„Az aauriai népek csak egy jó indokra várnak, hogy leigázhassanak minket!"
„Elég egy cseppnyi hatalom is, hogy az emberek gyilkos szándékkal egymás torkának essenek!"
„A barátok nem hazudnak egymásnak!"
„Milyen barát az, aki szeretné a másikat kínok között látni?!"
Mahado lova nyergéből felnézett az előttük magasodó Nepthüsz-gerincre, aminek sziklái immár az ezüst holdkorongig értek. Errefelé a fák is kicsit sűrűbben fordultak elő, akáciák, olajfák, jajobafák és pálmák nőttek pár méterre egymástól.
– Itt megállunk! – kiáltotta el magát, mialatt lassabb ütemre fogta lovát. Hamarosan mindenki visszavett a tempóból, majd lefékezett. A paták dobogásának visszhangja, s a felvert porfelhő azonban még hosszú pillanatokig kísérte őket. A fák ágain pihenő madarak és leskelődő denevérek riadtan szálltak tova. – Itt hagyjuk a lovakat! – adta ki az utasítást, mialatt lepattant a nyeregből, s leemelte a kantárt kancája nyakáról. Lovát ugyanahhoz a fához kötötte ki, ahogy Oziré is csomózta szürke lova kantárszárát.
– Ha lehet egy kérdésem – fordult az altábornok feletteséhez, hangját visszafogott ellenszenv mellet némi gyanakvás szőtte át.
– Csak egy – felelte Mahado kimérten. – De előbb nekem! Noferu... mondd, hogy nem bántál vele túl keményen!
– Semmi közöd hozzá, hogy bántam vele! De ha annyira tudni akarod, amikor hazaértem hosszú percekig szorítottam magamhoz. Megkérdezte, mi van velem. Akkor tovább szorítottam. Majd letoltam, amiért az engedélyem nélkül ismerkedett egy idegen férfivel, és azóta szobafogságban van!
– Nos, ez... elfogadható! De ha egy tanácsot megfogadsz, Oziré... Ne tartsd túl sokáig bezárva! Hidd el, nem teszel jót neki vele!
– Még meggondolom. De azt ne hidd, hogy megbocsátottam neked, Szekhemré! – morogta az altábornok. – Ha ennek vége, még számolunk!
– Ahogy óhajtod – ingatta a fejét Mahado.
– Tábornok! – szólt oda neki Nia. – Mire várunk?
– Induljunk! – fordult emberei felé Mahado, majd a sereget vezetve elindultak.
A közeli hegyvonulat felé kaptató rendtagok a lehető legnesztelenebbül lopakodtak a holdárnyékos szavannán. A mágusok még a fáklyák lángját is minimumra vették vissza, nehogy amiatt könnyebben kiszúrják őket az éjelfek. Az éj zenéje denevérek rikoltásaival, tücskök és kabócák ciripelésével kísérte őket a baljós félhomályban. Oziré gyorsan felzárkózott a sereg élén haladó Mahado mellé, hogy kérdését végre nekiszegezhesse. A tábornok mély sóhajjal fordult felé.
– A jogart miért nem hoztad magaddal? – vonta kérdőre felettesét Oziré. – Azt az idegen világokból származó, zöld ékkővel ellátott fegyvert, ami szintekkel megnöveli a varázserőt! – Mahado mély levegőt vett, amit Oziré azonnal félreértett. – Csak nem megfeledkeztél róla?! Térugorj vissza érte, most! Mi másnak vehetnénk nagyobb hasznát idegen világ népével szemben, mint egy idegen világból származó fegyvernek?
– Magad mondtad, Oziré, az ellen és a jogar is idegen világból származnak! Mi a biztosíték, hogy az éjelfek nem értenek jobban hozzá, mint mi? Mi a biztosíték, hogy nem fordítják ellenünk az erejét? Az jogarba foglalt myriai kristály bár megnöveli a varázslatok erejét, varázstalanok kezében is veszélyes fegyvernek számít! Egész városnegyedeket lehet vele a földdel egyenlővé tenni! Jobb helyen van elzárva, szigorú őrizetben, mint használatban! – tisztázta álláspontját Mahado.
– Hajlandó vagyok elfogadni a véleményed. De attól még megemlíthetted volna ezt a többieknek is, hadd legyen nekik is beleszólásuk!
– Okkal nem hoztam fel a megbeszéléseken a myriai jogart! Myria Aauriában van, amely naprendszer lakói ellen, mint kiderült, az éjelfek elég eredményesen léptek fel. Kevesen múlt, hogy legyőzzék az aauriaiakat, így feltételeztem, egy Aauriában készített fegyverrel könnyedén felvennék a versenyt! Ahogy azt is, hogy a jogar bevetéséről vitatkozni felesleges időpazarlás lenne!
– Érdekes – merengett Oziré, hangját merő gúny szőtte át. – Önkényesen döntöttél, ahogy korábban Zoanával kapcsolatban is...
– Sajnálom, ha így volt. Ám a jogar sorsával kapcsolatban mindenképp enyém lett volna az utolsó szó. Értelmetlen vitatkozást akadályoztam meg azzal, hogy nem hoztam fel a témát.
– Magyarázkodj csak, nem húzod ki magad! – morgolódott Oziré.
Időközben Elyaas és Széth is felzárkóztak a pároshoz, ők Mahado másik oldalán haladtak.
– Még pontosabban Myria Vanaheimban van, a vánok birodalmának egyik tartománya – pontosított Elyaas, korább párbeszédük egy szegmensét kedve szerint kiragadva. A sárkányfi már a lovak kikötése óta figyelemmel kísérte a két mágus beszélgetését. – Bocsika, de nem tudtalak nem kihallgatni titeket. Rád pedig, Oziré, még mindig haragszom! – küldött most morcos grimaszt az altábornok felé.
– Szerinted én megbocsátottam neked, sárkányok kéjenc szégyene?! – sziszegte Oziré a szőke felé.
– Na, elég legyen már! – csatlakozott be az Elyaas oldalán caplató Széth is a társalgásba. – Nem bántotta már eleget az én édes sárkányfarkamat?! Csakis azért nem ugrok önnek a csodás és éles sakálkarmaimmal most azonnal, mert Szekhemré tábornok kifejezetten megkért erre.
– Arra kértelek, Széth, hogy ne hozz elhamarkodott döntéseket, nem szó szerint ilyesmire... – csóválta a fejét Mahado –, de végül is...
– Mindegy, nem számít – legyintett idegesen Oziré. – A küldetés idejére hajlandó vagyok félretenni az ellentéteket, de csakis addig!
– Milyen nagylelkű! – gúnyolódott Elyaas.
– Elfogadjuk – felelt ellenben Mahado.
– Visszatérve a jogarra... – folytatta Oziré.
– Jaj, hagyja már ezt a jogar témát! – vonította Széth. – Kit érdekel egy vacak bot?!
– Azért nem olyan vacak az, sakálfül – világosította fel kedvesen szerelmét a sárkány. – Az egyik legnagyobb erejű fegyver, amit a vánok készítettek. Egy nagyon ritka, különleges energiákat tároló zöld kristály van a belsejében, amit egy Myriába becsapódott meteoritban találtak egykor.
– Meteorit? – kérdezte Széth.
– Égből hullott szikla vagy kő. Amíg odakint keringenek az űrben, mi meteoridnak nevezzük őket. Ha egy bolygó vonzásába esnek, és bejutnak a légkörbe, kisebb darabokra esnek szét és fényesen égve zuhannak a föld felé. Meteorok, amit ti hullócsillagnak neveztek. Amikor pedig földet érnek, akkor lesznek meteoritok.
– Ó, ilyet láttam már egyszer! – lelkesedett Széth. – Telihold volt, épp kint vadásztam a szavannán, és több csillag is lehullott az égből... ezek szerint nem is csillagok voltak. Pedig kívántam is...
– Mit kívántál, sakálfül?
– Hogy találjak igaz szerelemre!
– Jaj, de aranyos vagy! – sóhajtott Elyaas, majd megpuszilta. – Persze, vannak másfajta űrkövek is. Amelyik kicsi és csíkot húz, de ritkán érintkezik bolygóval, az az üstökös. De vannak hatalmas, holdakhoz hasonló méretű űrsziklák is, azok az aszteroidák...
– Milyen sokat tudsz, sárkányfarok!
– Visszatérhetnénk a témához! – akadékoskodott Oziré.
– Szóval a vánok megtalálták a kristályt, és fegyvert készítettek belőle. Ám a hatalma miatt az ázok, vánok és fényelfek összevesztek rajta. A helyzet addig fajult, hogy még egy naprendszeren belüli háború lehetősége is terítékre került. Ez pont akkoriban volt, amikor én is Midgardra, vagyis hozzátok költöztem.
– Ezt eddig sohasem mesélted! – jegyezte meg Mahado neheztelő hangon. – Csak hogy találtad valahol, és... – A tábornok a homlokára csapott. – Én bolond! És el is hittem, hogy csak úgy ráakadtál egy ilyen erejű fegyverre, és elhoztad hozzánk, mert... mert miért ne, ugye?!
– Hát igen, régebben elég hiszékeny fiúcska voltál – kuncogott Elyaas. Mahado oldalba öklözte, így hamar visszatért komorabbik arca. – Az igazság az, hogy nem tetszett az aauriai népek szembenállása, mert ha háborúzni kezdenek, a sárkányok helyzete még rosszabbá válik. Szóval... mivel egész jó tolvaj vagyok... – vidult fel újra –, ezt egyiken sem gondoltátok volna, igaz? Szóval elcsentem a jogart, és megszöktem vele ide, Midgardra!
– Hogy mi az istennőt tettél? – csattant fel Mahado. – Nem elhoztad, hanem... elraboltad?!
– Nem rablás volt az! Senki nem sérült meg. Titokban osontam be a ván fegyvertára, és simán kicsempésztem! Most mit szóltok, jobban lopakodom, mint a macskák!
– Hogy te mekkora idióta vagy! – förmedt rá Mahado, s azzal a lendülettel megragadt a sárkány gallérját, s szikrázó tekintetét a szemébe fúrta. – És ha rájönnek, hogy ide hoztad, te féleszű?! Még az éjelfek előtt lerohannak minket, és akkor már talán el is foglalják a bolygót! Hisz te magad mondtad, szavaid egyértelműen arra utaltak, hogy az aauriai népek csak egy jó indokra várnak, hogy leigázhassanak minket!
– Ne nevezz féleszűnek! Senki nem látott meg, a három nép egymást okolta, de pár évtized után elült a haragjuk. Harminc éve biztos helyre rejtettem a jogart a...
– A nap-negyedi házad picéjébe! – sziszegte Mahado neheztelően. – Kitűnő rejtekhely! Mindaddig, amíg engem ki nem neveztek tábornoknak, és akkor volt képed azt állítani, hogy nekem hoztad!
– Honnan tudod, hogy a pincében volt?
– Minden idegen szart oda hánysz be! Még csak rendszerezve sincsenek!
– Na de, kérlek...
– Miért hazudtál nekem, Elyaas?! Ha ennyire fontos ez a jogar Aauriában... miért adtad nekem?! Miért nem tartottad titokban?!
– Azért mert... számítottam rá, hogy nekem talán valami bajom esik. Elég bosszantó sárkány vagyok, mindenkinek az idegeire megyek, sok ellenséget szereztem... Szeretettem volna, ha a jogar biztonságban van, és... benned megbíztam! – nézett melegen Mahado szemeibe.
– Elyaas... – morogta a mágus, aki ezúttal már átlátott rajta.
– Csak azért hazudtam, mert tudtam, hogy ha elmondom az igazat, még nagyobb nyomást helyezek rád. Fontos, hogy a vánok ne kaphassák vissza, de semmilyen más nép se szerezhesse meg! – magyarázta a sárkány. – Nem feltétlenül a hatalma miatt... vannak fegyverek, amik ennél sokkal erősebbek. Hanem, mert történelmi jelentősége van, rossz értelemben. Felélesztené a korábbi ellentéteket a népek között. Hisz elég egy cseppnyi hatalom is, hogy az emberek gyilkos szándékkal egymás torkának essenek!
– Ez sajnos igaz. Szóval a béke miatt tetted – sóhajtott Mahado. – Ettől függetlenül még mindig önkényesen veszélybe sodortad a világunkat!
– Ha nincs béke az aauriaiak között, akkor az nektek sem jó. Talán versengeni kezdenek, hogy ki foglal el több, addig még meghódítatlan világot és... megint csak ott tartunk, hogy lerohanják Midgardot... akár mind a három nép egyszerre! Akkor ugyanúgy szarban lennétek, nem?!
– Fenébe is! – sóhajtott Mahado. – Ugyan ott vagyunk, mint az éjelfekkel! Még egy dolog, amit el kell rejtenünk az idegen népek szemei elől!
– És milyen jó munkát végeztél ebben! – veregette meg a még mindig morcos tábornok vállát Elyaas. – Hisz szinte nem is használtad a jogart! Amint felismerted, milyen veszedelmes erőkkel bír, rögtön biztos helyre zártad! Tudod, ha egy hajszálnyival is becsvágyóbbnak ismerlek téged, nem adom neked a jogart, még csak el sem árulom, hogy létezik... De jól sejtettem, hogy a te esetedben nem kell attól tartanom, hogy annyit villognál a myriai fegyver erejével, hogy az végül felkeltené az idegen népek figyelmét!
– Ravasz dög vagy, Elyaas... és mérhetetlenül önző! – szűrte a fogai között Mahado. Felismerése már igen csak kikívánkozott belőle.
– Nem kifejezetten ezt a választ vártam – sóhajtott a sárkány.
– Mégis mit vártál?! Hogy elnézem, hogy hazudtál, és ezúttal sem látok majd a szavaid mögé!
– Most meg mire célzol? Igazat mondok, tényleg nem szerettem volna, ha használod! Sajnálom, hogy úgy adtam neked, mint kinevezési ajándékot, csupán...
– Csupán nem merted a szemembe mondani, hogy „Itt van ez az elképesztően veszélyes fegyver, ami miatt három idegen nép pályázna a fejemre, ha kiderülne, hogy elloptam... szóval, tessék! Tábornok vagy, vigyázz rá ezentúl te!" Azt hitted, ezúttal sem látom meg az igazi indítékod?! Hogy ezek szerint csak szerettél volna megszabadulni a jogar őrizetétől, és eszméletlenül nagyvonalúan átruháztad azt rám?! Csak miután volt képed még magadat fényezni, és ajándékként beállítani...
– Nem igaz... ez... igaz, csak... Attól féltem, hogy, ha nekem valami bajom esik...
– Attól féltél, bajod esik... ha továbbra is magadnál tartod a jogart! – pontosított átverhetetlenül Mahado. – Ezúttal nem dőlök be neked!
– Ne haragudj rám, én csak...
– Önző dög vagy, Elyaas... és még annál is ostobább! Ám, ami legjobban zavar, hogy hiába jöttél most a belém vetett bizalmaddal... mégsem bíztál bennem igazán!
– Mahado... – sóhajtott töredelmesen a sárkányfi.
– Annyira nem bíztál bennem, hogy elmondd az igazat! Ha mindezt a jogarról, amit most elárultál... Ha mindezt már akkor bevallod, szerinted mi lett volna az első reakcióm?
– Nem tudom... Jól felpofozol?
– Nyilván. De utána ugyanúgy elzárattam volna – közölte sarkalatosan a tábornok. – Hiába volt jelen az önző érdek az oldaladról, végső soron a jogar biztonsága a világunk biztonságát szolgálja. Ezt akkor is felismertem volna, ha nem csak az erejéből, de a történetéből indulok ki! Ha pedig te ennek ellenére továbbra is a pincében tartottad volna, én magam javasoltam volna, hogy vigyük jobban őrzött helyre! Talán nagyobb lett volna rajtam a nyomás, de... elviseltem volna!
– Értem. Nos, sajnálom, én...
– Sokkal rosszabb most rájönnöm, hogy a szemembe hazudtál! Barátok vagyunk, az istennőkért! A barátok nem hazudnak egymásnak!
– Legalább most már tudja, milyen érzés! – szúrta közbe Oziré, ám Széth dühösen felvillanó sakálszemei hallgatásra késztették.
– Őszintén sajnálom, Mahi – monda Elyaas bánatosan –, nem akartalak megbántani. Önző, ostoba sárkány vagyok, igazad van. Megértem, ha az ütközet után szóba sem állsz majd velem... Nem hittem volna, hogy ha egyszer elárulom az igazat, ennyire kiakadsz majd, de... végül is megértem. Hazug és szar barát voltam... Önkényesen hatalmas felelősséggel ruháztalak fel, és még azt sem árultam el, hogy igazából mekkorával! Üss csak meg, ha akarsz! Megérdemlem...
Mahado szemeiben döbbenet csillant, ahogy, mint fájdalmas villámcsapás, érte a felismerés.
– Ne üsse meg, kérem! – értelmezte félre Széth azonnal a férfi reakcióját. – Kapott már eleget.
– Még nem eleget... – sóhajtott a sárkány bűntudatosan. Mahado nem bírta tovább, és indulatosan lekevert egy pofont a sárkányfinak, tenyere csattanása az arcán messzire visszhangzott a szavanna éjjeli zajában.
– Te bolond, féleszű sárkány! – szidta ugyan olyan aggódó hangszínnel barátját, mint amikor összetörve feküdt az aula csempéjén. – Hát tulajdonképpen ezért mondtad, hogy ideje felelősséget vállalnod a tettidért?! Ezért hagytad, hogy Oziré úgy összeverjen?!
– Mahado... én csak...
– Nem is Noferu miatt... mégis mikor bántad te meg egyetlen kalandodat is?! De az, hogy átvertél engem... már a megbeszéléseken szöget ütött a fejedbe a gondolat, igaz?! Újra emlékeztetted magadat, hogy négy éve úgy rászedtél a jogarral, és ezúttal bűntudatod is lett miatta!
– Már akkor is bűntudatom volt, de nem mertem bevallani...
– És ezúttal is... most is csak így a szavannán, mert épp szóba került...
– Nem igaz! Próbáltam elmondani... az aulában... mielőtt Hatti és Imari berontottak és megzavartak mindent...
– Ez igaz... valamit valóban akartál mondani a jogarról – sóhajtott a tábornok. Mélyen szívta be a levegőt, majd hosszasan fújta ki azt. – Na, ide figyelj, te reménytelenül ostoba sárkányféle! – kapta el újra Elyaas grabancát. – Nem érdekel, miféle őrültséget teszel legközelebb, vagy éppen mi módon, mivel okozol újból csalódást... Meg ne próbáld újból összeveretni magad, vagy bármilyen módon sérülést okozni magadnak, világos?! Ezzel nem fogsz kiengesztelni, ezzel csak... még több fájdalmat okozol! Milyen barát az, aki szeretné a másikat kínok között látni?! Ilyen embernek tartasz?!
– Nem neked szántam elégtételnek... magamat akartam büntetni – sóhajtott a sárkányfi. – De látom már, hogy ezzel is téged büntettelek tovább... és a sakálfülemet!
Széth felpofozta Elyaast.
– Ezt jól látod, sárkányfarok! – morgolódott a sakálvérű. – Meg ne próbáld még egyszer!
– És ez az önsanyargató viselkedés akkor sem elfogadható! – rótta barátját Mahado. – Legközelebb elárulod az igazat, és kész! Ha pedig úgy ítélem, hogy megérdemled, majd megütlek én magam, világos?! Te csak ne tegyél nekem szívességet azzal, hogy mással vereted meg magad! Ne kísértsd a sorsot!
– Jól van, megértettem – szívta be a levegőt Elyaas. – Megbocsátasz? – bámult hatalmas szemekkel a mágusra.
– Meglátom – zárta le a témát Mahado. – Most pedig már hallgassunk el! Közeledünk a bejáratokhoz!
Sápadt holdfény és kabócák éjjeli zúgása szűrődött be a központ pincecellájának keskeny, függőleges rácsokkal fedett ablakán. A megláncolt Hatti és Imari mély, unott sóhajjal tápászkodtak fel a földről és néztek tettre készen egymás szemébe.
– Szerinted elég messze járnak már? – kérdezte a harcoslány. – Már teljesen szétültem a seggem!
– Bizonyára – bólintott Imari. Némi lánccsörgés kíséretében az ajtóhoz sétált, s kinézett annak felső felében lévő keskeny, rácsos résen a folyosóra. Odakint összesen két harcos férfi állomásozott. A mágus arcára elégedettség kúszott, ahogy visszafordult a nőhöz. – Ahogy számítottunk! Talán túlélték a félkegyelmű Afolabinak ármánykodásait, de legalább voltak olyan ostobák, hogy szinte mindenkit magukkal vittek a hegyhez!
– Egyszóval – ült ravasz vigyorba Hatti ajkaira –, kezdődhet a játék!
Imari furmányos tekintettel biccentett, majd öltözékéből előszedte a fekete fémnyelet, amit még a Vörös-tó csarnokában rejtett oda.
– Nyújtsd ide a kezed! – utasította a nőt, aki tétován engedelmeskedett.
– De vigyázz ám a hibátlanul szép bőrömre! – szűrte a fogai között Hatti, mialatt az Imari kezében lévő fémnyélből lila, másfél hüvelyk hosszú lézersugár ugrott ki, s pulzálva izzott a levegőben. A mágus megforgatta a szemeit, majd szinte bőrén vagy öltözékén ejtett karcolás nélkül elvágta a nő bilincseit, így azok a láncokkal együtt a földre hulltak. Hatti ekkor átvette a fénnyel vágót, s jelentőségteljesen nézett a mágusra.
– Óvatosan! – sziszegte Imari.
– Jó van már – vont vállat a harcoslány, s ő is leszedte a mágust fogva tartó fémeket. Csupán az utolsó vágást ügyetlenkedte el, felsértve a férfi bal csuklóját. Imari hangosan partnerére mordult, majd nagyokat bosszankodva gyógyította be a sebet.
– Mondtam, hogy óvatosan!
– Tök óvatos voltam! – védekezett Hatti. – Te mozdultál bele a vágófénybe!
– Szilárdan álltam! – ellenkezett Imari. – Most pedig kapcsolt ki és add vissza! – nyújtotta szigorúan kezét az eszközért.
– Nem. Megtartom! – döntötte el Hatti. Elrázta a fényt, s már zsebre is vágta volna a nyelet, ha az nem csusszan ki hirtelen tenyeréből, s landol a mágus kezében. Imari öltözéke belső zsebébe süllyesztette az idegen tárgyat.
– Nem neked való! – jelentette ki lekezelően.
– Na persze! – puffogott a harcoslány sértődötten. – Mert te olyan tökéletes vagy?!
– Nem érünk rá erre! – rázta a fejét Imari, majd erejével kitaszította az ajtót, ami kiszakadt a keretből, s a folyosó szemközti falának csapódott. Hatti kirántotta fekete kardját, a mágus pedig feltartott, arany aurával izzó kezekkel várta be a közelítő őröket. Hatti könyörület nélkül leszúrta a sötét bőrű harcos, Imari pedig varázslattal eltörte a nyakát a kreol bőrűnek. Mint aki dolgát jól végezte, elégedetten sétáltak át a holttesteken, s fordultak a lépcsők felé.
A központ villájának volt egy még mélyebb szintje, jelenleg oda tartottak. A legalsó pincefolyosóról, amit csupán pár fali fáklya világított meg, kevés helyiség nyílt, mivel ezt utólag ásták a villa alá, olyan helyre, ahol az alapok lehetővé tették. A viszonylag rövid folyosó dupla, ébenfa ajtószárnyakban végződött, ami előtt két oldalt bronzból öntött, díszes rácsú tűztartóban karmazsin lángok égtek. Négy férfi őr strázsált a helyiség előtt, a két egyiptomi kéken felvillanó szemeiből látszódott, hogy harcosok, a sötét bőrűek közül pedig az egyiküknek arany macskaszemei, másiknak borostyán sakálszemei voltak. Kötelességtudóan húzták ki magukat, de minden látszott, hogy eléggé elfáradtak. Déltől voltak szolgálatban, s ahogy közelített az éjfél, az őket felváltókat várták.
– Leopárd vagy oroszlán? – érdeklődte Hatti a macskaszeműre sandítva, ahogy közelíttettek feléjük.
– Számít az? – kérdezett rá Imari. Pár lépés után megálltak valamivel az őrök előtt, akik ekkor páronként „X" alakban keresztezték előttük a kezükben tartott dárdákat.
– Megállni! – szólította fel őket az egyik harcos. – Ide csak a tábornok külön engedélyével szabad belépni!
– Márpedig mi igen különlegesnek számítunk! – vigyorogta Hatti.
– Írásos engedély szükséges Szekhemré tábornok aláírásával – közölte a macskavérű –, vagy maga a tábornok jelenléte és beleegyezése!
– Nem volt ideje megírni – legyintett Imari, bár társával már eleve sejtették, hogy végül úgyis harcra kerül majd a sor.
– Várjatok! – szólította fel társait a sakálvérű. – Ezek itt Imari Amonhotep és Hatti Nefrethathor! – ismerte fel őket. – Nem azt pletykálták, akik a vacsorát hozták nekünk, hogy ők ketten azok közé tartoznak, akik elárulták a Rendet?
– De bizony! – bólintott a macskavérű, s megszorította fegyverének nyelét.
– Mit akartok itt, árulók?! – vonta össze szemöldökét a harcos, s dárdáját ekkor már a behatolókra szegezte. A másik harcos hasonlóan tett.
– Ha nem lennénk szolgálatban, mi magunk zárnánk börtönbe!
– Álljatok félre, vagy találkoztok Ozirisszel! – felelte Imari leereszkedően. Hatti arcára gonosz mosoly kúszott.
– Kapjuk el őket! – kiáltott fel a sakálvérű, s izzó szemekkel, dárdáikkal mind a négyen a két árulónak rontottak. Kegyetlen, ám rövid harc vette kezdetét.
Imari a két alakváltóval küzdött, Hatti pedig a harcosokkal, akiknek vezére is volt. Ez látszott is a két egyiptomi férfin, hogy mély megvetéssel néztek korábbi felettesükre. Hatti azonban nem vette magára, sebes piruettek és átfordulások alatt súlyos vágásokat ejtett az őrök testén, míg ő maga minden csapást elől ügyesen kitért, így egy karcolást sem kapott. Imari varázserejét vetette be a harcosok ellen. Térugrásokkal tért ki sebes döféseik és szúrásaik után, amit megunva ők átváltoztak leopárd, illetve sakál alakba. A mágus ekkor elővarázsolta fekete kardját, s amikor a sakál nekirugaszkodott és a levegőbe lendült, oldalra húzódott, majd átszúrta a nyakát. Az állat nyüszítve dőlt el a földön. Hatti kézen átfordulva tért ki a közelítő döfés elől, majd egy végső csapással elnyeste másik ellenfele torkát, aki így a földre rogyott.
A leopárd bosszúszomjasan ugrott a mágusnak, ám ő még a levegőben tartva megállította. A férfi visszaváltozott, s így kicsúszott a mágus kezeiből. Ám Imari ekkor mögé térugrott, s hátulról nyársalta fel a fekete pengével. Az oroszlánvérű férfi egy utolsót nyögött, mielőtt a mágus a földre taszította, ahonnan nem mozdult többet. Hatti a falnak futást követő hátraszaltóval kerülte el a támadást, majd a férfi mögött földet érve indított csapást. A dárda és a kard egymásnak feszült, ám ekkor a lány eleresztette fegyverét. A harcos meglepődött, dárdája pár ujjnyira haladt el Hatti mellett, ám a lány ekkor egy dobócsillagot állított a nyakába. Hörögve dőlt el a földön.
A négy őr holtan terült el a folyosón, kitekert testüket Hatti és Imari kecses léptekkel kerülgették, mialatt az általuk őrzött teremhez nyomultak. Egyiküket sem viselte meg komolyabban, hogy újabb négy embert végeztek ki, sokkal inkább izgatta őket, ami az ébenfa ajtó túloldalán várt rájuk. A mágus megmozgatta kezeit, amik arany aurával, maga az ajtó pedig zöld derengéssel izzott fel. Imari a homlokát ráncolta.
– Na, mi az? Nem megy? – gúnyolta Hatti.
– Szekhemré varázslata túl erős – dünnyögte Imari. – Egyedül nem tudom megtörni.
– Próbáld meg a fénnyel vágót! Az a bilincseit is elpusztította!
– Legyen.
Imari lesz, ami lesz alapon előszedte a lézervágót és a lila fénnyel az ajtóhoz közelített. Amikor már csak pár ujjnyira járt a fény a fától, a termet védő zöld aura ismét felizzott. Mágnesen pulzálás és fémes sercegés hallatszódott, ahogy a lila fény és a zöld energiamező egymásnak feszültek. Imari röpke ötlet hatására saját energiáját adta a lila lézerhez. Az arany aurába burkolózó lila fénypenge végül áthatolt a zöld varázslaton, s egyben átszúrta az ajtót. Az erőtér viszont még fennállt, így a mágus hosszú ívben hasította a fát, s vele egyben a mágikus pajzsot. A sérülés a pajzson végül kiszélesedett, s az erőtér elpusztította önmagát.
Amikor ez megtörtént, Imari újból elzárta a lézert, majd egy energialökettel kitárta a sérült ajtót. Ő és Hatti büszke léptekkel haladtak át a küszöbön. Odabent egy fémből készült keretben ott állt az idegen világokból hozott jogar. Legalább derékmagasságig ért, fémnyele elsőre barnásnak tűnt, ám ahogy közelebbről szemügyre vették, olívazöld árnyaltban fénylett. A bot vége egy smaragd fénnyel izzó, szögletesen ovális drágakövet ölelt körbe, ami lágyan harmonizált a nyél anyagának színével.
A jogart és a fémkeretet újabb erőtér védte. Imari ezúttal is kieresztette a lézert, majd szintén saját energiáját hozzáadta hasította át vele a védőpajzsot, ami az előbbi példájára megszakadt, majd feloszlott. Hatti már nyúlt is volna a fegyverért, ám a mágus ekkor a nyakához szegezte a lila fénypengét. Társa dühösen torpant meg, s kapta felé kékek izzó tekintetét.
– Majd én! – jelentette ki Imari ellentmondást nem tűrő hangon, s önkényesen eltulajdonította a jogart. A harcoslány sértődötten préselte össze ajkait, ahogy a mágus lassan elhúzta a lézert a nyakától. – Mágus vagyok, engem illet! – mordult a lányra, mialatt egyre megigézettebben bámulta a bot végén izzó, élénk zölden felragyogó drágakövet. – Te pedig tudd a helyed, harcoslány! – pillantott felsőbbrendűen társára.
– Beképzelt hólyag! – duzzogott Hatti, s összefont karokkal mondta el magában mindenfélének a férfit. – Azért remélem, a Holdtemplom még tervben van!
– Természetesen, valahol ki kell próbálni a jogar erejét! Szívesen lerombolnám a Rend villáját is, de... talán ez lesz az új otthonom. Ezzel itt – forgatta meg kezeiben a jogart –, van elég erőm, hogy a kékeknél kijárjam ezt!
– Nagyon eredeti – gúnyolódott Hatti. – Most már menjünk! – döntötte el, s kiviharzott a szobából. A küszöbnél azonban megtorpant, zöld aura fonódott köré, ahogy Imari a jogar erejét használva megállította. Fogta magát, és ő lépett ki először a szobából, és csak amikor pár lépés előny szerzett, eresztette szabadon a lányt. Hatti morgolódva sietett utána. – Ezt meg mire véljem, te idióta?!
– Nem megmondtam, hogy tudd a helyed?
– Hogy te mennyire el vagy szállva magadtól!
– Utánuk küldjelek? – sandított a mágus a halott őrökre, akiket újból kerülgettek.
– Kösz nem – hallgatott el kelletlenül Hatti.
Kifelé menet összesen még öt rendtaggal találkoztak, és három konyhai dolgozóval. Velük Imari a jogar erejét pofátlanul bevetve szinte gondolkodás nélkül végzett. Hattit ha maga a gyilkosság nem is, a mágus önkényessége egyre jobban zavarta, ám nem sok mindent tehetett ellene, így némán caplatott a nyomában. Amikor kiértek a kapun, a mágus fogta magát, és térugrani készült. A lány éppen hogy meg tudta ragadni, mielőtt őt faképnél hagyta volna, s így mindketten a sötétbe vesztek.