„A szabad akarat azt jelenti, hogy sorsotok a ti kezetekben van, világotok a szerint alakul, ahogy rendelkeztek vele. A boldogulás áldozatokkal jár. Világotokban az elmúlás elkerülhetetlen, a halált nem lehet eltörölni. Annak, akinek hatalmában áll élet és halál felett határozni, döntenie kell. Ám döntése súlya elkíséri élete végéig, akárhogy határoz is."
„Akinek döntenie kell élet és halál felett, azok mi vagyunk. Mi, intelligens lények, mindannyian. (...) Mindannyinkban megvan a szabad akarat, s a lehetőség a teremtésre és pusztításra. Elvehetünk egy életet, vagy megóvhatunk egy másikat, esetleg létrehozhatunk egy újat. (...) A döntés a mi kezünkben van. A múlt megtörtént, a jelenben határozhatunk arról, hogy a jövő miképpen alakul!"
„Nem vagyok egy házi macska, az holtbiztos!"
A reggeli Nap vörös árnyalata lassan sárgába váltott, ahogy egyre feljebb kúszott a felhőtlen, halványkék keleti égbolton. Langyos, harmattól párás szellő fújdogált a szavanna és a hegy romjainak találkozásánál. Tücskök és kabócák zúgása vegyült a szavanna énekesmadarainak csivitelésével, már persze azokon a helyeken, amiket a tábornok érintetlenül hagyott. Zoana a földrengéssel és Mahado energiaelszívó varázslatával egész eredményesen rendezték át a korábban harmonikus tájképet olyan sivár látvánnyá, amely egy pusztító csatáról mesél az arra tévedőknek.
Chikelu, Sanura, Ekon, Ekene, Khari, Jahi, Imani és Nala a megláncolt éjelfek körül várakoztak, arra ügyelve, hogy azok nehogy valamilyen fondorlatos módon megszökjenek. Meglehetősen meglepődtek azonban, amikor Szekhemré tábornok nagy hévvel elvágtatott mellettük, majd némi tanakodás után végül néhány majomkenyérfa lugasában állapodott meg. Valamiféle rejtélyes és érthetetlen módon kipusztította a szavanna egy villányi részét, majd ragyogó, zöld aurával indult vissza a mögé a szikla mögé, ahol elvileg a többi vezér is várakozott. Az oroszlántok, Nala, Jahi és Imani értetlenül néztek össze.
– Ez meg mi a macskaszar volt?! – csattant fel Ekon, furcsálló grimaszt vágva.
– Valamin nagyon kiakadhatott – mondta Chikelu.
– Hogyan... lehetséges...? – ingatta a fejét Sanura.
– Megölte az összes növényt és... állatot?! – rémüldözött Khari.
– Pár gazellát és hiénát láttam elszaladni, a madarak is elrepültek – mondta Nala.
– Nem az a lényeg, hogy mit pusztított el, hanem hogy miért! – mutatott rá Jahi.
– Engem ettől simán csak kitör a frász! – remegett Imani. – Szerintem azok a szegény hiénák is a szavanna másik végéig szaladnak.
– Pusztítás – ízlelgette a szót Ekene. – Nekem sokkal inkább úgy tűnt, hogy nem egyszerűen elpusztította őket. Mintha minden a környezetében lassan elvesztette volna az energiát...
– Mintha az életet szívták volna ki belőlük – ismerte fel Ekon. – Nos... hallottuk, hogy Davu és a mágusnők körbekérdezgetnek mindenkit, hogy maradt-e még energiájuk.
– Valaki fontos sérülhetett meg, ha a tábornok ilyesmire kényszerült, hogy energiához jusson – mondta Nala.
– Sohasem gondoltam volna, hogy egy mágus képes lehet ilyesmire – jegyzete meg Jahi.
– Durva... – bólogatott hevesen Khari.
– Szerintetek, amikor mifelénk nézet... – vetette fel Imani –, akkor azt vette fontolóra, hogy velünk tegyen-e hasonlót?
– Ne légy ostoba! – szisszent a sakállányra Ekene. – A tábornok sohasem tenne ilyen az embereivel... még az árulókkal sem. Szerintem semmilyen emberszerű lénnyel sem. Ez egyértelmű, ahogy az is, hogy nyilván a túszokat vette fontolóra, nem pedig minket!
– Hasonlóan vélekedem – mondta Sanura, s Kelu is magabiztosan bólintott.
– A lényeg – ragadta magához a szót Jahi. – Hogy a tábornok és a vezérek jelenleg el vannak foglalva a saját sérültjeikkel...
– Szóval? – kérdezte Ekene felvont szemöldökkel.
– Nem feltétlenül téged érint, nővérem – csatlakozott Khari.
– Azt fontolgatjátok, hogy meglógtok, igaz? – kérdezett rá Sanura rosszallóan.
– Nem bölcs ötlet – figyelmeztette őket Chikelu.
– Én eddig nem is fontolgattam, sakál eskü! – tette fel a kezét megadóan Imani.
– Miért kellene meglógnunk? – kereste meg Nala gyanakvóan Khari és Jahi tekintetét. – A nővérem és a tábornok is biztosítottak, hogy...
– Hogy ha segítünk nekik, életben maradunk! – fejezte be Imani. – Ő és Széth személyesen kerestek meg...
– Nos, azt Tamir is megjegyezte – mondta Jahi –, hogy a tábornok valószínűleg eltekint majd a kivégzésünktől... De komolyan azt hiszitek, hogy ennyivel megússzuk? Végül nekik segítettünk, és ezért majd úgy tesznek, mintha semmi sem történt volna?!
– Neked aztán van bőr a képeden, hogy még neked álljon feljebb – szúrta le a harcost Ekene.
– Jahi csak arra céloz, nővérem – vette át a szót Khari –, hogy talán jobb lenne, ha még most elhagynánk a birodalmat, mielőtt életünk végéig börtönbe zárnak.
– Ki mondta, hogy nem állítanánk meg? – kérdezte Sanura, s sárga macskaszemeket villantott az árulókra.
– Mi négyen vagyunk – közölte Jahi –, és ti is. Egyenlő esélyek...
– Álljunk már meg! – csattant fel Ekon. – Én tulajdonképpen nem választottam oldalt! Nem vagyok rendtag.
– Szóval inkább velünk vagy! – vigyorodott el Khari. Ekene ekkor mindkettejüket szokásos taslijával jutalmazta, amit fájdalmas nyögésekkel köszöntek meg neki.
– Nem állok senki oldalán – nyögte Ekon végül.
– Három-négy – közölte ekkor Jahi. Saját oldalának ő, Khari, Nala és Imani számított, a másiknak Chikelu, Ekene és Sanura.
– Kösz, hogy gondoltál rám – mondta Imani –, de én inkább tartózkodom ettől a szökéstől. A sakálok hűségesek a falkájukhoz.
– Amit pár kék idegen nyomására rögtön elárultál – jegyezte meg epésen Jahi. – Mind elárultuk, és ebből már nincs visszaút.
– Talán nincs – ismerte el Imani –, de nem árulom el kétszer a falkámat.
A sakállány biccentett egyet a csoport felé, majd faképnél hagyva őket csatlakozott a közelben várakozó néhány sakálhoz. Hatanub éppen Kek sajnálatos haláláról számolt be sakáltársainak. Imani, amikor odaért, együtt érzően átkarolta Hatanubot, a sakálférfi pedig ragaszkodóan ölelte vissza. Az össze sakálvérű hosszú, gyászos vonítást hallatva búcsúzott Kektől és a többi, elesett társuktól.
– Idegesítő ez a vonítás, de egyben megindító – mondta Ekene.
– Ami pedig az összetartást illeti, én is maradok – határozta el Nala. – Már csak azért is, mert ha Nia megtudja, hogy leléptem, ő maga kutatja fel a nyomomat, s ha kell, a bokámnál fogva rángat vissza a központba.
– Ez elképzelhető – bólintott Kelu.
– Hm, a főcicusról még el is hiszem, hogy ilyesmit tenne – csatlakozott Ekon vigyorogva, majd öccséhez fordult. – Nem szeretném, ha börtönbe dobnák a segged, öcskös, de szerintem még mindig jobban jársz, mintha a főcicust feldühíted.
– Igaz – sóhajtott Khari beleegyezően.
– Persze, Ekonra hallgatsz, de rám soha! – bosszankodott Ekene. – Félkegyelmű kandúrok!
– Ugyan – helyezte tenyerét nyugtatóan oroszlántársa vállára Sanura. – A lényeg, hogy nem ront tovább a helyzetén.
– Csodás – zsörtölődött Jahi. – Akkor csak ölbe tett kézzel várunk a sorsunkra?
– Mi várunk – döntötte el Nala. – Téged senki sem akadályoz...
– Nos, az oroszlánlányok és Kelu...
Ekene, Sanura és Chikelu összenéztek, majd egyetértően megvonták vállukat.
– Menj, ha annyira akarsz! – mondta a harcosnak Sanura.
– Meglátjuk, milyen messzire jutsz! – tetet hozzá Ekene kihívóan. Ő és Jahi hosszú pillanatokig macskaszemet néztek, amit végül a harcos adott fel először, mély sóhaj kíséretében.
– Nem mintha olyan sokra mennék... egyedül a szavannán – felelte végül Jahi.
– Nézd a jó oldalát! – javasolta Khari, s barátian átkarolta a harcosfiút. – Talán cellatársak leszünk!
– És mit érek azzal?
– Lesz kivel beszélgetned?
– Miről? Arról, hogy milyen pocsék a börtönkoszt?
– Most már elég! – pirított rájuk Sanura. – Örüljetek, hogy élve megússzátok!
A fiúk elfogadóan sóhajtottak. Sanura és Kelu idővel csatlakoztak a rendtagokhoz, akik a sérülteket szedték össze a harcmezőről. Imani és Hatanub szintén a sebesültek összegyűjtésében segítettek. Az éjelf túszok őrzése így Ekon, Ekene, Khari, Nala és Jahi feladata maradt.
Hamarosan Nia, Tamir, Mosi és Desta visszatértek hozzájuk. A sakállány röviden beszámolt az altábornok és a sárkányi tanácsos megmentéséről, majd csatlakozott a sakálvérűek összeverődött kisebb csoportjához. Tamir még pár harcost állított a túszok őrzésére, utána többi harcosával elindultak összeterelni a valamivel távolabb hagyott lovakat és öszvéreket. Nia és Mosi váltottak pár jelentőségteljes pillantást Nalával és Kharival, majd csatlakoztak a sérülteket a lovakhoz vivő rendtagokhoz. Mivel az alakváltók nagytöbbsége ló nélkül érkezett, ám a sérültek között volt bőven közülük is, így egy lóra volt, hogy két-három fő jutott.
Nemsokára Imina is megjelent a közelben, a köré gyűlő sólyomvérűeknek adott pár utasítást a hazatérésre vonatkozóan. Utána sólyommá változva vette ki részét a terep átfésülésében, rejtettebb helyre keveredett sérültek felkutatása céljából.
Eközben, a csatatértől valamivel távolabb álló szikla másik oldalán Horu és Horel az altábornokot segítették talpra. Oziré megkérte a fiúkat, hogy vezessék Horeth holttestéhez. Az altábornok maga tekerte köpenyébe az öreg sólyomvérű testét, s vitte el fiai kíséretében az egyik lóhoz. Davu, Szatiah, Tale és a mágusok elindultak a többieknek segíteni. Széth, Sitara és Mahado pedig pár szót váltottak egymással, majd szőke társukat keresték meg tekintetükkel.
– Kemény egy küldetés volt, mi? – vigyorgott Elyaas aranysárkány társaira a sorozatos ölelkezések után, s végül Daakaryval is megveregették egymás hátát.
– Az biztos! – bólogatott hevesen a sárkányfiú, kibontakozva az ölelésből. – Hiszen még maga, a fényességes Aaneleia is megjelent nekünk épp az imént!
– Azt a leborult söröskorsó! – hökkent meg Elyaas. – Hát mégsem képzelődtem!
– Érezted őt? – kérdezte Daaliah, aki rögtön megsejtette, miről van szó. Elyaas tétován bólintott. – Akik elég erősen hisznek benne, megérzik jelenlétét, de akik még erősebben, ők akkor is érzik, ha csak egy része van jelen. A fényistennő lelke és ereje áthatja az univerzumot, s ezúttal üzenetet hozott a számunkra.
– Hé! Várjunk, várjunk, várjunk! – vágott közbe Tara, aki egész hirtelen bukkant fel a sárkányok mellett. Ő, Széth és Mahado nem sokkal ezelőtt döntöttek úgy, hogy csatlakoznak Elyaas társaságához, így egész jól hallották az utóbbi, Aaneleiáról szóló párbeszédet. – Ti tényleg egy istenséggel beszéltetek az imént?
– Néhány perce – pontosított Aaron, mintha ez az univerzum legtermészetesebb dolga lenne. Sitara nem győzött csodálkozni.
– A máguskám is elcsevegett eggyel – közölte végül a hercegnő.
– Tulajdonképpen többel is – pontosított Széth. – Anubisz, a Nyugat istennő és Ozirisz is megjelent nekünk odaát.
– Ám ők a szó valós értelmében nem számítanak istennek – pontosított szükségszerűen Mahado. – Isteneknek nevezik magukat az emberek szava járása miatt, de mind csupán nagy hatalmú Szellemek, a Teremtő szolgái, kiket mi istenségekként tisztelünk.
– Ez valószínűleg így van – bólintott Daario. – Mi is találkoztunk már Másvilágiakkal.
– A Másvilágiak olyan lények, akik átjárnak a dimenziók között – magyarázta Elyaas. – A jóindulatúak segítik az itteni népeket, a gonoszakat igyekszünk kiűzni innen. Már a kezdetektől sejtettük, hogy a ti isteneitek is Másvilágiak, akiket most Szellemeknek neveztél... Meg kell, hagyjam, találó név. Szóval nem igazi istenek, de nem szerettük volna lerombolni hiteteket, szóval mi tudtuk az igazat Aaneleiáról, ti meg tovább imádtátok a Másvilágiaitokat...
– Aranyos, ahogy támogattátok a tudatlanságunkat, sárkányfarok – mondta Széth –, de én azért nem bánom, hogy megtudtam az igazat. Így sokkal inkább tarthatom Anubiszt a barátomnak!
– Várjunk! – vágott közbe Mahado gyanakodva. – Miért vagytok olyan biztosak benne, hogy Aaneleia nem csupán egy Másvilági? Egy kifejezetten hatalmas Szellem...
– Aaneleia az, aki minden világot teremtett! – magyarázta Aaron. – Nem szükséges átjárnia a világok között, mert ő a világegyetem egyben tartója. Ő az, aki az ősi sötétséget fénnyé formálta, s így megteremtette az Életet és annak elengedhetetlen kísérőjét, a Halált. A végtelen erejű Fényistennő, aki az eredeti Másvilágiakat is megalkotta. Ott van minden rezgésben, minden erőhullámban, minden anyagban és aurában. Mint az univerzumot átszövő végtelen fénysugár, nem tudni honnan ered, s hová tart. Mindenhová elér, minden tőle ered, s minden őhozzá tart. Ő az élő Fény, mely a lelkeket élettel töltötte fel, s haláluk után őket újra visszafogadja.
Sitara és Széth érdeklődve hallgatták az aranysárkányok hitvallását, ám Mahado mélyebben elgondolkozott a hallottakon. A dolgok, melyeket Aaron mondott istennőjükről nagyon emlékeztették Anubisz kijelentéseire, melyeket Neith-ről, a teremtőjükről tett. Sőt, szavaik néhol szinte tökéletesen megegyeztek. Aaneleiára és Neith-re is úgy utalnak, akik igazán hisznek bennük, mint a világmindenséget létrehozó fényistennőkre. Talán ez az egybeesés nem véletlen. Talán a két istenség egy és ugyanaz a jelenség, amire más és más hátterű lények más és más, mégis valahol nagyon is megegyező módon tesznek kijelentést.
– Elképzelhető – szólalt meg végül a tábornok –, hogy a mi fényistennőnk, Neith, és a ti Aaneleiátok ugyanaz a... nos, személynek aligha nevezhetném. Lekicsinylő lenne egy teremtőre e módon utalni.
– A név tulajdonképpen a sárkányok választása – monda Daaliah. – Azt jelenti, „a fény teremtője", vagy más értelmezésben, „akiből a fény származik". Fontos tudni, hogy a „fény" szó az aranysárkányok nyelvén nem csak a fizikai fényt, napfényt, hanem az élet fényét is jelenti. Azt a szent lángot, életenergiát, ami megkülönböztet minket az élettelen környezettől.
– Bár azt is Aaneleia teremtette – jegyezte meg Daakary.
– Szóval ez az istennő – állapította meg Sitara –, az Élet teremtője, ezt jelenti a neve.
– És, ha korábban jól vettem ki szavaidból – fordult Mahado Daaliah-hoz –, üzenete van számunkra.
– Valóban – bólintott a sárkányanya.
– Egész biztosak vagytok benne, hogy valóban őt magát, a Teremtőt láttátok? – kérdezte a tábornok.
– Tökéletesen biztos – bólintott Daario.
– Hinni lehet nekik – nyugtázta Elyaas is. – Az én népem abban is messze a többi felett áll, hogy mi már évezredek óta szoros kapcsolatot ápolunk a Fényistennővel.
Mahado és Sitara kimérten bólintottak, majd a mágus újból megkereste Daaliah tekintetét.
– Mi az üzenet?
– Megpróbálom úgy összefoglalni, hogy hamarabb értelmét lássátok – felelte a sárkánynő, majd szó szerint, ám kicsit más sorrendben idézte Aaneleia szavait. – A szabad akarat azt jelenti, hogy sorsotok a ti kezetekben van, világotok a szerint alakul, ahogy rendelkeztek vele. A boldogulás áldozatokkal jár. Világotokban az elmúlás elkerülhetetlen, a halált nem lehet eltörölni. Annak, akinek hatalmában áll élet és halál felett határozni, döntenie kell. Ám döntése súlya elkíséri élete végéig, akárhogy határoz is.
A sárkányok elgondolkodtak a dolgon, a tábornok és a hercegnő talán még tőlük is mélyebben belegondoltak.
– Akinek döntenie kell élet és halál felett, azok mi vagyunk – jelentette ki végül Mahado. – Mi, intelligens lények, mindannyian. Emberek erről a bolygóról, aranysárkányok, éjelfek... mindannyinkban megvan a szabad akarat, s a lehetőség a teremtésre és pusztításra. Elvehetünk egy életet, vagy megóvhatunk egy másikat, esetleg létrehozhatunk egy újat...
– Az újban benne vagyok – vigyorgott Daario, ám felesége fejcsóválva csendre intette.
– A döntés a mi kezünkben van – állította a tábornok. – A múlt megtörtént, a jelenben határozhatunk arról, hogy a jövő miképpen alakul!
– Remélhetőleg jobban, mint az elmúlt dekád – jegyezte meg Sitara. – Ha ez a fényes istennőcske valóban létezik, nem hinném, hogy örülne, ha látná, hogy egymást gyilkoljuk.
– Szerintem ilyesminek semmilyen teremtő nem örülne – jegyezte meg Széth.
– Valóban – bólintott Elyaas a hercegnő felé, majd kedvesen átkarolta Széth-et. – Végül is, ő adta nekünk az Életet, amit mi olyan könnyedén kioltogattunk.
– Az éjelfek nem is hisznek Aaneleiában – ellenkezett Daario.
– Nem hinném, hogy ez kevésbé értékessé tenné őket – mondta némi átgondolást követően Mahado. – A jövőben bölcsebben kell döntenünk! Megpróbálom ehhez tartani magam!
– Jaj, milyen kis kötelességtudó vagy, mint mindig – vigyorgott a mágusra Elyaas.
– Ha még tudnád, hogy épp lemondani készül a főpapi rangjáról! – kotyogta közbe Sitara.
– Na, Mahi, tényleg? – kérdezte Elyaas fellelkesülve. A tábornok kurtán bólintott.
– Ne itt beszéljük meg! – kérte barátját.
– Akkor a hazaúton! – döntötte el a sárkány. – Amúgy meddig ácsorgunk még itt az univerzum rejtélyein filozofálgatva?
– Induljunk! – döntötte el Mahado, majd megkereste az oroszlánlány tekintetét. – Ám még előtte... Sitara!
– Na, mi az máguskám? Végre elnézést kérsz azért a pofonért, amit akkor adtál, amikor végre-valahára rám találtál?
Elyaas először csodálkozva bámult a mágusára, majd végül váll rántva hümmögte el a dolgot. Ha Mahi megütött valakit, az bizonyára megérdemelte.
– Azt megérdemelted! – állította a tábornok sejtéseit igazolván. – És szinte azonnal vissza is adtad!
Na, Elyaas ezen már jobban meglepődött, bár a cicahercegnőt ismerve, talán nem is olyan meglepő a dolog.
– Ti ketten egymásnak vagytok teremtve – bizonygatta a sárkány, s álláspontjában a szélesen vigyorgó Széth is osztozott. Sitara és Mahado szinte egyszerre vágtak helytelenítő grimasz, majd a mágus valamivel szigorúbb arckifejezéssel nézett a lányra.
– Sitara! Nem szeretnél te is megfogadni valamit, mielőtt hazaindulunk?
– Nem. Semmit. Kösz – csacsogta a hercegnő, s remélte, talán így elkerülheti a kötelező kioktatást.
– Egész biztos?
– Ahham.
– Nincs semmi, amiről szeretnél biztosítani, mielőtt továbblépünk? – puhatolózott Mahado.
– Nem, semmi – állította Sitara sziklaszilárdan.
– Azt azért sejted, mire szeretnék kilyukadni, ugye?
– Nem, ötletem sincs!
– Kicsit sem?
– Nem igazán.
– Akkor nekem van egy! – változtatott stratégiát a tábornok. – Mi lenne, ha majd odahaza megkérdeznénk a nagyapádat, hogy a történtek fényében ő milyen fogadalmat tenne a helyedben a jövőre való tekintettel?
– Á, nem hiszem el! – fújta fel magát az oroszlánlány. – Kemény vagy, máguskám, sziklakemény! Még hogy a nagyapa... Megfogadtatná velem, hogy szótlan, véleménymentes mintafeleség leszek!
– Inkább beszédes, véleményét gyakran kifejtő feleség lennél? – kérdezte Mahado ravasz mosollyal szája sarkában.
– Inkább csak áruld el, miről tegyek úgy, mintha megfogadnám!
– Ígérd meg, hogy nem fogod keresni a bajt! Hogy megfontoltabban és felelősségteljesebben fogsz viselkedni! És, bár tudom, hogy nehéz, de igazán jól jönne, ha néha megpróbálnál gondolkodni, mielőtt cselekszel!
– Azt ne ígérjem meg véletlenül – mondta gúnyosan Sitara –, hogy többé nem káromkodom, nem feleselek, nem lázadok, nem eszem úgy, mint egy vadmacska, és egyáltalán semmi olyat nem teszek, ami én vagyok?
– Tényleg úgy véled, hogy csak a rossz tulajdonságaid jellemeznek?
– Jó? Rossz? Minden viszonylagos, máguskám, nincs igazam?
– Sitara! Ebből most ne csinálj tréfát!
– Akkor mikor?
– Sitara!
– Megígérem, hogy... megpróbálok kevésbé az idegeidre menni? Így megfelel?
– Azt ígérd meg, hogy vigyázol magadra, és nem kevered magadat szánt-szándékkal veszélybe!
– Na, azért nem én kértem meg Zoanát, hogy raboljon el. Hé! Jut eszembe... Zoanával mi történt?
– Hazafelé elmesélem – ígérte Mahado. – De előtte...
– Ünnepélyesen fogadom, hogy jó cica leszek, és ha nem, égjek el a Napon! – szavalta Tara könnyedén, sokkal könnyedebb hangon, mint amilyen komolyságot a tábornok várt volna tőle.
Elyaas és Széth hangosan elnevették magukat a hercegnő váratlan rímén, ám Mahado komoly arckifejezése szinte meg se rezzent. A mágus és az oroszlánlány még hosszú pillanatokig néztek macskaszemet. Széth nagy sóhajjal elégelte meg a tétlenséget, s szerelméhez fordult.
– Megyek, ránézek a sakáljaimra, sárkányfarok!
– Menjél csak, sakálfül – biccentett a sárkány. Mielőtt társa távozott volna, megragadta és magához húzta, majd gyors puszit nyomott a homlokára omló fekete hajtincsekre. Széth felnézett a szőke férfira, majd ajkait pár pillanatra az övéihez nyomva búcsúzott tőle.
Ez alatt a másik négy aranysárkány, Daario, Daaliah, Daakary és Aaron is eltávolodtak kissé, újabb problémát megvitatni. A mágus, az oroszlán és a sárkány hármasban maradtak.
– Na, húzzunk végre! – csapta tenyerét Elyaas Mahado vállára. – Ha azt várod, hogy majd szépen, villámcsapásra megnevelődik itt neked a kis cicahercegnő, akkor, barátom, várhatod az időd végeztéig!
– Ezt magyaráztam neki én is a barlangban – bólogatott Sitara vigyorogva. – Nem vagyok egy házi macska, az holtbiztos!
– Nem, nem, mert te egy úri macska vagy – pontosított Elyaas, majd összenéztek és elnevették magukat. A sárkányfi végül eleresztette az elégedetlenül morgolódó mágust, s immár a hercegnőt karolta át. Sitara végül csak megvonta a vállát s hagyta, hogy Elyaas a hazafelé vezető irányba terelje.
– Hát ti hihetetlenek vagytok! – csattant fel Mahado, s bosszús léptekkel az őt lehagyók után sietett. – Elképesztő!
– Hé? Akarsz a hátamon repülni a városig? – kérdezte Elyaas a hercegnőt, s míg hüllőszemei pajkosan csillogtak, ravasz vigyor küldött Mahado felé.
– Tényleg? Hát hogy az Alvilágba ne! – örült meg Sitara.
– Szó sem lehet róla! – vágta rá azonban Mahado. – Túl veszélyes! Sitara velem jön, lóval megyünk vissza!
– Na, de... – méltatlankodott a hercegnő.
– Lóval! – erősítette meg a tábornok, szilaj hangja nem tűrt több ellentmondást. – Te pedig Elyaas, ha véletlenül is megtudom, hogy rosszra csábítottad a hercegnőt...
– Fúj, ne már! – pattogott Sitara. – Vele? Kizárt! Repülnék a hátán, de az ágyába soha!
– Már egyébként is sakálom van – bizonygatta a sárkányfi.
– A rosszat nem feltétlenül az együttlétre értettem!
– Ja, értjük mi, csak szórakoztunk veled – vigyorgott szemtelenül Elyaas.
– Úgy ám – csatlakozott Tara.
– Nagyszerű – sóhajtott a mágus. A szemét forgatva kikerülte őket, majd előre tört, de aztán visszanyúlva megragadt a hercegnő kezét és vonszolta maga után. Elyaas beletörődően vállat volt, s elindult megkeresni sakálját.
Mahado a lovakhoz vezette Sitarát, majd mindketten megálltak egy magas, sötétbarna szőrű csődör mellett. A tábornok épp készült volna feltenni a lányt a nyeregbe, ám Tara kielőzte, s ő maga mászott fel a ló hátára. Végül is, az oroszlánlánytól nem is várhatott mást. Mahado kioldotta a ló kantárszárát, majd felnézett a hercegnőre.
– Csússz előrébb! – utasította a lányt, s készült volna felszállni mögé a nyeregbe, ám Tara e helyett, amennyire lehet, még inkább belesüllyedt a bőrrel bevont párnába, s nem mozdult. – Inkább hátra ülnél? – kérdezte a tábornok, de a lány válasz helyett csak kivette a kantárt a kezéből, majd kissé megbökte a lovat. A csődör tett pár lépést előre, de azonnal megállt, ahogy Mahado megragadta a szíjat a pofájánál. – Nem, értem, Sitara! Üljek én a nyereg mögé, ezért léptettél előre?
– Nem! – szólalt meg végül a hercegnő. – Mit nem lehet ezen érteni? Ez már az én lovam, te szerezz másikat!
– Sok a sérült, nincs annyi ló, hogy mindenkinek jusson külön. A legtöbben ketten vagy hárman ülnek majd, mellesleg, téged sem szeretnélek szem elől téveszteni!
– Nem hagytad, hogy sárkányon repüljek! Egy saját ló a legkevesebb!
– Sitara!
– Akkor gyalogolok, de nem játszom a kisasszonyt a lovagodhoz!
A lány kissé előrehajolt, s egyik lábát már lendítette is, hogy leszálljon a lóról, de Mahado hirtelen feltartott kezével állította meg a mozdulatban.
– Ne! Maradj! Nekem még vissza kell mennem a haza utat megbeszélni az embereimmel a túszokra és sérültekre vonatkozóan. Léptess utánam és maradj a nyomomban!
– Jóóóóó – fújta a hercegnő unottan, majd végül eleget tett a férfi kérésének.