„Fontosabb dolgunk is van, mint a személyes sérelmeink! Szégyen, hogy ezt pont egy ilyen egyszerű árulónak kell a szemetekre vetnie (...)!"
„És akkor nem lesz belőlünk lyuggatott macska!"
„Ne rinyálj, hanem rohanj!"
Sziklába hatoló penge sercegése, erőlködés visszafojtott nyögései visszhangzottak a Pince elhagyatott termében. Elyaas már negyed órája vájta az alagutat a barlangfalba, mialatt Odina a törmeléket lebegtette, és pakolta kis halmokba kicsivel távolabb, Oziré pedig igyekezett a kivájt kőzetdarabok csörömpölésének hangjait erőtereivel minimálisra csökkenten. Mostanra már sikerült átverekedniük magukat a Pincét a tartalék vezérlőteremtől elválasztó kőzetfal kétharmadán.
Váratlanul egy gyöngyházfényű erőtér haladt keresztül a csarnokon s a falba vájt lyukon. Ahogy az energia az araszín fénykardon is áthaladt, megtörte az azt összetartó varázst. Az eddig szilárd penge lágy fénysugarakként szökött ki a sárkányfi ujjai közül, majd veszett el az üreg félhomályában. Elyaas szemei elkerekedtek a döbbenettől, üres kezeit felmutatva sétált ki a maga által vésett lyukból, majd csodálkozva nézett össze a mágusokkal, akik auráját szintén megbirizgálta kicsit az áthaladó energiahullám.
– Efféle energialöketek előfordultak korábban is, amikor a fegyvereiket töltötték fel a kékek – szólalt meg végül Odina –, de azok a lila energiából álltak.
– Én úgy érzem... – Elyaas tenyerét hirtelen a barlangfalra helyezte, majd megpróbált látomásba esni. Ezúttal valamivel könnyebben ment a föld érintése, egész az étkezőteremig jutott vissza anélkül, hogy lila villámok hasítottak volna elméjébe. Érezte, hogy a lila energia intenzitása lecsökkent a környezetben. – Bármilyen célt is szolgált ez az erőtér, legyengítette a lila energia rezgéseit – állapította meg a sárkányfi.
– Az nekünk végtére előny – következtette Oziré. – Kicsit megbolygatta az auránkat, de... – Az altábornok sárgán felizzó kezét kicsit megmozgatta, s így a levegőbe emelt egy nagyobb szikladarabot. A kő kissé imbolygott, majd a mágusnak végül sikerült úrrá lenni ereje bizonytalanságán, s pontosan az egyik halom legtetejére helyezte a követ. – ...Nem olyan mértékben, hogy hátráltasson. A te fénykardoddal mi a helyzet?
– Mint láthattátok, elillant a kicsike! De sebaj! Csinálok másikat!
Ezt kimondva Elyaas máris kinyújtotta kezeit, teste sárga fényben izzott, mialatt ujjai között újabb kard alakú fénytömeg formálódott, majd szilárdult meg a gyémántnál is keményebb formában. A sárkányfi mély levegőt vett, és újra a korábban vájt üreg leghátsó falába hasított a sárgán izzó pengéjével. Hosszú percek teltek el, s immár szögletes síkidomokkal határolt, keskeny, de jól járható üreg vezetett keresztül az útjukban álló barlangi kőzet háromnegyedén. Érezték, hogy nemsokára áttörik a falat, lélekben felkészültek a támadásra, amit a korábbi, gyöngyházfényű erőtér után reméltek, hogy kevésbé lesz kockázatos.
Alig adták át magukat a cél mámorának, s a könnyedség bizonytalan ígéretének, újabb erőtért söpört keresztül környezetükön, ezúttal az ellenség lila energiájától duzzadva. Elyaas fénykardjának hatására nem csak szilárdságát vesztette el, hanem az erőtér darabokra törte. Az aranyszín fényszilánkok először szétszóródva beleálltak az alagút falába és talajába, majd szinte azonnal elvesztették keménységüket, s fényük egy-egy villanás kíséretében eloszlott. Pár szilánk a szőke férfi testének csapódott, ám a sérüléstől őt megvédte aranyötvözetből kovácsolt páncélja.
Érezvén, hogy a kékek fegyvereit működtető energia újult erővel tombol körülöttük, a hátraforduló sárkányfi és a két mágus gondterhesen pillantottak össze. Ám ahogy kijutott a járatból, Elyaasnak feltűnt még valami. Odina arcának bal oldalán hosszú vágás vöröslött, amiből enyhén szivárgott a vér. Míg Oziré a bejárattól kissé oldalra húzódva varázsolt korábban, a máguslány szinte vele egy vonalban tartózkodott, és emiatt nagy valószínűséggel eltalálhatta pár, fénykardjából származó szilánk. A sárkányfi közelebb lépett a lányhoz, sárga hüllőszemeivel aggodalmasan fürkészte a sebet, míg egyik kezét óvatosan annak széléhez emelte.
– Ezt egy fényszilánk okozta – állapította meg Elyaas, most már kellő bizonyossággal. – A vágás mély, de a szélei tökéletesen simák és egyenesek... Ne haragudj! – fúrta tekintetét a lány barna szemeibe, hangjából megbánás színezte át. – Arra nem számítottam, hogy a kardom bármilyen módon rátok is veszélyt jelenthet. Általában, ha kikerül a kezeim közül, pillanatokon belül eloszlik, ám a szilánkok olyan gyorsan szóródtak szét, hogy előtte még megsebeztek téged.
– Semmiség – morgolódott Odina, hangjában sokkal inkább bosszúság, mint fájdalom vegyült. Kisebbet fújtatva leseperte magáról a szőke férfi kezét, majd kelletlenül bámult fel rá. – Inkább folytassuk!
– Na de... már szinte bűn egy ilyen finom, női arcot sebesülten hagyni! Oziré! – fordult az altábornok felé a sárkány. – Nem gyógyítanád meg?
– Meglesz – dünnyögte Oziré, majd egy laza csuklómozdulattal Odina arcához emelte tenyerét, amit arany aura volt be, s elkezdte begyógyítani a sebet. Mindezzel együtt szigorúan a sárkányfira sandított. – Te viszont ne bókolgass meg udvarolgass, hanem fejezd be, amit elkezdtünk!
– Nem aggódhatok tán egy csapattársamért?! – fújta fel magát Elyaas.
– Aki szerencsés véletlen folytán éppen egy varázslólány? – szőtte gúnyosan szavait az altábornok. – Pont az eseted, ha nem tévedek!
– Hiszen én már Széth-tel vagyok! A korábbi jelenet, amikor majdhogynem megsirattam a halálát, nem mondott neked semmit?!
– Sohasem a hűségedről voltál híres, Daakamon!
– Elég már! – csattant fel Odina. Ahogy korábban a sárkányéval tette, most a mágus kezeit is elterelte arca közeléből, majd hátrált pár lépést. – Tényleg ez most a legnagyobb bajotok?! Hogy Elyaas egy közismert kéjenc?! Személy szerint pont leszarom, ha épp engem is szemelt ki magának!
– Nos, tulajdonképpen most tényleg nem udvarlásnak szántam – vont vállat a szőke –, mert sakálfül lefoglalja minden szerelmes gondolato...
– Mindenkinek megvan a saját bosszúsága! – folytatta Odina haragosan. – Én elvesztettem a bátyám, valamivel nagyobb veszteség, mint a lányod szüzessége! – köpte most az altábornok arcába. – De arra fecsérlem az időmet, hogy az Alvilág legsötétebb bugyraiba átkozzam Szekhemré tábornokot, vagy sem?!
– Nos, hát... – hápogott Oziré. A lány indulatos ám helytálló szavai hatására kénytelen volt magába nézni.
– Fontosabb dolgunk is van, mint a személyes sérelmeink! Szégyen, hogy ezt pont egy ilyen egyszerű árulónak kell a szemetekre vetnie, nektek, az altábornoknak és a Rend tanácsadó sárkányának! Elviekben nektek kellene kordában tartani engem!
Odina jelentőségteljes beszéde pár pillanatra eredményesen Elyaasba és Oziréba fojtotta a szavakat. Mindkettejüknek el kellett ismerniük, hogy a máguslánynak igaza van, s nem most van itt a helye és ideje az értelmetlen időhúzásnak. Akár egy szép lány iránti aggodalmukról, akár leánygyermekük ártatlanságáról van szó, azt későbbre illene halasztaniuk. Ezt felismervén a két férfi kelletlenül megköszörülte torkát, mialatt visszafogottan Odinára pillantottak.
– Khm, szóval, igazad van – dünnyögte a sárkányfi, majd hátat fordított nekik, s visszacaplatott az üreg mélyébe.
– Vissza a munkához! – erősítette meg Oziré egyetértő bólintás kíséretében. S bár nem mondta ki, tekintete egyértelműen azt üzente a varázslólánynak, hogy ezúttal valóban igazat ad neki.
Folytatták az alagút meghosszabbítását, majd kis idő múlva Elyaas abbahagyta a kőzet kihasítását. Természetfeletti érzékeinek hála érezte, hogy már közel járnak. Intett Ozirének, aki Odinálval együtt immár a járat belsejében, valamivel mögötte tartózkodott. Az altábornok előrefurakodott, majd kezét előrenyújtva, auráját kiterjesztve, mágikus érzékeivel próbálta kitapogatni, mi van a másik oldalon. Mikor megérezte, hogy a sárkány jól sejtette, s a következő csapásakor fénykardja már keresztülhatol a maradék falrészen, kimérten bólintott. Ő és Odina varázslatra készen emelték fel kezeiket, míg Elyaas mély levegőt vett, és az üreg leghátsó falába mélyesztette az aranyszínű fénypengét.
A tartalék vezérlőteremben dolgozó éjelfek észre sem vette, hogy a plafonig nyúló hardvertornyok mögötti barlangfalból hirtelen egy sárgán izzó kard tör elő. A fénypenge egy szinte ember-nagyságú, ovális ívet írt le a kőzetben, utána kisebb-nagyobb hasításokat ejtett a kapunak szánt ív belsejében. Az Elyaas fénykardja által ejtett vágások nyomán lilán derengő fénycsíkok szűrődtek a szűkös járatba. Odina varázserejével kiemelte a vájatból a feldarabolódott kőzetrészleteket, majd maguk mögé a talajra helyezte őket. A friss lyukon keresztül halovány, lila fényár ömlött az üregbe.
A sárkányfi és az altábornok felszegett fénykarddal, illetve varázslatra tartott kezekkel gyorsan kilestek a túloldalra. Megkönnyebbülten eszméltek rá, hogy az ellenség nem vette észre őket. A terem azon részén ugyanis, ahová járatuk vezetett, széles ívben magas hardvertornyok sorakoztak, melyek kitakarták őket az azok túloldalán sürgölődő kékek kíváncsi tekintetei elől. Intettek Odinának, majd immár mindhárman a teremben ügyködőket fürkészték. Lassan kilopóztak, és szorosan egy-egy torony mögött fedezéket keresve folytatták a kémkedést.
Összesen hét tudós tartózkodott a tartalék vezérlőteremben, amely kinézetre pontos mása volt a korábban tönkretett párjának. A tudósok szürke köpenyt viseltek, láthatóan nagyon lefoglalta őket, hogy a képernyőket figyeljék, és a billentyűzeteken pötyögjenek. Oziré néhány gyors mozdulattal, s némán formált szavakkal elmutogatta társainak a rajtaütés tervét, s egy percen belül már az akcióra készültek.
Odina volt a csali. Nagy hévvel kiugrott a hardvertornyok közül, és hangos felkiáltásával vonta magára a tudósok figyelmét. Amikor ez megtörtént, ők máris előkapták lézerfegyvereiket. Oziré gyorsan rájuk küldött egy sárga erőteret, amely kis időre semlegesítette a lila energiát, így meggátolta őket a tüzelésben. Elyaas félhold alakú fénysarlókat idézett meg, majd azokat hegyes éllel megszilárdítva a tudósok felé hajította. A sebesen forgó fénypengét mind a hétnek sikeresen elvágták a torkát. Ha a seb nem lett volna elég mély, Odina összefogva a terem levegőjét, s egy erősebb széllökést megidézve a terem szemközti falához taszította őket, ahonnan már mind a heten eszméletlenül hullottak a földre.
A sárkány, a boszorkány és a mágus mélyet sóhajtottak.
– Könnyebben ment, mint reméltem volna – jegyezte meg Odina.
– Na, mit szóltok? Jó csapat vagyunk így hárman! – vigyorgott Elyaas. Oziréval együtt ők is kibújtak a tornyok közül.
– Még nem végeztünk – emlékeztette őket az altábornok. Komoly hangja máris emlékeztette őket küldetésük felelősségének hatalmas súlyára.
Mindhárman a terem közepén forgó kvantumgenerátor körül gyűltek össze. A veszélyes, ám lenyűgöző szerkezet úgy nézett ki, mint az előző. Három fekete, ovális fémkeret forgott egy lilán vibráló, tojás alakú mag körül. A lila kristály mágikus és mágneses pulzálása ösztönösen megbabonázta tekintetüket. A generátorhoz itt is csatlakozott egy hosszú, fekete fémrúd, amely egy redőzött fémgömbben végződött. Felismerve a távtöltő egységet, sikerült lila ragyogás bűvköréből kiszakítaniuk magukat.
– A távtöltő – állapította meg Odina. – A múltkor Mosi pusztította el egy fekete karddal...
– A fénykard még azoknál is erősebb! – állította Elyaas. Visszaemlékezett arra, amikor közel fél napja, a nap-negyed és északi negyed határán megküzdött Zoanával, s kristályosított fényből álló kardjával olyan könnyedén szelte ketté a boszorkány fekete pengéjét, mint kés a vajat. A sárkány már ki is nyújtotta kezeit, amikben megjelent fénykardja, s további gondolkodás nélkül feje mellé lendítette, amint készült nagy lendülettel lecsapni vele.
– Várj! – ordított rá Oziré, így a penge megállt félúton a levegőben. Elyaas meglepetten meredt az altábornokra. – Azt nem hagytad Odinának hozzátenni, hogy végül a távtöltő hatalmasat robbant, s magát a műveletet befejezését így Zoana vállalta magára, míg mi a folyosón várakoztunk!
– Jó akkor.... – Elyaas sebesen körbefürkészte a termet, majd tőlük jobbra egy fémkeretes, fekete ajtót pillantott meg. – Az lesz a kijárat! Ti várjatok meg odakint!
Oziré megrázta a fejét.
– Lehet, hogy odakint katonák várakoznak. Inkább elfojtom a robbanás erejét. Csak adj időt felkészülnöm. Odina, te is beszállhatsz!
– Persze – fújta a lány kényszeredetten.
*
A Mosi és Desta által vezetett csoport sebes futóléptekkel robogott a tágasabb, türkiz, lila és kék lángokkal is kivilágított alagútban. Sietősen száguldottak el a fegyvertár romjai mellett, s annak folyosóján az éppen halottaikat elhordó számos éjelf katonába botlottak. Mosi, Khari, Ekon és Sanura sárga macskaszemei, Desta borostyán sakálszemei, Horu és Horel rézvörös sólyomszemei elkerekedtek a döbbenettől, Jahi szemei kék, Davu és Szatiah tekintete pedig halovány, zöld fénnyel villant fel. A csapattagok idegesen összenéztek, majd újra a feléjük baljósan meginduló katonák felé. A kékek máris lövésre készen szegezték rájuk lilán felizzó lézerpuskáikat.
– Most mi lesz? – kérdezte Khari Mositól.
– Most... – gondolkodott el a vezér, de csupán pár pillanatra. – Futunk!
– Futunk, de merre? – méltatlankodott Jahi. – A kijárat a folyosó túloldalán van, amit teljesen elárasztanak a katonák...
– Keresztülfurakodunk rajtuk! – pontosított Desta. – Ha közöttük manőverezünk, addig talán visszafogják a lövéseket, utána pedig nagyobb sebességre kapcsolunk!
– Gyerünk! – kiáltott el magát Mosi még a sortűz megkezdése előtt.
– Nyomás! – csatlakozott Desta.
A tíztagú csapat szinte egyszerre rontott neki az ellenséges katonáknak, ám mielőtt elérték őket gyorsan szétváltak. Fésű módjára furakodtak be soraik közé, majd cikkcakkban haladva nyomultak keresztül közöttük a folyosón. A kékek valóban nem nyitottak tüzet, míg egy elvétett lövéssel könnyedén sajátjaikat találhatták volna el. Helyette kardot rántottak, de mielőtt lecsaphattak volna vele, a tíz betolakodó elszántságának és állhatatosságának hála már át is jutott a tömegen. A folyosó végénél rohanni kezdtek, és amikor a katonák végre tüzet nyitottak rájuk, még sebesebb vágtába fogtak.
Mosi és Desta csapata percek múltán a Vörös-tó csarnokától pár percre lévő, hármas elágazáshoz vezető folyosószakaszon száguldott keresztül. A több tucat katona, akik azonban már a fegyvertár folyosójától a nyomukban voltak, s szakadatlanul lőtték őket lézernyalábokkal, s az egyenesebb szakaszon kezdtek egyre inkább felzárkózni. Davu és Szatiah szorosan a vezérek nyomában kocogott, Ekon mellettük loholt, Jahi, Khari és Sanura pedig hátulról fedezték őket. Horu és Horel sólyomalakjukban cikáztak a fejük felett, szükség esetén egy-egy cseppkőoszlopot kikerülve. Mivel a katonák háromszoros túlerőben, teljesen felfegyverkezve voltak, Davu és Szatiah pedig minden varázsenergiájukat elhasználták, így a csapat tagjai jobbnak látták a tábornok korábbi javaslatát megfogadni, és az összecsapás bevállalása helyett inkább igyekeztek az éjelfeket kifelé csalva életben maradni.
A túlélés azonban egyre nehezebb feladatnak bizonyult, ugyanis, ahogy az ellenség közelebb jutott, úgy lettek lövéseik is pontosabbak, s a lila fénycsóvák egyre közelebb süvítetek el mellettük. Eddig még egyiküket sem érte közvetlen lövés, amit percek óta csakis természetfeletti reflexeiknek és mondhatni az istenek jóindulatának köszönhettek. Így viszont a cseppkőoszlopokba és barlangfalba csapódó lézernyalábok által okozott robbanások és szétrobbanó törmelékdarabok néha eltalálták őket, s jelentős kellemetlenséget okozva lassították tovább őket, melynek eredményeként üldözőik még inkább felzárkóztak.
– Ha így folytatódik, két forduló után utolérnek! – kiáltott Jahi idegesen előre a vezéreknek. – Nem kéne mégis bevállalni a rajtaütést?
– Ha elég gyorsak vagyunk, talán kiverhetjük a lézerlövő cuccot a kezükből, és akkor már van esélyünk! – vetette fel Khari.
– És akkor nem lesz belőlünk lyuggatott macska! – tette hozzá Ekon igazán jelentőségteljesnek szánt hangon.
– Nem. Veszítenénk! – állapította meg Mosi, válla felett lopva visszapillantva. Most, mintha az őket követők még többen lettek volna, mint a legelején tűnt. Legalább félszáz katona robogott utánuk, legalábbis már szinte a folyosó végébe vesztek, ha hátranézett. – Túl sokan vannak!
– Valamit mégis ki kell találnunk! – lihegte a varázslónő.
– Nekem és Szatiah-nak nincs sakál- avagy oroszlánvérünk, sem sólyomszárnyunk! – tette hozzá Davu erősen zihálva. – Nem sokáig bírjuk már ezt a tempót.
– Nem lesz ez így jó – aggodalmaskodott Desta, s ő is hátra-hátra kapta tekintetét az őket hajszolókra.
– Vigyázz! – kiáltotta Mosi, s sebesen félrerántotta vezértársát egy felé tartó lila lézercsóva elől.
Az oroszlánvérű férfi és a sakállány egymásba gabalyodva perdültek oldalra, majd egy észrevétlen, alacsony cseppkőoszlopon átesve gurultak a földre. Villámgyorsan sikerült feltápászkodniuk, s bár Davu még sikeresen átugrotta őket, Szatiah már nem tudott kitérni, s szinte letarolta a felegyenesedő Destát. A két nő elterült a földön, ami annyira elterelte a nagyot bámuló Khari és Ekon figyelmét, hogy ők Mosin estek át. Jahi és Sanura megpróbáltak lefékezni, de elkerülhetetlenül átbucskáztak az oroszlánvérű férfiak felett, s ők is a talajon landoltak.
Horu és Horel sebesen felvették emberi alakjukat az egyedül talpon maradt Davuval együtt egy közeli, szélesebb cseppkőoszlop mögé húzódtak, s a vészesen közel jutó ellenség hatására aggodalmasan néztek össze.
– Most mi legyen? – kérdezte Horu a mágustól.
– Hmmm... – Davu maga elé emelte jobb kezét, s kicsit megmozgatta, de nem tudta auráját, s így varázserejét sem előhozni. Túlságosan kevés energiája maradt, szinte csak az életenergia, amit végzetes felelőtlenség lenne felhasználnia. – Talán ha nem lesz más választás... – dünnyögte a mágus, s sötét keze körül nagy nehezen sárgás aura jelent meg, ám ezzel együtt arcára fájdalmas grimasz ült ki, s orrából vér csordult ki.
A többiek már fel sem tápászkodtak a földről, hanem inkább meglapultak rajta. A közelben lévő szikladarabok és alacsonyabb cseppkövek így még némi fedezéket nyújtottak számukra a kékek lövései ellen, de ha most, mikor pillanatokon belül beérnék őket, felállnának, a lehető legkönnyebb célpontokká válnának. Ehelyett amennyire sikerült, Mosi, Khari és Ekon, Jahi és Sanura, illetve Desta és Szatiah legördültek egymásról, majd az érdes talajon hasalva nézetek egymásra.
Az ellenség vészes közelbe ért, Davu felkészült, hogy ha nem lesz más választása, lesből támadhasson a kékekre, ezzel megmentve társai életét, ám veszélybe sodorva sajátját. Rejtekükből kilesve ő és a sólyomfiúk látták, hogy Szatiah hasonló erőlködéssel hozza működésbe saját auráját, miközben egyik oldalára támaszkodik. Neki is vérezni kezdett az orra, Desta pedig szinte rögtön megragadta, aggodalmas sakáltekintete mintha csak azt szerette közölni, hogy ne tegye. Ám a varázslónő eltökélte, hogy szükség esetén utolsó erejével, de megvédi a többieket.
Davu és Szatiah áldozatára végül nem került sor. A barlangfolyosón ugyanis váratlanul gyöngyházfényben ragyogó erőhullám söpört végig. Az idegen energia kicsit megbolygatta a rendtagok auráját, ám annál nagyobb kárt tett a kékek lézerfegyvereiben és páncéljaiban, amikből hatására kiveszett a lila energia. A csapattagok elhűlve figyelték a jelenetet, majd Davu volt az, aki leghamarabb felismerte, hogy mit is jelentenek számukra az helyzetből fakadó körülmények.
– Ez az esélyünk! – kiáltotta a cseppkő mögül Mosinak és Destának. – Nem működik az energiájuk! – Szavait igazolván a kékek idegesen dobták el, vagy az előrelátóbbak tolták vissza tokjába lézerfegyverüket, s rántottak helyette fekete kardot.
– Felpattanni! – adta ki az utasítást Desta, s Szatiah és Sanura társaságában máris példát mutatva eleget tettek annak. Őket követően Jahi, Ekon, Khari és Mosi is felpattantak.
– Rohanjatok! – utasította embereit Mosi. – Ti vezettek! – intett Khari és Jahi felé.
Az említettek, bár kicsit csodálkoztak döntésén, engedelmesen a csoport élére törtek, s vezették őket kifelé. Davu, Szatiah és Ekon máris a nyomukba szegődtek. A csoport másik fele, köztük a vezérek, azonban hátra maradtak harcolni. Horu és Horel a kékek felett sólyomként körözve támadták őket. Mosi és Sanura oroszlánná, Desta sakállá változva végeztek ki néhányat a sor elején állókból. Amikor pedig ez ellent feltartva úgy vélték, elég előnyt szereztek a többieknek, úgy, ahogy voltak, állati alakjukban szélsebesen utánuk iramodtak, illetve suhantak. Mosi, Desta és Sanura végül visszaváltoztak, ám Horu és Horel sólyomalakban maradtak.
A tíztagú csoport a hármas elágazásnál járt, a kardjukat lengető katonák pedig még mindig a nyomukban lihegtek, amikor újabb erőtér söpört végig a barlangrendszeren. Ez immár lila színben izzott, s a hátuk mögé pillantva látták, hogy hatására újból feltöltődik energiával a kékek páncélja, s a tokba helyezett lézerpuska felől is hasonló lila derengés szűrődött.
– Visszanyerték az energiát! – következtette Davu.
– Már közel a kijárat! – mutatott előre Jahi.
– Pár perc, és kint vagyunk! – tette hozzá Khari.
– Ha addig nem lőnek szitává! – kiáltott aggodalmasan Ekon a fejük mellett elsüvítő újabb lézersorozat hatására.
– Ne rinyálj, hanem rohanj! – morrant a kereskedőre Mosi.
– Könnyű azt mondani! Nem neked törte el a csontod egy ilyen fénycsík korábban! Éppen csak rendbejöttem, erre az óta másodszor... Vigyázz! – kiáltott hirtelen Ekon, s most ő rántotta félre az útvonalra koncentrálás miatt kissé figyelmetlenné vált Kharit egy közeledő lézernyaláb elől. A fénycsík így az előttük lévő cseppkőoszlopba csapódott. A leomló törmelék ellen a pont mellette elhaladó Desta és Sanura védekezően arcuk elé kapták karjaikat, így végül pár karcolással megúszták.
– Az ott, a folyosó végén már a Vörös-tó csarnoka! – hangzott el hosszú idő óta az első lelkesítő mondat, ezúttal Jahi szájából. A harcos maguk elé mutatott, de egy lézernyaláb megpörkölte karján a szőrt, így inkább elkapta a kezét, s a manőverezésre koncentrált.
Ide-oda cikáztak az őket hajszolók lövései elől, mire végre kijutottak az áhított csarnokba. Önmagukat is meglepő sebességgel, alig hét másodperc alatt vágtak keresztül a méretes termen. Mivel a kijáratot jelentó alagút nagy részét még mindig törmelék határolta, így az alakváltók előreengedték Davut és Szatiaht. A mágusok gyorsan átrohantak a résen, őket Ekon, majd Khari és Jahi követték. Hogy időt spóroljanak, Mosi és Sanura oroszlán alakjukat felvéve szökkentek keresztül azon, Horu és Horel pedig sólyomként szálltak a nyomukban.
A kifelé vezető ösvényen újra némi előnyre tettek szert, ugyanis a törmelék s a közötte húzódó szűkös járat ugyanúgy, sőt még náluk jobban lelassította az ellenfelet, ráadásul csak a már átjutottak lövései értek el hozzájuk. Hamarosan megcsapta orrukat a vadon illata, majd pár forduló után megpillantották a szabadulást jelentő ovális kijáratot, amin keresztül izzó holdfény ömlött a barlangba. Az ezüstfátylon túl végre valahára ott derengett a csillámló pontokkal tarkított éjszakai ég. Megszaporázták lépteiket, majd szinte kirobbantak a szabadba.
...
(Ezt a részt utólag átcímeztem és egy részét kivágtam, mert a következő fejezetbe kerül majd bele.)