„Ha folytatod ezt az ostobaságot... akkor ítéltél halálra mindenkit! Mindenkit ezen a földön!"
„Könyörtelenséggel meg lehet nyerni egy csatát, vagy akár a háborút, de nem lehet fenntartani egy birodalmat... végső soron egy Rendet sem! Az elvárások nem mindig helytállóak. Egy tábornoknak tudni kell megkegyelmezni! Tudni kell megbocsátani!"
„Nem fogok kötelességből megölni senkit! (...) Amíg bármi más választásunk akad, keresünk más utat!"
A majdnem telihold ezüstös sarlója fényesen világított az éjfekete égen, fáradhatatlanul izzó csillagok gyűrűjében. A rendtagok a tábornok és vezéreik vezetésével keresztülvonultak a villa udvarán, majd a mesterséges tavat elhagyva pár méteres, fából készült kerítéshez jutottak. Azok kapuit kitárva jutottak az udvar délebbi felébe, ami legalább akkora volt, mint a másik, amit edzőterületnek használtak. A zöld fűvel borított terület legdélebbi felében egy nagy istálló állt, előtte hatalmas kifutó, ahol jelenleg a Rend legtöbb lova, tevéje és öszvére tartózkodott. A patás állatok könnyen megfértek egymás mellett.
Jelenleg teherbírás helyett inkább gyorsaságra volt szükségük, így lovakat és öszvéreket választottak, míg a tevéket hagyták nyugodtan tovább legelni. A mágusok és harcosok felnyergelték a hátasokat, majd a hátsó kijáraton kivezették őket a nyugati-negyedbe, ahol az alakváltók már vártak rájuk. A várost körbevevő vastag kőfal nyugati vonulata a jobb oldalukon húzódott. Több emelet magas volt, ám a legtöbb isteni kegyelt számára könnyen megmászható, avagy át térugorható. Ám a rendtagok, ha tehették, és a lovak miatt most más választásuk sem akadt, a törvényes módon a falon elhelyezkedő városkapukat használták, amiket mindkét oldalon testőrök őriztek.
Egy kisebb, macskakövekkel lerakott tér helyezkedett el a nyugati városkapuk és a Központ között, jelenleg ott gyülekeztek teljesen felszerelkezve. Az alacsonyabb beosztású rendtagok sokan még a lóra vagy öszvérre sem szálltak fel, hanem azok mellett állva beszélgettek a többiekkel, társalgásuk zaja élettel töltötte meg az ekkortájt mát igencsak kihalt teret. Néhányuk kezében hosszú, nagylángú fáklya égett, jól belátható világosságot biztosítva a seregnek az esti sötétben. A Mahado egy pej kanca nyergében a sereg elejére léptetett, mögötte Tamir egy testes, fekete csődörön terpeszkedett. Odina és Davu egy-egy barna lovat vezettek melléjük. Nia, Nala, Mosi, Desta, Széth, Imani, Horeth és Imina a közelben álltak. Elyaas és négy aranysárkány társa teljes páncélzatban szintén a sereg élén sorakoztak fel.
– Mikor indulunk már? – kérdezte türelmetlenül Széth.
– Kevesebb, mint egy óra van éjfélig! – tájékoztatta a többieket Horeth.
– Már úton kéne lennünk! – közölte Mosi.
– Várunk valakire! – jegyezte meg Davu. Széth és Mosi kérdőn néztek rá.
– Oziré még nincs itt – felelte Mahado kimérten.
– Muszáj jönnie? – nyafogta Elyaas. Nemrég engedték ki a gyengélkedőről, és nem igazán fűlett a foga, hogy újra szembe nézzen azzal, aki odaküldte őt.
– Ja, hát tényleg! – kapott a fejéhez Széth. – Az az elmebajos még hiányzik!
– Széth! – morrant rá a tábornok, majd valamivel megértőbben a sárkányfira nézett. – Elyaas, te pedig higgadj le! Nem fog bántani, erről kezeskedem!
– Ez a legkevesebb – szúrta közbe Daario, a sárkány leereszkedően. Ő és a többiek utólag értesültek az Elyaas és Oziré között lejátszódó jelenetről. – Nem szégyelli magát az a mágus, hogy egy sárkányra támad?!
– És még ezek után elvárják, hogy segítsünk nekik! – bólogatott neheztelően Aaron.
– Miért maradtál egyáltalán? – fordult Daaliah Elyaashoz. – Én a helyedben sokkal jobban megsértődtem volna.
Elyaas csupán nagy levegőt vett, majd átkarolta a mellette álló Széth-et, aki odaadó pillantásokat küldött felé.
– Ha ma elbukunk, mindannyian elbukunk, köztük a sakálom is! Ezt nem engedhetem!
– Tényleg ezt a melegvérűt szereted? – kérdezte furcsállódva Daakary, a sárkányfiú. Elyaas válaszul puszit nyomott Széth arcára, ám abból hamarosan szenvedélyes csók kerekedett kettejük között. A fiú szemei elkerekedtek a csodálattól.
– Aaneleia nevére! – kapta a szája elé a kezét Daaliah. – Sárkány még nem választott melegvérű párt magának amióta...
– Akkor én vezetem a sort! – vigyorgott Elyaas. A tábornok, aki kezdte megelégelni a fecsegést, már szóra nyitotta volna a száját, ám Nia megelőzte.
– Ennyi elég is lesz a magánéleti drámából! – közölte a leopárdnő, majd megragadva Elyaas és Széth grabancát határozottan szétválasztotta őket.
– Na de... – háborgott Elyaas, Széth azonban kissé meghunyászkodva szívta be a levegőt.
– A küldetésre koncentráljatok! – utasította őket Nia.
– Jól van – sóhajtott a sakál beletörődve. A sárkányfi azonban durcásan elfordította az arcát.
– Köszönöm, Nia – küldött hálás biccentést a nőnek Mahado.
– Meddig várunk az altábornokra? – kérdezte most Imina unott hangon.
– Ameddig kell! – zendült Tamir öblös hangja.
– Addig talán mégsem – helyesbített Mahado. – Még tíz perc, utána indulunk. Ki tudja, mit terveznek az éjelfek a hercegnővel, vagy éppen mikor készülnek lerohanni a várost! Nincs pazarolni való időnk. Oziré értékes emberünk, de ennél többet nem várunk rá!
– Helyes! – vidult fel Desta, mialatt szemei ezüstté váltak. – Már viszketnek a karmaim, hogy végre éjelf húsba marhassanak!
– Szívemből szóltál – vigyorgott Nia arany macskaszemekkel. Ekkor a többi alakváltó szemei is megváltozott, Mosié és Naláé arany macskaszemekre, Imanié és Széth-é ezüst sakálszemekre, Horeth és Imina szemei pedig rézszínű sólyomszemekre, s mindegyik természetfeletti szempár harcra készen, szinte megfélemlítően csillogott.
Az altábornok az utolsó pillanatban érkezett, a negyed felől közelítette meg a téren gyülekezőket. A legtöbb rendtagtól csodálkozó, a vezérektől neheztelő pillantásokat kapott, amiért így megváratta őket, ám láthatóan nem kifejezetten zavartatta magát. Odasietett Tamir egyik fiatal harcosához, és kérdezés nélkül elszedte tőle a deres kanca kantárját, amit a kezében tartott. A fiú döbbenettől lebénulva figyelte, ahogy az altábornok a legnagyobb természetességgel felpattan a szürke nyergébe, majd a vezérek csoportjához üget, s ott ráérősen megállítja a lovat.
– Indulhatunk? – vetette oda Oziré a többieknek szárazon. Ők próbáltak nem fennakadni szokatlanul udvariatlan stílusán. A tábornok mély levegőt vett.
– Induljunk – bólintott Mahado, s lépésre fogta pej lovát. A többiek nyeregbe szálltak, illetve gyalog követték, és lassan a sereg egésze megindult a kapuk felé.
– Na de... csak úgy elszedte a lovamat! – méltatlankodott a harcosfiú, akitől Oziré elorozta hátasát. A tábornok újra nagy levegőt vett, mialatt jelentőségteljesen Tamirra sandított. A vezér vette az adást.
– Szerezz másikat! – morrant beosztottjára Tamir. A fiú zavartan pislogott, majd vöröslő képpel elsietett az istállóhoz.
– Szegény pára! – sóhajtott Széth együtt érzően. – Jól kitolt vele az undok altábornok.
– Majd megedződik – bizonygatta Tamir.
Az őrök kitárták a nehéz, fémpántokkal megerősített, aranyra festett városkapukat. A fa éles nyikordulását paták tompa dobogása kísérte, ahogy az Aranysárkány Rend serege elhagyta Thébát, hogy a holdfényben úszó szavannán folytassák tovább útjukat. Ahogy a lovak patája a macskakőről homokos talajra váltott, Mahado vágtába ugratta a lovát, s minden más lovas követte példáját. Bizonyos rendtagok fáklyát emeltek a magasba, s annak lobogó lángjával világították meg a többiek számára az utat. Az alakváltók kivétel nélkül átváltoztak. Az oroszlánok, leopárdok, sárga és fekete sakálok sebes vágtában zárkóztak fel a tömeghez, míg a sólymok szigorúan tartott „V" alakban repültek a sereg felett.
Ezüstös holdvilág szűrődött egy sziklateraszban végződő járatba, ahol Zoana bukkant fel. Hangosan süvítő szél fújt az arcába, s mozgatta meg lila hajfonatait, melyeken élénk táncot járt a holdfény. A nő a terasz peremére sétált, s lenézett a mélybe, majd el a messzeségbe. A sziklás magaslatról fürkészte az éjjeli szavannát, amely mögött halványan derengtek Théba fényei. Lábai mellé egy nyúlánk kutya libbent, akinek világos szűre szintén a holdfénytől ragyogott. Vajon Imari és Hatti már elintézték a dolgot? – vetette fel magában. Lehet, nekem is indulnom kellene?
– Hm. Te mit gondolsz, Zara? – fordult a szukához, a változatosság kedvéért ezúttal kimondva a szavakat. Ő kissé sértődötten felszegte, majd dacosan megrázta a fejét. – Még mindig haragszol, amiért bezártam a fekete lovagodat abba a raktárba? – Zara indulatosan bólogatott. – Hát így járt! – vágta rá a varázslónő szárazon. A szuka csalódottan nyüszített, majd nagyot prüszkölve fogadta el végül a helyzetet. – Amikor leugrom a városba, velük maradhatsz! – Zara ezúttal lelkesen vakkantott párat.
A boszorkány újból elnézett a város felé, ám ezúttal valami feltűnt neki. Halványan bár, de mintha fényes pontokat vélt volna felfedezni, melyek a szavannán a hegy felé közelítenek, s egész halkan paták dobogása szűrődött fel hozzá. Több se kellett neki, még kijjebb, szinte a perem szélére lépett, lehunyta szemeit, s várt, míg a szél újra feltámad. Amikor aztán pár erősebb széllökés süvített el teste körül, megragadta azokat, s csatlakozott az áramló levegő energiájához. Szemei zölden égtek, ahogy elkezdődött a látomás. A szél hangja egész a távoli szavannára repítette, ahol volt szerencséje megpillantani a hegy felé robogó sereget, élén a tábornokkal, aki szilaj arckifejezéssel tört előre formás, pej kancáján.
– A büdös francba! – szisszent fel a boszorkány, ahogy kiszakadt a látomásból. Zara értetlenül fordította oldalra a fejét. Már csak ezek az ostobák hiányoztak! Nem úgy volt, hogy kimúltak?! Jellemző, hogy Afolabi ezt is elszúrta!
Egyre idegesebbé vált, ahogy minden várható végkimenetel lepörgött lelki szemei előtt. Fogalmuk sincs, miféle darázsfészekbe nyúlnak bele, ha megtámadják a kékeket!
Az éjelfek évszázadok óta tervezték a leigázást, és bár sokan a kivárást pártolják, legalább annyian szerettek volna végre csatába szállni, ezt Zoana is jól tudta. Egy ilyen provokatív támadás a Rend részéről könnyen katasztrófában végződhet. Ha a kékek legyőzik őket, bosszúból talán azonnal lerohanják a várost, ám ennek híre megy majd. Nem jönnek ünnepelni, a kommunikációs eszközeiken értesítik egymást. Elővigyázatosságból a többi kék is megtámadja majd a városát, nehogy még véletlenül ott is az emberek kezdeményezzenek.
Ha viszont a rendtagok túl erősnek mutatkoznak, az éjelfek erősítést hívnak. Kék harcosok sereglenek ide a világ számos pontjáról, s könnyedség ide-vagy oda, bosszúból úgyis elfoglalják majd a várost. A Rend tízszeres erővel kapja vissza, amit elkezdett. Mert ennél nem állnak meg, azzal a lendülettel mennek tovább, s ugyan úgy sorra veszik majd a többi települést, mit az előző esetben.
Mindegy, hogy Szehemré csapata jelentős csapást mér-e az éjelfekre vagy sem, a vége ugyan az lesz – ismerte fel Zoana. Ha a vezetők fülébe jut, hogy az emberek szemernyi kockázatot is jelentenek, nem fognak tovább türelmesen várni a legjobb esélyre. S akkor már az én tervemnek is lőttek! Mire a legvégén összegyűlnének tárgyalni és ünnepelni, már több száz, sőt, ezer település dőlhetett romba! Több millió ember pusztult el! Ez nem történhet meg! Végeznem kell velük, még mielőtt elkezdődik a tényleges invázió! S hogy ez működjön, nem engedhetem, hogy Szekhemré és csapata bekavarjon! Meg kell állítanom a Rendet! – határozta el magában.
A varázslónő szürkéskék szemei vészjósló eltökéltséget szimbolizáló zöld fénnyel izzottak fel. Még utoljára, dühösen elnézett a szavanna irányába, majd megragadta kutyáját, s a raktárba térugrott vele. Ott letette a földre, majd gyorsan szétnézett. Foglyai már láthatóan jóllaktak az általa hozott ételből, s most kört alkotva ültek a földön és diskuráltak. Pillanatok alatt feltűnt nekik a jelenléte, így a boszorkány csodálkozó szempárok kereszttüzében találta magát. Horu és Horel arcán félelem ült, Sitara és Khari gyanakodva fürkészték, Ekene haragosan morgott rá. Egyedül Jahi maradt semleges, s Ekon arcára pimasz mosoly kúszott.
– Ennyire hiányoztunk? – kérdezte a kereskedő kacéran, s ahogy folytatta, Zoana szemöldöke úgy szökött egyre magasabbra. – Biztos magányos vagy. Ha kiengedsz minket, szívesen nyújtok társaságot! Na, mit szólsz? Áll az ajánlat?
A sólyomfiúk rémülten kaptak a szájuk elé, Sitara a szemeit forgatta. Khari vállvonogatva hümmögött. Jahi halványan megvigyorogta társa merészségét. Ekene azonban erélyesen hátba vágta bátyját, aki az ütéstől majd előre esett. Zoana végül úgy döntött, nem bünteti meg a kandúrt a rátarti, buja stílusáért, s mély sóhaj segítségével próbált higgadtságot erőltetni magára.
– Egy valamit megtehettek értem – szólalt meg kimérten a boszorkány. Tekintetével végigpásztázta őket, majd a hercegnőn állapodott meg, s aranybarna szemeibe nézett. – Vigyázzatok Zarára!
– Hogyan? – kérdezte Sitara, egészen megdöbbent.
– Ahogy mondtam. Nekem más dolgom van!
– Mi lehet fontosabb, mint velem eltölteni pár éjszakát? – vigyorgott Ekon szemtelenül.
– Minden! – vágta rá végül a boszorkány, majd szokásos módján zöld fénybe burkolózott, s faképnél hagyta őket.
– Hát ezt megkaptam – vont vállat a kereskedő picit csalódottan. Ekkor Tara és Ekene egyszerre vágták vállba. – Már te is, tűzcica? – nézett méltatlankodva a hercegnőre. – Pedig én csak segíteni próbáltam rajtunk!
– Azzal, hogy felajánlod a tested a boszorkánynak? – kérdezte Jahi féloldalasan mosolyogva. – Rendhagyó terv, de eleve kudarcra ítélt. Ha annyira akarna, megkapna, s utána ugyanúgy itt hagyna minket a fenébe!
– Én legalább próbáltam megragadni a helyzetet! – húzta fel az orrát Ekon. – Te mit javasolsz?
– Javaslom, reménykedjünk, hogy bármi is Zoana terve, sikerrel jár benne! – válaszolta Jahi alaposan átgondolva. – A korábbi szavaiból úgy vettem ki, hogy ha így lesz, elenged minket.
– És akkor addig csak ülünk a seggünkön és várunk? – kérdezte Sitara csalódottan. Csupán halvány mosolyt ejtett, ahogy figyelte az egymást lelkesen üdvözlő Anut és Zarát.
– Hacsak nem tudod a varázslattal is átitatott barlangfalat átolvasztani – közölte Jahi –, akkor igen.
Sitara megrázta a fejét.
– Pompás – sóhajtott Ekene elégedetlenül. – Még egy örökkévalóságot tölthetek ilyen ostoba kandúrokkal egy légtérben!
– Én nem is vagyok macska! – ellenkezett Jahi.
– De vagy olyan idegesítő!
– Hm.
– Legalább jobb, mint a Pince – jegyezte meg Sitara, s végül mind beletörődő sóhajokkal adtak igazat neki, a két kutya pedig kedvesen vakkantott.
Hamarosan megtelő holdkorong ült az égen, sápadt fénye baljós hangulatot kölcsönzött a vadregényes tájnak. Bokrok és néhány nílusi akácia sziluettje haladt el a sereg mellett. A lovak patája felverte a homokot a kiszáradt aljnövényzetből, hosszú felhőben porzott az út mögöttük. Negyven perc vágta után már szabad szemmel is jól kivehetővé váltak a Nagy Sziklás Vonulat Nepthüsz-gerincének szilaj sziklái, amint rendíthetetlenül törnek az ég felé. Tovább vágtattak, még inkább megközelítve a hegységet, ám egy idő után megpillantottak valamit nem olyan messze maguk előtt.
Egy szürke köpenybe burkolózott alak állt velük szemben, pont abban az irányban, amerre tartottak. Sötét csuklyáját mélyen arcába húzta, ám a holdfény megvilágította az alóla kilógó számos, vékony, lila hajfonatot, amik messziről összefüggő hajzuhatagnak hatottak. Mahado teljesen ledöbbent a váratlan útonálló jelenlététől, szemei elkerekedtek a csodálkozástól, ám hamar összeszedte magát, rendezte vonásait, és szigorú arckifejést öltött.
– Megállni! – kiáltotta el magát a tábornok, karját jelzés kép a levegőbe emelte. Mikor hallotta, hogy emberei lelassítják, majd megállítják lovaikat, ő is lassított, ám ő az első sornál még kicsivel előrébb ügetett. Mindenki, de főként a vezérek gyanakodva fürkészték a rejtélyes alakot, aki most húsz méterre lehetett a tábornoktól. A nő tett pár lépést az irányukba, mialatt lassan lehúzta a csuklyát a fejéről. Ekkor már nem csak a tábornok, de vezérei, Elyaas, Nala, Imani és Odina is felismerték.
– Visszajöttetek a halálból? – érdeklődte a boszorkány gúnyosan. – Rosszul tettétek!
– Ozirisz kegyes volt velünk! – vágta rá Mahado. – Ez rólad nem lesz elmondható!
– Én nem hiszek istenekben!
– Mit keresel itt?!
– Egy ajánlatot hoztam!
– Felteszem, az éjelfektől! Megtudták, hogy jövünk... – sóhajtott Mahado.
Zoana nem válaszolt rögtön.
– Forduljatok vissza! Nem győzhettek!
– Majd pont terád fogunk hallgatni! – vágott közbe Oziré haragosan. – Kotródj innen, vagy...
– Vagy mi lesz? – kérdezte a nő kihívóan.
– Oziré, ne fenyegetőzz! – figyelmeztette Mahado, ám az altábornok bosszúsan hümmögött. – A hercegnő! Életben van?! – szegezte az útonállónak a kérdést, arcán szigorúság és aggodalom tükröződött.
– Ha azt mondom, igen, visszafordultok? – kérdezte a boszorkány ravaszul.
– Vegyem ezt zsarolásnak?! A hercegnő élete a visszavonulásunkért cserébe?!
Zoana elgondolkodott az ajánlaton, majd végül leereszkedően megrázta a fejét.
– Ennyire ostobának tartasz, Szekhemré?! Amint visszakapjátok a hercegnőt és biztonságba helyezitek, ugyanúgy folytatjátok ezt az őrültséget!
– Szóval még sincs számunkra megfontolandó ajánlatod! – állapította meg a mágus. Ahogy növekedett benne a hercegnő iránti aggodalom, úgy nőtt haragja a boszorkány iránt, aki elrabolta őt, s most még az útjukat is állja.
– De van! Ne gyertek a hegyhez, forduljatok vissza!
– Ha nem vagy hajlandó a hercegnőt idehozni, akkor ne állj tovább az utunkba! – förmedt rá a tábornok.
– Oda állok, ahová akarok! – pimaszkodott a nő.
– Zoana, nem mondom még egyszer! Áll el az útból! Magunk szabadítjuk ki a hercegnőt és gondoskodunk az éjelfekről!
– Túlerőben vannak és hatalmas számban! Veszíteni fogtok! – erősködött a boszorkány.
– Hm – engedett meg magának egy gúnyos mosolyt Mahado. – Igazán érdekelne, hogy az éjelfek kértek meg, hogy próbálj meg egymagad távol tartani minket, avagy...
– Fogalmuk sincs róla, hogy nagy ostobán épp készültök lerohanni őket – vallotta be végül a varázslónő és nagyot sóhajtott, majd valamivel komolyabb hangon folytatta –, és ha rajtam múlik, nem is lesz!
– Ezt most pontosan hogyan értetted?
A boszorkány nem válaszolt, csak lehunyta szemeit, mialatt élénken derengő zöld aura vonta be. Enyhén maga mellé tartotta kezeit és erősen koncentrált. A föld váratlanul remegni kezdett, egyre erősebben, egyre hangosabb robajjal kísérve. Közte és a sereg között a földön hosszú repedés futott végig, ami egyre jobban szétnyílt. A vezérek és a rendtagok elhűlve figyelték, ahogy megnyílik előttük a föld, s ahogy a széleinél a száraz talaj belemorzsolódik, árokból egyre mélyebb és szélesebb szakadékká alakul.
Mahado őrizte meg leginkább józanságát, s merész megoldást választva vágtára sarkallta lovát. A hosszú hasadék széltében már két méteres is lehetett ám ez nem rémítette meg. Tekintete összeakadt a varázslatot végző nővel, mialatt megközelítette a szakadékot, majd lovát átugratta azon. Még az ugrás közben felállt a nyeregben, s amint a kanca landolt a másik oldalon, ő gondolkodás nélkül a boszorkányra vetette magát.
Zoanát annyira lekötötte a varázslatra való koncentráció, hogy védekezni sem tudott. A férfi ledöntötte lábáról, hanyatt esve landolt a kemény földön, Mahado pedig őrajta. Nagyot nyögött, mialatt aurája elhalványodott, a földrengés pedig lassan alábbhagyott. A tábornok közben feltérdelt, zöld aura vonta be, a nő karjait szorítva, egyben egy intenzív erőteret bevetve nyomta a talajra, hogy mozdulni se tudjon.
– Hatásos trükk, hol tanultad? – hajolt fölényesen a nő arcába.
– Szállj le rólam! – próbálta Zoana egy ellentétes erőtérrel lelökni magáról a férfit, ám ekkor aranyszín bilincsek, s az azokat összekötő láncok jelentek meg rajta, s varázsereje végleg elapadt. – Ezt nem hiszem el!
– Túlságosan lefoglalt a kis szakadékgyártásod, egy ilyen nyílt támadást sem tudtál elkerülni! – hányta a szemére a mágus. – Most, hogy nem tudod használni az erődet, a hercegnő életével sem tudsz megzsarolni. – Felállt, és otthagyva a nőt a földön a lovához lépett, majd átnézett a hasadék másik oldalán ragadt seregére. Még épp időben állította meg a nőt, megfelelő lendülettel ezt a kétméteres távot a lovak még át tudják ugrani, ahogy az alakváltók is. – Egyesével ugrassatok át! A mágusok figyeljenek oda, hogy aki megcsúszik, azt megtartsák!
Emberei utolsó megerősítő biccentésére várva már épp indultak volna, amikor láncok csörgése zavarta meg őket. A tábornok hátrakapva a fejét látta, hogy Zoana feltápászkodott, s most idegesen nézett a szemébe.
– Ne! – ordított a varázslónő idegesen. – Mindent tönkre teszel, mindent elrontotok! – állította szinte már hisztérikusan. – Ostobák!
Mahado itt elégelte meg a dolgot, dühösen szívta be a levegőt, mialatt a megbilincselt nőhöz robogott, s köpenyét megragadva közelebb rántotta magához.
– Mi a fenéről beszélsz?! – fúrta lángoló, zöld tekintetét az övébe. Zoana lerázta magáról a kezét, s idegesen hátrált pár lépést, hogy visszaszerezze méltósága maradékát.
– Volt egy tervem! – közölte Zoana. – De így semmi nem lesz belőle, ha bekavartok az éjelfeknek!
– Á, szóval mégis csak úgy gondolod, hogy van valami esélyünk!
– Nem, nincs. A halálba rohantok...
– Még a végén azt hiszem, aggódsz értünk!
– Persze! Sokkal inkább zavar, hogy ha lerohanjátok őket, ha ellenállást mutattok, akkor hiába dolgoztam!
– Hogy te mennyire önző vagy! – sziszegte Mahado az arcába, majd ellökte magától. Zoana kénytelen volt pár lépést hátrálni, éppen hogy csak nem esett hátra. – Gyertek át, nem vesztegetjük tovább az időt! – szólította fel az embereit.
A sólyomvérűek még mindig a levegőben köröztek. Az a macska és sakálvérűek szinte azonnal vágtába lendültek, majd sorban a levegőbe vetették magukat, és hosszú, rugalmas ugrásokkal, kivétel nélkül, biztosan landoltak a hasadék túloldalán. Ott széjjelebb húzódtak, hogy teret adjanak a lovasoknak. Először Davu és Tamir ugrattak át lovaikkal az árok felett, majd példájukat a sereg maradék része is követni kezdte. Lovak vágtájának dübörgése töltötte be a teret.
– A múltkor is megtaláltam a módját, hogy kiszabaduljak az ostoba bilincseidből! – ordított a tábornokra Zoana, megpróbálva túlharsogni a patadobogás okozta zajt.
– Légy a vendégem! – kiáltott vissza Mahado, lazán kitárta karjait. – Aztán figyelmeztesd a drágalátos éjelfjeidet! De mire sikerül, már túl késő lesz számodra!
– Tévedsz! Már most elkéstem – felelte végül a varázslónő, hangjában meglepő lemondás csengett. – Fogalmad sincs, mi forog kockán!
– Szerintem meg neked nincs! – vágott vissza a tábornok, s mikor az utolsó lovasa is átszökkent a szakadék felett, ő maga is felpattant lovára. – Induljatok! – utasította seregét, ami egyre gyorsabb vágtában elhaladt mellette, s rendíthetetlenül tört tovább célja felé. Mielőtt követte volna őket, a nyeregből még fölényesen visszanézett a megláncolt boszorkányra. – Ha legközelebb az utamba kerülsz, Zoana, nem úszod meg ennyivel! Ha élni akarsz, tartsd távol magad tőlünk és Thébától! Mert a végén még ki talállak végezni árulásért és a birodalom ellenségeivel való szövetkezésért! – figyelmeztette szigorúan.
– Azt hiszed, érdekel?! – sziszegte a boszorkány. – Ha folytatod ezt az ostobaságot... akkor ítéltél halálra mindenkit! Mindenkit ezen a földön!
– Az éjelfek nem hagynának életben, ezt te is tudod! Mi vagy ők! Akkor mégis mit vársz tőlünk?!
– Már nem számít. Nektek így is úgy is meg kellet volna halnotok!
– Őrült vagy! – zárta le a vitát Mahado, s berúgta lova oldalát, aki gyors vágtában tört ki alatta. Hamar felzárkózott a sereghez, majd annak élére galoppozott.
Mahado megtörhetetlenül vágtatott a szavannán, lova utasa lelkiállapotához igazodva kivételesen gyors ütemet diktált. Nyomában serege nyargalt, ám a hangos patadobogás sem tudta még gondolatait elterelni, melyek makacsul a lila hajú varázslónő körül keringtek. Ezúttal is összehozta őket a sors. Tudta, hogy a küldetésre kellene koncentrálnia, ám Zoana lángoló szavai szemtelenül megbolygatták elméje nyugodt tengerét.
Már így is túl sok időt pazaroltam erre az eszement boszorkányra – szidta magát gondolatban a mágus. Mégis mi a fenéről beszélhetett? Úgy tűnt, mintha ő sem akarná igazán az éjelfek győzelmét... de ugyanúgy a miénkre sem vágyott! Milyen célok vezérlik?! Miféle tervről beszélt... Mindegy! Nem kéne hagynom, hogy elterelje a figyelmem. Hisz talán egyedül ez volt a célja... hogy összezavarjon! Átkozott boszorkány... sikerült is neki!
A tábornok idegesen megrázta a fejét, majd tekintetét mereven az előttük húzódó hegyláncra függesztette.
Nem szabad hagynom, hogy visszahúzzon! Talán meg kellett volna ölnöm, amikor lehetőségem volt rá... de nem éreztem szükségét... nem éreztem helyesnek. Legközelebb ezt nem engedhetem meg magamnak! Ha az utunkba áll... Ozirisz előtt fog felelni érte! – döntötte el, bár valamiért túlságosan is könyörtelennek érezte magát érte.
Talán tábornoknak sem vagyok alkalmas, mert nem vagyok elég keménykezű? – bizonytalanodott el egy időre. Szükségesnek kéne éreznem az árulók kivégzését, nem megkerülhetőnek? A Rend szabályzata ezt kívánná tőlem...
„Ne csak a Rendhez maradj hű, hanem elsősorban önmagadhoz!" – jutottak eszébe nővére szavai. „Mert akkor lesz az ellenségé a győzelem, ha eléri, hogy harc közben elveszítsd önmagad!
De ha nincs más mód a győzelemre... kénytelen leszek meglépni, amit nehéz szívvel teszek. A birodalom törvényei is halállal büntetik az árulást... és ami a többi árulót illeti... ha ők sem óhajtanak együttműködni, akkor talán csak egy választásunk marad... Ennek ellenére...
„Az igazság végül mindig meghódítja az ármánykodókat!" – állította Írisz szent meggyőződéssel. „Ám vigyázz, mert az igazság csak azokat pártolja, akik elutasítják a sötétséget és befogadják a fényt!"
...Lehet, hogy mégis találunk más utat. Meg kell őriznem a hidegvérem és ítélőképességem! Mert könyörtelenséggel meg lehet nyerni egy csatát, vagy akár a háborút, de nem lehet fenntartani egy birodalmat... végső soron egy Rendet sem! Az elvárások nem mindig helytállóak. Egy tábornoknak tudni kell megkegyelmezni. Tudni kell megbocsátani.
Nem fogok kötelességből megölni senkit! – határozta el, s amint ez megtörtént, vonásai is megszilárdultak. Odion esetében elhamarkodottan döntöttem... de ez nem fordul elő többször! Amíg bármi más választásunk akad, keresünk más utat!
Zoana elsötétülő tekintettel bámult a távolodó sereg után, haragos tekintetében megcsillant a holdfény. Bosszankodva küzdött láncaival, miközben magában minden lehetséges módon elátkozta a tábornokot és a Rendet. Megpróbálta széttörni a végtagjaira szoruló fémet, ám szemeiben haloványan derengett csak a smaragd fény, újra és újra kiapadva. Túl ideges volt ahhoz, hogy a bilincsek energiáit megfelelően kitapogassa, majd megbolygassa annyira, hogy az anyagszerkezet, illetve az azt átjáró mágikus erőtér összeomoljon. Az erőtér ezzel ellenben sikeresen nyomta el saját auráját olyannyira, hogy az még inkább megnehezítette a folyamatot. Elméjét pimaszul korábbi vitái foszlányai árasztották el.
„Te eszelős vagy!" – kiáltott fel Imari, amikor tervét megosztotta vele.
„Neked elment az eszed!" – állította Hatti. „Úgy se fog sikerülni!"
„De fog!"
„Annyi minden félrecsúszhat, hát nem fogod fel?!" – ingatta a fejét a mágus.
„Nem találod ezt valamelyst bizarrnak?" – kérdezte aztán megvetően. „Hidegvérrel feláldozol egy egész várost, csakhogy kinyírd a kékeket?!"
„Egy város, vagy egy egész bolygó! Szerintetek nem éri meg?! Az áldozat elkerülhetetlen, de legalább nem kell az összes embernek meghalnia, vagy a rabszolgájukként élnie!"
„Én biztosan nem kockáztatom a túlélésem az idealista világmegváltásod miatt!"– dünnyögte a mágus.
„Szóval több millió ember sorsa téged szemernyit sem izgat?!"
Több millió ember... Milliárdok... – futott át újra a varázslónő fején.
„Ha legközelebb az utamba kerülsz, Zoana, nem úszod meg ennyivel! Ha élni akarsz, tartsd távol magad tőlünk és Thébától!" – figyelmeztette a tábornok könyörtelenül. „Mert a végén még ki talállak végezni árulásért és a birodalom ellenségeivel való szövetkezésért!"
„Azt hiszed, érdekel?! Ha folytatod ezt az ostobaságot... akkor ítéltél halálra mindenkit! Mindenkit ezen a földön!"
„Őrült vagy!" – visszhangzottak fejében Mahado lekezelő szavai.
Azt majd meglátjuk!
Zoana erőt vett magán, dühét és idegességét megpróbálta előnyére fordítani, s a varázslathoz szükséges elhatározódássá formálni. Némi kontrollt erőltetett magára, megragadta a bilincsek és láncokat átszövő energiafonalakat, és amennyire tudta, megcsavarta és hajlította őket. Az őt fogva tartó mágikus erőtér megszűnt, s saját, feléledő varázsereje zöld ragyogásba vonta testét. Egy újabb lépésben összetörte az immár egyszerű fémként viselkedő béklyóit, s az aranyszínű fémdarabokat messzire taszítódtak tőle, mialatt szemeiben smaragd lángok égtek. Nagyot sóhajtott, majd zöld villanás kíséretében eltűnt az éjszakában.