„Nem vagyok más, mint egy gyáva oroszlán... egy gyáva kiscica, aki nem mer újra talpra állni, mert fél, hogy az óriások azonnal eltipornák. (...) Egy gyáva kiscica, aki bátor oroszlánnak adja ki magát, holott még igazán harcolni sem képes."
Víz csurgott le a nyirkos plafonról és csepegett a barlang cellájának érdes talajára, bele-belecsengve a Pince lelombozó, borús csendjébe. A fekete, kacskaringósra hajlított fémből készült tűztartókban a falakon és földre helyezett állványaikon sötétlila színű tűz lobogott, melynek eredményeképpen az egész teremben, a cellákon belül és kívül lilásan derengő félhomály uralkodott. Sitara a hűvös, párás levegőtől mostanra teljesen átfagyott, de nem szerette volna a lágyan szuszogó Anutól elszedni Zoana rájuk hagyott köpenyét, így csak még jobban összegömbölyödött a kemény földön.
A fekete kutya idővel álomba szenderült a langyos szövetbe bugyolálva, és Tara úgy vélte, legalább ez alatt nem okoznak neki fájdalmat sérülési, amit a Zoanával tett térugrás utáni elbotlás, majd Imari gonosz leejtése miatt szenvedett el. Persze, azzal is tisztában volt, hogy ő maga sokkal súlyosabban sérült, de nem tudta nem leghűségesebb társát helyezni előtérbe. Emellett a bőre mostanra annyira megdermedt, hogy sebei égése is tompán lüktető fájdalommá csökkent. Egy idő után mégis kicsit beljebb tolta Anut a köpeny hajlatába, majd kívülről mellé mászott, így teste egy kis részét mégis be tudta takarni a ruhadarab szélével.
Hosszú percek teltek el, talán egy egész óra. Sitara egyre jobban reszketett a hidegtől, sebei lüktetésétől, s lelkének fájdalmaitól. Egyszerre gyászolta Mahado, Nia, Széth és a többek halálát, régi élete elvesztését, legjobb barátnője, Nana és többi általa szeretett személy, Thea, Írisz, Noferu, Tygaar és még nagyapja kínzó hiányát is. Zoana megmondta, jó ideig nem térhet haza, s mire megtehetné, Théba talán már nem lesz más, mint egy temetővé változtatott romhalmaz. Ez pedig egyet jelent azzal, hogy mindenki, aki fontos számára, és akit az árulók még nem ragadtak el tőle, azok szintén meg fognak halni. Ezek az idegen lények épp készülnek leigázni az otthonát, s elpusztítani mindent és mindenkit, amit és akit valaha szeretett, ami és aki valaha fontos volt a számára.
Ha legalább tehetne valamit, hogy megállítsa, de... mégis mit? Csupán egy neveletlen, fegyelmezetlen, ostoba és meggondolatlan hercegnő, aki megfosztva minden méltóságától, sérülten és kimerülten kuporog az ellen fogságában. A mágusok varázserejét és a kékek rejtélyes, lila energiáját tekintve, ami Zoana szerint állítólag hasonló szinten van, az ő oroszlánereje semmit sem ér. Pillanatok alatt elvesztené a harcot, mellesleg már így is haldoklik... de ha annyira nem is súlyos a helyzete, most mégis úgy érezte.
Tudta, hogy küzdenie kéne, tenni valamit a kékek és az árulók ellen, kitalálni a megoldást... de mégis hogy lenne minderre képes egy ilyen szánalmas lény, mint ő maga? Hiszen volt olyan gyenge, szerencsétlen és ostoba, hogy hagyta, a nyílt utcáról rabolják el fényes nappal, a város leghíresebb, legforgalmasabb temploma mellől! Saját magát sem volt képes megvédeni, sem ott, sem a barlangcsarnokban, majd az alagútban. Jó elbántak vele, s még a kutyájával is. Most pedig még ahhoz sincs ereje, hogy kitisztítsa a sebeit, bár már így is lehet, hogy túl késő.
Hosszú ideje égette torkát a szárazság, de még felülni sem bírt, hogy a mellett lévő vödörből egy korty vizet merítsen. Félt, hogy ha megmozdul, rosszabb lesz, jobban fog fájni. Félt, hogy ha bármit is próbál tenni, hamarabb küldik a halálba, mint egyébként menne. Egy idő után még hangosabb sóhajtásától is megrettent, nehogy épp lélegzete zajával hívja fel magára az őrök figyelmét, s adjon nekik kedvet az ő bántalmazásához. Bár... ennél több fájdalmat talán ők sem adhatnának – sóhajtott magában, majd kedveszegetten, megtörten bámult tovább a lilán derengő félhomályba.
Nem vagyok más, mint egy gyáva oroszlán... egy gyáva kiscica, aki nem mer újra talpra állni, mert fél, hogy az óriások azonnal eltipornák. Théba hercegnője lennék, mégis... nem hogy a népért, a családomért és barátaimért... még önmagamért sem merek kiállni! S talán ostobaság is lenne, hisz esélyem sincs, mégis... már azért bűntudatom van, amiért meg sem próbálom – cikáztak tovább fejében a borúlátó gondolatok kérlelhetetlenül és visszafoghatatlanul.
Inkább feladnám, mert most még az is kevésbé tűnik félelmetesnek, mint ebből az elkeserítő helyzetből egyedül kimászni. Lehet... azt kéne tennem! Csak feküdnék itt, amíg a hideg és kiszáradás hatására az élet lassan távozik belőlem... Akkor talán mégis összefutok a máguskámmal és... elmondhatja, mennyire ostoba is vagyok... Sitara keserédesen felnevetett magában, majd a tábornok és saját halála gondolatára újra könnyek gyűltek a szemébe. Talán nem is olyan szar hely az Alvilág... Végül is, Anubisz is ott lesz, és Básztet... talán segítenek megtalálni a máguskámat, hogy mielőtt a Kettős Igazság Termébe jutnék, elmondhassam neki, mennyire igaza volt!
Milyen szánalmas – sóhajtott a hercegnő könnyeit kellemetlenül elnyelve. Nemrég még vidáman osztottam az észt mindenkinek, most meg máris a halálon fantáziálok, mert annyira kilátástalannak tűnik a helyzetem. Milyen gyáva alak is vagyok, egy igazi képmutató. Egy gyáva kiscica, aki bátor oroszlánnak adja ki magát, holott még igazán harcolni sem képes.
Egyre mélyebbre süllyedt a tanácstalanság és reménytelenség vadul hömpölygő folyamában, s kétségek zilálták szerteszét. Kérlelhetetlenül temette maga alá a tehetetlenség, s a vég elkerülhetetlennek vélt tudata, mint homokvihar az apró kavicsot. S amikor már úgy érezte, félelmei végleg felülkerekedtek rajta, annak a lágyan zengő baritonja zökkentette ki az önsajnálat és önutálat végtelen útvesztőjéből, akit épp annyira vágyott követni a halálba.
„Nem vagy gyáva, amiért végre tisztán látod a helyzetet, és nem vagy gyáva, amiért félsz!" – biztosította Mahado meleg hangja, s Tara szinte látta maga előtt ezt a magabiztos, mentazöld szempárt, amint törődő tekintetét őrá függeszti. „Bátornak lenni nem azt jelenti, hogy biztonságban érzed magad, hogy semmitől sem félsz, hogy úgy érzed, semmitől sem kell tartanod! Bátor csak akkor lehetsz, ha van félelmed, amit legyőzhetsz, s legyőzöd azt!"
Sitara megengedett magának pár mélyebb levegővételt, ahogy a mágus hangja végre némi melegséges és rendet igyekezett hozni elméjének hűvös káoszába.
„Ha félsz, és ha gyengének érzed magad, az a legjobb alkalom, hogy rájöjj, mennyire erős és bátor is tudsz lenni valójában." – állította a tábornok akkor mély meggyőződéssel.
Oh, Mahado, talán igazad van – ismerte el végül Sitara, ám ez nem sokat változtatott keserű hangulatán. De te bizonyára nem érezted még ilyen erőtlennek és tehetetlennek magad, mint én most!
„ Senki sem születik erősnek" – magyarázta a mágus –, „de erősebbé válhatsz, ha van elég erőd bátornak lenni, és tovább menni az úton, még akkor is, ha úgy érzed, egy lépést sem tudsz már megtenni."
De mi van, ha tényleg nem tudok több lépést megtenni? – nyafogta megtörten az oroszlánlány. Sőt, felkelni sem, kezdjük ott!
„Egyedül az számít, hogy feladod, vagy a végsőkig kitartasz!" – állította Mahado.
És ha inkább mégis feladnám? – akadékoskodott Siatara még bizonytalanul. – Az olyan rossz lenne? Mit érnék a hiábavaló próbálkozásokkal?
„Előfordulhat, hogy ha feladod, mindent elveszítesz!" – közölte a tábornok komoly és jelentőségteljes hangon. „Az élet küzdelem, és minden csata addig tart, amíg az egyik fél veszít, vagy feladja!"
Szavai mintha ezúttal is rendíthetetlenül próbálták volna józan megfontoltságra nevelni őt. Mintha a mágus még így, utólag is a lelke mélyére látna.
„Lehet, hogy amúgy is veszítenél, de ha feladod, az utolsó esélyed is eldobod magadtól!" – hányta a szemére Mahado, mintha már akkor tudta volna, hogy egyszer ilyen reményvesztett helyzetbe fog keveredni. „Amíg csak lehet, menj tovább az úton, mert erről szól az élet!"
Sitara újra elgondolkodott, most azon a kis párbeszéden, amit lerendezett önmaga, és a tábornok tanácsairól szóló emlékei között. Néhányszor még elbizonytalanodott, de akkor újra és újra lejátszotta magában ezt a beszélgetés, minduntalan felidézve Mahado korábbi, bíztató szavait. A remény, amilyen kegyetlenül elhagyta korábban, olyan állhatatosan kúszott most vissza lelkébe, s enyhített elméje káoszán. Idővel rá kellett jönnie, hogy ha a tábornok most látná, bizonyára ugyanezeket tanácsolná, mint azon az estén. Mahado egész biztos nem szeretne vele az Alvilágban találkozni! Azt szeretné, ha nem adná fel ilyen könnyen, ha kitartana... a végsőkig! És még ha görcsbe rándul is a gyomra a gondolattól, hogy mindezt egyedül kell megoldania...
„A félelmed a legjobb módja, hogy megmutasd, milyen bátor is tudsz lenni!" – biztosította a tábornok meleg hangja ezúttal is.
Igazad van, Mahado, ezúttal elfogadom. Nem leszek többé gyáva kiscica! – döntötte el végül, s ezt az elhatározást sokkal inkább magához méltónak tartotta, mint korábbi, életről lemondó gondolatait.
Mélyeket lélegzett, letörölte arcáról a könnyeket, majd nagy nehezen feltápászkodott. Hiába rázta a hideg, megkereste a kék rongyot, amit a boszorkánytól kapott. Belemártotta azt az egyik vödör hideg, tiszta vizébe, majd kicsavarta, s fogait összeszorítva kezdte el lemosni a sebeit, kezdve az arcán lévőekkel. Mire az összes sérülésével végzett, a vödör vize már opálos lett a vértől és piszoktól. Bekötözni a sebeket sajnos nem volt mivel, így abban reménykedett, hogy nem fog újból sár kenődni rájuk.
Sitara egy valamiben volt biztos, ám ez a teendő kristálytiszta volt számára. Valahogy ki kell jutnia innen, Anuval együtt, hazajutnia Thébába és figyelmeztetni a Rendet a kékekre! Ha a vezérek halottak is, nem egyedül belőlük áll az Aranysárkány Rend, számos, hűséges emberük van, akik felesküdtek Théba és Egyiptom védelmére. Felkeltette Anut, majd ezúttal megoldotta, hogy mindketten helyet tudjanak foglalni Zoana köpenyén. A fekete kutya ragaszkodóan az ölébe hajtotta a fejét, ő pedig sérülései okozta fájdalmat ezúttal hősiesen tűrve próbált valami kivitelezhető megoldás után kutatni elméjében.
Néhány perc múlva valami olyasmi is feltűnt neki, ami korábban az önsajnálat miatt elkerülte figyelmét. A mellette lévő, még talán az övénél is sötétebb cellából ugyanis fáradt, nehézkes lélegzetvételeket és egészen halk, fájdalmas nyögéseket hallott átszűrődni. Ahogy lassan odafordította fejét és szemeit macskaszemekké változtatta, máris jobban átlátott a két cellát elválasztó sűrű rácsok között, és a lilás derengésben némi mozgásra lett figyelmes. Három, sötét bőrű, egymás mellett fekvő alakot fedezett fel, egy férfit lila és ezüst ruhákban, egy nőt, aki a Rend törtfehér egyenruhájára nagyon hasonlító öltözetet viselt és egy fiatalabb fiút, fekete ruhában.
A férfi elég ismerős volt számára, még emlékezett az illatára a piacról. Sitara szemei elkerekedtek a döbbenettől.
– Ekon? – kiáltott fel hirtelen. Az őrök bosszús horkantással jutalmazták a hangoskodást, így visszavett a hangerőből. – Ekon... – suttogta és a rácsokhoz közelebb mászva térdeire ülve állapodott meg. – Te vagy az?
Az alak nehézkesen kikúszott a másik kettő közül, majd négykézlábra ügyeskedte magát, s ő maga is közelebb kászálódott a rácsokhoz. Ott a barlang érdes, hideg falának vetette a hátát, s a lányhoz hasonlóan sárga macskaszemeit előhozva fürkészte a szomszédos cella tartalmát. Amikor tekintete összetalálkozott a lányéval, mélyen beszívta annak oroszlánszaggal keveredő rózsa, narancs, fahéj és enyhén agyagos illatát.
– Oh! – tört fel egy meghökkent sóhaj Ekon tüdejéből, ahogy felismerte börtönszomszédját. – Sitara hercegnő! – mondta csodálkozva, ám arcára hamar huncut vigyor kúszott, amit a fájdalom vicsorrá formált. – A szépséges Nailah vadóc barátnője! Mit keres egy ilyen uralkodói cicuska ezen a fertelmes helyen?
– Szerinted mit, te észlény?! – sziszegte Tara feszülten. – Elraboltak, ha nem lenne egyértelmű!
– Nahát! Minket is! Ha legalább egy cellába dobtak volna, most vigasztalhatnánk egymást! – sóhajtott Ekon, ám kéjes hangját elfojtott fájdalom szőtte át.
– Te sosem szűnsz meg szoknyát vadászni, igaz? – forgatta meg a szemeit Tara, majd valamivel több együtt érzéssel folytatta. – Megsérültél?
– Az az átkozott mágus... Omar... Imari! Jól a falnak majd a mennyezetnek vágott minket, utána meg csak úgy hagyott a földre zuhanni – morogta a férfi. Sitara hasonló, haragos vicsorgással reagált.
– Engem is ő vágott a falnak, és még a kutyámat is bántotta! De várj! Ki a másik kettő?!
– Van itt egy kutya?! – kérdezte ellenben Ekon. – Elég halk fajta...
– Anunak hívják – húzódott Sitara kicsit odébb, hogy a férfi ráláthasson az ébredező, fekete sakálszerű sziluettre. – Szegény nagyon kikészült, nem pusztán testileg. Nem ilyen durvasághoz van szokva.
– Felteszem, felséged sem – mondta Ekon együtt érző sóhaj kíséretében. – Azért jól vagy? Nagyon megsérültél? – faggatat a lányt figyelmesen.
– Hát már... leküzdöttem a pánikot – válaszolta Tara végül. Ezúttal Ekon tárta ki karját, és mutatott a cellája belseje felé. Az ottani két alak is egyre hangosabban vette a levegőt, mialatt igyekeztek ők is feltápászkodni a földről.
– A húgom, Ekene, és az öcsém, Khari – magyarázta a kereskedő. – A Rendnek dolgoznak, bár nemrég kiderült, hogy Khari titokban ezeknek a kékeknek is.
– Ő az egyik áruló! – jött rá Tara, s összevonta szemöldökét. – De akkor... ő miért van a kékek fogságában és... Ha már itt tartunk, te és a húgod miért kerültetek ide?! Mondjuk, azt még megértem, hogy Ekene, mint rendtag útban lehetett nekik, de te csak egy kereskedő vagy! Se útban nem lehetsz, sem annyira értékes, hogy elragadjanak a városból!
– Milyen elismerően vélekedsz rólam, felség! – eresztett el egy gúnyos sóhajt Ekon. – Ha pedig elhallgatnál egy percre, akkor talán el is magyaráznám!
– Csak tessék!
– Valójában felségednek is köze van hozzá. Az öcsém, a bolond, gyanúba keveredett a tegnap este kegyedet ért gyilkossági kísérlet kapcsán...
– Micsoda!? Ő volt az egyik átkozott?!
– Kényszerből tette! – védte azonnal testvérét az oroszlán. – Végigmondhatom?
– Mondjad már, a fenébe!
– Szóval a Rend bezáratta őt, Ekenét és még öt másik fiatalt. Mikor megtudtam, hogy a testvéreimet lecsukták, nagy felháborodással rohantam a központjukba és követeltem, hogy vezessenek hozzájuk. Némi összetűzésem akadt a tábornokkal, aki nagyvonalúan engem is a többiekhez hasonlóan mágiaellenes bilincsekkel látott el, és tömlöcbe vetett. Közben megtudtam, hogy testvéreim közül Kharit joggal zárták el, ám Ekene nem volt gyanúsított. Ő Kharit védte, azért került oda. A gyanúsítottak közül először Nalát vitték kihallgatásra, ő is saras volt rendesen. Ám vissza már nem jött. Mint kiderült, Afolabi, egy másik áruló, sikeresen csapdába csalta és megmérgezte a kihallgatáson részt vevő vezéreket. Hatti és Imari kivételével állítólag nem élték túl... Ó, picsába! – szisszent fel Ekon. – Felségedet most bizonyára letaglózták a hírek!
– Nem – felelte Tara kedvetlenül. – Tulajdonképpen már tájékoztattak a vezérek haláláról... csak azzal nem voltam tisztában ki és hogyan tette. Inkább fejezd be a történeted!
– Rendben. Nos... Hatti és Imari kiszabadítottak minket a cellából, de bilincseket nem tudták leszedni. Aztán mind idejöttünk egy furcsa átjáró vető izé... szóval ide jöttünk. A többi áruló menekülésként fogta fel, de engem és Ekenét túszként hurcoltak magukkal. Khari végül mellénk állt, amikor be akartak zárni. Megpróbáltunk kiszabadulni, de... így utólag nézve hatalmas ostobaság volt. A mágus elintézett minket, és most – emelte fel megbilincselt kezeit. – Ott vagyunk, ahol kezdtük. Futóhomokból lápi mocsárba! Csak ezúttal még jól össze is vagyunk törve...
– Értem, nos... szomorú történet – morfondírozott Tara mélabúsan. – Ki volt még veletek Hattin és Imarin kívül?
– Két sólyomfiú, két harcos fiú meg egy leopárd, Afolabi, akiről beszéltem. Ja és... az a varázslónő... Zoa...
– Zoana!
– Ő juttatott ide azzal a portálos térösszekötő-vető izével!
– Mivel?!
– Valami szerkezet, ami zúg, forog, majd kinyit egy izzó szélű kaput, és belépsz itt, majd kilépsz ott!
– Na, ebből nem sokat értek, de mindegy! Zoanán, Hattin és Imarin kívül itt van még öt áruló rendtag! Bár... nem mintha bármelyikük segítségére számíthatnánk! Te mit gondolsz?
– Fogalmam sincs – rázta a fejét Ekon. – A két harcos, Szokar és Jahi... elég bunkónak tűntek. A leopárd egy undok ficsúr, ő és az előzőek mintha bírnák, hogy a kékekkel vannak. Esetleg a két sólyom, Horu és Horel... ők szintén kényszerből álltak át, mint Khari. De nem hinném, hogy megkockáztatnának idejönni és kiszabadítani. Az a két madárfióka nekem olyannak tűnt, mint aki még a széltől is fél!
– Horel és Horu... Velük találkoztam egyszer az utcán! – emlékezett vissza Tara. – Pimasz sólyomfajzatok, de valóban. Még a máguskám kemény nézésétől is kirázta őket a hideg! Ó, ha akkor sejtettem volna... ha a máguskám sejtette volna... – Sitara hangja elhalkult, ahogy újra erőt vett rajta a gyász.
– A „máguskámmal" a tábornokra célzol? – puhatolózott Ekon. A hercegnő nagyokat bólintva szipogott párat.
– Ekon, te meg kivel beszélsz? – szűrődött feléjük egy nő hitetlenkedő hangja. Ekene a fogát összeszorítva tápászkodott fel, majd mászott fivére mellé, s tekintett át a rácsokon. – Ki ez a lány? Csak nem...
– Ekene, bemutatom Sitara Menheperrét, Théba hercegnőjét! – közölte színpadiasan a férfi, majd sajnálkozva a hüppögést elnyomni igyekvő lányra fordította pillantását. – Őt is elrabolták, ahogy minket!
– Hercegnő! – döbbent meg Ekene. – Mégis hogyan?!
– Hercegnő?! – mormolta Khari értetlenül, ahogy közelebb kecmeregve csatlakozott testvéreihez a rács mellett. Macskaszemeit használva ő is átnézett a másik oldalra, ám hármuk közül talán ő lepődött meg a legjobban. – Oh!
– Felség, mi történt önnel? – kérdezte Ekene a szemeit törölgető lányt, aki végül mély levegőt vett, majd a két újabb cellaszomszéd felé fordult.
– Zoana volt. Elrabolt engem és a kutyámat, majd Imari jól elbánt velünk, és... most itt vagyunk!
Sitara nagy levegőt vett, majd az oroszlántestvérek kíváncsi tekintetei hatására valamivel részletesebben is elmagyarázta a dolgot. Azt, hogy Zoana kutyája, Zara fondorlatosan elcsábította az ő társát, Anut, s hogyan használta ki galádul a boszorkány ezt a vonzalmat, hogy őt kicsalja a Naptemplomból.
– Őszintén sajnálom! – sóhajtott az oroszlánnő, az ő hangjába is fájdalom vegyült, fizikai fájdalom, s a hercegnő iránti sajnálat.
– Én is, ami veletek történt – sóhajtott Tara. – Ekon épp most mesélte... Ekene, igaz?
– Igen – bólintott a nő visszafogottan. – És az öcsém, Khari – intett a fiú felé, aki ekkor kezdett igencsak zavarba jönni.
– Hercegnő – hebegte újfent fiú, mialatt bűnbánóan sütötte le tekintetét.
– Te voltál az egyik, aki rám tört a fürdőben! – ripakodott rá azonnal Sitara. – Nem csak meg akartatok ölni, hanem ráadásul megbámulhattatok teljesen meztelenül!
– Felségednek igazán nincs miért szégyenkeznie – motyogta Khari, s elfojtott egy kuncogást. Ekon ellenben már sokkal hangosabban horkantva nevetett fel. Ekene oldalba vágta a mindkettőt, minek eredményeként kuncogásuk fájdalmas nyögésekbe fulladt.
– Szemérmetlen kandúrok! – rótta őket szikrázó tekintettel a hercegnő. Ekene ekkor jelentőségteljesen megcsapta az öcsét, aki méltatlankodva kapta rá tekintetét.
– Engem miért kétszer?!
– Azonnal elnézést kérsz a hercegnőtől, amiért rátörtél a fürdőben, megpróbáltad megölni, és még meg is lested!
– Igenis! – vágta rá engedelmesen a fiú, majd röstelkedve a rácsokra szegezte szemét. – Elnézésedet kérem, felség. Mélységesen sajnálom, hogy veszélybe sodortam az életed! Elismerem... nem voltam elég erős, hogy a halált válasszam engedelmesség helyett. Őszintén szólva, meg is könnyebbültem, amikor a tábornok végül meghiúsította az ellened irányuló küldetésünket...
– És most ezzel bocsássak is meg neked?! – bosszankodott Tara elégedetlenül.
– Ahogy felséged jónak látja! – sóhajtott Khari.
– Azért elnézést sem kérsz, amiért megláttál ruha nélkül egy hercegnőt?!
– Nos... felséged szerint hazugságnak számít olyasmiért bocsánatot kérni, amit nem sajnálunk igazán?
– Tulajdonképpen... azt hiszem, igen!
– Akkor... nem szeretnék hazudni felségednek! – válaszolta Khari szemtelen vigyorral, mialatt cinkosan összenézett bátyjával. Ekon jóízűen elnevette magát.
– Ez az én öcsém!
– Ó, te pimasz kandúr! – mordult Tara a fiúra. – Szerencséd, hogy itt vannak ezek a rácsok, mert Szekhmet bizony megismertetnélek a karmaimmal!
– Látod? – kérdezte Ekon ravaszul. – Máris ismerkedni akar!
– Fejezzétek már be! – dörrent rájuk Ekene. – Mégis csak egy hercegnővel beszéltek! – Az oroszlánok kelletlenül elhallgattak. – Sitara hercegnő, nézze el, kérem, a fivéreimnek udvariatlan megnyilvánulásaikat! Alaposan beverhették a fejüket mindketten, amikor az áruló mágus a barlangfalnak vágott minket.
– Nos... megpróbálom – egyezett bele az oroszlánlány. – Egyébként is fontosabb dolgunk van! – határozta el céltudatosan, aranyló macskaszemeiben állhatatosság fénye csillogott. – Ki kell találnunk, hogyan jussunk ki innen, hogy figyelmeztethessük a Rendet a kékekre!
– Valóban ez tűnik a legészszerűbb cselekedetnek – ismerte el Ekene –, ám... a tábornok és a vezérek halottak... – Az egyik kék bőrű őr egy hangosabbat horkantott, s ekkor a nő valamivel halkabban folytatta. – Fogalmam sincs, hogy mi képesek lennénk-e megfelelően összefogni a rendtagokat, s a kékek ellen vezetni őket...
– Nekem sem! De legalább meg kell próbálnunk! – állította Sitara rendíthetetlenül.
– Megsérültünk, mozogni is nehezen tudunk – panaszolta Khari.
– Ráadásul nekünk, egyszerű oroszlánvérűeknek semmi jelentősebb varázserőnk nincsen – tette hozzá Ekon. – És kétlem, hogy foggal, karommal, vagy akár felfokozott testi erővel ki tudnánk törni ezeket a rácsokat! Kereskedő vagyok, értek a fémekhez, és ezek itt – kocogtatta meg a rácsokat –, olyan erős és jól megmunkált ötvözetből készültek, amiből, ha árulhatnám, pár dekád alatt úgy megszedném magam, hogy villát építtethetnék magamnak a palota-negyedben!
– A fivérem elérhetetlen álmait félretéve – hódította vissza a szót Ekene –, a kék katonákkal is meggyűlne a bajunk. Khari szerint...
– A páncéljuk szinte áthatolhatatlan, és a lila energiájuk megbénít – magyarázta az oroszlánfiú.
– A lila energiára Zoana is figyelmeztetett – bólintott a hercegnő. – De nem adhatjuk fel! Talán minden ellenünk szól, a sérüléseink, az ellen fölénye a képességeinkkel szemben, de... ha most kiszállunk a harcból, akkor... az Aranysárkány Rend vezérei hiába haltak meg! Ha feladjuk, akkor ők hiába áldozták az életüket!
– Ebben van igazság – vélte Ekene.
– Biztos vagyok benne, hogy ha a tábornok szólhatna hozzánk, ős is úgy akarná, hogy vegyük fel a harcot a kékekkel! Hogy a végsőkig tartsunk ki!
– Az kétségtelen, hogy Szekhemré tábornok, Mehit és Mefnet nyugosztalják, sohasem volt a feladás és meghunyászkodás híve! – bólintott Ekene.
– Figyeljetek, oroszlánok! – emelte fel hangját a hercegnő, bár arra vigyázott, hogy a pár cellával odébb állomásozó őrök már ne hallják szavait. – Én elhatároztam, hogy nem leszek gyenge, és kijutok innen, ha addig élek is! Mahado szavai, amik az emlékeimben éltek, emlékezettek arra, hogy nem szabad feladnom, még ha az sokkal könnyebbnek tűnik is! Most rajtatok a sor, hogy eldöntsétek! Gyáva kiscicák maradtok egy sötét cellában kuporogva, vagy bátor oroszlánok lesztek, és velem együtt kitörtök innen?
A testvérek mély gondolkodóba estek, majd végül Ekon szólalt meg először.
– Mefnet védelmezzen, én csatlakozom a hercegnőhöz! – jelentette ki dicsvágyóan a kereskedő. – Ha bele is halok, legalább elújságolhatom mindenkinek a Túlvilágon, hogy milyen hősiesen harcoltam Sitara Menheperré oldalán a legvégső percemig!
– Hogy te mekkora egy ripacs vagy! – szűrte a fogai között Ekene, majd mély sóhajtással fordult az oroszlánlányhoz. – Ám engem is sikerült meggyőznie, felség! A Rend és az uralkodóház szolgálatában, én, Ekene Merenmefnet, a végsőkig kitartok ön mellett!
– Nagyszerű! – mosolygott Sitara megkönnyebbülten. Az, hogy már úgy tűnt, nem egyedül kell szembenéznie végzetével, a korábbinál is több magabiztossággal és reménnyel töltötte el. Ő, Ekon és Ekene ekkor a negyedik oroszlánra néztek.
– Mehit valagára! – bukott ki Khariból kelletlenül. – Már hogy mondhatnék ellent Théba hercegnőjének? Legalább így... jóvátehetem, hogy megpróbáltam megölni...
– És hogy megbámultál meztelenül! – hozta fel elengedhetetlenül Sitara.
– És hogy olyat láttam, ami egy efféle vidéki oroszlánvérűnek egyszer adatik meg életében – vigyorgott Khari pofátlanul. Ekene kapásból lekevert neki egyet, ám Ekon utána atyáskodva megveregette öccse vállát.
– Szekhmet szerelmére, hogy miért két ekkora kandúr pojácával áldott meg a sors?! – sóhajtott Tara, mialatt mérgesen megforgatta a szemét.
– Ön még szerencsés, hercegnő – bizonygatta Ekene. – Én a fél életem velük összezárva töltöm!
Ő és a lány összenéztek majd legújabb lelki társakként szívták magukba a levegőt. Utána mind a négyen a barlangfalnak vetették sajgó hátukat, ki-ki a saját cellájában, és erősen tanakodni kezdtek, hogy miként is juthatnának ki innen.
...