„Annak, akinek hatalmában áll élet és halál felett határozni, döntenie kell. Ám döntése súlya elkíséri élete végéig, akárhogy határoz is."
„A legkisebb, de szükséges rossz... ám ettől még önkényes is. Nem fogok magyarázatokat gyűjteni. Amit tettem, nem volt szép, de bármikor újra megtenném, ha szükségessé válna!"
A hajnali nap vöröses fényével kezdte felmelegíteni az éjjel lehűlt vidéket, langyos sugarai a thébaiak arcát simogatták. Széth hangosan sírt a túloldal felé sodródó Elyaas felett, míg Mahado csupán néma könnyeket hullatott. Sitara szomorúan összepillantott a hozzájuk közelebb lépő Ozirével. Az altábornok egyszerre hálával és bűntudattal nézett a sárkányra, amiért őt választotta önmaga helyett.
A szavannán álló magányos szikla körül idővel egy nagyobb társaság gyűlt össze. Davu, Szatiah, Tale és az öt másik mágus valamivel távolabb húzódtak, hogy utat engedjenek az újonnan érkezőknek. Imina, Horeth és Horu egy időre otthagyták Horeth holttestét, hogy megnézzék végre, mi folyik a bozót mögött. Elkeseredve vették észre, hogy nem sokára talán újabb halottal bővül a Rend veszteségeinek listája. A sólyomnő és a sólyomfiúk fájdalmasan tekintettek a haldokló sárkányfira.
Hamarosan Mosi és Desta is megérkeztek a túszejtésből. A göndör hajú sakállány máris Széth mellé rogyott, és vigasztalóan átkarolta őt. Széth visszaölelte, ám a zokogásának képtelen volt gátat szabni. Mosi a tábornok mögé lépett, s egyik tenyerét támogatóan a vállára csúsztatta. Mahado szinte le sem reagálta a dolgot, továbbra is könnyes tekintettel meredt Elyaas meggyötört arcára.
Tamir vágott át a bozóton, s a sárkányra és az őt siratókra vetett pár együtt érző pillantást követően Imaina mellett állapodott meg. Oltalmazóan, s egyben vigasztalóan átkarolta a sólyomnőt, aki hálás sóhaj kíséretében simult bele erős karjaiba. Az öleléshez aztán Horu és Horel is csatlakoztak, s a nagydarab harcos kivételen hagyta nekik, sőt, méltatlankodó morgás helyett közelebb húzta őket magához és Iminához.
Nemsokára Nia tört magának utat a társasághoz, nyomában a négy másik aranysárkánnyal. Daario, Daaliah, Daakary és Aaron teljesen ledöbbentek a látványtól, ami fogadta őket.
– Miért nem segít rajta senki?! – méltatlankodott azonnal Aaron, s társaival máris a tábornokhoz csörtetett volna, ha az altábornok nem lép be elé, s állja útjukat. Nia gyors lépteivel hamar beérte a csoportot, a beállt felettese mellé. – Oziré, mi ez az egész?! – vonta erélyesen kérdőre a mágust Aaron.
– Nincs a Rendnek legalább négy tucat mágusa, akik mind képesek a gyógyításra?! – csatlakozott Daario.
– Egyiküknek sem maradt elég energiája – szabadkozott Oziré. – Legalábbis őrá...
– Ez nagyon fajválogatóan hangzik! – mondta Daaliah neheztelően.
– Félreértitek. Az történt, hogy...
– Önnek nem szükséges magyarázkodnia! – lépett az altábornok mellé Davu, majd Tale és Szatiah is csatlakoztak. – Nem jutott minden sérültre elegendő energiánk. Elyaas döntött így.
– Akkor Daakamon most... elutazik Aaneleia napfényes kertjébe? – kérdezte Daakary elcsukló hangon. Édesanyja fájdalommal pillantott rá, majd a mágusokra.
– Miért nem indítottátok már útnak a Központ felé?! – kérdezett rá helytelenítően Daaliah. – Az ott maradt gyógyítók is segíthetnének rajta!
– Így igaz! – helyeselt Aaron és Daario.
– A Központba lóháton is legalább egy óra az út – magyarázta Davu. – Neki – nézett kedvetlenül a sárkányra –, már csak percei vannak hátra... vagy annyi sem.
– Egyikünk átváltozhat, és elrepülünk vele! – ajánlotta azonnal Aaron. – Engedjetek oda! – dörrent a rendtagokra, s karjait előre tolva, majd oldalra lendítve eltolta a leopárdnőt és Ozirét az útból. Nia bosszús morgással díjazta, ahogy elviharzott közöttük, de bölcsebb volt annál, mint hogy egy aranysárkánnyal harcba szálljon.
Daario sebesen követte Aaront, végül Daaliah és Daakary is utánuk indultak. Nia és Oziré követték őket, csak a biztonság kedvéért, ha a dolgok elfajulnának. Ám alig ért a négy aranysárkány Elyaas, Széth, Tara és Mahado mellé, abban a pillanatban ledermedtek. Mind a négyen egyszerre estek látomásba.
Az aranysárkányok egy halványsárga fényben izzó, végtelen térben lebegtek. Hamarosan egy fényárban úszó, emberszerű alak jelent meg előttük. A ragyogó fény szinte csak női sziluettjét, hosszú haját és két hatalmas szárnyát engedte látni, mind arany színben izzottak. Egyedül szemei tűntek ki a sárga aurából, azok tiszta, fehér fénnyel világítottak.
Aaneleia! – gondolták magukban a sárkányok. De miért emberi alakban van?
A lény, bár hallotta minden gondolatukat, nem tett megjegyzést rá. Közelebb suhant hozzájuk, s hagyta, teremtményei érezzék a belőle áradó végtelen energiát.
– Ha bölcsek vagytok, nem viszitek el őt – visszhangzottak fejükben az istennő szavai. Hangja lágy volt, középmély, hangszíne egy édesanyáé, aki egyformán aggódig gyermekeiért, és érzi szükségét, hogy megszabjon bizonyos határokat. – Nem élné túl az utazást.
– Már így is haldoklik – jegyezte meg gondolatban Aaron. Ezen a dimenziók közti helyen pedig egymás gondolatait is olyan tisztán hallották, mintha csak egy átlagos párbeszédet folytattak volna.
– Ha nem vihetjük el, akkor mondd el, hogy menthetjük meg – kérte Daario –, istennőnk!
– Nektek nem áll lehetőségetekben – közölte tapintatosan, de határozottan a fényalak.
– Aaneleia, úrnőm – szólalt most meg Daaliah gondolatban. – Akkor mentsd meg te őt, kérlek!
– Szeretném, de nem tehetem. Trilliót és trilliót engedtem már idő előtt világomba utazni, nem lenne igazságos egyetlen egyel kivételeznem. Ám tudnotok kell, hogy társatok ma még nem feltétlenül csatlakozik lelkeimhez. Én nem avatkozhatok közbe, ám elláttam teremtményeimet minden szükségessel, ami ahhoz kell, hogy boldoguljanak. Ám a boldogulás áldozatokkal jár. A ti világotokban az elmúlás elkerülhetetlen, a halált nem lehet eltörölni.
– Ez mégis mit jelent Elyaas számára? – érdeklődte Aaron.
– Annak, akinek hatalmában áll élet és halál felett határozni, döntenie kell. Ám döntése súlya elkíséri élete végéig, akárhogy határoz is. Ez a személy jelenleg nem ti vagytok.
– Szóval... – találgatott bizonytalanul Daakary –, úrnőm, csak azért hoztál ide minket, hogy elmondd, ne avatkozzunk közbe? – A fényalak lassan bólintott. – Akkor... még egy kérdésem lehet? – Újabb bólintás. – Azt mondod, nem segíthetsz a teremtményeidnek, mert nem lenne igazságos a többiekre nézve. Nekünk most mégis megjelentél, ebbe a látomásba hoztál, hogy segíts egy társunknak...
– Segítségem sohasem tagadtam meg egyetlen gyermekemtől sem, s ahogy rámutattál, ezúttal is azt teszem, segítek. Az anyagi világ történéseibe nem avatkozom be, az anyagi testekre nem gyakorlok közvetlen hatást. Ám, ha szükség van rá, megjelenek azoknak, akik hisznek bennem, lelkük vezetése által segítem teremtményeimet. Az, hogy tanácsaimmal mihez kezdenek, hogy szavaim hatására az anyagi világot hogyan formálják tovább, már rajtuk áll. Azért adtam szabad akaratot teremtményeimnek, hogy rendelkezzenek vele, nem pedig, hogy uralkodjak felettük. S így, ha bármikor beavatkoznék, tetteim bármily jó szándék vezérelné, az a teremtő zsarnokságának hatna. A szabad akarat azt jelenti, hogy sorsotok a ti kezetekben van, világotok a szerint alakul, ahogy rendelkeztek vele. Míg odaát éltek, és csupán iránymutatást adok. S ha tetteiteket bölcsen választjátok meg, amikor csatlakoztok hozzám, megjutalmazlak titeket.
Az aranysárkányok szótlanul, teljesen átszellemülve hallgatták istennőjük szavait, majd beszéde legvégén megértően, sőt, hálásan bólintottak. A fényalak aurája ekkor még nagyobb intenzitást szerzett, aranyszínű ragyogás töltötte be az egész teret, s abban a pillanatban a látomásnak vége szakadt.
Aaron, Daario, Daakary és Daaliah szinte pontosan abba az időbe tértek vissza, amikor távoztak. A külvilág az egészből pedig csak annyit érzékelt, hogy mind a négyen lefékeznek, majd egy szempillantás után nagyokat pislognak, mint aki kábulatából tér éppen magához. Nia és Oziré utolérték a sárkányokat, de már nem volt szükség feszültség elsimítókra. Ők négyen a továbbiakban szótlanul figyelték az Elyaas köré gyűlt midgardiakat.
Széth Elyaas mellkasára hajolt, és úgy zokogott. Sitara, Desta, Mosi, Imina, Tamir, Horu, Horel, Nia és Oziré némán küzdöttek érzelmeikkel. Egyedül Mahado nem mutatott semmilyen reakciót, legalábbis kívülről úgy tűnt. Barátja elkerülhetetlennek tűnő halálának közeledése kegyetlenül összetört benne valamit. Talán a szívét, talán a lelkében lakozó reményt... Talán sohasem érezte még az elmúlás fájdalmát és az általa hagyott ürességet ilyen mélyen. Nem volt ennyire szomorú, amikor édesanyja elhagyta őket, nem törte össze ennyire még édesapja halála sem. A kín, vagy sokkal inkább az a véglegességgel fenyegető hiányérzet, melyet most tapasztalt, nem volt semmihez fogható.
Elyaas még el sem távozott, ám a tábornok máris úgy érezte, a gyász menten maga alá temeti, és súlya alatt bizonyára összeroppan. Így nem tett mást, mint továbbra is emlékeibe temetkezett. Pontosabban, ezúttal csak egyetlen egybe... Mondhatni a legelső, boldog emlékükbe.
Tizenhét éve történt. Az ég azúrkéken ragyogott, az aranyló napkorong sugarai pimaszul szöktek keresztül a folyó menti fák ágai között. Pálma és fügefalevelek ringatóztak a lágy, párás szellőben, mely lótuszok édes illatát hozta magával. Kabócákzúgása vegyült a folyó csobogásába, színes pillangók keringtek a közelben. Mahado és Elyaas a szelíden hömpölygő Nílus zöldellő, vadvirágokkal tarkított parti fövenyén térdeltek, kezüket néha bele-belelógatták a selymes, türkizkék vízbe.
A sárkány korábbi látomásainak jelentését és okát magyarázta a mágusfiúnak, azt, amiért ezeket a bizonyos dolgokat mutatta neki a föld érintése, a szél hangja és a vízlátás, a fiatal Mahado pedig lenyűgözve itta minden szavát. Mintha a sárkány olyan igazságot osztott volna meg vele, melyet bárki más képtelen lett volna. Mintha olyan titkokba avatta volna be, melyet mindeddig mindenki más megtagadott tőle. Mintha magának, az életnek az értelmére és céljára világított volna rá szavaival, azzal, hogy az univerzum mágikus működésének lényegét elmagyarázta.
Mahado újra és újra végighallgatta Elyaas teljes beszédét, ám végül kisebb részletek kerültek előtérbe, s mint ősi bölcsesség, visszhangzottak folyamatosan elméjében.
„Nem kegyetlenség, hanem az élet körforgása... Pontosan ilyen a mágia is, energiák végtelenül változatos, bonyolult, s valahol mégis tökéletesen egyszerű körforgása."
„Mi, akik a mágia gyermekei vagyunk, rendelkezünk még valami mással, valami többel... Kis mértékben uralhatjuk környezetünket."
„Ti, mágusok... előttetek szinte végtelen lehetőségek állnak! Mert bármiről is van szó, ha megérted saját harmóniáját, vagy éppen káoszát, akkor uralni is tudod azt!"
„Minden élőlényben különleges életenergia örvénylik, élő aura, ami megkülönbözteti, egyben összeköti őket környezetükkel."
„Meghal, hogy egy másik élhessen, hogy mások élhessenek."
„Valami véget ér, de ezzel valami új kezdődik el, valami más folytatódik."
„Valamit elveszel és valamit visszaadsz."
Mahado párat pislogott, ahogy magához tért, almazöld szemei keserűség helyett immár tettre készen csillogtak. A mágus már pontosan tudta, hogy mit kell tennie. Sőt, egész eddigi életében nem volt ennyire biztos semmi másban, mint abban, amit most meg kell lépnie, s abban, hogy terve sikerülni fog. Sikerülnie kell! Nem hagyom meghalni, még ha olyat is kell tennem, mit előttem még soha senki! Elyaas kijelentései a világegyetemről... Okkal mondta azokat nekem! Talán ő sem tudta, szavai milyen mélységeket hordoznak, milyen lehetőségeket vázolnak fel, de én már tisztán látom valós tartalmukat. Mint mágus, képes vagyok saját akaratom szerint befolyásolnia a világ energiáit... és most pontosan ezt fogom tenni!
A köréjük gyűlteket igencsak váratlanul érte, ahogy a tábornok arcára mély elhatározás ült ki. Hirtelen felpattant a földről, majd rájuk szinte nem is pillantva, ellépett a sárkányfi mellől. Minden szó és magyarázat nélkül utat tört magának közöttük, és sebes léptekkel elviharzott a szavanna felé. Széth, Tara, a sárkányok és a vezérek csak néztek utána, ahogy keresztülvág a volt csatatéren, vet pár kósza pillantást a túszokra, majd pár pillanat gondolkodás után megrázza fejét, s folytatja útját a vadon sűrűjébe. Végül minden élő személytől messze, néhány majomkenyérfa lugasában állapodott meg, ahol szilajul megállt, nekik háttal, majd látszólag mozdulatlanná dermedt.
– Mi van vele? – kérdezte aggodalmasan Tara.
– Talán most tört meg végleg – vont vállat Széth, szemei bedagadtak, hangja rekedt volt a sírástól. – Nem csodálom, én is mindjárt beleőrülök...
– Mah... Mahi... Mahi... – szólongatta erőtlenül a sárkányfi, de csak Széth szorította meg a kezét.
– Mahi elment... De én itt vagyok, sárkányfarok.
– Sakálfül?
– Én vagyok.
– Sakálfül... Megmondanád Mahinak, hogy... hogy rémes... hangja van! Hogy ha... ha meg akarja... szerezni azt a nőt, akkor... akkor ne énekeljen neki... soha!
– Persze, sárkányfarok, megmondom! De ha olyan rémes a hangja, biztos tudja ő maga is.
– Igen... akkor biztos... Szeretlek... sakálfül! Ez ne... feledd!
– Szeretlek, sárkányfarok! Jobban, mint bárkit! Szóval megmondhatod a fényességes sárkányistennődnek, hogy széles padot adjon neked abban az Égi Kertben, mert amint meghalok, bizony csatlakozom hozzád!
– Azért... csak ne siess annyira... a távozással... sakálfül! Nekem... ott lesz... az örökkévalóság... hogy várjak rád... – Elyaas mélyet és szaggatottat sóhajtott, majd még utoljára sakáljára mosolygott. Ahogy szerelmesen néztek egymás szemébe, a sárkány szemhéjai lassan lezárultak, s többé már nem nyíltak ki. Csuklóját átfogva Széth érezte a szőke férfi lassuló, szinte leálló szívverését.
– Várjál rám, sárkányfarok... – sírta Széth az eszméletét vesztett kedvese felett. – És ha Anubisz és Aaneleia is úgy akarják... találkozzunk a másik oldalon!
– Anubisz vezessen utadon – mondta Sitara halkan.
– Találkozzunk a másik oldalon – sóhajtott Oziré fájdalmasan.
Mahado mély levegőt vett, majd lehunyta szemeit. Elyaas egykori szavai új lehetőséget világítottak meg számára, egy olyan tettet, melyet, ha végrehajt, többé nincs visszaút. Olyasmire használja mágiáját, mely talán súlyos bűn, talán tiltott cselekedet. Viszont senkiről nem hallott, aki valaha kipróbálta volna, így fogalma sem volt róla, mi lenne az elfogadott álláspont erről. Annyit azért sejtett, hogy a legtöbb embert legalább kétségbe ejtené a tudat, hogy a mágiának ilyen kétes, veszélyes mélységei léteznek. S ő még nem is szándékozik a végletekig elmenni. A végletekig abban, hogy megpróbálja külső forrásból elvenni az életenergiát, s azzal saját auráját mágikusan feltölteni.
Felhasználhatta volna az éjelf túszokat, de az egyáltalán nem tűnt helyén valónak, érezte, azt élete végéig bánná, s vezekelne érte. Felhasználhatta volna a szavanna patásait és ragadozóit, akik közül páran jelenleg is a közelben legelésztek, vagy éppen ólálkodtak, de nem vitte rá a lélek. Úgy döntött, az életenergia egy kevésbé intenzív, de annál primitívebb és egyszerűbb forrását választja. Sokkal tovább fog így tartani a dolog és több forrásra lesz szüksége, de talán e módon nem válik szörnyeteggé, s talán képes lesz még a jövőben is fájdalom nélkül tükörképére nézni. Élőlények helyett így mondhatni az élő környezet felhasználása mellett határozott.
Mahado szemei kipattannak, ahogy végre csatlakozott környezetéhez. Hatodik érzékével szinte ujjaiban, végtagjaiban, testének belsejében érezte a földben és levegőben végtelenül áramló energiákat. A különféle erőfolyamok dinamikus harmóniában hömpölyögtek, néhol egymásba gabalyodtak, kisebb káoszgócokat alakítva, majd újból szabadon örvénylettek tovább. Volt, mely bizonyos irányba tartott, de olyanok is, melyek egy mondhatni zárt pályán keringtek. A mágus kiválasztotta azokat, melyek a környezet élő elemeivel álltak összeköttetésben, s rajtuk keresztül elért mindenhová, ahová szeretett volna.
A varázsló testét halványzöld derengés vonta be, ahogy a csatlakozáson keresztül magába szívta a környezetében lévő eleven energiákat. A fák, a bokrok, virágok, a rovarok és más ízeltlábúak mind lassan kiszáradtak, elhervadtak, elpusztultak, életenergiájuk a mágus auráját töltötte fel. Fejlettebb állatokat azonban nem bántott. Azokat, ahogy korábban elhatározta, hagyta elszaladni és elrepülni. Valahogy a közelben lézengő madarak, denevérek, rágcsálók és rókák, növényevő patások, kutya-, és macskaféle ragadozók kiirtása olyasvalaminek tűnt, ami átlép egy bizonyos, nem megkerülendő határt.
Alig egy perc telt bele, és a központ területének megfelelő közegben teljesen kipusztult a szavanna, ám a férfi aurája immár élénk, smaragdzöld fénnyel ragyogott. Mahado, mikor úgy érezte, elég energiát gyűjtött barátja megmentéséhez, befejezte a varázslatot. Megszakította kapcsolatát a környezettel, majd rugalmas, határozott léptekkel visszasietett a csoporthoz. A többiek elképedve bámultak rá, legtöbbjük nem is teljesen értette, mi az Alvilág történhetett. Hogyan pusztította el a szavanna egy villányi darabját a tábornok, amikor állítólag minden energiáját elhasználta?
– Ozirisz szentséges nevére, ez meg mi volt?! – vonta kérdőre Oziré felettesét. – Most kell gyászod a pusztításba fojtanod, amikor a barátod még el sem távozott?!
– De már nemsokára – sóhajtott Széth lemondóan, fülét az eszméletlen sárkány mellkasára hajtva hallotta halványodó szívverését.
– Ráadásul, ha erre volt energiád, akkor... – méltatlankodott volna az altábornok, ám Mahado keményen a szavába vágott.
– Nem gyászoltam – állította sarkalatosan –, és jó ideig nem is szándékozom a barátomat meggyászolni! Széth, engedj oda!
– Értelmetlen – rázta fejét a sakál. – Már nem tér magához...
– Ha nem engedsz oda, valóban nem is fog! – erősködött a tábornok.
Széth megszeppenve húzódott távolabb, ahol Sitara megértően karolta át. Csodálkozva figyelték, ahogy Mahado újból barátja elé térdel, majd magabiztosan Elyaas felé helyezi kezeit. Abban a szempillantásban, fényesen ragyogva jelent meg aurája, teste szinte smaragdzöld lángokban égett, mint korábban Zoanáé. Kezeiből csak úgy áramlott az intenzíven pulzáló mágikus energia a sárkányfi testébe, ami végül alig egy perc alatt teljesen meggyógyította. Elyaas nem tért rögtön magához, de rendeződött a pulzusa és az aurája, sérülései kivétel nélkül felszívódtak.
A mágus, nyugtázván, hogy elérte célját és megmentette őt, mély sóhajtással fejezet be varázslatát. Tovább nem is folytathatta volna, Elyaas meggyógyítására szükségszerűen felhasznált minden extra energiát, melyet a környezettől összeszedett.
– Hogyan?! – kiáltott fel Széth döbbenettel vegyes megkönnyebbüléssel, ahogy a mágus kissé távolabb húzódott az újra rendezetten lélegző sárkányfitól. Döbbenetében Sitara és a többiek is osztoztak, ám egyben mind meg is könnyebbültek, hogy mégsem kell Elyaast meggyászolniuk.
– Valami véget ér, valami más folytatódik – idézte Mahado sárkánya korábbi szavait. – Valamit elveszel és valamit visszaadsz. Meghal, hogy egy másik élhessen.
– Nem értem – húzogatta a száját Oziré.
– A tábornok rájött, hogyan szívhatja el az élő környezettől az életenergiát – ismerte fel ellenben Davu –, és arra használta, hogy feltöltse vele a saját auráját. De nem tartotta meg az elvett energiát, rögtön továbbadta azt a sárkánynak, akit így képes volt meggyógyítani! – Mahado kimérten bólintott, így Davu folytatta. – Valamit elvett, és valaki másnak adta vissza. A környezet meghalt, hogy a barátja élhessen – magyarázta a többieknek. – Meglehetősen önkényes értelmezése ez az élet körforgásának, mégis, ez esetben meg tudom érteni. Számára a sárkány élete többet jelentett, mint azok a növények és rovarok.
– Talán nem helyénvaló, amit tettem – mondta Mahado –, de nem fogom megbánni. Elyaasért... eltűröm a természet rongálásának terhét! Ha időm végig ezzel a tudattal kell élnem, elviselem.
– Értelmesebb állatokat végül nem bántott – emelte ki a sötét bőrű mágus.
– Az már valahogy túl soknak tűnt volna... mondhatni megbocsáthatatlannak. Ha pedig emberi lényeket használok fel – sandított a túszok felé a tábornok –, az még annál inkább!
– A növények és a rovarok is a természet részei, de pótolhatóbbak, és szinte alig éreznek fájdalmat. Ha már rosszat tesz, a kisebbik rosszat választotta. És csak annyit vett el, amennyi Elyaasnak feltétlenül szükséges volt. – Davu kezét a tábornok homlokához emelte, hogy energiáit mágikus érzékével kitapogassa. – Az aurája újból üres, olyan, mint egy emberé.
Mahado mélyet sóhajtott.
– A legkisebb, de szükséges rossz... ám ettől még önkényes is. Nem fogok magyarázatokat gyűjteni. Amit tettem, nem volt szép, de bármikor újra megtenném, ha szükségessé válna!
Davu megértően bólintott, melyhez végül a többiek is hasonló, elfogadó biccentéssel csatlakoztak.
– A boldogulás áldozatokkal jár – ismételte Aaron az istennő korábbi szavait, szinte csak aranysárkány társainak címezve. – A mi világunkban az elmúlás elkerülhetetlen, a halált nem lehet eltörölni.
– Annak, akinek hatalmában áll élet és halál felett határozni, döntenie kell – emlékezett vissza Daaliah, s most tudatosult csak mind a négy aranysárkányban, hogy istennőjük kire is célzott eme kijelentésével.
– Ám döntése súlya elkíséri élete végéig, akárhogy határoz is – fejezte be Daario.
– Apa... – fordult a szőke férfihez Daakary. – Szerinted Aaneleia a tábornokra célzott? Ő az, aki dönthet élet és halál felett?
– Talán – morfondírozott Daario.
– De az is lehet, hogy a mágusokra célzott, általánosságban – vetette fel Aaron. – Az ő képességük végtelen lehetőségeket rejt.
– Anya, te mit gondolsz? – fordult most a sárkányfiú Daaliah-hoz.
– Én úgy hiszem – felelte lágy hangon a sárkányanya –, ha istennőnk szavai adott helyzetben egy adott személyre utaltak is, a jövőre nézve további jelentést hordoznak.
Amíg az aranysárkányok látomásukban történteket értelmezték, Elyaas lassan magához tért. Óvatosan nyitotta ki sárga hüllőszemeit, majd megkönnyebbülten ismerte fel maga körül Széth-et, Mahadót és az oroszlánhercegnőt. Mindhárman széles, meleg mosollyal méregették.
– Hú, azt a fényességes mindenségit! – szólta el magát Elyaas. Felvidulva vette szemügyre szeretteit, miközben a sziklának vetve hátát ülésbe tornázta magát. – A halálból hoztatok vissza?! – Azok hárman meglepetten bámultak rá, majd megrázták a fejüket. – Te, Mahi, aztán értesz a mágiához! – folytatta Elyaas, mint aki fel sem fogja ellenkezésüket.
– Nem, Elyaas... – mondta visszafogottan a tábornok, s enyhén megrázta fejét. – Nem egészen erről van szó...
– Nem értem...
– Még nem haltál meg, sárkányféle! – magyarázta Sitara. – Bár, a máguskám tuti még a Tornácról is visszarángatta volna a lelkedet, de...
– Miért gondolod, hogy meghaltál, sárkányfarok? – érdeklődte Széth, a hercegnő szavába vágva.
– Csak nem már a Tornácon jártál? – kérdezte meglepetten Mahado. – Éreztem volna, ha a másik oldalról hozlak vissza...
– Csak azért hittem, mert... – magyarázta Elyaas összezavarodva –, azért mert... Miután elvesztettem az eszméletemet egy nagy, sötét ürességbe kerültem, de utána... Fényt láttam... aranyszínű fényt... Azt hiszem, tisztán éreztem a magasságos Aaneleia jelenlétét...
– Nem lehet, hogy a tábornok erejét érezted, sárkányfarok? – vetette fel Széth. – Elég fényesen ragyogott ő is, amikor meggyógyított.
– Nem. Aaneleiát csak kis időre éreztem, utána abbamaradt. Azt hittem, meghaltam, ő megítélt, és további várakozásra kárhoztattam a semmi közepén. De aztán... zöld ragyogás font körbe, és éreztem, hogy valami... hogy valaki elkezd kifelé húzni a sötétségből. Már a legelején tudtam, hogy te voltál az, Mahi! Csak egy valami nem áll össze...
– Mi lenne az? – érdeklődte Mahado.
– Az Aranysárkányok is hisznek egyfajta Alvilágban. Egy sötét hely, melyet annak kell kijárnia a halál után, aki nem cselekedett elég dicső tettet, hogy távozása után rögtön Aaneleia Fényországába jusson, vagy, ahogy ti nevezitek, az Égi Kertjébe. Napfényes Kert, ha a kifejezéseket elegyítjük. Aki azonban nem méltó a megváltásra, az az Alvilágban ragad, mindaddig, míg meg nem tisztul a bűnöktől. Ám akiknek lelkében túl sok gyűlölet, önzés és harag lakozik, az lehúzza őket, és képtelenek felemelkedni. Az ilyen személyek nem jutnak ki az Alvilágból, hanem saját börtönüket építik negatív érzelmeikből...
– Ezt értem sárkányfarok – mondta Széth –, de hogy jön ez most ide?
– Egy sötét helyen voltam, de szinte nem éreztem semmit, se jót, se rosszat, csak ürességet. Ha nem az Alvilágban voltam, ami mostanra elég világos, akkor miért éreztem az istennő jelenlétét?
– Talán közölni szeretett volna valamit? – vetette fel Sitara.
– Nem, nem mondott semmit, meg sem mutatkozott. Így belegondolva... mintha nem is miattam lett volna ott... vagy itt...
– Haldokoltál – jelentette ki a tábornok némi tanakodást követően. – Talán képzelődtél.
– Meglehet – döntött el végül Elyaas. – A lényeg, hogy visszatértem!
– Ez a lényeg! – mosolygott Mahado.
– De még mennyire, hogy ez! – vigyorgott Széth.
A mágus nem fogta tovább vissza magát, előrehajolt, s szenvedélyesen a sárkányára vetette magát. Elyaas kedvesen felkuncogva körbefonta karjaival, Mahado pedig olyan erősen szorította magához, ahogyan csak bírta. A mágus a sárkányfi nyakába temette arcát, ő pedig lágyan vonta magához közelebb és párszor végigsimította tenyerét a hátán, mint annak idején, a Nílus parton. Egyszerre voltak fivérek, barátok, kik visszakapták egymást, s mester és tanítvány, kik már oly sokszor megmentették egymást.
Sitara elérzékenyülten mosolygott a jeleneten, ám Széth kezdett türelmetlenné válni, s nyugtalan, sakálos vonítást hallatott. A sárkányfi még utoljára magához húzta a mágust, majd fivériesen megdörzsölgette a hátát.
– Jól van, Mahi – duruzsolta Elyaas a tábornok hajába. – A sakálomnak is hagyj valamit!
– Nem szoktam még hozzá, hogy osztozkodnom kell – dünnyögte a mágus a sárkány hegyes fülébe, majd azért csak sóhajtott egyet, és kelletlenül lemászott róla.
Széth, mint aki csak a lehetőségre vár, azonnal a helyére furakodott, s egy pillanat múlva már szorosan Elyaas ajkaihoz préselte sajátjait. A sárkány gyengéden átkarolta a sakálvezért, majd szabad kezével kócos, fekete hajába túrt. Széth kezeit a szőke férfi tarkójára és nyakára csúsztatta, s úgy húzta arcát még közelebb az övéhez. A két férfi csókja hamarosan elmélyült, majd ahogy hosszú, érzelmes pillanatok múlván elégedett sóhajjal váltak szét, úgy fordult minden jelen lévő szája megkönnyebbült mosolyra. Elyaas túlélte, s láthatóan elevenebb, mint valaha.
Nia, Mosi, Desta, Oziré, Tamir és Imina örömtelin néztek össze, majd lágyan figyelték, ahogy a sárkányfi Széth és Mahado segítségével feltápászkodik a földről, és meglepő könnyedséggel áll meg saját lábán. Davu, Szatiah, Tale és a mágusok, bár nem kellett volna bűntudatot érezniük, most mégis hatalmas súlytól szabadult meg lelkük. A sárkányfi immár biztos léptekkel indult a négy másik aranysárkányhoz, hogy pár szót váltson velük. Aaron, Daario, Daakary és Daliah kedves szavakkal köszöntötték, majd rövid időre felváltva karjaikba vonták.