„A hajnal ezúttal nem új nap reményével, hanem a tegnap gyászával, fájdalmával és kínjaival érkezett meg."
„A hősök nem egy szikla tövében nyöszörögnek a csata után, hanem dicső tetteikről tartanak beszédet az őket csodálóknak az élők köréből, vagy az Alvilágból..."
Ez alatt a szavannán...
A megtelő holdkorong megkezdte ereszkedését az éjjeli égbolton, ám a hajnal érkezte még váratott magára. Odakint, a csillagtenger alatt erőteljesen dúlt a harc az éjelfek és az Aranysárkány Rend seregei között. A csata lassan fordulópontjához ért, amely eldönti, ki maradt talpon, és ki veszik el. Az éjelfek nagy létszámtól és lila energiától duzzadó serege úgy tűnt, felülkerekedik a rendtagokon. Jahi és a harcosok minden erejüket bevetették a küzdelemben, szemeik kék ragyogása szinte állandó kísérőjükké vált, mégsem tudtak kikeveredni a szorult helyzetből. Számos éjelf gyűrűjébe kerültek, és bárhogy próbálkoztak kitörni belőle, nem sikerült, így egy idő után már csupán az számított, hogy vajon hány percig élhetnek még.
Egy tucat kék katona a földre taszította, és sarokba szorította Destát és Imanit. Széth és Hatanub az utolsó pillanatban siettek a segítségükre, ám amikor majdnem eltalálta őket pár lézernyaláb, kénytelenek voltak a földre vetődni. A kékek serege ekkor szinte átrobogott rajtuk. Egyedül alakváltó képességeiknek köszönhették, hogy mielőtt eltaposták volna őket, még fel tudták venni sakálformájukat, és úgy manőverezve próbáltak kijutni a páncélok útvesztőjéből. Ám a csatatér mostanra hosszan kitolódott, s a néha fájdalmasan az ellenségbe ütköző sakálok kétségbeesve kezdtek attól tartani, hogy talán már nem menekülnek innen élve. Félelemtől és tanácstalansággal telített, borostyánszín sakálszemek villantak a fekete páncélok rengetegjében.
Mosi és Sanura immár vállvetve harcoltak, közös erővel egyszer oroszlán, egyszer emberi alakjukban támadtak az ellenségre. Ám a harcolók nagy sűrűsége miatt egyre gyakrabban ütköztek fekete páncéloknak, melyek lila energiájukkal taszították el őket, s sérüléseik miatt kezdték erejüket veszteni. Ekon és Khari is igyekeztek kitartani egymás mellett, s fivériesen fedezték egymást a vad összecsapásban. Khari leginkább kardot forgatott, Ekon pedig izmos oroszlán képében vetette magát ellenfeleikre, a lila energia csapásait egyre nehezebben, de állhatatosan eltűrve. A négy oroszlánvérű hamarosan egész közel kerül egymáshoz, ahogy az ellenség minden irányból összeterelve őket nyomult közelebb hozzájuk. Mosi, Khari, Ekon és Sanura aggodalomtól csillogó, sárga macskaszemekkel néztek össze.
Davu és Szatiah egész szélen harcoltak, ahol nem kellett egyszerre a tér minden irányába, s egyszerre több ellenfélre figyelniük, ám varázserő nélkül, pusztán karddal és bottal harcolni kezdett túlontúl megterhelővé válni. Időközben Tale is kifogyott a varázsenergiájából, ő nem messze a párostól vívott. A többi mágus is határait súrolta a kimerítő küzdelemben, ám ők varázslataikkal még igyekeztek fedezni a többieket.
Egy kék váratlanul kigáncsolta Talét, s ahogy a boszorkány a földre zuhant, máris indította felé a végzetes csapást. Fémes kondulás, a fekete kardnak végül két aranyszínű penge tartott ellent. Davu és Szatiah siettek a lány megmentésére, erősen zihálva lökték távolabb a kéket, s míg a mágus utána rövid párharcba fogott vele, a mágusnő felsegítette Talét a földről. A boszorkány hálásan biccentett megmentőinek, akik kurta bólintással válaszoltak, s ezek után mindhárman egymást fedezték. Helyzetük mégis a pillanat hevében fordult kritikussá, ahogy egy tucat katona kerített be őket, elzárva minden lehetséges menekülési útvonalat.
Az aranysárkányok még mindig emberi alakban küzdöttek. Hiába igyekeztek a kékek most nagyobb csoportokban bekeríteni a rendtagokat, a sárkányok még így is attól tartottak, hogy képtelenek lennének a nélkül felvenni sárkányalakjukat, hogy azzal sajátjaiknak ártanának. Jelenleg már akkora volt a káosz és egymásba gabalyodás a harctéren, hogy még lézereiket sem merték használni, nehogy véletlenül egy rendtagok találjanak el vele. A sárkányfiú, Daakary elvesztette kardját, s puszta kézzel nehezen boldogult az őt ostromló kékek ellen. Apja, Daario hamar a segítségére sietett. Leverte a támadókat, majd saját kardját adta át fiának, ám így ő került hátrányba. Feleségének, Daaliah-nak eközben meggyűlt a baja egy nagy csoport éjelf katonával, ám férje túl messze keveredett tőle, hogy időben a segítségére siethessen. Aaron, a másik aranysárkány férfi vállalta be a mentőakciót, ám ő és a sárkányanya még közös erővel is nehezen boldogultak.
A sólyomvérűek madáralakjukban a földhöz meglehetősen közel manővereztek, éles karmaikkal és csőrükkel próbáltak sérülés ejteni az ellenségen. Ezzel a taktikával sokat kockáztattak, egyre gyakrabban találták el őket lila lézernyalábok, és az is előfordult, hogy egy kard pengéjébe szálltak bele. Imina a törzsén sérült, a hirtelen fájdalomtól elvesztette koncentrációját és a föld felé kezdett zuhanni, majd végül emberi alakban esett a talajra. Nehézkesen térdre küszködte magát, csak hogy egy éjelf fekete kardjával nézzen farkasszemet. A katona készült lecsapni, ám utolsó pillanatban egy fiatal sólyom ragadta ki kezéből a kardot, egy másik pedig csőrével a nyakába vágott.
Horu és Horel Imina elé ereszkedtek, majd felvéve emberi alakjukat álltak védelmezően közé és az újabb katonák felé. Horel kissé bizonytalanul, de annál elszántabban tartotta maga elé az elcsent fekete kardot, Horu pedig két aranyszínű tőrt húzott elő öltözékéből. Imina kezét szorosan az oldalán lévő sebre szorította, miközben a fiúkat figyelte. Épp készült összeszedni magát annyira, hogy hálát mondjon közbenjárásukért, amikor valami igazán kétségbeejtő dologra lett figyelmes. Két éjelf katona is a fiúkat vette célba lézerfegyverével, s míg ők másik kettővel néztek sólyomszemet, óvatlanul a kereszttűzbe kerültek.
– Vigyázzatok! – kiáltott a sólyomnő, s minden erejét összeszedve talpra küzdte magát, ám már túl késő volt. A lila fénynyalábok elindultak a fiúk felé.
Pillanatok tört része alatt történt. Imina rémülten készült fel a legrosszabbra, amikor az utolsó pillanatban egy öreg sólyom száguldott el mellette, s fékezett le a fiúk előtt. Avagy, mondhatni az a két lézernyaláb állította meg, amelyek két irányból eltalálták. A lila energia mélyen a sólyom testébe hatolt, de nem tört ki belőle újra, elnyelődött aurájában, így a fiúkat már nem érte el. A sólyom eszméletét vesztve hullott a porba, a törzsét és mellkasát ért találatok mentén vér szivárgott a felszínre.
A fiúk és a sólyomnő már sejtették, ki áldozta fel magát értük, ám a fájdalmas valóság csak akkor hasított igazén szívükbe, amikor a férfi önkénytelenül visszaváltozott emberi alakjába. Horeth arccal lefelé feküdt a földön. Imina szinte azonnal mellette termett, s hanyatt fordított, így mellkasát és törzsét ért támadás nyomai is jobban kivehetőek voltak, öltözékét egyre nagyobb foltokban színezte át a karmazsin színű vér.
– APA! – kiáltotta Horu rémülten.
– APA! – üvöltött Horel, s kínzó érzések közepette térdre rogytak az idős férfi mellett. Horu a vezér elgyengült kezét fogta sajátjába, Horel apjuk fejét emelte ölébe. Imina azonban emlékeztette magát, hogy a kékek még mindig közelednek feléjük, így ösztönösen elkiáltotta magát.
– Segítség!
Segélykérését a többi vezér is hallotta, s lopott pillantást vetve a sólyomnő irányába mind ledöbbenve vették észre, hogy Horeth elesett. Beosztottjaik közbenjárásával Mosi, Desta és Széth utat törtek maguknak a sólyomvérűek felé. Imina felvette a fekete kardot, amit Horel ejtett ki az imént kezei közül, majd fájdalmait elnyelve, vezértársaival együtt néztek szembe a közeledő kékekkel. Amíg ők négyen rövid kardvívásba fogtak a kékekkel, Horeth mozgolódni kezdett, miközben elgyötörten nyöszörgött. Végül kis időre kinyitotta szemeit, csak hogy fiai aggódó és rémült, rézszín sólyomszemeivel találja szembe magát.
– Apa...
– Apa! – nyögték a fiúk fájdalmasan.
– Horu, Horel... fiókáim – sóhajtott az öreg elfúló hangon.
– Apa, tarts ki! – könyörgött Horel.
– Nem adhatod fel! – kérte Horu.
– El kell engednetek! – jelentette ki az öreg. – Ha velem foglalkoztok, nem élitek túl a csatát...
– Na, de... – szipogott Horu.
– Apa... – ellenkezett Horel.
– Szekhemré... azt ígérte, megbocsát nektek... – magyarázta Horeth. – Legyetek... hűségesek!
– Apa...
– Szeretlek... titeket... – lehelte az öreg, miközben lezáródtak szemhéjai, ezúttal örökre.
Imina, Desta, Mosi és Széth, akik a harc közben csak futó pillantást vethettek vezértársukra sejtették, hogy az öreg sólyomvérű talán máris a Tornácra lépett, s újra járja az ösvényt, melyet ma már egyszer mind végigjártak. Szomorúan törődtek bele a ténybe, hogy újabb emberüket, társukat és hű barátjukat vesztették, ám Horeth áldozata egyben új erővel ruházta fel őket. Ahogy Horu és Horel könnyekben törtek ki apjuk teste felett, a vezérek szilaj elhatározással folytatták a küzdelmet, ugyanis megfogadták maguknak, hogy az öreg sólyom halála nem lesz hiábavaló. Bosszút állnak éret, megnyerik a csatát, ha addig élnek is!
– Horu, Horel, talpra! – kiáltott oda nekik végül Imina, rézvörös sólyomszemeiben könnyek csillogtak, ám hangja elszántan csengett. A fiúk összenéztek, majd megszilárduló arckifejezéssel, új eltökéltséggel bólintottak a sólyomnő felé. Felemelkedve a földről még egy utolsó, fájdalmas pillantást vetettek apjuk holttestére, majd mindketten madáralakot öltve röppentek újra a levegőbe, s cikáztak elképesztő sebességgel a katonák között.
Hiába a Rendtagok kitartása, hiába Horeth önfeláldozása, a helyzet az elkövetkezendő percekben csak rosszabbodott. Végül, amikor már úgy érezték, talán itt a vége és mind követni fogják elveszett társaikat az Alvilágba, a megváltás váratlanul érkezett meg. Egy, a hegyből kitörő, gyöngyházfénnyel ragyogó erőtér söpört végig a vidéken hatalmas erővel, majd haladt tovább a szavanna irányába. A rendtagok meglepetten állapították meg, hogy hatására rövid időre megborult aurájuk egyensúlya. Ami viszont ennél érdekfeszítőbbnek bizonyult, hogy az éjelfek fekete páncéljából kiveszett a lila energia, fegyverük pedig szintúgy elvesztették töltöttségüket. Nem hasította át a levegőt több lila fénynyaláb, nem taszította el őket többé lila erőtér.
Mosi, Desta, Széth és Imina megvilágosodva nézetek össze, majd egyetértően bólintottak. Imina felvette sólyomalakját, s a magasba szállva terelte össze embereit, akikkel szigorúan tartott „V" alakban siklottak sebes zuhanórepüléssel a kékek felé. Mosi is átváltozott, pár hosszú ugrással macskavérűi között termett, majd emberként, aranyszín macskaszemeit villogtatva hívta fel magéra Sanura, Khari, Ekon és a többi nagymacska figyelmét. A macskaszerű szemekben újult lelkesedés csillant, arcukra kiülő ravasz vigyorral vetették magukat az előnyét vesztett ellenségre.
Széth és Desta fekete, illetve vörös sakálalakjukban terelték össze embereiket, majd ők is emberi alakban keresték meg Imani, Hatanub és a többiek tekintetét. A borostyán sakálszemekben elhivatottság villant, összetartó falkaként, félelmüket félre dobva lendültek támadásba. Imina az első roham után tett egy kört Jahi és harcosai körül, jelentőségteljes rikoltást hallatva. A harcosok értették a célzást, fegyvereiket megforgatva törtek ki végül az őket közrefogók gyűrűjéből. Horel a mágusok felett haladt el, hasonló sólyomrikoltásokkal felhívva figyelmüket.
Davu, Szatiah, Tale ás a többiek pár pillanatra megkönnyebbülten sóhajtottak fel. Bár fizikai képességeikben még mindig túltettek rajtuk a kékek, a lila energia nélkül már kevésbé voltak hátrányban, s az alakváltókhoz és harcosokhoz csatlakozva újból kivették szükséges részüket a küzdelemből. Horu ez alatt az aranysárkányokat kereste meg, aki már gőzerővel ostromolták az energiájukat vesztett kékeket. Aaron, Daaliah, Daario és Daakary fényes, aranyszín fegyvereikkel máris maguk oldalára fordították a harcot.
Az helyzet végre megfordult, ezúttal a rendtagok álltak nyerésre. Bár a kékek nagy létszáma még mindig nehézséget jelentet, lassan, de biztosan a rendtagok kezdtek felülkerekedni rajtuk. Győzelmüket segítette, hogy hamarosan újabb öt szövetségesük bukkant fel a hegyoldalon. Nia és Tamir sebesen ereszkedtek a barlang kijáratát a szavannával összekötő meredek ösvényen, Nala, Ekene és Chikelu szorosan a nyomukban haladtak. Amikor végre leértek, Nia vezetésével csatlakoztak a harchoz, s minden maradék energiájukat bevetve igyekeztek még inkább a Rend oldalára fordítani az állást.
Nia, Nala, Ekene és Kelu hamarosan a macskavérűek mellett találták magukat, ahogy közös erővel, karommal és karddal irtják az ellenséget. Mosi arcára megkönnyebbült mosoly ült ki, ahogy összebólintott a komoly tekintetű leopárdnővel, majd együttes erővel nyomultak tovább előre. Tamir szintén utat tört magának a harcosok felé, kardját szélkerék módjára forgatva maga körül. Mikor Jahival összetalálkozott tekintetük, kimért biccentéssel köszöntötték egymást, majd folytatták a küzdelmet.
Még hosszú percekbe telt, ám az Aranysárkány Rend tagjainak sikerült végleg legyőzniük az ellenséges sereget. Kék bőrű, ezüsthajú katonák tetemei tarkították a szavanna egy széles szakaszát, közéjük számos, az életüket áldozó rendtag holtteste vegyült. Horeth kivételt képezett ez alól. Amíg az alacsonyabb beosztású rendtagok kimerültek ziháltak térdükre hajolva vagy éppen a földön térdelve, kiterülve, addig a vezérek a csatatér szélére vitték Horeth holttestét. Nia, Mosi, Desta, Széth, Imina és Tamir fájdalmas tekintettel figyelték, ahogy Horu és Horel apjuk mellé szállnak, visszaváltoznak, majd ezúttal is megsiratják őt. Az összegyűltekhez hamarosan csatlakozott Khari, Ekon és Ekene, Sanura és Nala, Imani és Hatanub, Jahi, végül Davu, Szatiah és Tale.
Tamir és Imina hamarosan szenvedélyes ölelésben fonódtak össze, egymást szorosan tartva hozták a másik tudtára, mennyire hálásak, hogy a másik túlélte a csatát. Nala unokanővéréhez furakodott, és bár tudta, még sok mindent jóvá kell tennie, ragaszkodóan karolta őt át. Nia először kissé megdermedt, végül engedékenyen ölelte vissza unokahúgát. Mosi átkarolta a mellette álló Destát, aki nagyot sóhajtva dőlt oldalának. Ekon egyszerre karolta át húgát és öccsét, Ekene és Khari mély, szaggatott levegővételek közepette karolták vissza. Széth, Imani és Hatanub elismerően, ám kissé elgyötörten veregették meg egymás vállát.
Davu, Szatiah, Tale és Sanura kedvetlenül néztek újra végig a tragikus kinézetű csatatéren, majd figyelték szívszakadva az apjukat sirató sólyomfiúkat. Imina letérdelt Horu és Horel mögé, s hátulról átkarolta őket. A fiúk ekkor megfordultak, s immár a nő vállába temették könnyes arcukat.
Az keleti horizont vonalán halvány, vöröslő csík jelent meg, bordóvá színezve a csillagvászon alsó körívét. A hajnal ezúttal nem új nap reményével, hanem a tegnap gyászával, fájdalmával és kínjaival érkezett meg. Mind megsérültek és kimerültek, de ennél nagyobb fájdalmat okozott nekik társaik elvesztése. Emellett pedig a győzelem sem hozta el azt az örömöt és dicsőséget, mint várták volna. Végignézve az éjelf és egyiptomi vérrel áztatott harctéren, csupán ürességet éreztek, némi megbánást és kételyt.
Talán lehetett volna másképp, vagy ez volt az egyetlen út? Mi lett volna, ha mégis megpróbálnak tárgyalni velük? Ezt az ötletet korábban olyan hirtelen vetették el, pusztán mert nem hittek eléggé benne, hogy működhetne, s most viselik a következményeket. De milyen következményeket kellene viselniük akkor, ha a tárgyalás még ennél is veszteségesebb csatába fullad? Talán már sohasem tudják meg.
A nyomott hangulat még hosszú percekig uralkodott felettük, s ahogy új nap virradt a Nephtüsz-gerinc előtti szavannára, a hajnali párával telített levegő úgy vált egyre súlyosabbá.
– Szóval győztünk – szólalt meg végül Mosi, hangja kedvetlenül csengett.
– Azt kapták, amit érdemeltek! – közölte Nia hűvös, kissé élettelen hangon.
– De milyen áron? – kérdezte Tamir, s szomorú, együtt érző tekintettel nézett le a sólyomfiúkat ölelő Iminára, s a mellettük holtan fekvő Horeth-re.
– Hősként halt meg – jelentette ki Desta az öreg sólyomra pillantva. – Ő, és mindenki más, aki ma az életét áldozta Egyiptomért!
– Szegény Kek... – emlékezett vissza Széth sakálvérű társára. Imani és Hatanub szomorkásan bólogattak. – Kegyetlen egy küzdelem volt. Már csak abban reménykedem, hogy a tábornok és sárkányfarok is épségben kijutnak!
– Valaki sárkányt emlegetett? – kérdezte Aaron. Ő és a másik három aranysárkány csak most csatlakoztak az összegyűltekhez.
– Megkönnyebbülve látom, hogy mind túléltétek – mosolyodott el picit a sakálvezér.
– Ahogy néhány szerencsés éjelf is – közölte Daario szárazan –, szerencsétlenségünkre. – Velük is kezdenünk kellene valamit!
– Gondolkozzunk hosszú távon! – javasolta gyorsan Jahi. Jelentőségteljesen vezérére nézett.
– Még ne végezzünk velük! – döntötte el Tamir. – Érdemes lenne inkább megbilincselni és megkötözni őket!
– Túszok? – vetette fel Nia, s tekintetében szokásos, macskás fondorlat villant. – Remek ötlet! Fogdossuk össze őket! Mosi, Desta?
– Benne vagyok! – határozta el az oroszlánvérű férfi, s erélyesen bólintott.
– Én is! – biccentett Desta kissé felélénkülve. – Nem hagyhatjuk, hogy elmeneküljenek!
– Már csak azért sem lenne jó, ha meglógnának – szúrta közbe Khari –, mert nem ezek itt, a Nepthüsz-gernincben voltak az egyetlenek. Veletek tartok! – Testvéreire pillantva örömmel vette tudomásul, hogy Ekon és Ekene is beleegyezően bólintanak.
– Még a végén beárulnának minket egy másik bázisnak – vette fel Nala. – Én is segítek!
– Önökkel tartok! – határozta el Sanura.
Nia, Nala, Mosi és Desta, Khari, Ekene, Ekon, Sanura és Tamir Aaron és Daario vezetésével, Daaliah és Daakary kíséretében elindultak felkutatni és harcképtelenné tenni az ellenség túlélőit. A mágusok, Széth és a sakálok szemöldök ráncolva néztek utánuk.
– Hé! Minket se hagyjatok itt! – méltatlankodott Széth, s embereivel már indult is volna a csoport után. Mielőtt azonban megtehette volna, fájdalmas nyöszörgés és nyögdécselés, elfúló zihálás hangjai szűrődtek feléjük a közeli bokrokon túlról. Eddig a szavanna zajai és egymás hangja miatt észre sem vették, ám most, hogy Horu és Horel is halkabban sírtak, felfigyeltek a zajra. – Ez meg mi? – döbbent meg a sakálvezér.
– Onnan, a szikla tövéből jön! – mutatott a bokrok mögé Imani.
– És mintha... sárkányszagot éreznék – közölte Hatanub. – Bár, lehet azért, mert épp most jártak itt...
– Sárkányfarok?! – kiáltott fel ellenben Széth.
– Nézzük meg! – javasolta Davu. – De vigyázz, lehet, hogy az ellen egy kétségbeesett csapdája!
– Óvatosan! – intett végül sakáljainak Széth. Ő és Davu közelítették meg elsőként a bokrokat, Imani és Hatanub szorosan a nyomukban.
– Hová mennek? – nézett fel döbbenten a távozókra Imina. – A túszejtők a másik irányba tartottak.
– Fura zajok szűrődnek annak a sziklának a tövéből – felelte Szatiah.
– Ne aggódj, megnézzük, mi van ott – mondta Tale. A boszorkány és a varázslónő csatlakoztak az előttük járókhoz, Imina pedig mély sóhaj kíséretében, vigasztalóan kezdte el simogatni a még mindig őrá támaszkodó Horu és Horel hátát.
A sakálvérű férfi óvatos léptekkel mászott keresztül a szúrós-tövises szavannai bokrokon, Davu elővigyázatosan haladt a nyomában. Széth tekintete végül a nagyobb sziklatömb tövébe vetült, borostyán sakálszemei elkerekedtek az örömmel vegyes rémülettől, ahogy tudatosult benne, mit is fedezett fel.
– Sárkányfarok! – kiáltotta el magát. Pillanatok alatt a szőke férfi mellé szökkent, s azzal a lendülettel lerogyott mellé a földre. A sárkányfi mellett félholtan fekvő altábornok jelenlétét először szinte le sem reagálta. Sokkal inkább töltötte be elméjét az aggodalom, amely a sárkány sérüléseiből szivárgó vér hatására szorult a lelkére. – Sárkányfarok, mi a fene történet veled?! – faggatta szerelmét, ahogy kezét sajátjába fogta, majd gyors, de annál szenvedélyesebb csókot lehelt hűvös homlokára.
– Sakálfül... – sóhajtotta Elyaas fáradt, ám örömteli mosollyal. – Hát végre felfedeztél...
– Noferamon altábornok! – szólalt meg Davu döbbenten, ahogy utolérte a sakálvezért. A mágus Oziré mellé térdelt le, s a hamarosan csatlakozó Tale és Szatiah szintén a sárkány és az altábornok köré gyűltek. – Mi történt önnel?
Davu kissé megrázta a férfit. Oziré kelletlenül felnyögött, majd további nyöszörgés közepette próbálta kinyitni szemét. Elyaas mély, szaggatott levegővételeket erőltetett magára, majd előzékenyen válaszolt a lábadozó altábornok helyett.
– Sikerült... elpusztítanunk a kékek... egyik távtöltőjét... és a másik generátort... Összefutottunk Zoanával... és az ő segítségével... elértük, hogy a kékek... ne használhassák többet a lila... energiát...
– Igen – bólintott Széth –, megoldottátok! – vigyorgott büszkén szerelmére. – Ha nem így lett volna, elvesztjük a csatát
– De így...
– Nyertünk, sárkányfarok! Legyőztük őket!
– Remek... – mosolygott el Elyaas halványan.
– De ha sikerrel jártatok... – folytatta Széth gyanakodva – miért néztek ki ilyen ramatyul? Zoana fordult végül ellenetek?
– A lila boszi? Nem... nem. Ő hozott ki. Már akkor megsérültünk, amikor a generátor felrobbant... Odina... ő már túl sem élte...
– Odina is meghalt? – kérdezte Davu.
– Az életét adta... hogy mi túlélhessük... bár... talán meghalunk így is...
– Sárkányfarok! – szisszent fel Széth. – Ne mondj ilyet!
– Hogy értetted... hogy ő is? – fordult Elyaas most Davuhoz.
– Horeth feláldozta magát, hogy a fiait megmentse egy halálos csapástól – válaszolta a mágus, majd egy pillanatra keserűen összenézett Taléval és Szatiah-val. – Sok jó embert vesztettünk, minden csoportból.
– Szomorú... – sóhajtott a sárkány. – Az aranysárkányok...
– Ők éppen túlélték mind a négyen – nyugtatta szerelmét Széth.
– Horeth... meghalt... – nyöszörögte Oziré, akinek minden erejére szüksége volt, hogy becsatlakozzon a beszélgetésbe.
– Sajnálatos módon, uram – mondta Szatiah –, igen. Szerencsétlenségére, amikor mi tudomást szeretünk róla, már túl késő volt.
– Mellesleg, a legtöbb mágusnak szemernyi energiája se maradt, köztük mi hármunknak sem – tette hozzá kedvetlenül Tale.
– Ez a fránya... energia... – nyögte Elyaas, s hirtelen felköhögött, majd erőtlenül zihált tovább.
– Sárkányfarok! – kiáltotta ijedten Széth, s a halkan pihegő sárkány kezét közelebb vonta magához.
– Érdekes... mennyit fordul... ma éjjel... a kocka... – nyögte a sakál felé Oziré, majd újból elvesztette az eszméletét.
– Oziré! – kiáltotta most a sakál.
– Altábornok! – aggodalmaskodott Davu.
– Noferamon altábornok! – sóhajtott Szatiah.
– Daakamon! – fordult Tale a sárkányhoz, aki szintén az eszméletvesztés határára sodródott.
– Valamit tennünk kell! – rázta a fejét Széth, miközben egyre görcsösebben szorongatta Elyaas kezét. – Biztos, hogy egy csepp energiátok sem maradt?
Davu, Szatiah és Tale lemondóan megrázták fejüket. A mágus arcán kis merengés után azonban némi remény jelent meg.
– Nekünk nem maradt energiánk – vesézte Davu –, de talán másnak igen. – Több tucat mágus vett részt a csatában, valamelyiknek csak volt szerencséje megőrizni egy keveset a tartalékaiból...
– Ezt igaz – bólintott Szatiah.
– Keressük meg őket! – javasolta azonnal Tale.
– Hogy kiderítsük, ki kell kérdeznünk minden mágust, aki... – akadékoskodott volna Szatiah.
– Nem számít, nincs más választásunk! – erősködött Tale. Megerősítést várva Davura nézett
– Induljunk! – határozta el a mágus, majd Széthre pillantott.
– Én itt maradok velük! – ajánlotta a sakálvezér. – Menjetek, hozzatok segítséget!
Davu, majd a két varázslónő kötelességtudóan bólintottak, s sebes léptekkel visszasiettek a rendtagok nagyobb tömegéhez. Ahogy sziluettjük a hajnali fény által palástolva eltűnt a bokrok mögött, Széth szaggatott sóhajjal fordult vissza az eszméletlen altábornok és alig éber sárkánya párosához.
– Ó, sárkányfarok... – ingatta a fejét érzelmesen a sakál. – Kell neked mindig eljátszanod a hős lovagot...
– Ugyan, sakálfül... – nevette Elyaas halkan. – A hősök... nem egy szikla tövében nyöszörögnek... a csata után... hanem dicső tetteikről... tartanak beszédet... az őket csodálóknak... az élők köréből... vagy az Alvilágból...
– Olyan lüke vagy, sárkányfarok! – szűrte a fogai között Széth, miközben szemeibe akaratlanul könnyek gyűltek.
– Te pedig olyan édes... ahogy aggódsz értem... sakálfül... Na... mi ez? Csak nem... miattam könnyezel?
– Még szép, hogy miattad, te ostoba!
– Na... ne sértegess... egy sérültet!
– Nagyon szeretlek, sárkányfarok! – morzsolt el pár könnycseppet Széth. – Tarts ki, kérlek! Ne add fel!
– Majd... igyekszem, sakálfül... Én is... szeretlek – lehelte a szőke férfi fáradalmasan. Széth ekkor lehajolt hozzá, és lágy csókot nyomott ajkaira. Elyaas lassan gyengén, de annál nagyobb örömmel viszonozta a csókot, miközben szabad kezével megtalálta a sakál másik kezét, s azt ő markolta meg. Széth arcán legördülő könnyek elérték a sárkány ajkait, sós ízzel fűszerezve az édes-keserű csókot.