„Nem vagyunk barbárok, nem gyilkolunk nemre vagy korra való tekintet nélkül!"
„Kölcsön karmolás visszajár."
„Senkit sem hagyunk hátra!"
„A büszkeséged ne álljon a küldetés útjába!"
„Nem várhatunk ölbe tett kézzel a sorsunkra!"
„A hercegnői rang nem pont azzal jár, hogy mindig van egy érdekelt hős lovag, aki megmenti a bajba jutott lánykát?"
Mahado és szűk kétszáz főt számláló serege egy nagyobb szikla mellett gyűltek össze, ahonnan már jól rá lehetett látni felettük a sziklafalon a barlangrendszer bejáratát jelentő ovális lyukra. Mivel ezt, a Vörös-tó csarnokához vezető a járatot használták az éjelfek legritkábban, ezért úgy döntöttek, mindhárom behatoló csapat innen szivárog be, s odabent válnak majd szét útjaik. A tábornok maga mellé intette vezéreit, az aranysárkányokat, a kint maradó csoportok kijelölt vezetőit, s mindenki mást, akik a hegység belsejébe készültek, ők pedig engedelmesen gyűltek köré. A barlangba belépő csapatok egyébként nem lettek népesebbek nyolc főnél, ami a lopakodás szempontjából volt elengedhetetlen.
– A felosztást már ismeritek. Nia, Tamir, Davu és Nala! – szólította fel őket, s ezzel egyetemben a velük álló Chikelut, harcos férfit és nőt, és kreol bőrű varázslónőt, Szatiah-t is végigmustrálta.
– Megkeressük a fegyvertárat! – fogott bele Nia küldetésük részletezésébe. – Hatástalanítjuk az őröket, és lehetőség szerint a fegyvereket!
A tábornok bólintott, majd a következő csoportra pillantott.
– Oziré, Mosi, Desta és Imina! – nevezte meg őket, s egyben végignézett a hozzájuk csatlakozó két sakálvérű férfin, egyikük a Széth által megnevezett Hatanub volt, egy oroszlánvérű nőn és egy harcos férfin.
– Megkeressük a központi vezérlő szobát, ahol az éjelfek a fegyvereik feltöltéséhez szükséges töltőegységet tartják – jelentette ki Oziré. – Megsemmisítjük a technológiájuk központját, hogy előnyüket szegjük!
Mahado bólintott, majd végignézett saját csapatán. Elyaas, Széth, Imani, egy nő és egy férfi leopárdvérű, egy harcos és egy boszorkány szorosan körülötte álltak.
– Mi pedig eljutunk a Pincébe és kiszabadítjuk a túszokat! Ha ez megvolt, jómagam és Tale – nézett a sötét hajú, kreol bőrű boszorkányra –, térugrással kihozzuk őket ide, majd kettéosztódva a két másik csapat után megyünk, hogy szükség esetén a segítségükre legyünk.
Az népes csoport minden tagja kötelességtudóan bólintott.
– Végezetül pedig! Imina, Horeth, a négy másik aranysárkány és a sereg többi része idekint marad. A szűkös, sötét járatokban még nagyobb hátrányba kerülünk, ám ha az éjelfek felfedeznek, igyekszünk a nyílt térre kicsalni őket. Ebben az esetben kerül sor az igazi összecsapásra, és mindannyiótoktól elvárom, hogy készen álljatok rá!
– Igenis!
– Igenis, tábornok!
A rendtagok zúgolódni kezdtek, ám mielőtt a kijelölt csoportvezetők visszatértek volna osztagukhoz, a Nia és az Oziré által vezetett csapatok pedig már el is indultak volna a hegyoldal felé, Mahado feltartott kezével intette türelemre őket.
– Még valami! – szólalt fel a tábornok. – Nők, idősek, gyerekek!
– Mi van velük? – kérdezte Nia.
– Időseket és nőket csak akkor támadjátok, ha ők támadást kezdeményeznek! – kötötte ki a tábornok. – Gyerekekre pedig egyáltalán ne támadjatok! Ha egy gyerek ostoba annyira, hogy rátok támadjon, kizárólag védekezzetek!
– És ha annál a gyereknél halálos fegyver van?! – kérdezte Tamir, de akkor mellé libbenve Imina vállba vágta.
– Csak nem attól tartasz, legyőz téged egy gyerek? – gúnyolódott a sólyomnő.
– Akkor, mint mondtam, védekezz! – erősítette meg Mahado. – Az éjelfek lehet, hogy kivétel nélkül elpusztítanának minket, de mi nem vagyunk olyan kegyetlenek, mint ők! Nem vagyunk barbárok, nem gyilkolunk nemre vagy korra való tekintet nélkül! Világos voltam? Egyet értetek ezzel?
– Egyet értek – ragadta magához a szót Nia. – Sőt kifejezetten díjazom, hogy nem arra kért, egyáltalán ne ártsunk nőknek, hanem hogy kölcsön karmolás visszajár alapon tegyük! A nők néha még veszélyesebbek a férfiaknál!
– Na, látod, ebben tökéletesen igazad van – somolygott Imina. – Én is egyet értek.
– Egyet értek, főként a gyerekeket illetően – bólintott Oziré. – Kölyköket senki sem bánt, olyan kétségbeesettek nem lehetünk!
– Úgy van! – bólintott Horeth.
– Egyet értünk – bólintott Széth és Elyaas egyszerre.
– Én is – biccentett Desta. Őt követően mindenki más is elfogadóan bólintott vagy biccentett.
– És a legfontosabb – jelentette ki a tábornok. – Senkit sem hagyunk hátra!
– Úgy ám! – csatlakozott Széth.
– A falka összetart! – jelentette ki Mosi mély meggyőződéssel.
– Együtt jöttünk, együtt távozunk! – közölte Nia rendíthetetlenül.
– Helyes! – felelte Mahado. – Most, hogy az alapszabályokat sikerült lefektetnünk, induljunk!
Imina, Horeth és a kijelölt csoportvezetők csapatai lassan elszállingóztak és a lehető legnagyobb csendben szétszóródtak a déli bejárat fél mérföldes körzetében.
Mahado, Nia és Oziré csoportja óvatosan kapaszkodott fel a lágy holdfényben úszó meredek sziklafal oldalába vájt keskeny ösvényen. Néhol rendesen mászniuk kellett gyaloglás helyett, amikor egy nagyobb szikla került az útjukba, ám tíz perc múlva már mind a bejáratnál sorakoztak. Mahado szája elé helyezett kezével jelezte, hogy maradjanak csendben.
A három nyolcfős csoport a bejárathoz lopakodott. Mivel odabentre még a holdvilág sem ért el, és nem szerették volna fáklyák vagy fénygömbök fényével felhívni magukra a figyelmet, így Nia, Nala, Imani, Desta és a többi macska- és sakálvérű vezette a többieket. Ők megjelenő sárga macskaszemeikkel, illetve borostyán színű sakálszemeikkel kitűnően láttak és tájékozódtak a sötétben is. Szorosan a barlang fal mellett haladtak, Széth még meg is ragadta a mögötte lépkedő Elyaas kezét. A sárkányfi olyan örömmel fogadta ezt, hogy Mahado még a közéjük ereszkedő sötétségen keresztül is felfedezni vélte az arcán szétterülő széles vigyort.
A szűkösebb alagút végéhez érve váratlan akadályba botlottak, a járat csarnokba vezető része ugyanis beomlott. Mahado, Oziré és Davu végül három fénygömböt megidézve világították meg a járatot.
– Miféle téves utakra vezettetek minket?! – mordult Mosi Odinára, Nalára és Imanira.
– Átvertetek? – förmedt Oziré a volt árulókra. Mérgüket Tamir is osztotta.
Széth szabad kezét védelmezően emelte a sakállány elé, Nia pedig kissé Nala elé húzódott. Odina ellenben teljesen védtelenül nézett farkasszemet a dühös férfiakkal.
– Mikor legutóbb jártunk itt, ez a járat még szabad volt – közölte Nala hidegen.
– Mindig erre közlekedtünk – erősítette meg Imani. Odina ellenben makacsul hallgatott.
– Neked nincs hozzáfűznivalód? – sandított rá az altábornok, ám a lány csak durcásan elfordította a fejét.
– Elég már! – csitította a kedélyeket Mahado. – Megeshet, hogy a járat nem sokkal ezelőtt omlott be.
– És az is sejthető, miért – jegyezte meg Nia, aki már az utat eltorlaszoló kövek között szaglászott. Széth, Mosi és a többi alakváltó csatlakoztak. – Ekene és Khari illata szivárog a másik oldalról – magyarázta a leopárdnő. – Talán megpróbáltak elszökni, és Imari, vagy egy másik mágus így akadályozta meg benne őket
– Várjunk! – döbbent meg Mahado, s gyomrát kellemetlen érzés szorította össze. – Ugye nem arra célzol, hogy betemette őket a leomló plafon, és itt fekszenek valahol a kövek alatt... holtan...
– Khari, az az ostoba – dünnyögte Nala egész halkan, s magát is meglepte, mennyi szomorúság vegyült hangjába.
– Nem, nyugi van! – legyintett Széth, aki kis időre eleresztette sárkányát, s tovább szimatolt. – Gyenge az illat, éppen csak érezni, és egyáltalán nem hullaszag! Csak jártak erre, de már nincsenek itt!
– Néith-nek hála! – sóhajtott a tábornok, s Niával megkönnyebbülten összenéztek.
– Ja, durva lett volna rögtön halottakba botlani – jegyezte meg Imani, s Hatanubbal egyetértően összepillantottak.
– Javaslom, hordjuk el végre a köveket! – mondta Davu. – Ha a túszok életben is vannak, életveszélyben lehetnek! Mindannyiunkat sürget az idő!
– Igaz – bólintott Mahado. Ő, Tale, az altábornok, Odina, Davu, és az utóbbi csapatában lévő varázslónő előre léptek.
Mahado kezeit zöld, a többiekét arany aura vonta be, s erejükkel pillanatok alatt elmozgatták a számtalan követ és sziklát a járat közepéből a széleire. Középen szűk, kétembernyi ösvény vált járhatóvá, amit aztán Nia és Mosi vezetésével átfurakodtak, s percek múltán kilyukadtak egy nagyobb csarnokban. Odabent pár vöröses lángú fáklya égett, fényük piros hullámzáskánt vetült a cseppkőkkel csipkézett mennyezetre a terem egyik oldalán fekvő, piros vizű tó fodrozódó felszínéről visszaverődve.
– A Vörös-tó csarnoka, legtöbbször mi, akik a kékekhez csatlakoztunk, itt gyülekeztünk – magyarázta Nala.
– Ne igyatok a vízből! – figyelmeztette őket Imani, mivel a kíváncsi Hatanub máris a tó partjához szökellt. – Mérgező!
– Hatanub! – szisszent emberére Széth. – Ne most játszd a kölyöksakált!
A férfi kelletlenül visszabotorkált a csoporthoz.
– Mérgező, vagy éget is? – kérdezett rá Mahado, a piros víztükröt figyelve.
– Ha túl sokáig tartod benne a kezed, elkezdi leoldani a bőrödet – felelte Odina hidegen.
– Egyedül Khari volt olyan lüke, hogy kíváncsiságból belelógatta pár lábujját – magyarázta Nala fejcsóválva. – Máig tiszta heg az összes!
– Az anekdotákat hagyjuk későbbre! – morgolódott Oziré.
– Induljunk tovább – bólintott Mahado.
A csarnokban és azon túl narancsosan derengő félhomály uralkodott a falakra helyezett fáklyáknak hála. Perceken belül eljutottak egy elágazáshoz, ahonnan vörös lángok helyett már lilán, kéken és türkizen égő lángok világították meg a járatokat. Davu előszedte a nála lévő térképet, s Mahadóval, Niával és Ozirével megegyeztek abban, hogy ez az a pont, ahol mindhárom csapat másik irányba megy tovább.
– Színes tűz! – csodálkozott rá Széth. – Ezek a kékek nagy seggfejek, de meg kell hagyni, stílusuk, az van!
– Biz ám! – bólogatott Imani. – Ha nem lett volna folyton bűntudatom az árulás miatt, egész bulisnak találtam volna ezeket a fényeket.
– Nektek meg mi a fene bajotok van?! – förmedt rájuk Mosi. – Kit az istennőt érdekel, hogy milyen színű a láng a falon?!
– Pedig egész lenyűgöző – jegyezte meg Tale, ám Mahado mély sóhajjal és fejcsóválással jutalmazta érte.
– Nekem is tetszik – vont vállat Chikelu, de őt Nia erélyesen vállba vágta. – Au!
Mosi elvigyorodott unokabátyja grimaszán.
– Fejezzétek be és koncentráljatok! – kérte tőlük a tábornok. Ez az a pont, ahol szétválnak útjaink! Mi a bal oldali járaton megyünk, Nia és Tamir csapata a középsőn, Oziré, ti a jobb oldalin. Minden csapatnál van térkép, ha elakadnátok, vegyétek elő! És ne feledjétek! Senkit nem hagyunk hátra! Vigyázzatok egymásra!
– Igen – bólintottak a rendtagok egyetértően.
Nia, Nala, Chikelu és Davu máris elindultak a középső alagút felé, Tamir, két harcosa és a varázslónő pedig követték őket. A fegyvertár felé igyekvő csapat lassan elveszett a lilás-türkizesen derengő félhomályban.
Oziré és Mosi elindultak jobb felé, nyomukban egy oroszlánnő és egy harcos. Desta és Hatanub gyors pillantásokkal búcsúztak Széth-től és Imanitól, majd a nyomukba szegődtek. Az eddig összefont karokkal ácsorgó Odina is indult volna kelletlenül utánuk, amikor egy langyos tenyér nehezedett a vállára, s megpillantotta a mellé lépő tábornokot.
– Mi az?
– Vigyázz magadra! – fúrta tekintetét mélyen az övébe a tábornok, majd a jobb oldali járatban haladók felé terelte.
– Hmm! – morgott válaszul a boszorkány, s kényszeredetten követte csapatát.
*
– Na, nyolcasban maradtunk! – szólta el magát játékosan Elyaas, és kedvesen megcsapkodta Széth vállát. Tale megforgatta szemeit a jeleneten, a két leopárdvérű és a harcos pedig inkább nem szóltak semmit.
– Miért is hoztuk ezt a sárkányt magunkkal? – fordult Imani Széth-hez. – Csak azért, mert kedveled?
– Elyaas jól harcol és lopakodik – magyarázta a sakálvezér. – Igaz, tábornok?
– Igaz – bólintott Mahado, majd komoly hangon folytatta. – Épp ezért elvárom, hogy lopakodásról és ne lopott csókokról legyen szó! Több komolyságot!
– Olyan szörnyű ez az egész helyzet – nyafogott Elyaas színpadiasan. – Hogy máshogy tehetnénk elviselhetőbbé, mint szerelemmel?
– Ha nem fejezed be, nyakon csaplak! – figyelmeztette a tábornok szigorúan, majd elindult, s a bal oldali járat felé vezette a csoportot. A boszorkány Tale, a két leopárdvérű, és a harcos követték, majd sebesen Imani is a nyomába szegődött.
– Gyertek már, szerelmes íbiszek! – vetette hátra Imani a sárkánynak és vezérének.
– Milyen tiszteletlen veled az embered – jegyezte meg Elyaas, s kézen fogva vezette csoportjuk után Széth-et.
– Nos... szar éve lehetett itt a kékekkel, szóval elnézem neki – vont vállat Széth.
– Csend legyen ott hátul! – sziszegte feléjük Mahado. Az egész csapat megtorpant, ahogy a tábornok hátra kapta a fejét. – Szeretnétek, ha már most lebuknánk?
– Én lebuknék, ha értitek, mire gondolok! – vigyorgott Elyaas pimaszul, miközben feltűnően Széth csípőmagasságába pillantott, majd újra a többiekre. Mahadót zöld aura vonta be, s hirtelen eltűnt, majd a sárkány egy erélyes taslit érzett nyakbőrén csapódni, amint közvetlenül mellette jelent meg.
– Már bánom, hogy magammal hoztalak! – szűrte a fogai között a tábornok, majd megragadta a sárkány hegyes fülét, s annál fogva rángatta magával a sor elejére, Elyaas minden jajgatását és nyögdécselését figyelmen kívül hagyva.
– Sakálfüüül... – fújta fájdalmasan a sárkány. Széth aggodalmasan követte volna, ám ekkor a tábornok szikrázó tekintetével találkozott össze.
– A sakálfül és Imani hátulról fedeznek! – döntötte el Mahado. Imani engedelmesen bólintott, a jelentőségteljesen oldalba bökte felettesét.
– Rendben – sóhajtott Széth elfogadóan.
Mahado ekkor már a sor legelejére vonszolta Elyaast, s végre hajlandó volt elereszteni őt, így a sárkány sajgó füléhez kapott. A mágus szigorúan fúrta zöld tekintetét a dacos, sárga hüllőszemekbe.
– Ha belegondolok, hogy egyszer még én voltam a te tanítványod, Elyaas! – ingatta a fejét idegesen. – Úgy viselkedsz, mint egy serdülő sárkánykölyök!
– Nos, mivel te már nem vagy, kölyök, Mahi, így gondoltam, kicsit elengedhetem magam! Elég szigorú vagy te mindkettőnk számára – nevette Elyaas könnyedén.
– Jaj, te, ostoba sárkány! – morogta a mágus. Újra elindult, s intett a többieknek, hogy kövessék. Tale, a leopárdok és a harcos fáradt sóhajjal tettek eleget kérésének, Széth és Imani pedig váll rántva csatlakoztak.
– A mágus és a sárkány, mint a régi szép időkben! Na, gyerünk! – húzta ki magát Elyaas, miközben immár délcegen lépkedett az ellenben óvatos léptekkel lopakodó tábornok mellett. – Mentsük meg méltóságos és karmolós kis oroszlánfelséget! – Közben pár követ is sikeresen odébb rúgott véletlenül, amik hangosan súrlódva gurultak tova.
– Vigyázz, hová lépsz! – förmedt rá Mahado, s karját megragadva behúzta maga mögé. – Így rögtön észrevesznek!
– Óóó, hogy te mennyire vigyázol rám! – búgta Elyaas érzelmesen. – Most is és korábban is...
– Hallgass végre! – torkollta le a tábornok, ám az ő arcán is halvány mosoly jelent meg. Bármennyire idegesítő is volt néha, Elyaas akkor is az ő sárkányos barátja marad, történjen bármi.
*
Nia és csapata óvatosan lopakodva haladtak a kacskaringós járatok szélére húzódva, a leopárdnő, Nala és Chikelu sárga macskaszemeikkel kémlelték a folyosó lilás-türkizes félhomályát. Davu és Szatiah varázslónő kezeiket varázslatra készen haladtak szorosan mögöttük, Tamir és két harcosa, a kreol bőrű nő és a sötét bőrű férfi felszegett aranyszín kardokkal fedezték őket hátulról. Egy elágazásnál gyorsan előkapták a térképet, majd leellenőrizve az útvonalat összebólintva indultak tovább. Hosszú percekig meneteltek, miközben néha kék emberek jöttek velük szembe. Olyankor behúzódtak az alagút egy árnyékosabb részébe, vagy egy szélesebb cseppkőoszlop mögé.
– Szerintem rossz helyen kanyarodtunk be – mondta Nala, amikor újabb járatra fordultak rá.
– Te szolgáltad őket, miért nem ismered jobban az utat?! – dörrent rá Tamir.
– Épp most mondta, hogy nem jó irányba megyünk! – mutatott rá Nia.
– Nézzük meg a térképet! – javasolta Davu, s már szedte is elő a hátára erősített henger alakú bőrtokból a papirusz darabot. Szatiah egy kisebb fénygömböt idézett meg, ezzel megvilágítva a tervrajzot, míg a csapat tagjai köré gyűltek.
– Látjátok! – mutatott a papirusz egy részletére Nala. – Ez az terem, amit nemrég elhagytunk, majd jöttünk ezen a járaton – bökött egy újabb pontra –, és itt kellett volna balra fordulnunk, hogy ezen az útvonalon – vezette tovább az ujját labirintusszerűen –, eljussunk a fegyvertárhoz.
– Egyszerű! Akkor menjünk vissza a teremig, és forduljunk a helyes irányba! – mondta Chikelu. Tamir kivételével Niára néztek megerősítést várva.
– Ahogy a kandúr szólt! – A leopárdnő határozottan elindult arra, amerről jöttek, és a többiek követték.
– Miért viselkedik mindenki úgy, mintha te lennél egyedül a vezér, Nia? – kérdezte Tamir méltatlankodva. – Mindketten vezérnek számítunk.
– Ez nem szokványos felosztás és nem szokványos küldetés.
– Ettől függetlenül...
– Döntsön a többség! – javasolta Nia, s egy pillanatra hátrafordult a csoporthoz. – Szerintetek ki a vezér? – kérdezte, macskaszemeiben ravasz fény villant.
– Te! – vágta rá rögtön Chikelu.
– A kandúrod nem ér! – rázta a fejét Tamir.
– Nia – válaszolta Nala.
– Meritpahet – csatlakozott Szatiah.
– Az egyszerűség kedvéért, Meritpahet – mondta Davu. Tamir a harcos férfira és nőre nézett, akik megütközve pillantottak össze. Bár szavazatuk nem változtatott volna sokat az álláson, így végül nem kényszerítették magukat döntésre. Nyilvánvalóvá vált, hogy hatból négyen Niára szavaztak. Tamir bosszúsan szívta be a levegőt.
– Ez egyszeri alkalom – csitította a férfit Nia. – A büszkeséged ne álljon a küldetés útjába! – mondta határozottan, majd kezével intett a csapatnak, hogy induljanak tovább.
Visszajutottak a teremhez, ahol a másik járatot kellett volna választaniuk, ám odabent néhány ezüsthajú katona állomásozott. Behúzódtak az alagútba, s ott várták meg, míg pár perc múlva átmasíroznak a terem távolabbi felébe.
– Na, akkor melyik járatot célozzuk meg? – kérdezte Chikelu, ahogy széles barlangcsarnokból nyíló számos másik alagútbejáratot szemlélte.
– Nos, hát... – Nala óvatosan kidugta a fejét és gyorsan körbenézett. Valami nem stimmelt, így újra megtette, majd még egyszer. Macskaszemeiben aggodalom csillant, ahogy visszahúzódott a fal mellé.
– Mi ez a rémült macskatekintet? – kérdezte Davu.
– Nala! Valami baj van? – lépett hozzá Nia.
– A térképet! – kérte a lány, s hamarosan mind újra a tervrajzot bújták. Nala rámutatott a teremre, amire korábban is. – Az mondtam, ez az a terem, ahol rossz helyen fordulhattunk be. Azonban... ez a terem a tervrajzon... nem az a terem! – bökött most kifelé. – Ezt a csarnokot most látom először!
– Mi a francot akar ez jelenteni?! – hördült fel Tamir, ám Nia felvillanó szemei csendre intették.
– Már sokkal korábban letérhettünk a helyes útról – vette fel Nala. – De nem értem... pedig pontosan követtük a térképet...
– A járatok és a termek, mint egy útvesztő, könnyen összekeverhetőek – magyarázta Davu. – Ezért is rajzoltam egy felfelé mutató nyilat a térkép tetejére, hogy jelezzem, merre van a fel és...
– Úgy érted, egy balra mutató nyilat? – kérdezte Szatiah, aki a mágus ujjai alatt felfedezte a lap széle felé mutató kis háromszöget a térképen.
Davu homlokát ráncolva bámult maga elé, majd egy negyeddel elforgatta a térképet, úgy, hogy a nyíl kerüljön felülre.
– Azt hiszem, ez az én hibám – közölte a mágus. – Már az első alkalommal, amikor elővettük, is rossz irányba tarthattam.
– Épp csak futó pillantást vetettem rá, és az emlékezetemmel pótoltam ki – vallotta be Nala. – De más termet gondoltam annak, ami, és valószínűleg legutóbb is...
– Ne szépítsd! – szólt rá Nia. – Egy szóval, eltévedtünk! Keressük meg, hogy hol vagyunk, és találunk új útvonalat!
– Igen, csak... rajtam kívül senki nem járt még itt, és ezt a csarnokot nem ismerem, nem tudom, melyik lehet az.
– Induljunk ki abból, hogy merre tévedhettünk el a legelején – vetette fel Davu, s újból mind a térképet nézték. A mágus rámutatott a Vörös-tó csarnokára. – Szóval itt még a másik két csapattal együtt voltunk... Itt váltunk szét – bökött a hármas elágazásra. – Utána ezeken a járatokon át jöttünk, elfordultunk balra, jobbra, majd középen és jobbra... érintettük ezt a termet... újból balra és jobbra, majd egyenesen, és... – Mind nagyot néztek, ahogy látták, hogy Davu ujja a semmibe mutat. – Az utolsó terem után egyikőtök sem ismerte a helyet, így a térkép ezen része a szellemzónába tartozik.
– Szellemzóna? – szaladt magasra Tamir szemöldöke.
– Azok a járatok és termek, amelyek elhelyezkedését nem tudjuk biztosra – felelte Nia. – Ezek szerint csak egy megoldás van! Visszakövetjük a nyomunkat egy olyan helyig, ami már szerepel a térképen, és onnan megnézzük, hogy juthatunk el a fegyvertárig!
– Rendben – bólintottak a többiek, majd mind kilestek a szomszédos terembe. A látottak azonban újabb akadályokat állítottak eléjük, ugyanis mostanra egy egész éjelf osztag gyűlt a terembe, és pont az előtt a járat előtt gyűltek össze, ahonnét ők előzőleg jöttek.
– Megvárjuk, még eloszolnak, vagy bevállaljuk az összecsapást? – kérdezte Kelu.
– Végső soron, ki kell majd csalnunk a katonákat a hegyből, hogy odakint előnyösebb helyzetből támadhassunk rájuk – mondta Nia. – De hátrányos lenne már most felhívni magunkra a figyelmet. Már így is túlerőben vannak – nézett végig a nagyjából egy tucat katonán –, ha erősítést hívnak, mi válnánk üldözöttekké. Úgy még nehezebben találnánk meg a fegyverraktárt.
– Szóval lopakodunk – szűrte le a lényeget Kelu.
– Lopakodunk – erősítette meg Tamir. – De mindenképp más útvonalat kell találnunk, mert úgy tűnik, egy ideig nem szándékoznak onnan eltűnni! – A katonák közül ugyanis páran sötét üveget vettek elő, nagyot kortyoltak annak tartalmából, majd továbbadták. Leereszkedtek a terem szélén a fal tövébe, miközben a rejtélyes ital kézről kézre járt közöttük, ahogy az üveget újra és újra meghúzták.
– Ezeknek is ilyenkor kell italoznia?! – bosszankodott Kelu.
– Menjünk! – határozta el Nia, s a terem helyett egy szomszédos járatra fordult rá, amerre még nem jártak. – Valahogy odatalálunk!
A csapat bizonytalanul bólintott, és követték a vezért.
*
Feszült csend ereszkedett a raktárrá kialakított, polcokkal sűrűn pakolt barlangteremben. Sitara a boszorkány újabb látogatása óta már többször is próbálta kiolvasztani az ajtót a keretből, de amint a legkisebb hőhullám érte a fémet, megjelent a kijárat köré emelt zöld erőtér, és eltérítette azokat. Zoana már a kezdetektől számításba vette a hercegnő képességét, és gondoskodott róla, hogy se a harcosok és alakváltó természetfeletti erejével, se bármiféle hővel és tűzzel ne lehessen az ajtót kitörni. Talán egyedül a kékek technológiája vehette volna fel védőpajzsával a verseny, avagy egy megfelelően képzett mágus varázsereje, ám jelenleg mindkettőnek híján voltak.
A véletlenek folyamán összeverődött csapat tagjai így a polcok előtti szabad téren, szabálytalan körben ütött-kopott paplanokat hánytak a földre, és azokon foglaltak helyet. Horu és Horel térdüket átkarolva ültek szinte guggolásban. Khari és Jahi karjukra támaszkodva heverésztek. Ekon egyre közelebb húzódott a térdein ülő hercegnőhöz, már szinte az ő háta mögött támasztotta meg magát karjával. Ekene egyenes háttal, szabályos törökülésben fürkészte társait. Mind a heten már a sokadik, unott sóhajtást hallatták, miközben Anu és Zara a sarokba húzódva udvaroltak egymásnak.
– A fenébe is már! – mordult fel Khari. – Órák óta itt poshadunk!
– Órák? Napoknak tűnik! – panaszkodott Horu.
– Dekádoknak – ellenkezett Horel.
– Ne nyafogjatok már, az idegeimre megy! – csattant fel Sitara. – Szerintetek én nem szeretnék már végre kijutni innen?! Ezernyi dolog van, amit szívesebben csinálnék, mint hogy itt kuporogjak a sorsomra várva!
– Inkább elébe mennél a sorsnak? – vonta fel a szemöldökét Jahi. – Szerintem inkább húzzuk meg magunkat, ahogy Zoana javasolta!
– Hm...
– Mit csinálnál szívesebben? – fordult azonban Ekon a hercegnőhöz, arcán kaján vigyor virított.
– Hát... éhes még nem vagyok, szóval legelőször megfürödnék! Tök piszkos vagyok, ez még nekem is sok! – A „fürdés" szó hallatán Khari, Horu és Horel elkuncogták magukat. – Szemét, szemérmetlen kandúrfélék! – pirított rájuk Sitara. – Most miattatok még a fürdéstől is elment a kedvem!
– Éretlenek – értette egyet Ekene. – Azonban – fordult mos a hercegnőhöz –, a tisztálkodásnál fontosabb lenne értesíteni a Rendet!
– Az lett volna a második dolgom! – bizonygatta Tara. – Viszont... nem hinném, hogy egyikből is lenne bármi.
– Itt fogunk megőszülni – siránkozott Horu.
– Haha – nevetet fel hirtelen Horel. – Olyan mókásan nézünk majd ki, mint Horumesz bácsi!
– Az jó lenne – bólintott az öccse. – Elég lenne belenézni a tükörbe, és máris lenne min röhögni!
Sitara jót nevetett a dolgon, ő ugyanis közelről ismerte Horumeszt, nővére és előtte édesanyja tanácsosát.
– Ezek szerint Horumesz a rokonotok? – kérdezte végül.
– Igen – bólintott Horel. – Apánk, Horeth nagybátyja. ...Vagyis, a volt apánké... – A sólyomfiúk újból elszontyolodtak.
– Sajnálom – mondta részvéttel Sitara.
– Elegem van ebből a siránkozásból é a komolytalankodásból! – mondta Ekene, majd indulatosan felpattant a földről és az ajtóhoz sétált. Azon nem volt kulcslyuk, és szinte teljesen pontosan illeszkedett a keretbe. A nő körbeszaglászta és méregette, de egy kisebb rést vagy hibát sem talált rajta.
– Mire készülsz? – érdeklődte Ekon kissé aggodalmasan. – Nem juthatunk ki azon az ajtón!
– Ti lehet, hogy vakbuzgón engedelmeskedtek a boszorkány parancsának, de én nem fogok! – Végigvezette a csapaton komoly tekintetét, ami végül Jahin állapodott meg. – A hercegnőnek igaza van, nem várhatunk ölbe tett kézzel a sorsunkra!
Ekene előhozta oroszlánerejét, szemei arany macskaszemekké váltak, ahogy hatalmasat csapott az ajtóra. Majd még egyet, és még egyet, s addig folytatta a hangos dörömbölést, míg bátyja végül rá nem ordított.
– Fejezd már be! – Ekon kissé távolabb húzódott a hercegnőtől, s jelentőségteljesen fúrta macskatekintetét húgáéba. – Széthasad a fülem! Ráadásul csak magadnak ártasz! Ez a fekete fémötvözet sokkal erősebb, mint a hagyományos bronza, legalább annyira, mint a Rend aranyszínű ötvözete! A macskaerőddel sem tudsz kárt tenni benne! – Ekene dacos morgást hallatott, majd kétszeres erővel folytatta az ajtó döngetését. – EKENE!
– Nem, szerintem nem kitörni akarja – intett Jahi a kereskedőnek. – Hanem felhívni magunkra a figyelmet!
– De ez őrültség! – kiáltott Khari. – Ekene, ha meghallják az elfek...
– Ha meghallják, ránk törik az ajtót! – ismerte fel Jahi.
– Megölnek minket! – aggodalmaskodott Ekon. – Ekene, hagyd abba!
– Ha betörik az ajtót, akkor kijutunk! – ellenkezett az oroszlánnő, kicsit megpihenve. – Kijutunk, és harcolunk! Kiverekedjük innen magunkat, ahogy eredetileg is terveztük!
– És ha belehalunk? – kérdezte Horu bizonytalanul.
– Már az előbb is Zoana mentett meg minket – helyeselt Horel.
– Gyáva fiókák! Gyáva kandúrok! – szólta el magát Sitara, s Ekene példájára ő is felpattant a földről. Az ajtóhoz sétált, és ott csípőre vágott kézzel nézett vissza méltatóan az öt hímre. – Ekenének igaza van! Zoana segített, de a saját markára is játszott! Én pedig egy perccel sem tervezek tovább itt várni valamiféle hős megmentőre!
Ekon állt fel először, s viszonozta a lány méltató tekintetét.
– Ugyan, tűzcica! A hercegnői rang nem pont azzal jár, hogy mindig van egy érdekelt hős lovag, aki megmenti a bajba jutott lánykát? Hm, mint ahogy a mostani tábornok is megmentette anno a nővéredet a volt tábornok ámokfutásától? – kérdezte a kereskedő gunyorosan.
– Igen, utána azon pletykálkodott az egész város – vont vállat Tara. – De számomra már nem maradt tábornok vagy lovag, szóval ez van!
– Én lehetnék a lovagod? Ahelyett, hogy kihívod a kékek haragját, inkább melegen tartalak idebent! – ajánlotta ravasz mosollyal.
Tara válaszul csak szikrázó pillantásokat küldött felé, majd elkezdte ütni az ajtót. Ekene odalépett, tarkón csapta bátyját az illetlen ajánlatért, majd csatlakozott a hercegnőhöz.
– Ha lovagias akarsz lenni, kéjenckém – vette oda a kereskedőnek Tara, miközben ököllel és tenyérrel felváltva verte a fémet –, akkor ebben segíts!
Ekon megforgatta a szemeit, majd végül kapott az alkalmon, hogy így egész közel húzódhat a lányhoz, s szorosan mögé lépve ő is becsatlakozott. Horu és Horel összenéztek, majd úgy vélték, nem szeretnének kimaradni, így ők ketten is felálltak, és az ajtó még szabad felületeit célozták meg. Végül Jahi és Khari is összepillantottak és mély sóhaj kíséretében tápászkodtak fel, majd valamivel elszántabb arckifejezéssel fúrtak maguknak helyet, s csatlakoztak ők is a fém döngetéséhez. Végül mindannyian üvöltözni kezdtek mindenféle segélykiáltást és figyelemfelkeltő szavakat, ami csak eszükbe jutott. Szünet nélkül zörögtek és ordítoztak, hátha végre meghallja őket valaki, és akkor kijuthatnak onnan.