„A halottak várhatnak, az élőkkel kell foglalkoznunk!"
„Együtt jöttünk, együtt távozunk. Senkit nem hagyunk hátra... legalábbis, aki még megmenthető."
„Mint egy különböző mélységekben húzódó útvesztő."
Számos éjelf katona vonult a vezérlőszoba előtti folyosóra, azzal a paranccsal, hogy semlegesítsék a betolakodókat. Oziré sikeresen elragadta nagyjuktól lézerfegyverüket, Odina pedig a maradékot fosztotta meg tőlük. Mosi és Desta vállvetve küzdöttek, a legváltozatosabb pörgéseket és átfordulásokat bevetve indítottak vágást és döfést aranyszínű kardjukkal. Hatanub és a másik sakálvérű férfi, Kek, már a kezdetektől állati alakban támadták az ellenfelet, akárcsak az oroszlánvérű nő, Sanura. A harcos férfi, Oziré és Odina végül csatlakoztak a közelharchoz, utóbbiak különféle varázserejű csapásokkal fűszerezve mozdulataikat.
A folyosón eluralkodott a káosz. A kékek hamarosan újabb lézerfegyvereket szereztek, és néhány lövedék sajnálatos módon eltalálta a harcos fejét, aki azonnal holtan esett össze. Oziré rögtön mellé térugrott, ám újabb csapásokat kellett kivédenie, s már érezte, amúgy sem lenne esélye visszahozni őt. Az ellenség fölénybe került és nem akadt más választásuk, mint menekülőre fogni. Az altábornok tudta, hogy ebben a helyzetben az egyetlen esélyük, ha sikerül lerázniuk az ellenfelet.
– Le a földre! – ordította el magát Oziré, majd amikor életben maradt csapattagjai mind leguggoltak vagy egyszerű vetődéssel a talajra hasaltak, egy táguló, sárga erőteret idézett meg, ami pár pillanatra összezavarta az ellenfelet. – Visszavonulunk! – kiáltotta, és maga is abba az irányba vetődött, ahonnét jöttek. Hatanub és Kek értek először a kijárathoz, ám mindketten újabb katonák által lövöldözött lila lézersugarakkal találták szembe magukat. Igyekeztek kitárni, de Kek nem járt sikerrel, eltalálták a gerincénél és holtan esett össze.
– Ne, Kek! – kiáltotta Hatanub, s Desta is elkerekedő sakálszemekkel meredt elbukott emberére. A sakállány ösztönösen rohant volna hozzájuk, felsegíteni a sérültet a földről, de Mosi megakadályozta benne.
– Desta, hagyd! Már halott! – Az oroszlánvérű megragadta a sakállány karját és a másik irányba húzta. – Erre!
– Hatanub! – kiáltott Desta, majd ahogy látta, hogy sakálja felzárkózik, ők hárman a folyosó másik vége felé menekültek. Oziré és Odina, akik már a végére térugrottak, aranyszínű pajzsokkal fedezték őket, melyek eltérítették üldözőik további lézernyalábjait.
Amikor pillanatok múltán Sanura is utat tört magának, észveszejtő sebességgel elkezdtek rohanni az ismeretlenbe. Mosi és Desta vezették a sort, miközben Oziré és Odina mágikus csapásokkal igyekeztek feltartani az őket fáradhatatlanul hajszolókat. Számos helyen bekanyarodtak, letértek az adott járatról, remélve, hogy így lerázzák üldözőiket. Néhány perc erőltetett vágta után végül úgy tűnt, a kékek kezdenek leszakadozni. Mosi ekkor egy szűkösebb járatba vezette hat tagra lecsökkent csapatát, majd az utoljára beérkező altábornokra pillantott.
– Oziré! A rejtő mező!
A mágus azonnal megértette. Kurta bólintás közepette aranyszín erőteret húzott fel a csapat tagjai köré, ami színtelenné válásával őket is láthatatlanná tette az odakint közeledők számára. Ugyanakkor a láthatatlanság nem volt egyenlő a sérthetetlenséggel, így Mosi és Desta intésére a csapattagok egész a barlangfalhoz lapultak, hogy ha esetleg a kékek a biztonság kedvéért belelövöldöznének a járatba, el ne találják őket. Némán szemeztek egymással, igyekeztek a lehető leghalkabban lélegezni. Hamarosan a kékek lefékeztek a járat előtt, és alaposan átnéztek azon, ám őket szerencsére nem fedezték fel sem benne, sem a másik oldalon álló teremben.
Fél perc hosszú bámészkodás után az éjelfek végül tovább haladtak a tágasabb folyosón. Oziré, Odina, Mosi, Desta, Hatanub és Sanura végre valamivel hangosabban s fellélegeztek. Most, hogy csapata már nem állt a kereszttűzben, Oziré egy térugrással visszajutott a vezérlő előtti folyosóra, hogy ellenőrizze, Keket meg lehet-e még menteni. Sajnos, mire odaért, az aurája már teljesen elveszett. Keservesen törődött bele második csapattagjának elvesztésébe, s ugrott vissza a többiekhez. Hatanub és Desta ideges tekintettel fürkészték, ám ő lemondóan megrázta a fejét.
– Már nem tudtam megmenteni. Elhozhattam volna mindkettejük testét, de a cipelésük hátráltatna. A halottak várhatnak, az élőkkel kell foglalkoznunk! – határozta el Oziré. A többiek keserűen, de elfogadóan bólintottak.
– Olyan jó sakál volt – szipogott Hatanub, s Desta együtt érzően megveregette a hátát.
Hamarosan már azon tanakodtak, hogy merre tovább. A folyosót, amin korábban jöttek, s amin a kékek robogtak el, nem szerették volna újból megkockáztatni, mert úgy vélték, ott könnyebben felfedezik őket.
– Induljunk el arra! – mutatott Mosi a halványan derengő, cseppkőoszlopokkal bőven megszórt barlangteremre, amelyben járatuk másik fele végződött. – Érzem odabentről Ekene, Khari és a hercegnő illatát is, de Elyaas és Széth is jártak erre.
– A tábornok máris kiszabadította volna a foglyokat és elindultak velük kifelé? – kérdezte Oziré.
– Ez az érdekes része... hogy a tábornok illatát nem érezni... Talán ő utánunk vagy Niáék után indult segíteni.
– A lényeg – ragadta magához a szót Desta –, hogy talán errefelé lehet eljutni egy kijárathoz.
A rendtagok megerősítést várva Odinára pillantottak.
– Igaz – bólintott a boszorkány szárazon. – Ennek a járatnak a végén egy nagyobb csarnok van, azon áthaladva, néhány perc sétával és pár alagúttal odébb elérjük a Vörös-tó csarnokát, azt pedig már mind ismeritek.
– Induljunk! – határozta el Oziré, s Mosival és Destával előre léptek, Hatanub, Odina és az oroszlánnő mögöttük haladtak.
A rendtagok óvatosan, ám nem elég hangtalanul hatoltak be a csarnokba. Gyanakodva vezették végig tekintetüket a hosszú, néptelen asztalokon, majd a terem padlójára szárad vörös, illetve kékeslila vérfoltokon, és halott éjelf katonákon. Döbbenetük mégis akkor hágott tetőfokára, amikor ez egyik oszlopnál megpillantották egy huszonéves fiú véres hulláját, kicsivel távolabb pedig egy szőke férfit egy fekete hajú mellett térdelni. A szőke egész meghökkenve meresztgette fejéjük sárga hüllőszemeit, mialatt ők hasonló meglepettséggel bámultak vissza rá és a mellette heverőre.
– Elyaas! – szólította meg a férfit az altábornok. Ezek szerint nem csak jártak erre a sakállal, de még itt is vannak.
– Oziré – morogta a sárkány vegyes érzelmekkel.
– Ez a hulla... – nézett végül a véres tetemre Desta.
– Afolabi – ismerte fel Mosi. – Az Alvilágba küldött, s lám, most ő látogatott oda.
– Én öltem meg – jelentette ki hűvösen Elyaas. – Azért, amit Széth-tel tett!
– Széth! – kiáltotta ekkor Desta, s sebesen cikázva a cseppkőoszlopok között pillanatok alatt a két férfi mellett termett, s ő is letérdelt társa mellé a földre. Kezét az eszméletlen férfi nyakára csúsztatta, s igyekezett kitapintani szívverését.
– Még él... – hallotta maga mellett Elyaas rekedt hangját. – De rengeteg vért vesztett...
– Menjünk! – pillantott Mosi Ozirére, s a csapat maradéka is odasietett hozzájuk. – Szóval Afolabi tette ezt vele?
– Igen – bólintott Elyaas. – Tőrbe csalta, szó szerint. Utána megöltem, de... én nem értek a gyógyításhoz. Azonban... az az ármányos Zoana épp errefelé keveredett, így elkaptam és rávettem, hogy meggyógyítsa. Ám pont a ti közeledő lépteitek kergették el, így nem tudta befejezni...
– Befejezem én! – ajánlotta Oziré rögvest. Nem térdelt le, de közelebb lépett, egyik tenyerét az eszméletlen test felé tartotta. Bőre arany színnel izzott fel, s hasonló aura vonta be a sakálvérű testét is.
– Köszönöm – mondta Elyaas, s egész elérzékenyülve pillantott fel a varázslatot végrehajtó barna tekintetébe. Oziré szemei egy pillanatra zöld fénnyel villantak fel, ahogy az energiaátadást befejezte.
– Nincs mit – rázta a fejét az altábornok. – Együtt jöttünk, együtt távozunk. Senkit nem hagyunk hátra... legalábbis, aki még megmenthető.
– Ezt hogy érted... Ó – ütötte meg a sárkányt a felismerés. – Nyolcan voltatok... de már csak hatan...
– Őket nem tudtam visszahozni, de Széth-et igen. Azonban a vérveszteség hatása még így is érezhető lesz. Ha már most magához tér, akkor is napokig gyengélkedni fog.
– Értem – bólintott Elyaas, majd kedvesen megsimogatta a kicsit nyöszörgő férfi arcát. Széth ébredezni kezdett.
Most, hogy a sakálvérűt ellátta, Oziré óvatosan kihúzta a sárkányfi vértjei közé ékelődött tőrt, és az ő sérülését is begyógyította. Elyaas a korábbinál is meglepetten bámult rá, ám a mágus tekintetéből kiolvasta, hogy bár most segített neki, még koránt sem bocsátott meg neki, amiért elvette lánya ártatlanságát. A sárga hüllőszemekbe hasonló távolságtartás költözött. A váratlan segítség ellenére még Elyaas sem bocsátott meg Ozirénak, amiért korábban úgy a lépcsőnek vágta a villában.
– Veletek mi történt? – tette fel a kérdést az altábornok. – Hol a csapatotok többi része? Sikerült a túszokat kiszabadítani?
– Nos... röviden annyi, hogy az oroszlánkák már megléptek a börtönből, mielőtt odaértünk. A föld érintését nehéz használni a kékek mindent átjáró lila energiája miatt, így Imani és Széth a szaguk alapján követték őket. Közben három csapattagunk súlyosabban sérült, de szerencsére Tale megmentette őket. Hármukat Mahi, azaz a tábornok Tale kíséretében a felszínre küldte. Mivel a szagnyomok is kettéváltak, így Mahi... vagyis a tábornok és Imani követték az másik ösvényt, én és Széth pedig ezt. Találkoztunk pár katonával, utána összetűzésbe kerültünk Afolabival... majd megjelent Zoana, és utána már tudjátok!
– Igen – biccentett Oziré. – Zoana tulajdonképpen onnan menekült, ahonnét mi is. Kellett neki valami szerkezet a vezérlőteremből, s végül közrejátszott a távtöltő megsemmisítésében.
– Távtöltő?
– Annak a gene-micsodának megsemmisítése, ami az energiát termeli, szerinte egyet jelent az öngyilkossággal...
– Elképzelhető. Attól függ, miféle generátorról van szó – morfondírozott Elyaas.
– Zoana valami kvantál-izének nevezte – morgolódott Mosi.
– Akkor nagy valószínűséggel kvantumenergia generátor. Ha nem a megfelelő módon állítják le, akkor egy egész csarnokot elpusztíthat... – vesézte a sárkány.
– És erre nem gondoltál korábban?! – förmedt rá az altábornok.
– Még így sem tudom, pontosan miféle kialakítású kvantumgenerátor termeli az energiájukat, korábban is csak sejtettem, hogy valamiféle generátor lehet. Zoana nyilván többet tud erről. Mit sikerült még megtudnotok tőle?
– Ő javasolta, hogy a gene-micsoda helyett a töltőegységet semlegesítsük meg. – Elyaas helyeslően bólogatott. – Emellett állítólag van a kékeknek egy tartalékuk mindkettőből, gene-micsodából meg töltőből is. Tulajdonképpen... a semmire fecséreltük az időt – sóhajtott az altábornok.
– Nem feltétlenül.
– Zoana azt már nem árulta el, hogy hol van a tartalék egység – tudatta Mosi. – És mivel a föld érintése állítólag nem biztonságos...
– Annak, aki nincs hozzászokva ilyen körülményekhez, szédülést és fejfájást okozhat, és irányíthatatlanná válnak a látomások – magyarázta Elyaas. – Azonban... én Aauriában már próbálkoztam efféle energiák jelenlétében is a környezethez való csatlakozással. Talán... ha ráhangolódom magára, a lila energiára, sikerül felkutatnom annak forrását. Ha utána be tudjuk határolni a térképen, eljuthatunk oda!
– Próbáljuk meg! – egyezett bele Oziré.
– Sárkányfarok.... – Széth kicsit mocorogni kezdett, majd még lecsukott szemmel megragadta az elhúzódó Elyaas karját.
– Nemsokára visszajövök, sakálfül – hajolt oda hozzá egy gyors puszira a sárkányfi, majd Desta gondjaira bízta szerelmét. A sakállány megszorította partnere kezét, miközben Elyaas után nézett.
Az altábornok és a sárkány ez közeli, vaskos cseppkőoszlophoz léptek, majd a sárkányfi lazán a nyirkos, hideg felszínre helyezte tenyerét. Szemeit lehunyva erősen koncentrált, hogy az oszlopon belül cikázó energiákra rátaláljon és azokhoz csatlakozni tudjon. Mikor végre sikerült, a fejébe hasító fájdalomtól felszisszent, majd sárkán izzó hüllőszemei kipattantak, ahogy a látomás elkezdődött. Sebesen haladt a kacskaringós járatokon, néhány útba eső, kisebb termen keresztül. Az utolsó alagút, amin áthalad egész ismerőssé vált, majd végül egy még annál is ismerősebb teremmé szélesedett.
Elyaas döbbenten nézett körbe a Pincében, majd tovább haladt, s a terem végében állapodott meg. Hirtelen átvetődött a falon, s odaát egy tágas, számítógépekkel telített teremben találta magát. Középen ott ragyogott, pulzált a lila kristály körül forgó szerkezet. Arra rácsatlakoztatva pedig ott állt a redőzött gömbben végződő, antennaszerű távtöltő készülék. A szobának az ellentétes oldalon volt bejárata, ám azt sejtette, hogy egy olyan járatból nyílik, ahová sokkal tovább tartana eljutni, mint a Pincébe. Ezért ezen az útvonalon vezette a látomás, a lehető legrövidebben, ami némi akadállyal ugyan, de elvezeti őket az energia forrásához.
A sárkányfi mély levegőt vett, majd eleresztette az oszlopot, s így véget vetve a látomásnak újból jelen volt.
– Mit láttál? – kérdezte Oziré türelmetlenül.
– Jó hír, hogy megtaláltam a legrövidebb utat, ami a másik generátorhoz és töltőhöz vezet.
– Mi a rossz?! Ne húzz fel!
– Egyrészt, a Pincén keresztül juthatunk el oda, ahol bizonyára már egy rakás katona járőrözik! Másrészt... át kell törni a börtönterem falát, mert a tartalék vezérlő terem a fal túloldalán található!
– És ha megkerülnénk?
– Túl hosszú lenne. A látomás okkal mutatta ezt az útvonalat.
Elyaas hagyta, hogy az altábornok rágódjon kicsit a dolgon, s visszalibbent Széthhez, akit jelenleg a csapat maradéka állt körbe. A sakál időközben magához tért, Desta segítségével ülésbe tápászkodott, s most ragaszkodva függesztette rá szürke tekintetét. Elyaas letérdelt mellé, és szorosan karjaiba zárva átkarolta, a fekete féri pedig szenvedélyesen simult bele az ölelésbe.
– Jaj, sakálfül, el sem hiszed, mennyire aggódtam érted! – búgta a fülébe a szőke.
– Én is azt hittem... hogy ma másodszor is találkozom Anubisszal és a zöldképűvel... Örülök, hogy nem így lett!
A sakál és a sárkány egy gyors csókban fonódott össze, majd tekintetüket a körülöttük állókra függesztették.
– Hogyan tovább? – kérdezte Mosi. – Most, hogy Elyaas kiderítette a tartalék töltőegység helyét, meg kéne keresnünk és megsemmisíteni.
– A hercegnő és az oroszlánok nyomát is tovább kellene követni – mondta Széth.
– Érdemes lenne kettéosztódnunk – vette fel Oziré. – Elyaas, Odina és jómagam elmegyünk megsemmisíteni a töltőt.
– Csak hárman? – döbbent meg Mosi.
– Könnyebben haladunk, és szükség esetén csak egy személy kell magunkkal vinni a térugrásban. Széth, te egyébként is legyengültél, Hatanub majd kikísér, csatlakozzatok az odakint várakozókhoz! Mosi, Desta és Sanura – pillantott az alakváltókra –, ti kövessétek kifelé menet az oroszlánok illatát. Ha még itt vannak valahol meg kell találnunk őket! Ha újból szétválik a nyom, újból osztódtok, döntsétek el, hogyan!
Rendben – egyezett bele Széth, s összenéztek Hatanubbal, majd Destával.
– Legyen – bólintott Mosi, s ő Sanurával nézett össze.
Elyaas felsegítette Széth-et, majd búcsúzóul átkarolták egymást.
– Vigyázz magadra, sakálfül!
– Te még annál is jobban, sárkányfarok!
Mosi elővette a térképet, s Odina megmutatta, ebből a teremből hogyan lehet eljutni a Vörös-tó csarnokába, hogy tisztában legyenek vele, ha az illat eltér a kijutás irányától. Emellett Széth és Hatanub is jól a fejükbe vésték, hogyan juthatnak vissza a kijárathoz.
– Sok sikert – fordult Mosi az altábornok, Odina és Elyaas hármasához, miközben elpakolta a térképet
– Nektek is – biccentett Oziré a távozók felé. Mosi, Desta, Sanura, Széth és Hatanub egyelőre ötösben indultak a csarnok távolabbi vége felé, majd vesztek el lassan az egyik árnyékos járatban. Elyaas aggodalmasan nézett a rá még párszor lopva visszapillantó Széth-re.
Mosi, Desta, Széth, Hatanub és Sanura erősen szimatolva haladtak a Vörös-tó csarnoka felé, ám végül két kanyarral a csarnok után megtorpantak. Az oroszlánok illata ugyanis ekkor élesen elkanyarodott a kijárat irányától, s egyben Zoana illata vegyül hozzá, melyet mostanra mindannyian ismertek már. Tanácstalanul néztek össze.
– Ez az átkozott boszorkány mindenhol ott van – szűrte dühösen a fogai között Mosi.
– Mihez kezdjünk? – kérdezte Desta. – Nyilván elfogta őket, és abba az irányba terelte – mutatott egy szűkösebb járat felé.
– Ahogy Oziré is javasolta – döntötte el végül Mosi. – Hatanub, kísérd ki Széth-et arrafelé – mutatott egy járatra. – A Vörös-tó csarnokánál fogtok kilyukadni! Addig mi követjük az illatot, és remélhetőleg megtaláljuk a túszokat.
– Hacsak nem Mahado és Imani találnak rájuk! – szúrta közbe Széth.
– Kiderül, melyik nyom volt a legfrissebb – zárta le Mosi. A többiek bólintottak. Széth és Hatanub elindultak a kijáratot jelentő alagútban, ő, Desta és Sanura pedig Zoana és az oroszlánok illatát követték.
*
Mahado és Imani szűk járatok útvesztőjén haladtak keresztül. Lágy, barlangi szellő simogatta a hátukat, néha-néha arcukba fújva pár hajtincset. Egy idő után a sakállány egyre többször hallatott furcsálló hümmögéseket, mialatt mélyebb és mélyebb szippantásokkal igyekezett elemezni a járatokban terjengő szagokat. Tíz perc múltán Mahado nem bírta tovább, s gyengéden megragadta a lányt. Imani egész ledöbbent, ahogy a férfi maga felé fordította, majd komoly tekintetét az övébe fúrta.
– Mi van?
– Ez lenne az én kérdésem is – tisztázta Mahado. – Mik ezek a bizonytalan hümmögések? Talán elévült a nyom?
– Nos... szokásos közhely... – csicseregte Imani.
– Közhely?!
– Vagyis hogy a jó vagy a rossz hírrel kezdjem?
– Nyögd már ki, az istennőkért!
– Nos... a hercegnő illata egyre erősebb...
– Ez jó jel, nem?
– Hát... azért erősebb, mert a többi oroszláné mostanra teljesen elveszett. De helyettük Imari, Hatti és Zoana illatát is felfedeztem...
– Hogyan?! – ráncolta a homlokát Mahado. – Pedig azt láttam, hogy együtt menekültek el, egy csapatként. Imari, Hatti és Zoana pedig... Erre az egyetlen magyarázat...
– Hogy amerre valójában menekültek, az a Széth és a sárkányfi által választott útvonal volt – fejezte be Imani. – Valószínűleg ez az útvonal, amit mi követünk, az, amin Imari, Hatti és Zoana a hercegnőt hurcolták még korábban a Pincébe.
– Külön útvonalon vitték őket, és talán Ekene és testvérei a saját illatukat követték vissza szívesebben – következtette Mahado. – De még így sem tiszta. Mert ha ebből a járatból csak a hercegnő illata árad, talán már ott belátjuk ezt, és nem válunk el Elyaas-tól és Széth-től. Mégis azt állítottátok, hogy mindkét járatban folytatódik mind a négy oroszlán illata.
– Igen mert... – Imani szaporán törni kezdte a fejét, mialatt hajukkal ismét csak eljátszott a barlangi szellő. – Megvan! – jött rá. – A szél!
– Szél?! Úgy érted, ez a kis barlangi fuvallat?
– Igen! Abból az irányból fúj, ahonnan jöttünk. Elképzelhető, hogy átfújt valamennyit az oroszlánok illatából ebbe a járatba, s emellett Imari, Hatti és Zoana illatát pedig kijjebb fújta innen.
– A Pince zsákutca volt, de a légáramlat bárhonnan jöhet, akár olyan keskeny repedésekből, ahonnan bejut ide a kinti levegő, s megkavarja az idebent álló párás közeget. Mondhatni, a környezet átvágott minket! – állapította meg Mahado bosszúsan.
– Mihez kezdjünk?
– Elég sokat jöttünk – gondolkodott el a mágus. – Érzem, hogy már sokkal közelebb van a kijárat, Elyaas és Széth pedig messze járhatnak. Most már kövessük végig ezt az ösvényt!
– Ha kijutunk, egyeztethetünk a többi csapattal!
– Abban az esetben, ha ők már végeztek. Persze... – ütött szöget újabb probléma a tábornok fejébe. – Az is lehet, hogy errefelé nincs kijárat. Mikor Zoana elrabolta a hercegnőt, térugrott vele, talán egy belső terembe hozta...
– Lehet, viszont én is érzem a kijáratot! – bizonygatta Imani. – És én nem a külvilág auráját, vagy akármi is, amit a mágusok érzékelnek...
– Külvilág aurája? – Mahado megmosolyogta a dolgot. – Igen, nevezhetjük így is.
– Ezt furcsálltam még. A szél főként a hátunk mögül fúj, de kicsit már elölről is. Ha ideáll... – Imani óvatosan megfogta Mahadót, majd a járat közepére állította. Ott mintha mindkét irányból megérezték volna a fuvallatot, ami kisebb örvénnyé alakult körülöttük, majd lassan elült, hogy később újra feléledjen. – A friss levegő keveredik a barlangival. Valóban közel a kijárat.
– Ha máshol lyukadunk ki, mint ahol bejöttük, már egy térugrással visszatalálok az eredeti helyre – bólintott Mahado. – Igyekezzünk! Ki tudja, talán valamelyik másik csapat időközben összeakadt az oroszlánokkal, akiket keresünk!
– Elképzelhető – bólintott Imani, s mindketten megszaporázták lépteiket.
Hamarosan egy tágasabb, vörös fáklyákkal megvilágított csarnokba értek.
– Ezt a termet ismerem. Egy rövid alagút vezet ebből a Vörös-tó csarnokába! – magyarázta Imani, majd gyorsan körbeszaglászott. – Itt erősebben érezni Imari, Hatti és Zoana illatát. A hercegnő szaga viszont elveszik a terem végében, egyik járatban sem folytatódik tovább.
– Valószínűleg Zoana ide térugrott vele legelőször – vonta le a következtetést Mahado, majd fáradt sóhajt hallatott. – Úgy tűnik, tettünk egy felesleges kitérőt. Menjünk ki, és meglátjuk, ki vár ránk odakint!
A mágus és a sakállány elindultak a Vörös-tó csarnokába vezető járaton keresztül, majd két perc múlva az ismerős teremben vetettek pár pillantást a tó pirosló tükrére. Már épp készültek a hegyből kivezető alagútra rátérni, amikor a terembe vezető egy másik alagút felől léptek zajára lettek figyelmesek. Gyanakodva fordultak a hangok felé, majd ismerték fel a barlangterembe lépő két sakált, Széth-et és Hatanubot. Ők ketten legalább annyira meglepődtek a váratlan találkozáson, mint a mágus és a sakállány. A csarnok közepén futottak össze, s alaposan végigmérték egymást. Széth ruháján a vöröslő vérfolt hamar feltűnt a párosnak.
– Megsérültél – állapította meg Mahado, aggodalmasan végigmérve a sakált. Megkönnyebbülten jött rá, hogy maga a sebe már begyógyult, s ő maga valószínűleg a korábbi vérveszteség gyengélkedik még kicsit. – Hatanub pedig nem is a mi csapatunkban volt...
– Történt egy kis difi-döfi, meg csere-bere – magyarázta Széth szokásos, sakálos vigyorával. – De már meggyógyítottak...
– Észrevettem. Néith-nek hála – sóhajtott a tábornok.
– Anubisznak hála – csatlakozott Imani.
– Most viszont elmagyaráznád, mit kerestek itt, és hogy hol vannak a többiek? – vonta kérdőre Széth-et Mahado.
– Nos... röviden vagy hosszan?
– A lényeget! Elyaas... ugye vele minden... – Mahado nem bírt magával, barátja iránti aggodalma felülírta tábornoki érdeklődését. Bár Széth vidám stílusából sejtette, hogy nagy baja nem lehet a sárkánynak, biztosra akart menni.
– Elyaas jól van – nyugtatta meg Széth. – Mi ketten egy csarnokig követtük az oroszlánok illatát. Ott összefutottunk pár goromba éjelffel, majd az a piszok Afolabi is elődugta a képét és... Nos, ez az én hibám volt, mert meggondolatlanul nekirontottam, ő meg... – mutatott ruháján a véres foltra.
– Ledöfött – fejezte be Mahado, s neheztelő pillantásokkal jutalmazta a sakál felelőtlenségét.
– Igen... és elég hatásosan. Kicsit haldokoltam, sárkányfarok meg jó kinyiffantotta a leopárdot. De szerencsére még sem kellett megint annak a zöldképű istenfélének a dumáját hallgatnom, mert... mit is mondtál, Hatanub? Mit mondott sárkányfarok Ozirének, amikor még eszméletlen voltam?
– Szóval Oziréék is abba a terembe tévedtek, és ő vagy Odina meggyógyított? – vetette fel Mahado.
– Igen – szólt közbe Hatanub, majd Mahadóra és Széthre nézett, akik bólintással adták meg neki a szót. – Szóval mi az altábornokkal eljutottunk a vezérlő szobába, ahol aztán felbukkant Zoana...
– Zoana?! Mindenhol ott van ez a nő?! – rázta a fejét Mahado.
– Mosi pont ezt mondta – kuncogott Széth. – De... előbb fejezze be Hatanub.
A sakál bólintott.
– Szóval Zoanának kellett valami cucc a vezérlőből, de miután megszerezte, elmondta, hogy a töltő-valamit kell megsemmisíteni, nem azt a villogó izét, ami az energiát termeli, mert az nagyobbat robban. Aztán azt is benyögte, hogy van egy tartalék vezérlő és tartalék töltő-izé is valahol máshol, szóval ennek az elpusztításával így szart sem érünk... De Mosi azért csak szétverte Zoana kardjával azt a gömb alakú töltő-izét, amit végül a boszorkány fejezett be, mert olyat robbant, hogy akkor már kimenekültük a szobából... Odakint elkaptak az éjelfek és... a lila hajú pipi lelépett, mi meg harcoltunk... – Hatanub kissé elszomorodott. – Két embert vesztettünk, egy sakált és egy harcost.
– Hősként távoztak, de bár ne tették volta – mondta Mahado. – Ha vége ennek az őrületnek, megemlékezünk róluk. Folytasd!
– Rengetegen jöttek, így menekülőre fogtuk. Abba a terembe jutottunk, ahol Széth és Elyaas voltak. De állítólag Zoana előttünk járt ott, és ő kezdte el Széth gyógyítását, utána pedig Oziré fejezte be. Az altábornok azt javasolta, hogy váljunk szét. Állítólag van valami gáz a föld érintésével, de Elyaasnak sikerült megtalálnia a termet, ahová a tartalék töltő-izét rejtették ezek a szemét kékek. Oziré, Odina és Elyaas elmentek, hogy azt is megsemmisítsék, állítólag valami pincében tartják...
– A Pince mögött rejtőzik valahol a fal túloldalán – vette át a szót Széth. – Ezt már én is hallottam. Szóval elbúcsúztam sárkányfaroktól, és én, Hatanub, Desta, Mosi és Sanura tovább követtük az oroszlánok illatát a csarnokon túl. De a nyom elkanyarodott, és mivel nekem Oziré megmondta, hogy inkább menjek ki, mert még nem tért vissza minden erőm, így Mosi, Desta és Sanura követték a nyomot, mi meg erre jöttünk. Szóval ennyi lenne a történet.
– Hm... – gondolkodott el Mahado pár hosszabb pillanatra. – Külön köszönet az egyedi megfogalmazásért, Hatanub – sandított a sakálvérűre, aki félreértette a célzást, és büszkén elvigyorodott. – Szóval Oziré és Elyaas a tartalék töltő-egységet semmisíti meg, Mosi és Desta pedig az oroszlánok után mentek. Nia csapatáról van valami hír? – Széth és Hatanub megrázták a fejüket. – Rendben, akkor ti ketten folytassátok az utat kifelé, és értesítsétek a többieket, hogy nemsokára talán kezdenek kiáramlani a katonák. Már felfedezték, hogy behatolók vannak a hegyben, több helyen is, talán egy óra sem telik bele, hogy rájöjjenek, kint sokkal többen állomásozunk.
– Mi merre megyünk, tábornok? – kérdezte Imani.
– Megkeressük Mosiék csapatát – döntötte el Mahado. – Velük nem maradt mágus, ha szorult helyzetbe kerülnek, nehezebben verekednek ki belőle...
– Nem mellesleg pedig jelenleg ők vannak a hercegnő nyomában – jegyezte meg Széth kaján vigyorral. Mahado egy halk morgással hallgattatta el.
– Imani? Vissza tudod követni Széth-ék illatát?
– Megpróbálom. Remélem, a szél ezúttal nem kavar be.
– Barlangi szél, hát tényleg! – csapott Széth az arcára. – Az még jobban megkavarhatta a nyomokat. Lehet, hogy inkább Hatanub kéne, hogy visszakísérje. Ő emlékszik, merre jöttünk és hol váltunk el!
– Igaz. De Imani jobban ismeri a járatokat – mondta Mahado.
– Mehetnek mindketten – ajánlotta Széth. – Kijutok egyedül is!
– Nem! Még nem vagy erőd teljében, és egyébként is ostobaság egyedül járkálni. Legalább párokban kell maradnunk!
– Innen már csak két perc a kijárat...
– Cseréljünk! – határozta el végül Mahado. – Imani, kísérd ki Széth-et. Hatanub, te velem jössz!
– Igen, tábornok – bólintott Imani.
– Igenis, főnök – biccentett Hatanub.
Mahado enyhén megérintve Széth vállát, s pár komolyabb pillantás közepette búcsúzott. A sakál és a sakállány elindultak kifelé, ő és Hatanub pedig visszafordultak a hegy belseje felé. Ekkor látszott igazán, hogy a tó másik oldalán három járat is vezet a hegy belsejébe a csarnokból. A bal szélső, amin Imanival visszaértek, a jobb, amelyiken eredetileg mind a három csapat elindult, s a középső, amelyikből a sakálok érkeztek. Hatanub azt a járatot célozta meg Mahado pedig sebesen követte.
– Durva ez a barlang, mi? – kérdezte Hatanub néhány forduló után. – Mint egy különböző mélységekben húzódó útvesztő. Szegény Kek is elvesztette az életét benne...
– Kek? Így hívták a sakálvérűt, aki meghalt?
– Igen. A sötét istenség után. De ő nem volt olyan sötét, egész jófej volt.
– Részvétem – bólintott Mahado.
– A harcos nevét nem tudtam, de ő is jó arc volt...
Sziasztok!
Korábban kimaradt...
Szóval a folytatás csütörtökön jön! ;)