„Együtt erősebbek vagyunk."
„Sohasem tagadnám le a döntésemet, hanem kiállok mellette."
„Látom, a gyomot valóban nehéz kiirtani."
„Az a bolond sárkány lennék, akinek a barátom nevezett, ha hagynám, hogy harmadszor is próbálkozz!"
Davu és Szatiah egy erősebb, egyesített varázslattal szinte kirobbantották a leselejtezett szövetek raktárának ajtaját a barlangfalból, vagyis sokkal pontosabban a falat robbantották ki nagy ívben az ajtó körül. A tizenöt tagúra összeverődött csapat számára így végre szabaddá vált az út az óhajtott célok felé. Niával lépett ki először a szűkösebb alagútba. Utána Sitara botorkált ki a folyosóra, majd szinte azonnal füttyentett a raktár sarkába húzódott kutyáknak. Anu és Zara, akiket eddig az újonnan érkezettek szinte észre sem vettek, nyílvessző sebességével iramodtak ki a teremből, majd a hercegnő lábai mellett állapodtak meg. Velük együtt tulajdonképpen tizenhét fősre nőtt a csoport.
– Anura emlékszem – biccentett Nia a fekete kutya felé, aki üdvözlésül lelkesen vakkantott vissza rá. – De ki ez a másik?
– Zoana kutyája – magyarázta Sitara, s mikor látta a leopárdnő tekintetét elsötétülni, gyorsan hozzátette. – De ő csak egy kutya. A boszorkány itt hagyta, mert... nem is tudom, lehet, veszélyes helyre ment. Mindenesetre ő és Anu kedvelik egymást és... nem hagyhatjuk magára itt Zarát, szóval... velünk jöhet ő is, ugye? – Sitara nagy, mézbarna szemekkel nézett a vezérre, s Zara csatlakozott hozzá a megható bámulásban, nyüszögve fürkészte a leopárdnő arcát.
– Tudhatnátok, hogy az ilyen álszerény bámulás rám nem hat – morogta Nia, majd hosszú sóhajjal adta végül beleegyezését. – De ez a szőkeség valóban csak egy állat, nem fogok kiszúrni vele. Ha csendben marad, jöhet! Mindketten csendben maradnak! – sandított szúrósan a kutyákra. Anu és Zara engedelmesen vakkantottak. – Hm... egész okosnak tűnnek.
– Mert azok is – bizonygatta Sitara. – Képzeld, tulajdonképpen Zara miatt jöttem rá, hogy...
– Nincs időnk a fecsegésre! – fojtotta bele a szót Nia, s intett a többieknek, hogy csatlakozzanak. – Jahi! – szólította fel a harcost. – Mutasd az utat, és szólj, ha az elágazáshoz jutottunk!
– Igenis – bólintott a fiú, ezúttal igen tisztelettudóan.
Jahi és Khari végül vállvetve vezették az immár tizenöt isteni kegyeltből és két kutyából álló csoportot a szűkös, szinte lakatlannak számító járatokon keresztül. Nia és Tamir szorosan a nyomukban haladtak, minden rezdülésüket szigorúan ellenőrizve. Mögöttük Nala fogott csevegésbe Horu és Horel párosával, azt vesézve, hogy ha együtt működnek, Szekhemré tábornok valóban bocsánatot, legalábbis a halálbüntetés elkerülését ígérte nekik. Utánuk, mondhatni a sor közepén, gyalogolt Sitara és Ekon egymás mellett. A kereskedő a legváltozatosabb, legújabb thébai pletykákkal szórakoztatta a hercegnőt, amikor épp Nia vagy Tamir nem pisszentek rájuk, hogy hallgassanak már.
Anu és Zara a hercegnő körül legyeskedtek, ám a lehető legpuhábban helyezték tappancsaikat egymás elé, s egy nyikkanás, annyit sem hallattak. Ekene és a két harcos a sor vége felé helyezkedtek el, feszes testtartásuk arról árulkodott, hogy bármelyik pillanatban készen állnának a harcra. Leghátul Davu és Szatiah haladtak, mondhatni fedezték őket hátulról.
Szűk negyed óra alatt eljutottak a megbeszélt elágazáshoz, ahol el kellett dönteniük, hogy a felszín, vagy a fegyvertár felé haladnak tovább. Megálltak egy időre, míg Nia újból átgondolta a dolgot.
– Nagy létszámmal vagyunk, ami egy összecsapásnál előnyt, lopakodásnál hátrányt jelenthet. Azonban civilek is vannak – nézett végig a leopárdnő a csoporton, Sitarán, Ekonon és a két kutyán –, akiknek a biztonságára ügyelnünk kell. Tamir és a harcosok! Ti kikíséritek a hercegnőt, a kereskedőt és a kutyákat a hegyből, majd ha őket fedezékbe helyeztétek, csatlakoztok Imina és Horeth csapataihoz! Horu és Horel is csatlakoznak! Odakint nagyobb hasznukat veszik a sólymoknak, mint idebent a szűkös járatokban és oszlopokkal sűrűn tűzdelt termekben.
– Igenis – egyezett bele Tamir, s a két harcos is bólintott.
– Rendben – felelte Horu és Horel.
– Nem kötekedésnek szánom! – szólt közbe váratlanul Sitara. – De úgy gondolom, nem kéne szétválnunk. Nia, talán a segítségetekre lennék!
– Hercegnő – fordult felé Nia kissé türelmetlenül –, nem sértésnek szánom, de nem hinném, hogy pár könnyed edzés után máris rendelkezel olyan harci képességekkel, amelyek szükségesek lehetnek egy komolyabb összecsapásban.
– Hát, azért tud karmolni a kis tűzcica – szúra közbe Ekon.
– Nem, hozzájuk képest szinte semmit sem tudok a harcról – ismerte el Sitara. – Azonban... – lépett oda az egyik éppen csak pislákoló fáklyához, majd kezét feltartotta. Némi koncentrációt követően a láng többszörös erővel lobbant fel újra. Tara itt nem állt meg, a fáklyatartóhoz emelve kezét megolvasztotta annak alját, épp, hogy csak kicsit elformálódjon. Magabiztosan nézett vissza Nia komoly, ám kissé meglepett macskaszemeibe. – Szerintem segíthetnék elpusztítani a kékek fegyvereit! A fekete fémet is képes vagyok megolvasztani.
– Érdekes – morfondírozott Davu. – Egy alakváltó, aki külső mágiával is rendelkezik. Akár csak a rókák...
– A fekete oroszlánok legendásan különlegesek – bólintott Szatiah. – Azonban, személy szerint úgy vélem, a hercegnőnek a biztonságosabb utat kellene választania. Davuval mi ketten is elbírunk majd a fegyverekkel.
– Ki tudja, talán jól jön még egy segítő kéz – vette fel Jahi. – A kékeknek elég sok fegyverük van.
– Na, Nia? – faggatta Tara. – Maradhatok?
A leopárdnő nehézkesen sóhajtott.
– Jómagam is úgy vélem, ez lenne a legjobb megoldás, mivel így nem kellene szétválnunk. Ha könnyebben fel is hívjuk magunkra a figyelmet, együtt erősebbek vagyunk. Azonban... Szekhemré nem fogja díjazni, ha megtudja, hogy kitettelek ennek!
– Ne mondjuk el neki! – vágta rá azonnal Tara.
– Nem opció. Sohasem tagadnám le a döntésemet, hanem kiállok mellette. Éppen ezért...
– Éppen az ez! A máguskám... vagyis Mahado van itt, hogy döntést hozzon, vagy te? Ez a te döntésed Nia, és te magad mondtad, hogy jobb lenne, ha együtt maradnánk...
– Kikísérhetnénk titeket először... – vette fel a nő.
– De azzal túl sok időt veszítünk! – ellenkezett Tamir. – A kékek már így is zúgolódnak, sejtik, hogy behatolók vannak. Ha most kimegyünk, lehet, már nem jutunk vissza!
– Nia? Mit tegyünk? – kérdezte Davu.
– Önkényesen nem hurcolok magammal civileket a veszélybe – jelentette ki Nia, majd Ekonhoz fordult. – A hercegnő már kifejtette álláspontját, így rajtad áll. Ha inkább kijutnál innen, az eredeti tervnél maradunk, és Tamir és harcosai kikísérnek téged!
– Ekon is segíthet ám! – kapott rögtön az alkalmon Sitara. – Csak egy kéjenc kereskedőnek tűnik, de sokat tud ám mindenféléről!
– Sitara, nem téged kérdeztek!
– Értem...
– Ekon?
– Igaz! Talán segíthetek – felelte végül a kereskedő.
– Akkor ne vesztegessük tovább az időt! A kérdés eldőlt! Mind a fegyvertárhoz megyünk! – jelentette be Nia, és Jahira pillantott.
– Erre gyertek – intett nekik az említett, majd Nalával és Kharival a nyomában elkezdték a csapatot a fegyvertár felé vezetni.
*
Széth izzó sakálszemekkel, folyamatosan szimatolva követte az oroszlánok illatát. Kézen fogva vezette a nyomában járó Elyaast, óvatos, szapora léptekkel, szorosan a barlangfal mellett haladtak. Megközelítették egy nagyobb terem bejáratát, ám akkor számos éjelf katonát pillantottak meg velük szemben a folyosón közeledni. Széth megragadta Elyaas kezét és gondolkodás nélkül berántotta a csarnokba, ahol aztán hátukat a falnak vetve, hangtalanul lihegve meglapultak. Az elhaladó kékek lépteinek zaja hamarosan elült, ám mielőtt fellélegezhettek volna, alig pár pillantást vetve búvóhelyükre észrevették.
Elyaas megszorította Széth kezét, ahogy végignéztek a cseppkőoszlopokkal bőven tűzdelt csarnokon, s az itt-ott elhelyezett padokon és asztalokon. Számos éjlef katona a vacsoráját fogyasztotta, mások valami táblajátékot játszottak. Néhányan már felfigyeltek a furcsa párosra, akik a kijárat mellett húzták meg magukat. A kékek összenéztek, akárcsak a sárkány és a sakál. Egyértelmű volt, hogy ennek harc lesz a vége. A katonák kardot ragadtak, Széth szintúgy, Elyaas pedig megidézte aranyszín fénykardját. Az öt éjelf és ők ketten egymásnak estek.
Elyaas kapásból leszúrt két katonát, Széth pedig a harmadikat tartotta fel. Az utolsó kettő azonban lézerpisztolyt kapott elő, és azzal lövöldözte őket. A lila fénynyalábok elől Elyaas és Széth egy-egy cseppkőoszlop mögé húzódtak, azonban búvóhelyük néhány lövés után megsemmisült. A továbbiakban a legkülönfélébb vetődésekkel és bukfencekkel tértek ki a lézerek elől, mialatt az épen maradt cseppkőoszlopok között manővereztek. Ekkor már a harmadik elf is kardjával üldözte őket. Végül Elyaasnak sikerült egy-egy elhajított fénytőrrel működésképtelenné tennie a lézerfegyvereket. Széth támadójára vetette magát, s arany pengéjét döfte a fejébe. Elyaas az egyik kardot rántót egy fénycsapással taszította a közeli oszlopnak, ahol Széth az ő nyakát is elvágta. A sárkány egy kecses piruett közben újra megidézte fénykardját, s végzett az utolsóval.
Az öt ellenfél a földön volt, Széth és Elyaas megkönnyebbült sóhajok közepette találták meg egymás pillantásait. Mint a villámcsapás, hosszú léptekkel egymás mellett termettek, szenvedélyesen közelebb rántották a másikat, majd ajkaik heves csókban forrtak össze, karjaik egymás köré fonódtak. Ölelkezésüknek kurta taps és halk, de észlelhető léptek zaja vetett véget. Egymástól kissé elhúzódva, ám szoros kézfogással pillantottak a zaj irányába. Döbbenten mérték végig az egyik távolabbi asztalon megtámaszkodó, magát nehézkesen tartó, ám annál furmányosabb grimaszt viselő félvér férfit. Széth azonnal felismerte a leopárdvérűt, ami a sárkánynak is feltűnt.
– Nahát, kiket nem látni errefelé mostanában? – A cingár, fiatal férfi gúnytól csöpögő hangja élesen vágott a csarnok tompa visszhangjába. – Látom, a gyomot valóban nehéz kiirtani – sandított leereszkedően a sakálra.
– Afolabi! – szűrte a fogai között Széth. – Te aljas kígyó! Átvertél, hogy mindenkit megölhess!
– Sokkal inkább leopárd! És úgy tűnik, nem jártam elég sikerrel!
– Hidegvérrel meggyilkoltad a szerelmemet és a legjobb barátomat! – ült ki a harag Elyaas arcára is. – És a Rend többi vezérét, te mocskos állat!
– Kikérem magamnak, minden nap mosakszom!
– Ezek a beszólogatások nem mentenek meg a karmaimtól! – sziszegte Széth, majd méregtől fűtve felvette fekete sakál alakját, s Afolabi felé lendült. Elyaas kezdetben még támogatta is az ötletet, ám akkor megpillantotta a férfi szája sarkában az álnok mosolyt. Ezek szerint számított rá, hogy Széth szinte azonnal rátámad majd, talán pont ezért hívta fel magára a figyelmüket.
– Sakálfül, ne! – ordított szerelme után, ám túl későn tette.
Széth megmakacsolta magát, és sunyin vigyorgó férfire vetette magát. Sikeresen leteperte a földre, s Afolabi legalább olyan nagyot nyekkent, mint számított. Ezzel együtt azonban a sakál is fájdalmas nyüszítést hallatott, majd elernyedve dőlt oldalára a földön, ahogy a férfi lelökte magáról. Elyaas torka keservesen elszorult a látványra. A sakál hasából egy tőr sötét, fémes markolata állt ki, befúródása mentén vér szivárgott a sebből, mely vörösen csillogott a gyengén pihegő állat fekete bundáján. Afolabi ülésbe tornázta magát, képén gonosz mosoly úszkált, ahogy a sárkány arcára kiülő rettenetet figyelte.
– Sakálfül! – üvöltötte Elyaas, és átszelve a termet azonnal szerelméhez rohant. Térdre borulva mellette simította tenyerét a tőr mellé, hogy a vérzést ez által is jobban csillapítsa.
Az aranysárkányok nem értenek a gyógyításhoz, kizárólag a fénymágiához, így mindannyian tudták, ő nem gyógyíthatja meg a sebesültet.
Széth visszaváltozott, s ekkor az is jobban látszott, hogy a tőr kicsivel a bordái alatt fúródott a testébe. Fájdalmasan zihált, ahogy felnézett a fejét megtámasztó, másik kezét a sebére szorító, szőke férfire.
– Sárkány...farok...
– Ostoba sakál – rázta a fejét Elyaas aggodalmasan, mialatt sárga hüllőszemeibe könnyek gyűltek. Végül elborzadt tekintetébe harag lobbant, ahogy azt a közelben vigyorgó leopárdfiúra szegezte. – Afolabi... – sziszegte a lehető legharagosabb hangon. – Hogy tehetted?! Nem volt elég egyszer, másodszor is megölnéd?!
– Elsőre nem jött össze!
Elyaas felpattant, nehéz léptekkel a leopárdhoz csörtetett, s a gallérjánál fogva rántotta fel a földről. Afolabi újabb tőrrel döfött az irányába, ám a sárkányfi még idejében elragadta tőle, s messzire hajította. Ezzel együtt egy közeli cseppkőoszlopnak csapta a férfit, majd tenyerét vészjóslóan a nyakára csúsztatta, s villogó szemekkel szorította egyre erősebben. Afolabi fulladozni kezdett, s bár ő hívta ki szánt szándékkal maga ellen a sorsot, a halál közelsége mégis rettegést hozott magával. Megremegett, ám félelmét hamar ellensúlyozta a korábbi dac és merő gúny.
– Nem érdemled meg őt! – sziszegte fuldokolva a sárkány arcába. Elyaas meghökkent, s ösztönösen enyhített a szorításon, hogy a leopárd jobban szóhoz jusson.
– Mi a fenéről beszélsz?!
– Széth... – nézett Afolabi a földön nyöszörgő, kócos, fekete hajú egyiptomira. – Jobbat is választhatott volna, mint egy ilyen hüllőfejű pojácát – fordította vissza villámló macskaszemeit a szőkére, majd indulatosan arcon köpte. Elyaas dühösen markolta erősebben a torkát.
– Ezt vegyem úgy, hogy mindezt féltékenységből csináltad?!
– Nem mindent... a többieket szimplán utáltam. De Széth...
– Te... szereted őt?! – Elyaas teljesen ledöbbent a felismerésen. Afolabi indulatosan, ám helyeslően pislogott, mivel bólintani a torkára szoruló tenyértől nem tudott. – Ha szereted, miért... miért akarod megölni?!
– Te sárkány vagy... ő meg sakál. Egyiken sem értetek a gyógyításhoz. – A leopárd kurtán a haldokló férfire pillantott. – Már halottnak számít. Szerettem, de ő folyton lepattintott... mert inkább utánad leselkedett!
– Ó, sakálfül... – sóhajtott a sárkány nehézkesen.
– Ha nem lehet az enyém, senkié sem lesz! – jelentette ki Afolabi határozottan. – Ha már a korábbi akcióban elbuktam, gondoltam... magammal viszem őt is a sírba! Egész... romantikus vagyok! – nevette el magát álnokul.
– Te megvesztél, ostoba kandúr! – szisszent fel Elyaas, majd fejcsóválva eleresztette őt. Afolabi elgyengülve rogyott térdre.
A sárkány tudta, hogy ha megöli, sem jut előbbre, ezzel tisztában volt. Elég büntetés lesz számára a saját őrülete. Ezzel az elhatározással indult vissza sakáljához, amikor mocorgást észlelt a háta mögött. Alig pillantott vissza a válla felett, Afolabi vetette rá magát harmadik tőrével. Elyaas még időben elhúzódott a nyakát célzó csapás elől, ám nem volt elég ideje teljesen kitérni, a fekete penge így is vértjei között a vállába fúródott. A sárkányfi mérgesen felnyögött, ám a tőrt bölcsen nem rántotta ki rögtön magából. Afolabi ármányosan vigyorogva, ám valamivel bizonytalanabb léptekkel hátrált a sárkány villámló tekintetével kísérve.
– Tőrbe csalod a sakálomat... – tett pár lépést a leopárd fel Elyaas, sötét, vészjósló arckifejezéssel. – Hátba támadsz engem... – közelített. Afolabi tovább hátrált, majdnem megbotlott egy alacsony cseppkőtömbben. – Az a bolond sárkány lennék, akinek a barátom nevezett, ha hagynám, hogy harmadszor is próbálkozz!
Afolabi egy oszlopnak ütközött, de sejtette, hogy amúgy sem lenne értelme tovább menekülni. A sárkányt nem tudta megölni, de a sakált halálosan megsebezte. Ezt végül is megfelelően kielégítőnek találta. Kihívóan nézett az őt egyre inkább megközelítő sárkányfi izzó hüllőszemeibe, ajkán sunyi mosolyra húzódott.
– Ölj meg akkor! Széth úgy is nemsokára követni...
A leopárd utolsó szavai erőtlen nyögésbe fulladtak, ahogy három megszilárdult fényből álló tőr is a nyakába fúródott. Amint a megfelelő mélyre szúródtak, újból megfoghatatlan fénnyé váltak, majd eloszlottak. Ma másodszor vágnak nyakon... – gondolta magában Afolabi, ahogy kínlódva térdre rogyott, de a sárkány tekintetét nem eresztette, a végsőkig megtartotta. Ironikus... A leopárdvérű utolsó pillanatait élte, mielőtt végleg elindult az Alvilág Tornácának ködös ösvényén.
Elyaas már nem várta meg, ahogy Afolabi kileheli lelkét. Amint a tőrökkel eltalálta, jobb kezével sérült, bal vállához kapott, majd visszarohant Széthhez. A férfi már csak félig volt éber, egyik keze, amelyet ő is a hasába fúródott tőrön tartott, már úszott a vöröslő vérben, miközben ő maga nehézkesen lihegett. Elyaas letérdelt hozzá, s eleresztve saját sérülését, végül egyik kezét ő is a sakál sérülésére nyomta, másikkal az ő másik, hűvös kezét kereste, majd szorította meg. Széth ráemelte bágyadt, elgyötört tekintetét.
– Sárkány...farok...
– Tarts ki, sakálfül! Nagyon kérlek! Csak tarts ki! – kérlelte a sárkány, miközben újra könnyek gyűltek szemeibe.
– Sárkányfa...
– Kiviszlek innen! Csak találunk egy mágust, aki meggyógyít! – Elyaas megpróbálta karjaiba venni és felemelni a sakálját, ám ő a mozdulattól csak fájdalmasan felnyögött.
– Már túl... késő... sárkány... sárkányfar...ok... – nyöszörögte Széth. Elyaas befejezte a próbálkozást és újból a férfi kezét markolta.
– Szeretlek, sakálfül... én annyira szeretlek!
– Én is... szeretlek... sárkány...farok...
Elyaas szíve elszorult a tehetetlenség és fájdalom borzalmas elegyétől, s szinte ő is fulladozni kezdett. A sakálvérű szemei is nedvesen csillogtak, s szinte egyszerre törtek ki mindkettejükből a könnyek, miközben keserves némaságba burkolóztak. Elyaasnak eszébe jutottak a látó szavai, aki aznap, vagy már lehet, hogy előző nap délben azt jósolta neki, hogy kapcsolata Széth-tel igazán rövidéletű lesz. Azóta pedig már egyszer tudomására hozták a sakál halálát, egyszer már azt hitte elveszítette. Hiába kapta vissza pár órára, most másodszor végig is nézheti, ahogy meghal. Mégis hogy lehet a sors ennyire kegyetlen? – kérdezte magától kedvetlenül.
Hangtalan könnyek közepette bámultak egymásra, egymás kezét szorítva, ám a sakál fogása egyre gyengült, ahogy szemei is lassan lecsukódtak. Elyaasból már készült előtörni a fájdalmas ordítás, amikor szapora léptek közeledő zajára lett figyelmes. A terembe rontó felé kapta tekintetét, s szinte ösztönösen izzott fel teste körül a sárga aura, ahogy megidézte egyik leghatásosabb varázslatát.
*
Zoana egy tágasabb folyosón jelent meg, zöld villanás kíséretében. Előszedte a megkaparintott szerkezetet, majd ujjai között forgatva azon merengett, vajon mikor és hogyan lenne a legcélravezetőbb bevetni.
Ha elkezdi a varázslatot, percekbe is telhet, mire beindítja annyira a folyamatot, hogy az utána magától folytatódjon. Ez az idő elég lehet a vezérek számára, hogy portálvetőikkel elmeneküljenek. Ha viszont előtte veti be a szerkezetet, lehet, hogy a kékek már egy perc múlva visszatöltik az energiát... Talán mégiscsak meg kéne próbálkoznia a másik távtöltő megsemmisítésével. Ám azt mostanra háromszoros erővel őrizhetik, nem beszélve arról, hogy ha sokáig vacakol, talán átprogramozzák az egész rendszert, hogy a semlegesítő ne működjön. Bár... visszazárta a széfet, talán még nem jöttek rá, hogy a semlegesítő is eltűnt. Az egész szoba felrobban, lehet, azt hiszik, az is megsemmisült.
Gondolatai útvesztőjéből végül egy siető léptek robogása zökkentette ki. A kékek a távtöltő megsemmisülése óta valószínűleg hadi készültségben vannak, így folyamatosan járőröznek a hegyben, és keresik a betolakodókat. Zoana nem volt benne biztos, hogy ő lebukott-e már az éjelfek előtt, hiszen odaát a folyosón alig pár pillantást vethettek rá, s lehet, azokat már az altábornok és csapata el is intézték. Mindenesetre nem szerette volna megkockáztatni a dolgot, így végül egy lekanyarodó járatba húzódott.
Laza léptekkel sétált be az átjáró másik végén lévő tágas barlangcsarnokba, gondolván, majd úgy tesz, mint aki csak megpihenni jött egy kicsit. Ám alig tett pár lépést a legközelebbi asztal felé, aranyszínben játszó fény izzott fel körülötte, majd a fényből rácsok formálódtak, s végül megszilárdulva egy madárkalitka szerű ketrecben ejtették őt foglyul. Az erőtér, amelyet a megszilárdult fényrácsok sugároztak összezavarták auráját annyira, hogy képtelen legyen menekülés gyanánt térugrani, avagy egy hatásos ellenerőtérrel feloldani a varázslatot.
A boszorkány döbbenten, s szorult helyzetét felismervén annál is idegesebben nézett körbe, s végül felfedezte a terem távolabbi felében lévő két férfit. Egyikük, egy fekete hajú, eszméletlenül feküdt a földön, hasában egy tőrrel. A másik, egy magas, szőke, akinek hosszú fülei voltak, feszülten meredt rá, sárga, hüllőszerű szemei harsányan izzottak. A lila hajú boszorkány és a sárkányfi hosszú pillanatokig bámultak egymásra.
– Nahát! – törte meg végül a csendet Elyaas. Feltápászkodott Széth mellől, majd nehéz léptekkel indult az általa foglyul ejtett nő felé. – Pont az az álnok boszorkány bukkan fel, akire szükségem van!
– A te műved ez a ketrec?! – kérdezte bosszúsan Zoana, miközben észrevette a férfi vállából kiálló tőrt is. – Ha nehéz napotok volt, ne azzal old meg, hogy facér hölgyeket ejtesz csapdába!
– Hm... – Elyaas szája ravasz mosolyra húzódott, ami érdekes kontrasztot adott az arcára száradt könnyekkel. – Szóval valóban sikerült csapdába ejtenem téged!
– Percek kérdése, hogy megtalálom az ostoba fényketreced gyenge pontját, elpusztítom, és kiszabadulok innen!
– Valahogy úgy érzem, hogy nincsenek perceid! – Elyaas egész közel állapodott meg, s a fénylő rácsokon keresztül a nő villámló, szürkéskék tekintetébe fúrta az övét. – Talán megkönnyíthetném a dolgod azzal, hogy még előtte eleresztelek!
– Valahogy úgy érzem, hogy ezért kérni fogsz valamit cserébe – jegyezte meg a nő hasonló, lekezelő gúnnyal. – Talán csak nem azon a szerencsétlenen kellene segítenem? – bökött a földön fekvő férfira.
– Okos boszorkány – biccentett a sárkány. – Vagy megmented őt, vagy egy ilyen – idézett meg kezében egy fénytőrt – landol a csinos kis nyakadban, mielőtt feloldanád a téged fogva tartó fényvarázst!
– Hm, érdekes ajánlat...
– Elfogadod vagy sem?!
– Tudod mit? Inkább a harmadik utat választom – döntötte el Zoana, majd minden tudását bevetve koncentrált, és végül sikerült feloldania maga körül Elyaas fényketrecét. Igazi díva módjára sétált ki a lassan elhalványuló fényfoszlányok között, majd fúrta lenéző tekintetét a sárkányéba. – Na, ehhez mit szólsz? Alig egy percbe telt, míg rájöttem a nyitjára!
Elyaas pár pillanatra teljesen ledöbbent, de igyekezett a jelenleginél nem jobban kétségbe esni. Egy újonnan megidézett fénykardot szegezett a boszorkány torkának, aki morcosan kapta felé szúrós tekintetét.
– Segíts rajta! – követelte kitartóan.
– Ne tarts fel, sárkány! Vagy szeretnéd, ha máris csatlakoznál a kis barátodhoz?
– Széth-nek hívják!
– Ó, már emlékszem! Róla fecsegtél ma korábban, a nap-negyedben is...
Zoana megsemmisítette a fénykardot, és tett pár lépést az ellenkező irányba. de Elyaas azonnal mögötte termett, és újabb kardot szegezett neki.
– Kérlek! – fogta inkább könyörgőre a sárkány. – Neked csak egy laza varázslat, de neki az életet jelenti!
– Ha életveszélyben van, nem olyan laza az a varázslat!
– Zoana! Mentsd meg Széth-et vagy...
– Vagy? Megint fenyegetőzöl? Jobban tetszett, amikor szépen kértél!
– Kérlek!
– Jól van, csak fejezd már be! – sóhajtott fel a varázslónő egy unott szemforgatás kíséretében. – Megpróbálom, csak szállj már le rólam!
– Nekem a próbálkozás nem elég!
Zoana hangos morgással válaszolt, majd sebes léptekkel a földön fekvő mellett termett. Elyaas sietősen loholt a nyomában.
– Fontosabb dolgom is van, mint minden utamba kerülő félkegyelműt pátyolgatni! – szűrte a fogai között a boszorkány, ahogy Széth eszméletlen teste felé helyezte zölden felizzó kezeit.
– Ugyan mi? Egyiptom ellen szövetkezni? – kérdezte Elyaas gúnyosan, a nő felé hajolva. Viszont hamar megbánta szavait, attól tartva, hogy sértődöttségből Zoana talán mégis visszamondja a belőle olyan nehezen kicsikart ígéretet.
A varázslónő végül nem felelt, hanem kirántotta a férfi testéből a tőrt, majd elkezdte begyógyítani a heves vérzésnek induló sebet. A belső sérülések rendbe jöttek, a szúrás nyoma összehúzódott, ám Széth rengeteg vér veszített, ami gyenge aurájában is megmutatkozott. Zoana már épp készült volna némi, csupán minimális mennyiségű energiát átadni a sérültnek, amikor közelgő léptek zaja ütötte meg a fülét. Azok jelenleg a csarnok felé robogtak. A nő úgy pattant fel, mint akinek alágyújtottak, s vetett futó pillantást a sárkányfira.
– Bocsi, de mennem kell! Innentől old meg magad! – hányta oda búcsúzóul, s mielőtt újabb ketrec ejthette volna rabul, egy térugrással máris elhagyta a helyszínt. Elyaas méltatlankodva nézett utána, majd megszorította sakálja kezét. Széth még mindig eszméletlen volt, és igen gyenge. A sárkány aggódó, ám elszánt tekintettel várta az érkezőket.
Sziasztok!
A következő rész kedden érkezik. Ezután mindig igyekszem írni, mikorra várható a következő, hogy ha esetleg nagyobb kimaradás lenne a vizsgáim miatt, tudjátok, mire számítsatok.
A kommenteket és a csillagokat minden fejezetnél nagyon értékelem! Köszönöm, hogy általuk inspiráltok! ;)