„Nőj már fel, Anubisz nevére!"
„A cél nem az, hogy bárki az oldalunkon feláldozza magát!"
Aznap hajnalban...
Vöröslő napsugarak simogatták Ozirisz, az alvilág urának lépcsős piramis alakú templomát, aminek teteje hegyes, aranyló réteggel bevont gúlában végződött, akár csak a nyugati-negyed főterének közepén magasló obeliszk*. A templom bejáratát képző két pülónok* hosszú árnyékot vetettek nyugat felé. Ebben árnyéban várakozott egy sötét bőrű, göndör, barna hajú lány, hátát az egyik kőfalnak döntötte, kezeit összefonva, ezüstösen villogó sakálszemekkel kémlelte az ébredező várost. Hamarosan egy magas, vékonyan izmos férfit fedezett fel rugalmas léptekkel felé közelíteni, fekete haja vadul libegett markáns arca körül.
– Desta! – köszöntötte partnerét a sakálvérű férfi, szája sarkában szokásos, ravasz mosolya bujkált.
– Remélem, jó oka van, hogy hajnalok hajnalán iderángattál engem, Széth! – felelte morcosan a lány.
– Szerintem már te is sejted.
– Azért csak ki vele!
– Imani – bökte ki Széth lényegesen komolyabb hangon. – A tábornok előző éjjel beavatott, őt is ki akarják hallgatni.
– Igen, ahogy még hét másik rendtagot – bólintott Desta. – Jól tudom. Ma reggel tartóztatják le őket.
– Hát pont ez az! Még időben kell lépnünk!
– Lépnünk?! Hogy érted ezt? A tábornok utasításait kell követnünk! Ha bármelyiküknek is köze lehet a Fekete Rendhez, a végére kell járnunk!
– Azt mondják, a macskák furfangosak, a mágusok meg bölcsek... – közölte színpadiasan Széth –, mégis sem Niának, sem Szekhemrének nem jutott eszébe, hogy ez az egész őrültség!
– Már miért lenne az? – méltatlankodott Desta.
– Gondolj csak bele! Ha kilenc rendtag, Odionnal együtt, elárult minket, miért olyan biztos, hogy csak ennyien vannak?! Odinát megpróbálták megmérgezni... lehet egy újabb áruló, akire még nem vetült elég gyanú. Ha pedig még több árulót számol a Rend, akkor bizonyára megpróbálják az újabb kihallgatásokat is meghiúsítani... Talán már a letartóztatásoknál is valami zavar lesz!
– Mit forgatsz a fejedben, Széth?
– Egy tartalék tervet... vagy ha úgy tetszik, egy biztonsági megoldást! Elintézzük, hogy ha a tábornok terve kudarcba fullad, akkor se maradjunk szemtanú, avagy gyanúsított nélkül.
– Na és hogyan tervezed ezt véghez vinni, te sakálok éke? – forgatta a szemeit Desta.
– Még a többiek előtt elkapjuk az egyik gyanúsítottat, és olyan helyre rejtjük, amit csak mi ismerünk – avatta be terveibe partnerét a sakál. – Egyelőre csak egymásban bízhatunk. Ha vannak további árulók, így-vagy úgy, remélhetőleg ma felfedik majd magukat.
– Miért kéne benned megbíznom? Ennyi erővel még te is lehetsz áruló. Másrészt, miért vagy benne olyan biztos, hogy bennem megbízhatsz, hogy én nem vagyok áruló?
– A sakálok kiszagolják az ilyesmit, nem? Ha áruló lenne egyikünk, azonnal feltűnne a másiknak!
– Imani árulása sem ütött szemet egyikünknél sem!
– Talán mert kényszerítették. Imani önként sohase árulná el a falkáját. Ezért is kell nekünk előbb megtalálnunk őt, még a többiek előtt, és biztos helyre vinnünk!
– Pontosan ezt mondaná egy áruló is, aki a társát szeretné menteni! – mutatott rá Desta.
– Tégy próbára! – javasolta kihívóan Széth. – Hadd bizonyítsam a Rend és a falkám iránti feltétlen hűségemet!
– Legyen!
Jelenleg...
– Szóval válaszolgattam pár kérdésre, amit Desta feltett, és utána elmentünk megkeresni Imanit – magyarázta Széth Mahadónak útközben. – Nem volt nehéz dolgunk, a nyugati- és a hold-negyed határán lévő kocsmában lógott, ahogy a legtöbb sakálvérű általában. Az Anubisz Bora nevű hely a thébai sakáltanya.
– Hallottam erről – bólintott Mahado.
Lassan kiértek a szélesebb, térkövezett utcából a nyugati-negyed sima, világos kőlapokkal burkolt főterére. Hosszú léptekkel szelték át a teret, mialatt a késő délutáni nap langyos sugarai simogatták hátukat. A velük a szemközti oldalon, a lemenő nappal szemben, ott magasodtak Ozirisz templomának hatalmas pülónjai, s mögöttük a lépcsős piramis alakú épület maga, amit meleg árnyalatba öltöztettek a narancssárga napsugarak. Az épületről köztudott volt, hogy számos belső szintjével a föld alatt még mélyebbre nyúlik, mint amennyi felette látszik belőle. Persze, az Alvilág templomától nem is várnánk mást, minthogy több része legyen a föld alatt, mint felette. A bejárat felett egy színesre festett, lágyan mosolygó Ozirisz szobor foglalt helyet, a pülónok előtt két Anubisz szobor fogadta a hívőket.
– Imani előző este jól a pohár fenekére nézett – mesélte Széth –, ebből sejtettük, hogy olyasmit tehetett, amit utána nagyon megbánt. Meg is lepődött, amikor észrevett minket, s másnaposan feltápászkodva próbált meg elszaladni. Persze, pár sarokkal arrébb elkaptuk. Végül beleegyezett, hogy elrejtsük őt, így legalább szundíthatott egyet.
– Szóval hol rejtettétek el? – puhatolózott Mahado.
– Itt ni!
– A nyugati-negyed főterének közepén?!
– Na, nem pont itt, hanem a templomban!
– Ozirisz templomában?! – döbbent meg Mahado.
– Azt muszáj hozzátennem, hogy amikor ez a csodás ötlet megfogant kivételes sakálelmémben, akkor még nem sejtettem, hogy Ozirisz egy ormótlan nagy... – Mahado szigorúan felvonta szemöldökét, így inkább elnyelte a továbbiakat. – Szóval tudod, mire akarok kilyukadni, de nem mondom ki, mert látom, hogy nem szeretnéd!
A tábornok fáradtan sóhajtott, majd megszilárdította vonásait.
– A templomban hol? Az Alvilág temploma Théba legnagyobb belső terével rendelkező szent épülete, a keskenyebb folyosói és kisebb szentélyei szinte útvesztőként hatnak az avatatlan látogatókra!
– Anubisz szentélyében, természetesen – vigyorgott a sakál. – Benne legalább nem is kellett csalódnunk. És az ő szentélyét könnyű megtalálni, harmadik szint a földszinttől számítva, s rögtön a lépcső után jobbra!
– Akkor igyekezzünk! – sürgette társát a mágus. – Nincs vesztegetni való időnk!
Széth bólintott, s a pülónok közötti bejárathoz vezette a tábornokot. A bejáratnál két sakálvérű állt őrt a kapu két oldalán, egy sötét- és egy kreolbőrű férfi. Egyszerű, fehér sentit viseltek, kezükben hosszú lándzsát tartottak. Amikor felismerték a tábornokot és főpapot illetve sakálvérű társukat, elhúzták fegyverüket és fejüket meghajtva utat engedtek nekik.
– Ha az ellenségről szerzett információi miatt már nem is vesszük hasznát, úgy vélem, bölcs döntés volt őt idehoznotok – jegyezte meg végül Mahado, ahogy a földszinti főhajóba vezető rövid folyosón haladtak keresztül. – Ha a többiekkel együtt a zárkában lett volna, amikor Afolabi ravaszul elbánt velünk, akkor most ő is az éjelfekkel lenne, nekünk pedig eggyel kevesebb felhasználható ember az oldalunkon!
– Na, látja, néha érdemes megszegni a szabályokat! – vigyorgott Széth.
Beléptek a templom hatalmas aulájának főhajójába. A falakra erősített, díszes fémrácsokkal körülvett fáklyatartókban illetve fémállványon álló tálakban* égő tűz és fényesen pislákoló gyertyák biztosították a lágy hangulatvilágítást a magas, zöldre festett oszlopokkal alátámasztott csarnokban. Alvilági istenek, köztük Anubisz, Ízisz és Ozirisz márványból faragott szobrai álltak a közelben, hozzájuk néhány hívő imádkozott. Széth és Mahado nem sokáig időztek az első szinten. Hamar balra fordultak és az egyik mellékhajó árkádjai alatt a lépcsőház felé vették az irányt, mellettük sebesen suhantak el a halványzöld oszlopok.
– Rendszert azért ne csinálj belőle! – figyelmeztette a tábornok valamivel szigorúbb hangon beosztottját. – Még meg találod ütni a bokád, avagy épp a feneked, amikor kipenderítelek a Rendből!
– Naaa, most komolyan elbocsátaná, és ilyen érthetetlenül erőszakosan, a legjobb sakálját? – nyafogta Széth színpadiasan.
– Ne drámázz! – forgatta meg a szemeit Mahado. – Mind mindig, nem könnyíted meg a dolgom a szabályfeszegetéseiddel! Az imént is a gyengélkedő padlóján vívtál csókcsatát Elyaasszal! Megmondtam, hogy ne munkaidőben és ne a munkahelyen...
– Épp csak visszatértem a halálból...
– Tisztában vagyok vele. Mégis, egy rövid csók talán kevésbé lett volna a többiekre tekintettel illetlenség, mint ott hemperegni a földön! Noferut is a végtelenségig zavarba hoztad, ráadásul az apja előtt!
Pár fehér, zöld és vörös templomi öltözéket viselő pap jött velük szembe, akiket kikerültek, és ráfordultak a lépcsőkre. Egyre lejjebb jutottak a négyzetesen kanyargó lépcsősoron. Mellettük a halványzöldre festett falon színes, alvilági isteneket ábrázoló festmények és ősi szövegeket leíró hieroglifák díszelegtek, remegő lángú fáklyatartók sorakoztak.
– Most egész idő alatt szapulni fog? – sóhajtott fel Széth némi rájátszással. – Mert akkor jobb lesz, ha felkészülök lelkileg!
– Nőj már fel, Anubisz nevére!
– Milyen ideillő felszólítás, tábornok!
– Na, ugye! Tudok én is, ha akarok – eresztett el egy ravasz mosolyt Mahado, ám gyorsan visszavette szigorúbb arckifejezését. – De komolyan gondoltam! Örülök, hogy nem süllyedsz kétségek közé és ilyen jó kedélyű vagy, még amikor az eddigi legveszélyesebb ellenségünkkel nézünk is szembe, de némi komolyságot és önfegyelmet magadra erőltethetnél! Hidd el, ha én mondom neked, hogy szükséged lesz rá!
– Talán átgondolom!
– Ebben az estben, talán megtarthatod az állásodat!
– Sárkányfarok kiakad, ha kirúg engem!
– Az már nem az én gondom.
– Jogos. Na, jó, viselkedek! De csak, mert épp erre vágyok!
– Azzal azért ugye tisztában vagy – vonta fel szemöldökét Mahado, mikor már a sokadik lépcsőfordulót hagyták maguk mögött –, hogy bármelyik másik tábornok már rég felképelt volna a tiszteletlen feleselésedért?
– Na, hát ezért ön a legjobb fej tábornok! – vigyorgott pajkosan a sakál.
– Ne hízelegj!
– Akkor nem az.
– Széth, most már elég! – szűrte a fogai között a mágus.
– Szerintem is! – vágta rá az említett, s lazán széttárva karjait lefékezett. – Megérkeztünk!
Valóban, a lépcsőház a harmadik földalatti szinten megszűnt. Egy három méter belmagasságú, kevésbé kivilágított, széles csarnokba érkeztek, amit a fentieknél valamivel tömzsibb, aranyszínűre festett, fekete hieroglifákkal díszített oszlopok tartottak. Aki még ennél is mélyebbre szeretett volna hatolni a templomban, annak egy, a terem bal sarkában kezdődő keskeny csigalépcsőn kellett továbbhaladnia. Ők jobbra indultak, ahol máris kibontakozott előttük a szint legnagyobb, félgömb kialakítású mennyezettel és köríves falakkal határolt szentélye. Széles bejáratánál két emberszerű Anubisz szobor állt, fekete testtel, sakálfejjel és farokkal. A sakálszobrok öltözete sárga-kék nemesz kendőből, arany gallérból, fehér sentiből, és aranyövvel derekukra erősített arany ankh keresztből állt.
Széth beljebb vezette Mahadót. Körben a falaknál kisebb ébenfa szekrények álltak, bennük valószínűleg kegytárgyakat tartottak, rajtuk aranyszínű tartókban gyertyák világítottak. A gyertyafényben sárgának tűnő törtfehér falakra isteneket, alvilági jeleneteket és hieroglifákat festettek. A szentély közepén, egy emelvényen újabb istenszobor állt, ezúttal Anubiszt fekvő, fekete sakálként ábrázolva. Körülötte fémállványokon füstölők égtek, tömjénes illatot árasztva maguktól. A földön elhelyeztek néhány ülőpárnát, amire letérdelve a hívek imádhatták istenüket. Jelenleg egy sakálvérű férfi és nő intézte fohászát Anubiszhoz, ám mikor Széth sürgető pillantásokat küldött feléjük, előzékenyen feltápászkodtak és elhagyták a helyszínt.
Rajtuk kívül csupán egyvalaki maradt a szentélyben, egy félvér sakállány, aki a legtávolabbi szekrény tövébe húzódva kuporgott egy kerek, vörös ülőpárnán. Eddig szundíthatott, lassan tért magához a távozó sakálvérű pár lépteinek kopogására. Arcán a fáradtság helyét úgy vette át a félelem és bűntudat, ahogy sikerült felismernie közvetlen felettesét, majd tábornokát. Szeretett volna talpra ugrani, ám ehelyett csak rémült, ezüstbe váltó sakálszemekkel meredt a hozzá közelítőkre. Végül Széth odalépett mellé, és kezet nyújtott neki, amit kelletlenül elfogadott. Bizonytalanul felállva nézett sakálszemet a két férfivel.
– Imani – szólította meg Mahado, komoly hangjától a lány összerezzent. – Gondolom már sejted, miért vagyunk itt, de azért hadd világosítsalak fel! Immár sikerült megbizonyosodnunk róla, hogy te és még tizenegy másik rendtag elárultátok a Rendet!
– Azért jött, hogy letartóztasson, majd kivégeztessen? – kérdezte a lány elfúló hangon.
– Az tőled függ! Ma éjjel megtámadjuk az éjelfeket. Ha...
– A kiket?! – vágott a szavába értetlenül Imani, amit a tábornok bosszús morgással díjazott.
– Kicsit lemaradtál! – tudatta emberével Széth. – Sárkányfaroknak... vagyis Elyaasznak hála már azt is tudjuk, hogy a kékeket éjelfeknek hívják. Xenoriából jöttek, ahonnan a fekete sárkányok is származnak, de egy másik bolygóról! És nagyon állat tervet eszeltünk ki ellenük, szóval...
– Széth, elég! – állította meg Mahado. – A részletekbe ráéred később beavatni!
– Rendben – sóhajtott a sakál.
– Akkor folytatnám! Ma éjjel megtámadjuk az éjelfeket. Ha a segítségünkre leszel ebben, szigorúan elkerülve az újabb árulást, akkor részemről megbocsátást nyersz, vagyis a halálbüntetést elkerülheted.
– Most csak szórakozik?! – döbbent meg Imani. – A lehető legsúlyosabb bűnöket követtem el... Elárultam a hazámat, szövetkeztem az ellenséggel, részt vettem a hercegnő elleni gyilkossági kísérletben...
– Inkább választanád a halált vagy a száműzetést?
– Még száműzetésbe sem kell vonulnom?! Úgy véltem, ha egyszer lebukok, bizonyára megöletnek, vagy legalábbis elküldenek az esőerdőn túlra!
– Még semmi sem biztos! Térj vissza hozzánk, tedd oda magad a közeljövőben, és ezeknél jobb sors vár rád! – közölte vele Mahado, s jobb kezét nyújtotta felé. – Elfogadod az ajánlatom?
– Nos... a kékek úgyis megöletnének a lebukásért... akkor legalább a hazám oldalán harcolva halok meg – egyezett bele kedvetlenül a sakálnő. Elfogadta a tábornok felkínált jobbját, s szoros kézfogásban véglegesítették megújult szövetségüket, mialatt mélyen egymás szemébe tekintettek.
– A cél nem az, hogy bárki az oldalunkon feláldozza magát! – tisztázta Mahado elszánt meggyőződéssel, amit Imani reményteljes bólintással fogadott. – Induljunk!
Vetettek egy utolsó pillantást a terem közepén álló sakálszoborra, majd elhagyták a szentélyt. Visszanézve Mahado és Széth tekintete még egy pillanatra megakadt a szentélybejáratot őrző emberszerű Anubisz szobrokon, amik a korábban megismert, valódi alvilági istenségre emlékeztették őket. Lágy mosollyal búcsúztak hát tőlük, majd valamivel eltökéltebben láttak neki az újbóli, immár felfelé tartó lépcsőzésnek.
– Most visszamész a Központba, ha pedig odaértél, csatlakozol Nala, Odina, Mosi és Davu csoportjához! – vázolta a napirendet Imani számára tábornok, mialatt újabb lépcsőfordulót hagytak maguk mögött. – Széth kísér el odáig, és útközben beavat a részletekbe! – pillantott jelentőségteljesen a fekete hajú férfira. Széth határozottan bólintott, Imani ellenben egy jobban elcsodálkozott.
– Tessék? – bámult a mágusra a sakálnő. – Odina és Nala... nekik is megbocsátott?!
– Még nem, hanem majd ha bizonyítottak. Ám a fennálló helyzetre tekintettel nekik is megelőlegeztem a bizalmat. Mindenkire szükség van!
– Érthető. Bár szerintem akkor is rendhagyó a hozzáállása. Mi magunk is mindvégig tudtuk, hogyha lebukunk, nekünk annyi. Mind a kékek, mind az egyiptomiak részéről. Odinát pont Hatti ígérte, hogy elintézi, valószínűleg Imarit kérte meg erre... Tényleg! Akkor, hogyhogy Odina még életben van? Hatti és Imari már tegnap éjjel lebuktak? Fogalmam sem volt, mert este találkoztam velük utoljára!
– Ahhoz képest, milyen szorult helyzetben vagy, elég sokat fecsegsz – jegyezte meg Mahado.
– Elnézést.
A tábornok elfogadóan hümmögött.
– Tulajdonképpen csak ma bizonyosodott be az árulók kiléte. Odinát én mentettem meg, miután megmérgezve találtam rá. Sebeth időközben elkészült a fekete méreg ellenszerével.
– Váó... Ez csak... Váó! – hüledezett Imani. – Széth mindig is győzködte a sakálvérűeket, hogy ön mennyire más, mint a többi tábornok... jó értelemben, persze! De nem hittem volna, hogy tényleg ennyire rendes és jó arc!
Felértek a földszintre. A mellékhajót átszelve, halványzöld oszlopok mentén haladtak a kijárat felé. A közelben pár pap és papnő vitatkozott, ám meglátván a tábornokot kissé meglepetten félrehúzódtak az útjukból.
– És még azt hittem, csak Széth-tel áldott meg a sors! – sóhajtott Mahado. – De kezdek rájönni, hogy ez a tiszteletlen stílus a sakálvérűek általános jellemzője.
– Nem tiszteletlenségnek szántam! – védekezett hevesen Imani. – Tényleg nem.
– Tudom. Ez a másik dolog, hogy sohasem érzik, ha tiszteletlenek, és ezért hiába szidom őket!
– Nocsak, kezd minket kiismerni, tábornok! – vigyorgott Széth.
– Te csak vigyázz, Széth! Tudom ám, hogy te ehelyett már sportot űzöl a bosszantásomból!
– Nem is igaz!
– Vigyázz a szádra! Milyen példát mutatsz Imaninak?
– Szerintem már ő is látja, hogy csak viccelődünk.
– Csak te, éppen ezért udvariatlanság, amit csinálsz!
– Jaj, akkor szörnyű egy beosztott vagyok! – sóhajtozott Széth eltúlzott drámaisággal, mialatt átjutottak a rövid bejárati folyosón.
– Ez a hozzáállás nagy bajba keverhet még! – figyelmeztette a sakált Mahado.
– Vagy éppen ez fog kihozni abból – bizonygatta Széth, és magabiztos mosollyal arcán kilépett a késő délutáni fénybe.
– Na, menjetek! – utasította őket Mahado ahogy kiértek a robosztus pülónok közül. – És tartsd a szemed Imanin!
– Tartom, nyugodjon meg! Olyan remekül összedolgozunk majd, hogy...
– És Széth!
– Igen?
– Ha a tervrajzkészítőkhöz vezetted Imanit, csatlakozz be te is a barlangrendszeren belüli közlekedés megszervezésébe!
– Jól van – egyezett bele a sakál. – Ön mit fog csinálni?
– Beszélek a nővéremmel – közölte a mágus. – Ha úgy határoz, nagy hasznát vehetjük!
– Igaz, a számok szempontjából minden szövetséges számít. De... amilyen indulattal megtiltotta az unokahúgának, hogy részt vegyen az akcióban... hogyhogy a nővérét kicsikét sem félti? – csodálkozott Széth. – Lehet, ez csak az én agyam járása, de van elég aranyszintű mágus a Rendnél. Megéri a családtagját kockáztatni?
Mahado arcára rejtelmes mosoly kúszott, miközben magabiztosan megrázta a fejét.
– Koránt sem akkora kockázat őt magunkkal vinni, mint gondolnátok. Sőt! De hagyjunk valamit a meglepetésnek, nem gondold, Széth?
– Meglepetésnek... Miért érzem úgy, hogy nem csak az ellen fog meglepődni ma éjjel!
– Na, indítsatok végre! – sürgette őket a tábornok. – Nem vesztegessük tovább az időt ostoba fecsegéssel!
– Ahogy óhajtja – csóválta a fejét Széth. – Imani, menjünk!
A sakállány bólintott, és elindultak keresztül a téren. Mahado szemei ekkor zölden felragyogtak, majd szélsebesen térugrott, egyenesen a nap-negyed szívébe.
*pülón: az ókori egyiptomi templomok kettős kapuja; monumentális, négyszögletes alapzaton nyugvó, felfelé keskenyedő falú kaputorony. Egyiptomi nyelven behnetnek hívták.
* obeliszk: magas, felfelé keskenyedő, négyzet keresztmetszetű kőoszlop, amely gúla alakú csúcsban végződik; ókori egyiptomi napszimbólum. Csúcsát, amelyen először csillant meg a reggeli napfény, fémlapokkal fedték be, törzsére
* Fali fáklyatartó, ilyesmit kell elképzelni
Ennek meg nem tudom, mi a rendes neve, ha valaki tudja, szóljon. Angolul fire holder-ként, azaz tűztartóként kerestem rá. Ilyenekben tüzet gyújtottak, és azzal is világítottak.
Meg van díszesebb, rácsos is, amit Dany is a dorthraky-akra borított :D
Ez kicsit hasonlít az általam elképzelt Alvilág Templomára.
És pár sakálos kép, mert olyan aranyosak :) A fekete sakálok, amivé Széth is változik, egyébként elég ritkák a valóságban, így róluk képet sem igazán találtam.
Ki szereti még a sakálokat?