a legjobb példának.
– Hm...
– Négy éve engem választottak tábornoknak a fajtám, nemem és erőm miatt. Így kimondva még helytelenebbül hangzik, mint aminek akkor tűnt. Négy éve még aligha álltam volna készen, ám idő közben, véleményem szerint, a ti segítségetekkel, felnőttem a feladathoz. Ha most egyszerűen csak lemondanék tábornokként, úgy érezném, cserben hagyom a kötelességemet. Olybá tűnne, megfutamodom hibáim következményei elől, ahelyett, hogy megbirkózni igyekeznék velük. A főpapi rangomról és papi hivatásomról viszont lemondok, hogy rendbéli teendőimnek végre teljes erőmmel tegyek eleget. Rájöttem, arrogáns hozzáállás volt abban hinni, hogy kétféle magas beosztású vezetői szerepben is helytállhatok, s hogy egyáltalán jogom van mindkettőben helytállni. Választanom kellett és így választottam. Ítélje meg a sors, helyes döntés volt-e a tábornoki pozícióban maradnom! A szükséges módosításokkal, persze.
A rendtagok elfogadóan hallgattak. Mindig is tisztelték azt Mahadóban, hogy előbb vagy utóbb képes belátni hibáit, ahelyett, hogy tagadná őket, s amint rádöbben útja helytelenségére, igyekszik magát késlekedés nélkül jobb mederbe terelni. Csupán Elyaas somolygott magában elégedetten, ő tisztelet mellett igazán büszke is volt az ő kis Mahijára.
– Be kell, valljam, most kétszeresen meglepett, tábornok! – ragadta magához Nia a szót. – Jó értelemben, persze. Értelmetlen volt az a folytonos rohangálás a Naptemplom és a Rend között, nem vezetőhöz méltó viselkedés.
– Ezt a kioktató, engem már egyenrangúként kezelő hangnemet vehetem igennek? – kérdezte Mahado, s ahelyett, hogy kiakadt volna a nő kritikáján, szája sarkában elégedett mosoly jelent meg. – Meritpahet tábornoknő.
– Tábornoknő? – ismételte ezúttal a megnevezést Nia, mialatt arcára végül fintor és kelletlen grimasz ült ki.
– Tábornok asszony?
– Egy feltétellel elfogadom!
– Mi lenne az?
– Meritpahet tábornok! Semmi nő, semmi asszony! Ha a veled egyenlő tábornoki rangra nevezel ki, akkor én is tábornok vagyok!
– Egyenlővé tehetem a tábornoknői rangot a tábornokival – incselkedett Mahado, s bár Nia még vevő is lett volna a játékra, ezúttal nem engedett. Már nem. Most már nem állt kötelességében.
– Ha nő vagy asszony kerül egy rang, cím vagy megnevezés mögé, az megkülönböztetésnek számít – tisztázta véleményét a leopárdnő.
– Ú, akkor ezek után a tűzcicát is Sitara hercegnek kellene hívnunk, nehogy még megsértsük az egyenjogúságát! – szúrta közbe Elyaas. Beszólásán mindenki nevetett egy sort, még Nia és Mahado is elmosolyodtak egy rövid időre.
– Sajnálatos módon birodalmunk nem az egyenlőségről és egyenjogúságról híres – mondta végül Mahado. – Mi itt, a Renden belül, a sárkányok felvilágosult tanításai hatására, igyekszünk az imént említett elvek szerint működni. Ám a társadalmi berendezkedés a hagyományokhoz igazodik, az arisztokrácia és uralkodóház pedig mindennél jobban az egyenlőtlenségből fakadó hierarchiára épül. Ez ellen pedig nem tehetünk mást, mint hogy a másik lehetőséget képviselve példát mutatunk. Szóval, Meritpahet Tábornok, mi a véleménye?
– Túl sokáig húzódik ez a megbeszélés! – lépett még közelebb az asztalhoz Nia, határozottsága máris egy tábornok kiállását sugározta. – Az elhunytak hozzátartozóit értesíteni kell, hogy megkezdhessék a felkészülést papjaikkal az utólagos szertartásra! A rendtagoknak pihenésre van szüksége! Desta, Széth! Javaslom, ti se rohanjatok rögtön vadászni, előbb aludjatok!
Az említett sakálok, kapva az alkalmon, újból felpattantak, s vigyázzba vágva magukat fújták sztereóban:
– Igenis, Meritpahet Tábornok! – A végén persze elkuncogták magukat, aminek Nia szúrós pillantásai vetettek véget.
– Ha ez megvolt, el kell számolni a veszteségeinkkel! Valószínűleg új tagokra lesz szükségünk. Apropó... a macskavérűeknek egy új vezérre is szüksége lesz! – Mahadóra nézett, aki helyeslően bólintott. – Mosi! Válaszd ki az utódomat pár jelölt közül! De végül velem is beszéld meg a dolgot!
– Ez vonatkozik a többi vezérjelöltre is! – csatlakozott Mahado. – Ha megvan a választásotok, a kinevezés előtt velünk kell egyeztetnetek!
– Értettük! – bólintott Mosi, Davu, Tamir és Imina egyszerre.
– A túszokkal is el kellene kezdeni foglalkozni! – folytatta Nia újonnan eltervezett napirendjét.
– Javaslom, minderre térjünk vissza holnap délelőtt – mondta Mahado. – Ma mindenki pihenjen, emlékezzen meg az elhunytakról! Az említett vezérek kezdjenek gondolkodni a társjelöltjeiken! Nekem vissza kell kísérnem a hercegnőt a palotába, beszélnem kell az amon-papsággal, így holnap reggelig valószínűleg nem találkozunk. Nia, Tamir, Davu, a ti kinevezéseiteket is, remélem, nem gond, ha csak holnap reggel jelentjük be hivatalosan is a nagytöbbségnek.
A leopárdnő, a harcos és a mágus elfogadóan megrázták a fejüket, így Mahado végül rövid biccentéssel köszönt el rendtársaitól. Nia, Mosi, Desta, Széth, Imina, Tamir, Davu és Oziré múló figyelmével, Elyaas atyai tekintetével kísérve távozott a helyiségből. Példáját követve lassan mindenki kiszállingózott a folyosóra, majd indult a dolgára. Rövidebb elintéznivalóik után legtöbben végre aludni tértek a központ egy-egy hálójában, avagy saját otthonukban.
Mahado először a könyvtárszobába ment, ahol előkapott egy egyenes szélűre vágott pergamenlapot s egy tégely tintát. A gyorsaság tekintetében ezúttal varázserejét bevetve írt a sötét tintával egy rövid, de tartalmas üzenetet a lapra, amiben összefoglalta, hogy mire jöttek rá a rejtélyes, fekete alakokkal kapcsolatban. Kifejtette, hogy legújabb tényállás szerint idegen, földönkívüli haderő, éjelfek fenyegetik a birodalmat, s hogy nemrégiben egy nagyobb összetűzésük is volt velük. Ehhez mérten felkészülésre, ám mindenekelőtt óvatosságra és elővigyázatosságra intette Alexandert, az Aranysárkány Rend Memphiszben állomásozó tábornokát, akinek levelét címezte. Illett volna még a királyt, III. Thotmeszt vagy legalábbis tanácsosát, Horrét értesítenie, ám úgy vélte, fivérének ír majd a királynő levelet, miután vele is megvitatták a fejleményeket.
A tábornok a kis tekerccsé összegöngyölt üzenetre megolvasztott, vörös viaszt csepegtetett, majd a Rend thébai központjának szimbólumát nyomta bele. Mivel jól tudta, emberei szinte kivétel nélkül a csata fáradalmait pihenik ki, ezúttal sólyomvérű helyett egyszerű madárral készült elküldeni üzenetét. A központi épület mögött, nem messze az alkimisták székhelyétől, egy kisebb madárház volt található, nyitott ablakokkal, ahová a szárnyas állatok kedvük szerint járhattak ki-be. A sólymokat, ölyveket és héjákat a Rend kijelölt sólyomvérűi képezték ki, akik könnyedén szót értetek velük, így a madarak sohasem távolodtak el nagyon a Központtól. Ha pedig üzenetet kellett szállítaniuk, tudták, hogy hová kell menniük, hisz őket egyedül a Rend thébai és memphiszi központja közötti táv megtételére képezték ki.
A mágus kinyújtotta karját, s arra most a legszemfülesebb madár, egy világosbarna, homokszürke és fakósárga tollazatú sivatagi héja szállt rá. Karmai kapaszkodás közben kissé a férfi karjába martak, hiszen a tábornok a nagy sietségben elfelejtette a madártartás céljából készített bőr alkarvédők egyikét felvenni. Némi sziszegés után elnyelte a fájdalmakat, majd egy erre a célra alkalmas bőrtokot erősített óvatosan a madár lábához, s abba csúsztatta bele a pergamentekercset. Végül egy darab szárított nyúlhúst vett el az egyik madáretetőből, s azzal kínálta a héját, miközben kisétált vele a kertbe. Ott a figyelmes, okkersárga szemekbe nézett, s a héja mintha értette volna, mire gondol. A mágus felfelé emelte karját, a madár pedig ekkor elrugaszkodott. Rikoltozott párat, tett pár kört a levegőben, mintha csak búcsúzott volna, majd erélyes szárnycsapásokkal Memphisz felé vette az irányt.
Mahado nagyot sóhajtva nézett utána. Csatában megviselt öltözékén nem sokat rontott az a pár szakadás, amit a madár karmai okoztak. Begyógyította bőrén a karcolásokat, s legszívesebben már most átöltözött volna, de úgy vélte, jobb lesz, ha előbb a hercegnő után néz. Halaszthatatlanul fogott az oroszlánlány megkeresésébe, s nagyon remélte, nem gyújtott fel semmit sem, amíg ő távol volt.