„Egy sárkánynak nem árt sem a szikla sem a márvány!"
„Úgy széttépem, hogy a hiénák írásban fognak köszönetet mondani a tálalásért!"
„Egy apa mindig óvni próbálja a lányát."
„Sosem azzal érdemes foglalkozni, ami már megtörtént, hanem azzal, hogy hogyan oldjuk meg a következményeket!"
Figyelmeztetés: trágár / +18 szavak és kifejezések!
Miután a harcos és a sólyomnő eltűntek a folyosón, a növekvő feszültség hatására az ott maradtak két táborra oszlottak. Horeth eleresztette Imarit, hogy Oziré mellé lépjen. Az áruló mágus immár őrizet nélkül figyelte a kibontakozó szembenállást a lehető legelégedettebben. Széth és Elyaas közelebb húzódtak Mahadóhoz, Nia és Desta pedig hozzájuk csatlakoztak, így Hatti is őrizetlenül maradt. A harcoslány és Imari ravaszul összenéztek, mialatt a többiek szigorú tekintete Mosira szegeződött. Az oroszlán némi hezitálás után Oziré és Horeth táborához csatlakozott, amiért a többiektől bosszús pillantásokat kapott.
– Ott már vagytok elegen – vonta meg vállát Mosi, tisztázván, hogy tulajdonképpen egyik oldal támogatását sem érzi különösebben szívügyének.
– Még engem hibáztat! – duzzogott Oziré két pártfogójának. – Ti mit szóltok ehhez?! És még az ártatlan kislányomat állítja be egy utolsó lotyónak...
– Senki nem nevezte lotyónak! – kelt Mahadóék védelmére Desta.
– És nyilván nem olyan ártatlan! – erősítette meg Nia.
– Még te is, Nia Zuberi! – sóhajtott az altábornok ítéletesen.
– Meritpahet! – szúrta közbe Mahado, miközben hálás tekintettel jutalmazta a leopárdnőt.
– Hogyan? – értetlenkedett Oziré.
– Nia a Zuberi klánból származik ugyan, de amikor vezérré nevezték ki nyolc éve, megváltoztatta a nevét Meritpahetre, hogy jobban illeszkedjen az Egyiptomi közegbe!
– Én is megváltoztattam Hatmihoszra – jegyezte meg Mosi.
Időközben Hatti és Imari elérkezettnek látták az időt a meglépésre, s óvatosan, hogy láncaik és bilincseik a lehető legkevesebb hangot adják ki, megpróbáltak eloldalogni. Mivel szenvedélyes szembenállásuk szülte vita jelenleg igazán lefoglalta a vezéreket, így szinte senkinek sem tűnt fel, hogy egyre távolabb sunnyognak tőlük.
– Cseppet sem érdekel, kinek mi a neve! – csattant fel Oziré. – A lányom...
– A lánya korán kezdte – vágott a szavába Nia –, mit kell ezen órákig vitatkozni?! Ha tudni akarja, én tizenhárom voltam! A törzsünknél ez a szokás. Tizenkét és tizenöt éves kora között a legtöbb macskavérű már kipróbálja a dolgot. Emberi és állati alakban is. Mi van ebben? Ilyen a természet!
– De Noferu még csak...
– Talán az a baja, hogy Noferu lány? Mert ha fiú lenne, bizonyára nem akadna így ki, nem? Szóval maga szerint a fiúk megdughatnak akárkit, de ha egy lány él nemi életet, az már megvetendő, botrányos, és a partnerét halállal kell sújtani?
– Nem ezt mondtam...
– De erre célzott! – mutatott rá Nia mély meggyőződéssel. – Szerintem a tizennégy már nem gyerekkor, a lánya fiatal nő, és egyértelműen benne volt a dologban! Lépjen túl ezen végre!
– Mégis hogy lépnék túl? – pattogott tovább Oziré.
A bilincsbe vert, megkötözött Imari és Hatti a lehető legfinomabb léptekkel haladtak, így láncaik csörgése halk ciripelés volt csupán, ami a vezérek elhúzódó veszekedésének zajába veszett. Fél perc alatt már a főbejáratig jutottak, amikor Mahadónak végre feltűnt, hogy szökni készülnek.
– Hát nem veszitek észre?! – törte meg a szenvedélyes vitát a tábornok komoly hangja. – Egész idő alatt ezt tervezték!
– Ki? Mit? – csodálkozott Széth. – Mert tuti, hogy sárkányfarok nem egy zaklató! – Imari keze rászorult a főbejárat bal ajtószárnyának kilincsére, szinte hangtalanul lenyomva azt. Hatti megfogta a résnyire nyílt ajtó lapját, s még tovább nyitotta. – Kósza ötlet volt, hogy elcsábítja Noferut, nem alaposan kitervelt stratégia... – csacsogott tovább Széth könnyedén.
– Meglépnek! – kiáltotta most Mosi, s ekkor már a többiek is felfigyeltek a menekülőkre. Mahado varázserejével bevágta előttük az ajtószárnyakat. Nia ekkor már át is változott leopárddá, és Hattira vetette magát, Desta pedig hamar csatlakozott hozzá barna sakál képében. Mosi és Széth is nemsokára a nyomukba szegődtek, a sárga hímoroszlán és a fekete sakál Imarira vetették magukat, és őt lökték a földre.
– Újra a padlón, ahová valóak! – somolygott Elyaas, kissé felbátorodva, ám Oziré haragosan izzó zöld tekintetének hatására ismét behúzta fülét-farkát. Időközben az alakváltók visszaváltoztak, majd felrántották az árulókat a földről. Mosi és Széth Imarit fogták közre, Nia és Desta pedig Hattit.
– Szép munka! – dicsérte őket Mahado, ahogy tekintélyt sugallva közelebb sétált, és egészen Hatti füléhez hajolt. – Látod? Végül semmire sem jutottál az ármánykodásoddal! – közölte fölényesen.
– Meglátjuk – mosolyodott el a harcoslány sejtelmesen.
– Vigyétek őket! – parancsolta a tábornok.
Széth és Mosi Imarit rángatva vezették a sort az alagsor irányába, Nia és Desta pedig Hattit cipelték utánuk. Így az aulában csupán Elyaas maradt a tábornok oldalán, Horeth-tel és Ozirével farkasszemet nézve.
– Oziré, tegyük félre az ellentéteinket! – kérte Mahado. – Az eddigi legveszélyesebb bevetésünkre készülünk és sürget az idő!
– Ez igaz – pillantott társára Horeth. – Szekhemré később is vezekelhet mulasztásáért.
– Ne őt büntessétek! – vette végül Elyaas a bátorságot, hogy szembenézzen az altábornokkal. Mély levegőt véve, kihúzva magát előrelépett. Mahado megragadta a vállát, s aggodalmasan a fejét rázta.
– Ne! – figyelmeztette barátját.
– Elég sokáig hagytam, hogy tartsd a hátad miattam – sóhajtott a sárkány, s kelletlenül lefejtette magáról a tábornok ujjait. – Ideje, hogy vállaljam a felelősséget!
– Ne legyél ostoba! – erősködött Mahado, ám hiába. Elyaas kihívóan Oziré szemébe nézett.
– Milyen nemes és lovagias! – gúnyolódott az altábornok. – Bizonyára a lányom is ezt látta benned – folytatta szarkasztikusan.
– Igen, és én pedig ezt kihasználva lefeküdtem vele! Mit teszel most, Oziré?
– Neked altábornok úr! – oktatta ki a sárkányt Horeth.
– Altábornok úr – ismételte Elyaas drámaian. Ám alig mondta ki, egy erőteljes energiahullám felkapta és messzire repítette.
A szőke sárkányfi olyan sebességgel csapódott oldalasan a főlépcsőre, hogy annak fokai megrepedtek alatta. Fájdalmas nyekkenést hallatva tápászkodott fel. Ám alig ült fel, az aranyszín varázslat, ami Oziré testét is bevonta, újból felkapta. Ezúttal merőlegesen a levegőbe emelkedett, majd szimpla zuhanásnál négyszer nagyobb sebességgel csapódott háttal a lépcsőkbe, amik ezúttal meg is törtek az őket ért erőhatásra. Elyaas fájdalmasan nyöszörgött, körülötte fél méteres távolságban mindenfelé a lépcsők márványtörmeléke hevert, használhatatlanná téve így a főlépcső középső részét.
Mahado legelőször el sem akarta hinni, amit Oziré a szeme láttára művelt barátjával. A kezdeti sokkot leküzdve felháborodva, egyszersmind hatalmas aggodalommal rohant a lépcsőhöz, ám a második becsapódást már képtelen volt megakadályozni. Látta, hogy a sárkányfi sérült teste harmadszor is a magasba emelkedik, ám ezúttal végre lehetősége volt időben reagálni.
– Oziré, azonnal fejezd be! – ordított az altábornokra. Elyaas teste megállt a levegőben lebegve, míg az említett bosszúsan meredt a tábornokra.
– Ugyan miért? Megérdemli!
– Súlyos sérülést okozol neki! – ingatta a fejét idegesen a tábornok. – Ha nem jólelkűségből, józan észből gondold végig! Szükségünk van rá az éjjel!
– Ez igaz – bólintott Horeth. – Eleget kapott már!
– Még nem! – határozta el Oziré, s harmadszor is a márványhoz vágta volna a szőke férfit. Ám ezúttal még a romos lépcsők felett pár arasznyira a sárga varázslat helyét zöld aura vette át. Mahado ragyogó ereje védelmezően hódította vissza barátja testét, s tartotta meg a levegőben, majd helyezte óvatosan az aula csempéjére a lábai mellett. A tábornok zöld fényben izzva, szikrázó mentazöld szemekkel, szigorú arccal meredt az altábornokra.
– Itt a vége, Oziré! Ha nem tudsz uralkodni magadon, nem csak hogy nem kérem, hanem meg is tiltom, hogy velünk tarts a küldetésen! Akármilyen értékes is vagy, nem tűröm, hogy még egyszer egy társadnak ess! Egy oldalon állunk, nem egymást kéne elpusztítanunk!
– Meg sem kottyant neki! – morgolódott az altábornok, és a csempén nyöszörgő, halk nyögéseket kiadó szőke férfira sandított. – Csak megjátsza magát! Egy sárkánynak nem árt sem a szikla sem a márvány!
– Emberi alakban érte a becsapódás. Ilyenkor sokkal sebezhetőbbek, és a sérülés, amit így szereznek, kihat sárkányalakjukra is! – vetette Mahado megrovóan az altábornok szemére. – Most pedig távozz! Ha úgy érzed, képes vagy higgadtan viselkedni, akkor egy óra múlva az induláskor csatlakozhatsz hozzánk!
– Hmpf! Még neki áll feljebb! – méltatlankodott Oziré. – Majd veled is számolok még, Szekhemré, amikor ennek vége!
– Állok elébe! – felelte kihívóan a tábornok. – Ám remélem, addig megjön az eszed és belátod végre, milyen tiszteletlenül viselkedtél! Bármit is hiszel, hogy tettem ellened a magánéletben, az nem ok sem kifogás arra, ahogy velem beszéltél! Tulajdonképpen nekem kellene számolnom veled!
– Hallatlan! – húzta fel az orrát Oziré, és elcsörtetett a kijárat felé. Sejthető volt, hogy azonnal hazalátogat, hogy jól Noferu körmére nézzen. Mahado legszívesebben utána szólt volna, hogy ne legyen vele túl kemény, de értelmetlen lett volna. Abba, hogy Oziré miként kezeli a helyzetet családon belül, már végképp semmi beleszólása nem volt.
– Igen, hallatlan – bólogatott Horeth, majd amikor Mahado neheztelő pillantási találkoztak az övéivel, meghunyászkodva hozzátette. – Természetesen az, ahogy önnel beszélt!
– Hagyd a hízelgést, Horeth! – sóhajtott a tábornok. – Menj, és keresd meg Tamirt és Iminát! S ha úgy látod, még vitatkoznak, mondd, hogy azt üzenem, oldják meg a konfliktust még az indulás előtt, vagy legalábbis tegyék azt félre!
– Igenis, tábornok – bólintott a sólyomvérű, s eltűnt azon a folyosón, ahol legutóbb Tamir és nyomában Imina.
– Elyaas – térdelt sebesen barátja mellé Mahado, megragadta vállát, mialatt aggódó tekintete összeakadt az övével. Az aranyszín szemekből legalább annyi elszántság, mint szenvedés sugárzott. – Megsérültél, igaz?
– Megérdemeltem – nyögte a sárkány.
– Nem igaz!
– Ideje volt már, hogy felelősséget vállaljak a tetteimért. Nem ezt mondogattad nekem folyton?
– De nem így... nem úgy, hogy összetöreted magad egy bosszús mágussal! – ingatta a fejét a tábornok töredelmesen, zöld szemeiben legalább annyi fájdalom ült, mint amennyi kín a sárkányéban.
– Semmi baj... hamar rendbe... jövök – bizonygatta Elyaas, s megpróbált felülni, ami hangos morgását eredményezte. Nagyokat zihált, mialatt Mahado szigorúan visszanyomta a csempére.
– Fel ne kelj, te féleszű sárkány! Több bordád is eltörhetett, és még ki tudja, mid! Ha mozogsz, átszakadhat a tüdőd!
– Úgy nehéz lenne... harcolni – nevette a szőke kényszeredetten, ám arckifejezése hamar szenvedőbe fordult, ő pedig összegörnyedt a testébe nyilalló fájdalomtól.
– Ne mozdulj! – utasította a mágus. – Hozok segítséget! Ahhoz hogy meggyógyítsalak, pontosan tudnom kell mid és hol tört el, ezt pedig a gyógyítók tudják legjobban megállapítani!
– Ugyan... tényleg... semmi bajom... – nyöszörgött a sárkány konokul.
Nia, Desta, Mosi és Széth ekkor értek vissza az aulába, s nem egészen értették a jelenetet, amiben Elyaas a földön fekszik, a tábornok pedig mellette térdel. Ám hamarosan észrevették az összetört lépcsőket, és így már leesett nekik. Széth pillanatok alatt mellettük termett, lerogyott szerelméhez, s annak kezét szorította az arcához.
– Sárkányfarok, mondd, ki tette ezt veled?! Csak egy nevet mondj, és úgy széttépem, hogy a hiénák írásban fognak köszönetet mondani a tálalásért!
– Széth, ne hozz elhamarkodott döntéseket! – figyelmeztette a tábornok.
– Na de... nézzen rá, hogy összetört! – rázta a fejét a sakál. – Oziré volt, igaz?! Csak ő lehetett, mert ön biztosan nem...
– Soha – ingatta a fejét Mahado.
– Ja, Mahi csak az orromat törte be párszor – nyöszörgött vigyorogva Elyaas –, meg néhányszor megfürdetett különféle fagypontig hűtött vizekben...
– Te hihetetlen vagy! – csóválta a fejét Mahado.
– Nem, Oziré az! – puffogott Széth. – Mégis mit képzel magáról?! Így szétverni valakit, csak mert párszor megdugta a lányát, aki a legnagyobb örömmel fogadta azt?!
– Ne dühöngj, sakálfül! – nyögte ki végül a sárkány. – Azt hiszem, megérdemeltem... Egyébként meg... én milyen durván összevertelek téged az udvaron nemrég... Most legalább... kvittek vagyunk... te is láthatsz... összeverve!
– Jaj, de ostoba vagy, sárkányfarok! – szisszent fel Széth, ezüstbe forduló szemei szikrát hánytak. – Csak azért nem váglak most rögtön pofon, mert már így is eléggé szenvedsz!
– Vágj csak, az mindig beindít...
Széth óvatosan megcsapta a szőke férfi arcát, aki ekkor egy nyögéssel egybekötve elnevette magát.
– Széth, vigyázz rá! – fordult végül a sakálhoz Mahado. – Hozok segítséget, de addig nem kelhet fel a földről és ne is nagyon mozogjon!
– Odafigyelek rá! – bólintott a sakál, s amikor látta, hogy szerelme pimaszul épp a karjaira támaszkodik, újból pofon csapta. Elyaas fáradt sóhaj kíséretében terült el a földön. – Nem mozogsz, sárkányfarok, megértetted?!
– Ha már ilyen szépen kéred, sakálfül – nyögte a szőke férfi pajkosan mosolyogva.
Mahado felállt, komor arcán látszott, hogy magát okolja a történtekért. Nia, Desta és Mosi, akik időközben szemtanújává váltak a korábbi jelenetnek, együtt érző tekintettel néztek rá.
– Imari és Hatti? – érdeklődte a tábornok, miközben megpróbálta elrejteni fájdalmát.
– Biztos helyen vannak két külön cellában – felelte Mosi. – Ha rajtam múlik, ott fognak megrohadni!
– Azért a keselyűknek is adjunk valamit – mosolygott ravaszul Desta. Mahado fájdalmasan sóhajtott.
– Rendbe fog jönni? – bökött Nia Elyaas felé. A tábornok arcán immár leplezetlen aggodalommal egybefűzött elszántság jelent meg.
– Ha rajtam múlik, rendbe! A kérdés csak az, hogy mikor. A sárkányok gyorsan gyógyulnak, ám ha vannak a helyükről eltolódott törött csontjai, mielőbb helyre kell tenni őket, mert különben rosszul forrnak össze.
– És akkor lehet őket újra eltörni – jegyezte meg Nia. – Ismerős helyzet, a legtöbb isteni kegyelt, alakváltók, harcosok, mágusok szintén gyorsan gyógyulnak.
– Igaz, de a sárkányok még náluk is gyorsabban, nálunk két hét, míg teljesen összeforr a csont, a sárkányoknál akár három nap alatt is rendbe jöhet... Persze, ha meggyógyítom, még hamarabb.
– Érdekes – morfondírozott Mosi. – Tőlünk mit óhajt, tábornok? – kérdezte végül.
– Ti hárman ellenőrizzétek, minden rendben megy-e a felkészüléssel. Illetve az ellenszert és a többi vegyületet, ellenmérget, kötszereket is osszátok szét a rendtagok között!
– Igenis – bólintottak.
Mosi és Desta már el is tűntek az ebédlőben, ám Nia még nem indult. Mahado kérdőn vonta fel szemöldökét. Nia a tábornok vállára helyezte kezét és támogatóan a szemébe nézett.
– Ne hibáztassa magát! Nem történt semmi rossz, én pedig személy szerint az árulkodókat inkább megvetem.
– Valóban?
Nia bólintott.
– Oziré is megbékél majd. Az én apám is, Pahet nyugosztalja, jól összeugrott azzal az oroszlánnal, aki elvette a szüzességemet. Hiába szokás nálunk korán ismerkedni a test vágyaival, attól még egy apa mindig óvni próbálja a lányát. Alig telt bele két teliholdba, apám és az első szerelmem már legjobb barátokként mentek vadászni!
– Nehezemre esik abban hinni, hogy Oziré és Elyaas... – csóválta a fejét Mahado.
– Ők nyilván sohasem lesznek barátok – ismerte el Nia. – De ellenségek sem maradnak örökké, higgye el nekem! Az apáknak egyszer úgyis el kell ismerniük, hogy a lányaik felnőnek, és nőként élnek tovább!
– Ha Ozirén múlna, egy lakatlan toronyban tartaná bezárva őket az idők végezetéig...
– Rafkós lányok azok, hamar kiszöknének – kacsintott a tábornokra Nia. Barátian megveregette a vállát, majd ő is távozott.
– Nia... köszönöm – kiáltott utána Mahado lekötelezve. A leopárdnő szavainak hála sikerült kissé megkönnyebbülnie. A nő melegen rámosolygott, majd eltűnt az étkezőben.
Mahado felsietett a lépcsőn, ám az első fordulóig sem ért fel, testét zöld aura vonta be és térugrott a gyengélkedőre. Selma és Heket még mindig aludtak, s marta is a lelkiismeret erősen, amiért legalább egyiküket fel kellesz ébresztenie, de nem volt más választása. Arra most végképp nem volt ideje, hogy még elugorjon a városba egy másik gyógyítóért. Kezeit a gömbölyded asszony felé helyezte, és varázserejével megosztotta vele energiáit, így megerősítve a mágusnő kimerült auráját. Mivel tudta, hogy a harcban minden erejére szüksége lesz, ezért nem áldozott sokat energiájából, csak épp annyit, ami elég volt, hogy az asszony pár órára ébren maradjon.
Selma először nyöszörögni kezdett, ami lassan morgolódásba ment át, majd nehézkesen kinyitotta szemeit. Amint felismerte az ágy mellett várakozó tábornokot, lendületesen felült, ám ettől kissé meg is szédült. Mahado megragadta a vállát, nehogy a földre essen.
– Óvatosan – kérte az idősödő asszonyt. – Csak annyi energiát adtam, hogy pár órát kihúzz vele. Sajnos minden erőmre szükség lesz az éjelfekkel szemben!
– Éj...micsodák?! – csodálkozott Selma a szemét törölgetve. – Bizonyára még álmodom...
– Útközben elmagyarázom a lényeget – javasolta Mahado, mialatt gyengéden talpra segítette a mágusnőt. – De most szükségem van a segítségedre.
Selma, aki eddig szorosan a tábornokba kapaszkodott, most komoly tekintettel felnézett annak szemébe és kötelességtudóan bólintott.
– Örülök, hogy megmenekült! – mondta a gyógyító, miközben óvatos léptekkel szelték át a gyengélkedőt. – A többiek is?
– Maradék nélkül – bólintott Mahado. – Szívből köszönjük, hogy visszahoztatok minket!
– Szóra sem érdemes – legyintett az asszony, ám elégedett mosolya arról árulkodott, hogy valójában igenis szóra érdemesnek tartja. Az ajtóhoz értek, amit Mahado erejével tartott nyitva, míg támogatva átvezette Selmát azon. – Ez a dolgunk – mondta az asszony, mikor már a második emeleti tágas folyosót szelték.
– Azért fontosnak tartottam megemlíteni. Selma, mielőtt beavatlak a részletekbe, egy dolgot feltétlenül meg kell jegyezned!
– Mi lenne az!
– Mielőtt újra aludni térsz, küldj sólymot a többi gyógyítónak, ne csak annak, aki a rendnek dolgozik, hanem mindenkinek, akit ismersz a városban! Elképzelhető, hogy az összecsapásból sok sérülttel térünk vissza! Minden segítő kézre szükség lesz!
– Rendben. De miféle összecsapás...
– Az eddigi legveszélyesebb! Mint kiderült...
– Szóval éjelfek?! – csodálkozott Selma, amikor az aulába vezető főlépcsőre léptek. – És idegen techno-micsoda?!
– Technológia – ismételte Mahado. – A tudományos probléma megoldás magas foka fegyverkészítés, világok közötti utazás és minden elképzelhető dolog terén.
– Az istenek vigyázzanak rátok! – sóhajtotta Selma, amint ő és a tábornok megkerülték az Elyaas becsapódás által összezúzott lépcsőrészt. – Ő az, aki miatt felkeltettél? – vette észre a tőlük nem messze, az aula padlóján heverő szőke férfit, akinek kezét még most is Széth fogta ragaszkodóan.
– Igen. Láttad az összetört lépcsőfokokat?
– Képtelenség nem észrevenni.
Lefékeztek a lépcsők alján, mialatt a tábornok a törmelékre felé mutatott, majd a gyógyítóhoz fordult.
– Ott csapódott be Elyaas, amikor Oziré kétszer a lépcsőnek vágta. Most nem részletezném, hogy ez miért történt, s hogy olyan gyorsan és váratlanul, hogy én magam is csak a harmadik alkalomnál tudtam közbelépni. Bár lehettem volna előrelátóbb, számítottam rá, hogy meg fogja támadni, de arra nem, hogy mindenféle fizikai kontaktus nélkül csak úgy a lépcsőnek vágja...
– Ha jól látom, magát hibáztatja! – jegyezte meg Selma.
– Hiába kért Nia az ellenkezőjére, mégis...
– Ha engem kérdez, sosem azzal érdemes foglalkozni, ami már megtörtént, hanem azzal, hogy hogyan oldjuk meg a következményeket!
– Igazad van – ismerte el Mahado.
– Na, lássuk, mivel van dolgunk! – lépett Elyaashoz Selma. Letérdelt a Széth-tel ellentétes oldalon, és elkezdte végigtapogatni a szőke férfi testét. A sárkány ezt fájdalmas nyögésekkel díjazta, Mahado pedig a közelből, összefont karokkal és aggódó tekintettel felügyelte őket.
– Na de, kérem! – szisszent fel egy fájdalmasabb pontnál Elyaas. – Illetlenség a sakálom előtt így letapizni!
Széth elkuncogta magát, Selma azonban szóra sem méltatta, csak mély sóhaj kíséretében vizsgálta tovább. Mahado ellenben szigorú pillantásokat küldött barátja felé.
– Elyaas, maradj nyugton! – utasította a sárkányt. – Ennek ez a módja!
– Úh! – nyögött fel a szőke újra. – Elég szar mód!
– Semmi baj, sárkányfarok! – mondta nyugtatóan Széth, és megszorította a férfi kezét. – Itt vagyok!
Elyaas szaggatottan sóhajtott és a fekete férfi huncut, szeretetteljesen csillogó szürke szemeiben keresett menedéket.
Selma, idővel varázserejét is bevetve, néhány perc alatt végzett a sárkányfi állapotának felmérésével. Mint kiderült, több bordája, csigolyája és a medencecsontja is eltört, ám helyükről egyedül pár bordadarab fordult ki. Mivel ezek varázserővel történő helyrerakása és összeforrasztása még így is fájdalmas műveletnek bizonyult, először Mahado fellebegtette Elyaas testét a gyengélkedőre, ahol óvatosan egy ágyba helyezte. Selma utána egy üvegből sűrű máktejet itatott vele, hogy a leendő fájdalmakat könnyebben vegye.
– Mi ez a förtelem? – fintorgott Elyaas egyetlen korty után. – Legalább egy kis bor lenne benne!
– Fura íze van, de üt, mint az állat! – jegyezte meg Széth vigyorogva. – Húzd csak meg, sárkányfarok! Én is ezt ittam a múltkor, és olyanokat álmodtam, hogy el sem hinnéd! Te is szerepeltél bennük!
– Akkor rólad fogok álmodni? – kérdezte Elyaas reménykedve.
– A sárkányokra máshogy hat a máktej, enyhébb a hatása – világosította fel őket Selma. – Egy ember pár kortytól elalszik, egy isteni kegyeltnek már egy egész pohár kell, hogy ugyanígy tegyen... te viszont még ettől az egész üvegtől is csak kicsit elbódulsz majd.
– Szívás – sóhajtott Elyaas, majd nagy nehezen lehúzta az egész üveg opálos folyadékot. Annak hatása perceken belül jelentkezett, szédülni kezdett, teste elnehezült, ám egyben meg is könnyebbült. A törött csontok és zúzódások okozta fájdalom tizedére csökkent, elméjébe pedig egyre mókásabb gondolatok kúsztak.
– Kezdhetem? – kérdezte Mahado a gyógyítótól.
– Úgy vélem, igen – felelte Selma, miután megvizsgálta a sárkány pupilláit. – Pontosan kövesd az utasításaimat!
– Úgy lesz – bólintott Mahado, s zölden izzó tenyerét barátja mellkasa felé emelte.
Húsz percbe is beletelt, míg Mahado a gyógyító tanácsai alapján teljesen rendbe hozta Elyaast. A sárkány egyszer a fájdalomtól zihált és nyögdécselt, máskor hangosan felnevetett. Széth végig kedves szavakkal nyugtatta, mialatt a mágus megpróbálta a lehető legpontosabban, s így legkevesebb fájdalommal kísérve végrehajtani a varázslatokat. Amikor végzett, barátian megérintette a sárkány vállát, majd magára hagyta, hagy pihenje ki a fájdalmakat. Széth természetesem mellé feküdt az ágyban, úgy vigyázott rá.
Mahado utasítására Selma is elsietett levelet írni, amiket utána az udvar sarkában lévő sólyomházba vitt. Megtehette volna, hogy varázserejével küldi el azt mágustársainak. Mágusok között az efféle üzengetés gyakori praktika volt, ám jelenleg nem volt elég ereje hozzá.
A tábornok elindult, hogy vezéreit újra összegyűjtse, egyszersmind egyeztesse a rendtagokkal a küldetés részleteit, s hogy minden esetlegesen kimaradt dolgot még gyorsan megvitassanak. Mély sóhaj kíséretében lépett a fáklya- és gyertyafényben úszó étkezőhelyiségbe, s nézett annak ablakain keresztül a sötétkék égen izzó csillagokra. Oziré, Széth és Elyaas kivételével mindenki jelen volt, épp, hogy csak elfértek a tágas csarnokban. A rendtagok a padokon, székeken, asztalok tetején is ültek, avagy azok körül álltak.
Mosi, Desta, Imani, Nala, Nia és Chikelu az egyik középső asztal tetején tartózkodtak törökülésben. Davu és Alexis szintén az asztallapon ültek, ám ők lábukat a padra tették. A padon Tamir és Imina foglaltak helyet, szorosan egymás mellett, kézen fogva. Láthatóan sikerült elsimítani nézeteltéréseiket. Nem messze tőlük Horeth állt az asztal mellett, Odina pedig egész szélen, unott arckifejezéssel, összefont karokkal vetette hátát a falnak. A négy aranysárkány, Daario, Aaron, Daaliah és Daakary az asztal másik szélénél álltak.
Mahado a zsúfolt ebédlő belsejébe sétált, és közvetlenül a vezérek és segítőik által elfoglalt asztal előtt állapodott meg. Komoly tekintetét körbevezette a termen, majd végül azzal a tömeg közepébe nézett.
– Egy órával éjfél előtt indulunk – közölte a tábornok. – Valamivel korábbra terveztük az indulást, ám sok minden közbejött. Éjfélre még így is a Nepthüsz-gerinchez érhetünk! Az alakváltók állati formájukban gyorsan haladnak, a mágusok és harcosok lóval mennek. Hogy ne keltsünk felkeltést, a lovakat tíz perc sétára az első szikláktól a szavannán hagyjuk! Onnan mind gyalog haladunk tovább. Amint elérjük a hegység észak-keleti vonulatát...