„Csak épp ismerkedtünk az oldalváltogatókkal."
„Szétszaggat az energia, mint hiénák az antilop tetemet."
„Anyag és energia nem tűnik el és nem válik semmissé, ahogy a semmiből sem keletkezhet!"
„Beleönthetsz egy tál vizet a folyóba, de sohasem fogod tudni már ugyanazt a tál vizet visszakapni. De, ha képes vagy rá, később belemered a tálad a folyóba, és kapsz egy tál nem ugyanolyan, de tökéletesen hasonló vizet."
„A mágikus energia az asztrális erők egy olyan változata, ami legalább annyira hasonlít erre a világra, mint a másikra."
Pár pillanatra engedték csupán át magukat a szabadságot jelentő érzeteknek: barlang hűvöséhez képest egész langyos, édeskés növények illatával telített levegő zamatának, kabócák és tücskök zúgó, éjjeli ciripelésének, csillámló csillagokkal hintett ébenfekete ég látványának, az ezüst holdfénynek, s a feltámadt, szavannai szélnek. Amint meghallották a katonák lépteit a nyomukban dübörögni, az alakváltók felvették állati alakjukat.
Mosi és Sanura sárga hím illetve nőstényoroszlánként, Desta vörös sakálként kísérte a meredek, hegyoldalba vájt ösvénynek nekiinduló Davut és Szatiaht. A mágusok óvatosan ereszkedtek, míg az alakváltók ahol tudták, segítették őket. A sakál és a nagymacskák tőlük sokkalta ügyesebben mozogtak a meredek hegyoldal sziklái között, ráadásul éjjellátásukkal a kinti sötétet is úgy látták át, mint a nappali világosságot. Ekon szintén oroszlánként haladt a nyomukban.
Horu és Horel sólyomként süvítettek el felettük, s előreszálltak értesíteni az odakint állomásozókat. Jahi sem volt rest. A legelején, amíg szeme hozzá nem szokott az éjszakai látásviszonyokhoz, a sárga hímoroszlán képében ereszkedő Kharira támaszkodott. Harcos létéből fakadó ügyességét és rugalmasságát kihasználva könnyedén lépést tartott a nagymacskával, így az elsők között jutottak le a hegy lábához. Ekkor már Jahi is jobban látott, így Kharival együtt szélsebes vágtába fogtak, hogy sólyomfiúk példáját követve odajuthassanak a kintiekhez.
Mosi, Desta és Sanura ellenben egészen a egy lábáig kísérték Davut és Szatiah-t, ahol aztán a két vezér a többiek után vágtatott. Sanurára maradt a feladat, hogy az éji sötéten keresztül vezette a mágusokat, akik igyekeztek nőstényoroszlán lendületes lépteivel tartani az ütemet.
A két sólyom erőteljes szárnycsapásokkal fékezett le a nagyra nőtt majomkenyérfa előtt, s vették fel emberi alakjukat. Horu és Horel sólyomszemeikkel Imina és Horeth után kutattak, ám végig sem pásztázták a fa hosszú, kacskaringós ágait, két sólyom libbent le onnan, s állapodott meg előttük, ugyancsak emberi alakot öltve. Imina felvonta szemöldökét, ám a Horeth egész elérzékenyült a látványra. Megkönnyebbült örömében a sólyomfiúk is osztoztak, akik szemeibe immár könnyek gyűltek.
– Apa! – kiáltotta Horu ragaszkodóan.
– Azt hittük, meghaltál! – mondta Horel. Apjuk nyakába vetették magukat, és szorosan átölelték. Az öreg hamar viszonozta a gesztust, s szeretetteljesen megveregette fiai hátát. A körülményekre való tekintettel azonban hamarosan kibontakoztak a nagy családi ölelésből.
– Apa! – szólt Horel.
– Jönnek a kékek! – figyelmeztette apját és Iminát Horu. Fivérével felnéztek a hegyoldalra, s annak tetején a barlang bejáratára. Sólyomszemeikkel még éjjel és ilyen távolságból is jól látták, hogy azon özönlenek kifelé az idegen katonák.
– Már a kijáratnál vannak – magyarázta Horel.
– Értesítem a többi egységet, hogy itt az idő! – ajánlotta Imina, hogy vezértársa azzal a pár, összecsapás előtti perccel több időt tölthessen fiaival. A fekete hajú nő kecses sólyommadárrá változott és pár szárnycsapással eltűnt az éjszakában.
Horeth most, hogy minimális idejük akadt, összevont szemöldökkel sandított fiaira. De ki sem kellett mondani szidalmaid, a fiúk ösztönösen sütötték le tekintetüket.
– Sajnáljuk, apa – motyogta Horu. – Ostoba és gyáva döntés volt elárulni a Rendet.
– És sajnáljuk, hogy téged is szégyenbe hoztunk ezzel – tördelte ujjait Horel.
– Azt jól teszitek! – dörrent rájuk Horeth, rézvörös sólyomszemei szinte szikrákat szórtak. Pillanatokon belül mégis megenyhült, s gyorsan újból megához húzta fiait egy ölelésre. – Az egyetlen ok, amiért bántam volna a Holtak Ösvényére lépni, az ti voltatok – közölte aztán velük az idősödő férfi, majd kezeit a vállukra csúsztatta. – De most nincs időnk további sajnálkozásra! Összecsapás közeleg, készüljetek fel a harcra!
– Igenis! – bólintott határozottan Horel, szemei alól letörölve a könnyeket.
– Igen, apa! – biccentett Horu, egy utolsót szipogva.
Eközben Jahi és Khari is megérkeztek. Ők a majomkenyérfától kicsivel távolabb állomásozó kisebb csoportba futottak bele, amin belül Széth, Imani és Hatanub beszélgettek egymással, Tale pedig egy mágussal társalgott. Khari visszavette emberi alakját, majd Jahival együtt erős, ziháló légzésükkel hívták fel magukra még a tervezett megszólítás előtt a rendtagok figyelmét.
– Jönnek... a... kékek...! – zihált Jahi.
– Már... a közelben... vannak! – lihegett Khari.
Széth máris kíváncsi sakálszemekkel, egyben komoly arckifejezéssel mérte végig a két sötét bőrű fiút.
– Felteszem, ti vagytok a másik két áruló – intézte hozzájuk lekezelő szavait a sakálvezér. – A tervezett kihallgatásotokon nem nyílt alkalmunk közelebbről megismerkedni.
Felfigyelve az újabb felbukkanókra, fiaival együtt Horeth is hozzájuk baktatott.
– Khari az oroszlán és Jahi a harcos! – magyarázta gyorsan Horu. – Ők is velünk vannak!
– Igen, a tábornok tulajdonképpen említett valami ilyesmit – biccentett Széth, majd megenyhülve mérte végig újra a két fiút. – Végül is, ha Imaninak megbocsátottunk – nézett egy pillanat erejéig a mellette ácsorgó sakállányra –, ez nektek is jár.
– Nagyszerű – fújta Jahi, hangja inkább unottan és kimerülten, mintsem hálával telítetten csengett. Ezt Széth is érezte, tekintetében hamar neheztelés jelent meg.
– Csak... ön a harmadik vezér, akinek újra hűséget kellett fogadnunk az este folyamán – magyarázkodott Khari.
– Ha apát is vesszük, a negyedik – pontosított Horu.
– Imina most nincs itt, de őt is bele kéne vennünk! – jegyezte meg Horel.
– Én nem hallottam, hogy négyetek közül egyetlen egy is hűségről beszélt volna – mutatott rá Széth epésen, s végigjáratta sakálszemeit a volt árulókon. Horu, Horel, Jahi és Khari tekintete összetalálkozott, majd nagy levegőt véve készültek fel a vallomásra.
– Esküszünk, hogy a Rend oldalán állunk! – fújták szinte egy szólamban.
– Helyes! – bólintott Széth. Már épp a fiúknak szánt további utasításokon gondolkodott, amikor egy újabb oroszlán és egy sakál érkezett hozzájuk. Mosi és Desta visszavették emberi alakjukat. – Hé, vezértársak! – köszöntötte őket felderülve Széth. – Pompás, hogy ti is kijutottatok!
– Davu és Szatiah is úton vannak! – magyarázta Desta. – Sanura kíséri őket.
– Remek! – csapta össze a kezeit Széth. – Gyűlik már a csipet-csapat!
– Miről maradtunk le? – mérte végig Mosi a kissé zavarba jött Kharit és Jahit.
– Csak épp ismerkedtünk az oldalváltogatókkal – vágta rá Széth könnyedén.
– Nincs idő a csevegésre! – szúrta közbe Jahi, s némi tiszteletet erőltetett heves hangjába. – Vezérek! Az ellenség már a közelben van!
– A meredek ösvényen újra lemaradtak – magyarázta Mosi. – De igaz, nem árt, ha minél gyorsabban alakzatba rendeződünk. – Tettre készen összenézett vezértársaival majd a többiekkel.
– Falkában erősebbek vagyunk! – ismételte mottójukat Desta, és feltartotta kezét a levegőbe. – Sakálok, hozzám – kiáltott, majd ösztönzően Széthre nézett.
– És hozzám! – tette hozzá Széth. Imani és Hatanub kíséretében valamivel távolabb sétáltak a többiektől, ahol köréjük gyűltek az osztag sakálvérűi.
– Széth még gyengélkedik, ő hátul lesz – magyarázta embereinek Desta, s utána pár mondatban gyors instrukciókkal látták el embereiket.
– Macskavérűek, utánam! – intett most Mosi embereinek, s a sakálvérűektől valamivel távolabb helyezkedtek el. A megérkező Sanura még oroszlán alakban biccentett egyet Davu és Szatiah felé, és pár hosszú szökkenéssel követte vezérét. Khari szintén egy bólintással köszönt Jahitól, s utánuk sietett.
– Te csatlakozz a harcosokhoz! – utasította a harcosfiút Horeth. Karjával az egyik irányba bökött. – Arra, a bokrokon túl van egy csoport.
– Rendben – biccentett Jahi, s megindult a kijelölt irányba. Bár tartott társai fogadtatásától, ugyanis a szemükben még mindig egy áruló lehetett, engedelmeskedett a vezér utasításának. A harcosok végül egész közömbösen fogadták. Az ideiglenesen kijelölt csoportvezető tőmondatokban közölte vele, mi lesz a feladata, majd mind felvették a formációt.
Horeth nem sokáig nézett Jahi után. Kurta biccentéssel köszöntötte az utolsókánt megérkezett mágusokat, majd intett fiainak.
– Csatlakozzunk a többieknek! – nézett fel a majomkenyérfa ágain sorakozó madarakra. Sólyom alakot öltött, és fellibbent hozzájuk a levegőbe. Horu és Horel példáját követve átvették madáralakjukat, és ők is felkapaszkodtak a magasba.
A faágakon várakozó sólymok a vezér rikoltására mind elrugaszkodtak és a magasba szálltak. Odafent, szabályos, V-alakú egységekbe rendeződve várták be az ellenséget, s innentől már az alakváltókra állatalakban jellemző telepátiával kommunikáltak.
Davu és Szatiah csatlakoztak a kizárólag mágusokból álló pár fős csoporthoz, amit a korábban a tábornok csoportjába beosztott Tale, egy másik, sötétbőrű varázslónő és egy egyiptomi varázsló jelentett. Ők öten már közös edzéseikről is jól ismerték egymást. Tale máris előrelépett köszönteni őket.
– Örülök, hogy épségben kijutottatok! – ejtett halvány mosolyt a barna hajú, világos bőrű boszorkány.
– Mi is, hogy te – bólintott Szatiah.
– Viszont a fegyvertárra ráment minden erőnk – közölte Davu. – Innentől nem sok hasznunkat veszitek.
– Majd fedezünk titeket! – javasolta Tale. – Én is felhasználtam az energiám nagy részét, de...
– Mi leszünk elől – ajánlotta az a kreolbőrű mágus, akivel korábban a boszorkány beszélgetett, s a sötét bőrű mágusnőre tekintett, aki egyetértően bólintott.
– Köszönjük – biccentett feléjük Tale. – Davu, Szatiah! Induljunk!
Az említettek elfogadóan hümmögtek, így az öttagú csoport kimasírozott a majomkenyérfa elé. Az elöl álló mágus és mágusnő aurája sárga színnel jelent meg, mögöttük Tale ereje hasonló, ám kissé halványabb színben derengett. Davu és Szatiah kivonták aranyszín kardjukat, s azt tartották csapásra készen.
A szavannán várakozók felé hatalmas robaj szűrődött a hegyoldal irányából. Egy nagy csapat idegen katona zúgott le azon, s vette az irányt feléjük rendíthetetlenül. A felsorakozott csoportok élén állók, köztük Mosi, Desta és Széth elszántan néztek össze. Ekkor a levegőből mély, erélyes rikoltást hallottak, majd még egyet valamivel magasabb hangon. Jól tudták, hogy előbbi Horeth-től, utóbbi a visszaérkező Iminától származik. A vezérek közül már csak Nia és Tamir hiányoztak, valamint az altábornok és a tábornok, ám ők más harctéren néztek szembe az ellenséggel. Jelenleg, idekint, ők öten csak magukra, s embereikre számíthattak.
Jahi, Khari és Sanura, Horu és Horel, Davu és Szatiah bár más-más pontokon néztek szembe az közelgő ellenséggel, még utoljára ugyanúgy megtalálták egymás tekintetét, ahogyan az öt vezér. Mindannyian érezték, hogy ez lesz a végső összecsapás.
*
Elyaas amilyen sebesen elméje dolgozni hajlandó volt, elgondolkodott azon, hogy megannyi zsákutca után mégis miféle módon állna még lehetőségükben elpusztítani az éjelfek tartalék távtöltő készülékét. Odina és Oziré mély sóhajokkal kísérték tanakodását, míg végül eszébe jutott a legkézenfekvőbb, egyben legvégzetesebb megoldás.
A sárkányfi arcára elszántság és lemondás keveréke ült ki.
– Nincs más választásunk. Ha szeretnénk meggátolni, hogy az ellenség újabb energiához jusson, az energiaforrást kell elpusztítanunk, mert az, amivel elosztják azt valóban hozzáférhetetlen.
– A generátort nem védi erőtér? – vetette fel Oziré, s a fényesen izzó szerkezet felé helyezve tenyerét kitapogatta annak energiáit. Meglepődve tapasztalta, hogy bár a mag körül vibráló intenzív energiamező önmagában akadályt jelentett, külső erőteret nem fedezett fel.
– Nincs körülötte semmi, mert a mag pulzáló energiája elpusztítaná. Saját rezgései által van védve – következtette Elyaas. – Azonban, magát, a generátor magját jelentő lila kristályt már túl lehet tölteni.
– Ez viszont gondolom, hatalmas energia felszabadulással járna.
– Ha nincs, ami visszafogja... talán a robbanás az egész hegyet beomlasztja!
– És te mégis ezt forgattad a fejedben?! – dörrent a sárkányra Oziré. – A rendtársaink... a civilek még a hegyben lehetnek!
– Éppen ezért nem lesz egyszerű! Ki kell találnunk, hogyan fogjuk fel a robbanás energiáját... vagy csökkentsünk rajta olyan mértékben, hogy az ne pusztítson el mindenkit!
– A jégkör tartalmaz hasonlót – vette fel Oziré. – Az energia elvételről szól. Amikor megfagyasztunk valamit, elvesszük tőle a hőt...
– Itt nem pusztán hőenergiáról van szó, hanem elektromágneses-, és még sok másik energia keverékéről, például az éterben terjedő lökéshullámokról, vagy az lehetőség szerint fellépő ionizáló sugárzásról...
– Az elektromosságról sokat beszélnek az alkimisták. Az olyan, mint a villámlás, annak az erejét is el lehet nyelni. Bár az igaz, hogy ilyen hatalmas energiatömeg elnyelése a mi auránkat is túltöltené, és akkor...
– Szétszaggat az energia, mint hiénák az antiloptetemet – mondta Odina. – De ön elég magas szinten űzi a mágiát – fordult feletteséhez. – Tudom, hogy ért az anyagtalanításhoz is. Nem tudná egyszerűen eltűntetni a felszabaduló energiát?
– Anyag és energia nem tűnik el és nem válik semmissé, ahogy a semmiből sem keletkezhet! – magyarázta Oziré helyett Elyaas. – A tudomány legfontosabb alapszabálya.
– Az alkímia alapszabálya – pontosított Oziré –, amely a mágiára is vonatkozik. Anyagtalanításkor nem a semmibe veszik annak tárgya, hanem egy másik dimenzióba kerül, feltehetően az asztrális dimenzió egyik síkjára. Ott magába olvasztja az asztrális ektoplazma, az anyag és energia közötti átmenetet képező ősi, végtelenül áramló közeg, amiből minden anyag és energia keletkezett hajdanán. Az anyagtalanított dolog így megnöveli az asztrálplazma tömegét... habár, a tömeg odaát nehezen értelmezhető. Jelenleg, a dimenziók között, az anyagi és anyagtalan, avagy más néven anyagfeletti világ között törékeny harmónia áll fent. Ha pedig túl sok dolog kerül át a mi világunkból a másik dimenziókba, hogy az egyensúly helyreállítódjon, valami, valahol vissza fog kerülni. Sohasem tudni, kinek ártunk azzal, ha önkényesen megbolygatjuk a dimenziók egyensúlyát. Éppen ezért az anyagtalanítást és annak fordítottját, az anyagiasítást, amikor az asztrális plazmát használjuk arra, hogy a „semmiből" valamit teremtsünk, lehetőség szerint párban használjuk. Például anyagtalanítjuk a kardunkat, ezt ebben az esetben oly módon tesszük, hogy ne vesszen el teljesen, s amikor szükségünk van rá, visszahozzuk. Vagy létrehozunk egy új kardot, ám, pár kődarabot átküldünk a másik világba, hogy az egyensúly megmaradjon. Bár, mi mágusok az anyagiasítást legtöbbször saját auránk asztrális energiáit felhasználva tesszük, abból teremtjük meg a kívánt tárgyat, ugyanúgy, ahogy saját energiánkból hozunk létre erőtereket, s bármiféle változást környezetünkben. Az asztrális energiák személy számára ugyanis nehezen hozzáférhetőek, mi is csupán auránkon keresztül jutottunk hozzájuk, és bizonyos mennyiségnél többet az auránk sem szív magába. Anyagtalanításnál is legtöbbször saját auránkba rejtjük a tárgyat. Nagyon kevesen képesek arra, hogy az anyagtalanítás során megszakítsák a tárggyal, a vagy éppen energiatömeggel a kapcsolatot, így az ne az auránk erőterébe olvadjon be, hanem az asztrális dimenzióban oszoljon el. S arra talán egy mágus sem volt még képes, hogy nem abból az energiából, melyet aurája természeténél fogva elszív az asztrális dimenzióból, hanem közvetlenül az asztrálplazmából teremtsen meg valamit. Egy ilyen személy képes lenne kardok és ruhák helyett egész városokat megalkotni a semmiből...
– Épp most írtad körbe, hozzávetőlegesen, a dimenziós alkímia fogalmát – sóhajtott Elyaas. – Ez a szó nagyjából az anyagtalanítást és anyagiasítást aurán kívüli tevékenységét foglalja magában, tehát a más dimenziókból, asztrális síkokból származó energiák e világi célokra fordított használata. Erre élő személy önmagában, még ha mágusokra jellemző erőteljes aurával rendelkezik is, aligha képes. Azonban, bizonyos szerkezetek, ha elég kozmikus energiát fognak be és mozgatnak meg, képesek olyan energiahidat létrehozni, amely összeköti a dimenziókat. Érdekes dolog egyébként, hogy bár a mágia a többi világban is ismert, a dimenziós alkímia használata, vagyis amikor nem csupán saját auráját használja a mágikus erőkkel rendelkező lény, hanem egyenesen az asztrális dimenzióból merít energiát, vagy éppen oda küld át valami hasztalannak ítélt dolgot, szóval az már szinte mindenhol tiltott dolognak számít. Akik a dimenziókkal packáznak, azok súlyos törvényt szegnek. Odakint ezt a szigorúságot megköveteli a helyzet. Vannak, akik egy-két ravaszabb szerkezettel, a mágiát és a tudományt ötvözve annyi asztrálplazmát szívnának a mi világunkba, hogy abból nem csak városokat, hanem egész bolygókat lehetne létrehozni. Na, ha ilyesmit megtennének, a tér egy másik, kiszámíthatatlan pontján bolygók tűnnének el! Vagy elnyelnék egy nukleáris fegyver erejét, hogy ne bennük tegyen kárt... így talán egy másik világban olyan hurrikánként, elektromos viharként, hősugárzásként jelenne meg, amely legalább akkora pusztítást okozna. Éppen ezért tiltott a dimenziók közötti harmóniák megzavarása, vagyis a dimenziós alkímia.
– Összefoglalva... – tanakodott Odina, s próbálta leszűrni a számára fontos tényeket. – Amíg saját auránk asztrális energiájából teremtünk dolgokat, legyen az egy egyszerű tűzvarázslat, vagy anyagiasítással létrehozott tárgy, s amíg saját auránkba olvasztjuk az elvett energiát, addig mágiának nevezhetjük. Ám, amikor az asztrális síkra küldenénk dolgokat, vagy onnan szednénk energiát, akkor már dimenziós alkímia...
– Nos, dimenziós alkímia, de ha a mágikus képességeidet használod, mágia is – pontosított Elyaas. – A mágia maga az a képesség, hogy aurádat felhasználva a környezetedbe változást hozol létre. De ahhoz, hogy az asztrális dimenzióból energiát szívj el, szintén szükséged van az aurádra, ami összeköt vele, és ha oda küldenél dolgokat, akkor is. Én inkább úgy mondanám, hogy ha valaki a tudományt felhasználva próbálkozik ezekkel a dimenziók közötti műveletekkel, az a dimenziós alkímia. Ha viszont egy mágikus erejű személy, akkor sima mágia helyett az már dimenziós mágiát használ. De ez valóban ritka, hogy ilyen képesség előforduljon. Nagyon kevés személy képes rá, és nem is biztos, hogy minden műveletre. Talán elküldhet egy nagy tömeg energiát a másik oldalra, de nem biztos, hogy hasonló tömegű bármit elő tudna idézni, vagy hogy az asztrálplazmához hozzáférése lenne.
– Beleönthetsz egy hordó olajat a tengerbe, de nem fogod tudni teljességében kiszedni onnan – jegyezte meg Oziré. – Bár a hasonlat nem pontos. Ugyanis, ha szó szerint vesszük, egy varázslattal összegyűjthetnénk az olajat a vízfelszínről, és...
– Nem, alapjaiban rossz a hasonlat. Úgy kellene hangzania, hogy beleönthetsz egy hordó édesvizet a tengerbe, nem... Inkább... beleönthetsz egy tál vizet a folyóba, de sohasem fogod tudni már ugyanazt a tál vizet visszakapni. De, ha képes vagy rá, később belemered a tálad a folyóba, és kapsz egy tál nem ugyanolyan, de tökéletesen hasonló vizet.
– Ez egyébként mind nagyon érdekes, de a lényeg! – szúrta közbe Odina. – Tud anyagtalanítani egy ilyen hatalmas energiatömeget, ami a robbanásból származhat, vagy sem? – kérdezte felettesétől.
– Nos... volt, hogy próbálkoztam lángok elnyelésével... de általában elég energikusnak éreztem magam utána, szóval valószínűleg a saját aurámba vezettem az átalakított energiát...
– Mi van azzal, ha simán csak átalakítod – vetette fel Elyaas. – Bár, okkal nem hoztam fel ezt korábban. Ilyen mennyiségű energiát, ha át is alakítanál, mondjuk széllé vagy tűzzé, az pont olyan pusztító lenne... hacsak...
– Igazán derűs elme vagy, Daakamon! – szőtte gúnyba szavait Oziré.
– Pont ez az, derű! Fény! Fénnyé kellene alakítani az energiát! De nagyon óvatosan, hogy ártalmatlan, lágy fény legyen, ne pedig lézer, vagy kristályos. Persze, kristályos fényt nem is lehet egy lépcsőben csinálni más erőkből, és ez a fénymágia magas foka, ti valószínűleg...
– Egy sima fénygömböt meg tudunk idézni – ellenkezett Odina. – Szóval olyan fénnyé alakítsuk az energiát, mint a nap fénye?
– Nos, egész pontosan a napfény azon spektruma, ami eljut Thébáig, szóval a gyilkos hő és sugárzás nélkül, de igen. Ez lehet, hogy nekem is menni fog. A fénymágia része, hogy más energiákat fénnyé alakítsak! A fényt meg utána tovább formálom, de persze ez most mellékes.
– Milyen kár, hogy a sakálodat mégsem tudtad meggyógyítani – jegyezte meg Oziré.
– Alapszabály, hogy energia csak saját természetével egyenrangú, vagy alatta álló energiává alakul spontán módon. Anyagot, vagy alacsonyabb rangú energiát magasabb rangúvá alakítani komoly mágiahasználatot igényel, olyan aurát, amely csak a mágusoknak van. Éppen ezért nem tudnak a sárkányok anyagtalanítani, csak saját auránkból fényt teremteni, mert az könnyebben véghezvihető. A lila energia nagy vonalakban egyfajta elektromágneses sugárzás, ami a fény maga is. Mondhatni egyenrangúak.
– Nem úgy volt, hogy magával a mágikus energiákkal is egyenrangú? – kérdezett rá Oziré. – Azok pedig minden más felett állnak.
– Az tiszta asztrális energia, az asztrálplazma az, ami mindenek felett áll. A mágusok aurája ennek a plazmának az anyagi világbeli kivetülése. Az anyagi világ legtöbb energiája, akár anyag is teremthető belőle, az anyagi világ energiái és anyaga uralhatóak általa. Ám mivel az aura is egy olyan személyhez, lényhez kötődik, aki az anyagi világ része, így az aura maga is ehhez a világhoz idomul. Az aurában kavargó asztrális energia már nem tiszta, hanem megváltozott. A mágikus energia az asztrális erők egy olyan változata, ami legalább annyira hasonlít erre a világra, mint a másikra. Éppen ezért, a ti saját aurátokból származó asztrális energiákra már hatással lehetnek olyan energiák, melyek ezen a világon belül dominánsnak, mások felett állóknak számítanak. Mint a kékek lila energiája. A tiszta asztrális erőkkel nem egyenértékű, de a mágikus erőkkel már felveszi a versenyt.
– Amíg mi itt a tudományról, alkímiáról és mágiáról fecsegünk, a többi csapat talán már az éjelfekkel harcol! – térítette vissza őket újból a küldetéstudatba Odina. – Fogjunk hozzá!
– Legyen! – egyezett bele Elyaas. Ő és Oziré is felkaptak egy-egy, még feltöltött lézerfegyvert a földről, majd Mindhárman a kijáratot jelentő ajtóig hátráltak.
– Hogy is fog ez működni? – érdeklődte Oziré, amint élesítették a fegyvereket.
– A lézer a mag által termelt energiával működik. Persze, egy nyaláb sokkal gyengébb, mint a magból nyerhető tiszta energia, de pont ezét, talán azzal, hogy ez az eltérő paraméterű energiacsomag bejut a magba, megbolygatja annak rezgéseit. Ha szerencsénk van, olyan láncreakciót indít el, melynek következtében a mag összeomlik vagy annyira túltölti magát, hogy felrobban.
– Az is egy lehetőség, hogy önmagába omlik?!
– Igen. Attól függ, milyen lesz az interferencia jellege, amikor a lézer önmagába csap. De nincs nekünk olyan szerencsénk, hogy simán összeomlassza magát. Nagy valószínűséggel a harmóniájukat vesztett rezgések addig gerjesztik egymást, mígnem a mag szétesik, és minden energiája kiszabadul az éterbe... Olyan mennyiség, amit még azok a keretek sem tudnak majd befogadni és magukon keresztül elvezetni.
– Szóval erre vannak ezek a forgó keretek – jött rá Odina. – Már az elején sem értettem.
– Azt hittem, azok gerjesztik – mondta Oziré.
– Mikor a mag még hideg, a keretek gerjesztik – magyarázta Elyaas –, de amikor izzik, akkor már elvezetik a keletkező energiát. Az energia egy része pedig arra fordítódik, hogy tovább mozgassa a kereteket, melyek így tovább gerjesztik a kristályt. Egyfajta örökmozgó válik belőle, a generátor pedig nem áll le, amíg a mag energiája el nem használódik. Egy ilyen kristálynál ez... több év!
– Szóval... ha költözniük kéne, nem tudnák leállítani?!
– A kristályba a gerjesztéskor elindult egy láncreakció, amely során saját anyagát bontja el. Ezt megállítani legalább annyi energiát igényelne, mint amennyit termel. Éppen ezért érzem úgy, hogy inkább robbanni fog. Mert felgyorsítani ezt az önmegsemmisítést azonban ironikus módon sokkal kevesebb plusz energiába kerül. Sőt, a tervezőknek arra is figyelniük kellett a generátor tervezésénél, hogy nehogy véletlenül túlgerjesztődjön a mag.
– Ami most a célunk – mondta Odina.
– Nos, hát – sóhajtott Oziré. – Lássunk neki!
Újra sortüzeltek, s a lila lézernyalábok ezúttal az egyre hevesebben pulzáló lila kristálymagot vették célba. Az történt, amire Elyaas számított, és a mag energiája egyensúlyából kizökkent, harmóniája káosszá alakult. A rezgések egymást gerjesztették, s egy szinte tíz másodperc sortűz után a magból már lila villámok csaptak a szoba különböző részeire, míg a kristályt körbevevő ragyogás intenzitása is egyre nőtt. Végül lila fényözön árasztotta el a szobát, majd az energia hirtelen visszazuhant a magba. Elyaas sebes pillantást küldött társainak, mintha csak azt szerette volna üzenni nekik, hogy „Most jön!".
Sejtését beigazolván a kristály pókhálószerűen megrepedt, majd végleg szétfeszítette a belőle feltörő hatalmas energiamennyiség. A lila ragyogás szinte folyékony plazmaként árasztotta el termet, s elpusztított minden útjába kerülő dolgot, amíg végül három aranyszín erőtár állta útját. Oziré, Odina és Elyaas mindhárman igyekeztek feltartóztatni a robbanás energiáját. A mágusok sárga energiapajzzsal, a sárkány egy fényplazmából álló erőtérrel próbálták közrezárni az energiatömeget. Varázsereje segítségével Odina igyekezett saját aurájába elnyelni az idegen energiát, ám alig kis részét sikerült csak így semlegesítenie. Oziré hasonlóan cselekedett, mivel rájött, hogy az anyagtalanítás aurán kívüli verzióra számára sem lehetőség.
A gömbszerű erőterek belsejében örvénylő energiatömeg legnagyobb részét Elyaasnak sikerült semlegesítenie. Egyik kezével fénypajzsát tartotta fel, a másikkal a lila energiatömegre vezette és kisebb részletekben a látható fény spektrumát magába foglaló, hófehér fénnyé alakította azt. Az újabb és újabb fénycsomagok fehér villanásokkal töltötték el a termet, elvakítva az egyre jobban fáradó mágusokat. Egy percen belül máris a végletekig kimerültek, ám a robbanásból származó éktelen mennyiségű lila energia legalább fele még mindig ott kavargott gömbszerű varázspajzsaik között.
– Szerintetek így mekkorát robbanna? – érdeklődte Odina, hangját küszködés szőtte át.
– Fogalmam sincs! – dünnyögte Oziré.
– Elég nagyot! – állította ellenben Elyaas újabb és újabb energiarészleteket alakítva át fehér fénnyé. – Talán... meneküljetek! Feltartom, amíg tudom... lehet, hogy így már csak pár termet pusztít el, majd elnyelődik a kőzetben...
– Nem hagyunk hátra! – rázta a fejét Oziré. Mostanra szinte partnerként tekintett a sárkányra.
– Majd én feltartom! – ajánlotta Odina váratlanul.
– Ne szívd mellre – pillantott a varázslólányra Elyaas –, de hármunk közül a te mágiád a leggyengébb. Fél percig sem bírnád egyedül!
– Pár másodperc is elég, hogy az altábornok térugorjon veled odakintre!
– Na de... egyszer már önző módon elárultál minket – mondta Oziré. – Azért akarod feláldozni magad, mert szerinted ezzel jóváteheted?
– De hiszen Mahi... tábornok is megmondta – emlékeztette a lányt a sárkányfi –, hogy már azzal, hogy rész vesztek ebben a küldetésben...
– Nincs erre idő! Menjetek! – erősködött a máguslány.
– De Odina! – rázta a fejét Elyaas.
– Nem engedhetem, hogy ezt tedd! – bizonygatta Oziré.
– Mind mondtam, a sors nemrégiben úgy döntött, megmutatja a kiutat a kilátástalan helyzetekből és rávezet a megoldásra.
– Miféle megoldás az, amiben feláldozod magad?! – méltatlankodott Elyaas.
– Ti túlélhettek, mert nektek még van miért élnetek, kiért élnetek – magyarázta Odina. – Én pedig... úgy tűnik, máris újra láthatom a bátyámat!
Elyaas és Oziré tovább ellenkeztek volna, de a heves vitában meggyengült ellenállásuk is. Még mielőtt bármit is dönthettek volna, a lila energia kiszökött a sárga erőterek közül. Odina reagál leggyorsabban, egyes egyedül próbálta egy újabb erőtérrel visszatartani a robbanást. Hatalmas mennyiségű energiát nyelt el az aurájában, amitől teste szinte csillagként izzott fel. Bőrén szabálytalan, aranyszínnel izzó csíkok jelentek meg, ahogy a felgyülemlett energia próbált kitörni belőle, s szinte szétfeszítette a testét. A lány felsikoltott a fájdalomtól.
– Odina, ne! – ordította az altábornok, de abban a pillanatban a maradék energia végleg elszabadult. Térugrania sem volt ideje, nem hogy a tőle távolabb álló sárkányfit megragadnia. A lila energiatömeg a tér minden lehetséges irányába táguló erőtérként söpört végig a termen. Ahogy elérte a máguslány testét, Odina aurája nem bírta tovább. Vakító, napsárga villanás kíséretében a lány teste darabokra esett, s azok szinte semmissé foszlottak az intenzív energiaörvényben.
Elyaas és Oziré megbénultak a sokktól, ám aurájuk ösztönösen reagált, s az utolsó pillanatban védőpajzsot vont testük köré, abban a reményben, hogy talán így túlélhetik a robbanás maradék energiájának elsöprő erejét. A lila energia így valóban nem pusztította el őket, ám visszatartására szinte minden asztrális energiájukat felemésztette. Pillanatok alatt elporladt a terem összes tárgya, leomlottak a falak, a mennyezet, s egyben a talaj is megrepedt, majd feltöredezve omlott be alattuk. A mágus és a sárkányfi tehetetlenül zuhantak a törmelékkel együtt a mélybe, s több lábnyi megsemmisült kőzeten keresztül egy mélyebben fekvő, méretes barlangcsarnokba estek át.
A csarnokban szinte teljes sötétség honolt, csupán a robbanásból származó utolsó lila energiafoszlányok világították azt meg, miközben durván a sziklás talajba csapódtak. Testük kínja fájdalmasan temette be őket, akárcsak a rájuk hulló kőzettörmelék, mialatt a sötétség sűrű fátyolként terült rájuk. Eszméletüket szinte azonnal elvesztették. Az áthatolhatatlan sötétségben lebegve ösztönösen számítottak arra, hogy nagy valószínűséggel hamarosan, már az Alvilág Tornácán találkoznak Odinával.
...