„Tudomány és józan ész!"
„Nem sérthetetlen, nem fáradhatatlan, ám állhatatos és eltántoríthatatlan."
Feszült csend telepedett a villa pincéjére, a hűvös, párás levegője kellemetlenül nehezedett a kihallgató szobában tartózkodók vállára. Gebmesz már legalább tíz perce érkezett az ellenszerrel, amit sikeresen be is lélegeztettek az áldozatokkal, amikor Selma felélesztette a testüket. A kétségbeejtő az volt, hogy bár akkor egy ideig lélegeztek és sötétlila váladékot köhögtek fel, lelkük mintha nem teljesen tért volna vissza testükbe. Aurájuk halványabb volt, mint az élőké, s mintha nem is lettek volna igazán jelen. Alexis úgy érezte, lelkük, bár még kötődik testükhöz, már egy másik világban bolyong, ahol ők képtelenek elérni őket.
Selma pár perc után már attól kezdett tartani, hogy elkövette az elkövethetetlent, a tiltott varázslatot, s lélek nélkül hozta vissza az elhunytakat, élőhalott szörnyetegeket alkotva ezzel. Ám tette következményeitől nem kellett sokat tartania, ugyanis miután a méreg távozott szervezetükből, az áldozatok életműködései újból leálltak, immár másodszor is a fizikai halál állapotába süllyedtek. Ezek után már aggódhattak azon, hogy mihez fog majd az Aranysárkány Rend kezdeni a vezérei nélkül. Alexis azonban hitt benne, hogy lelkük újra megfogyatkozó aurájuk dacára is még kötődik annyira erősen testükhöz, hogy visszatérhessenek.
– Érzem – bizonygatta a látó. – Nem, nemcsak érzem, hanem valahol legbelül tudom is. Még nem adták fel a reményt, így nekünk sem szabad! A lelkük még nem szakadt el véglegesen a testüktől! Ha fenntartjuk az aurájuk minimális energiaszintjét, akkor még visszatérhetnek!
– Nem is tudom... ilyen gyenge és halovány aura legtöbb esetben már a lélek hiányát jelzi! Bármennyire is bánt, hogy nem tehettünk többet, nem akarom megkockáztatni, hogy élőhalottakat teremtek – aggodalmaskodott Selma. – Miután feltámasztottam őket, újra feladta a testük! Talán ez jelent valamit.
– Vagy talán a testük csak időt akar adni a lelküknek, hogy visszatérhessen. Életműködés nélkül a test kevesebb energiát von el a lelket hozzákötő aurától.
– Azonban fizikai halál állapotában az aura elkezd oszlani. Farkába harapó kígyó, egyik sem előnyös helyzet.
– Csak mentsd meg az aurájukat! – kérte a mágusnőt Alexis.
– Megteszem, ami tőlem telik! – sóhajtott Selma. Heket segítségével feltápászkodott a földről, s minden maradék erejét a vezérek testébe, aurájába irányította.
– Hagy segítsek, Selma! – ajánlotta Heket.
– Eljön a te sorod is, ha már én nem bírom!
Két perc sem telt bele, a rangidős gyógyító erőtlenül rogyott a földre. Alexis aggodalmasan térdelt le mellé, míg Heket minden energiáját beleadva folytatta helyette az aurák szinten tartását. A törékeny lányka egész teste narancssárga színnel ragyogott, türkizkék szemei zöld színnel izzottak, ám látszott rajta, hogy nem fogja sokáig bírni, közel sem állt Selma mágikus szintjéhez.
Gebmesz, aki eddig a háttérből követte figyelemmel az eseményeket, unottan fújta ki a levegőt. Ráncos arcán lenéző grimasz ült, fintorogva figyelte a varázserejűek eredménytelen próbálkozásait vezéreik megmentésére. Heket szerencsétlenkedéseit látvány azonban fogta magát, és búcsúzás nélkül kibattyogott a szobából. Alexis és Selma bosszúsan vették tudomásul távozását, ám ő ezzel mit sem törődött, léptei csoszogása hosszan visszhangzott a pince kihalt folyosóján.
– Selma... nem bírom... tovább... – nyögdécselte Heket a fal tövében pihegő gömbölyded asszonynak. A mágusnőnek megszólalni is alig maradt ereje, helyette Alexis emelte rá aggodalmas tekintetét.
– Ki kell tartanod, Heket, még egy kis időre! Kérlek!
– Te ezt nem... értheted! – rázta a fejét a varázslólány zihálva. – Olyan érzés, mintha... mintha minden izmod... minden szerved megfeszülne... sajogna, s a belsőd készülne... kiszakadni... a testedből... Nincs több... energiám – panaszolta, miközben narancsszínű aurája meg-megremegett.
– Csak még egy kicsit tarts ki! – könyörgött a látó. – Érzem, hogy úton a segítség!
– Megprób... – Heket válaszának vége mély sóhajba fulladt, mialatt a lány maga elvesztette eszméletét. Kihunyó aurával zuhant a földre, s a felpattanó Alexis még épp azelőtt kapta el, hogy fejét a kemény padlóba verte volna.
– Heket! – sóhajtotta aggodalmasan. – Néith, kérlek, segíts! – intézte fohászát a legfelsőbb istenséghez a látó. Sok egyiptomival ellentétben ő mindig is sejtette, hogy a gyakran lebecsült Fényistennő az, aki mindenek felett áll.
Nem telt bele egy perc, rohanó léptek zaja szűrődött a lépcsőház felől, amik utána már a közeli folyosón dübörögtek. Öt ember rontott a szobába, mágusok a Rend védelmezői közül, két egyiptomi férfi, két egyiptomi nő és egy sötét bőrű férfi. Mind a Rend törtfehér-arany egyenruháját viselték. Gyakorlottan szétszóródtak a helyiségben, majd mindegyikük kiválasztott két-két jelenleg halott személyt, akiknek az auráját támogatta. Mind az öten az arany szinten álltak, amit a testüket körbefonó sárga fény jelzett, így ez a feladat nem esett nehezükre.
Kis idő múlva darabos léptek kopogása ütötte meg a fülüket, s Gebmesz totyogott be köreikbe. A töpörödött alkimista megköszörülte torkát, ami főként Alexis, Selma és a lassan magához térő Heket figyelmét volt hivatott felkelteni. A gyógyítók a padlón pihegtek, Alexis mellettük térdelt. Gyanakodva emelték tekintetüket az öregre.
– Tudomány és józan ész! – közölte a leereszkedő, reszelős hang. – Több mágusfattya tovább bírja, mint egy! Nem is értem, hogy lehettetek ennyire tyúkeszűek, hogy a segítséghívás fel sem ötlött nagyszerű, mágikus elmétekben! – gúnyolódott dölyfösen az öreg.
– Téged hívtunk! – válaszolta jelentőségteljesen Alexis.
– Valójában Sebeth-et hívtátok volna, de szerencsétekre ott voltam én! Így legalább akadt egy alkalmas elme, aki idehívta a Rend védelmezőit!
– Kissé el vagy szállva magadtól, Gebmesz, nem gondolod? – kérdezte tőle a sötétbőrű mágus, válla felett széles vigyort villantva felé.
– Sokkal biztosabban állok a földön, mint bármelyikőtök valaha képes lesz arra! – felelte fellengzősen az alkimista.
A védelmezők, gyógyítók és Alexis végül úgy határoztak, hogy egy hideg és nyirkos pince nem a legmegfelelőbb hely az áldozatok teste számára. Hamarabb kihűlnek, aminek ellensúlyozása ráadásul több energiát igényel. Az egyiptomi kinézetű mágusok fellebegtették a tíz áldozatot a gyengélkedőre, ahol mindegyiküket külön ágyba fektették, s folytatták aurájuk életben tartását. Alexis és a sötét bőrű férfi Selmát és Heketet segítették a lépcsők megmászásában. Selma, amint kiválasztottak egy ágyat neki azonnal álomba szenderült, Heket pedig ragaszkodóan mellé feküdt.
– Rendbe fognak jönni? – érdeklődte Alexis a védelmezőtől, aki kísérte őket.
– Valószínűleg – bólintott a mágus. – De napokba fog telni, szinte minden varázsenergiájukat elhasználták, és az életenergiájuk egy részét is. Sok alvásra van szükségük.
– Értem – sóhajtotta a látó. – Köszönöm...
– Davu vagyok, a Zuma törzsből – mutatkozott be a középmagas, izmos, harminc év körüli férfi. Rövid, göndör fekete haja lágy kontúrt adott kerek arcának. Széles, lapos orra volt, ravasz, barna íriszei körül szinte világított szeme fehérje. – Tanulni jöttem a városba!
– Zuma törzs? Minta hallottam volna róla.
– A szavannák egyik legerősebb, legnagyobb klánja. Főként oroszlánvérűek, kisebb részt harcosok, látók, leopárdvérűek és mágusok alkotják, mint jómagam. A törzsfőnököt tartják a szavannák királyának, még az emberi törzsek is meghajolnak előtte. Imamu mégis elfogadja az egyiptomi uralkodóházat végső hatalomnak, ezért is vagyok itt, hogy egy ideig őket szolgáljam!
– A királynőt azáltal segíted, hogy tábornoka életét megmented – szűrte le a lényeget Alexis.
– Nem kell megmentenem – ingatta a fejét Davu. Közelebb sétált Mahado testéhez, akinek aurájával a társait is támogató négy mágus egyike foglalkozott. – A tábornok erős jellem, erős lélek egy erős testben. Nem sérthetetlen, nem fáradhatatlan, ám állhatatos és eltántoríthatatlan. Az istenek nem hiába választották őt a nép védelmezőinek élére. Ha visszatér, az nem rajtunk fog múlni, mi csak az alapot biztosítjuk.
– Elgondolkodtató elképzelés – bólintott Alexis. – Gebmesz hová tűnt?
– Az a zsémbes, öreg tudós? – mosolyogta Davu elnézően. – Még az aula szintjén levált tőlünk, valami olyasmit morgolódva, hogy „Ezeknek a mágusfattyaknak a szerencsétlenkedéseinél még egy saját magam ellen játszott szenet mérkőzés is izgalmasabb!". Gondolom, fogta magát, és elbattyogott egymagában társasozni!
– Hihetetlen ez a Gebmesz! – csóválta a fejét Alexis.
– Szerintem mókás – nevetett Davu. – Nem semmi az öreg! Amilyen méregzsák, annyi tudás rejlik benne.
Beletelt még legalább másfél órába, miután a változás elérkezett. Halovány, fehér fény derengett az áldozatok teste körül, megszüntetve az őket a mágusokkal összekötő energiafonalakat. S ezzel együtt, mire a hófehér ragyogás elhalványult, a halottak teste valamiféle csoda folytán újra életre kelt. Szívük először lassan, majd egyre szaporábban dobolni kezdett, légzésük megindult. Az erre ráeszmélő mágusok és Alexis szorosabban köréjük gyűlve, növekvő izgalommal várták, hogy végre magukhoz térjenek. Selma és Heket ezalatt kimerülten szundítottak egy távolabbi ágyon.
Végtelennek ható pillanatokig haladtak a nyugalmat és harmóniát árasztó, halvány sárgába forduló fényalagútban, míg egyszer éles felvillanást követően megszűnt alattuk a nem létező talaj. Súlytalanság cseppnyi bizonytalansága után kényelmes, puha fekhelyet éreztek meg maguk alatt. Látóterüket betöltő sötétségbe újra meleg fénysugarak kúsztak. Mély levegőt véve mocorogni kezdtek, hogy felpezsdítsék elgémberedett végtagjaikat. S amikor elég erőt éreztek magukban, óvatosan kinyitották szemüket.
Mahado, Széth, Desta, Mosi, Nia, Nala, Tamir, Imina, Horeth és Oziré megkönnyebbülten vették tudomásul, hogy a villa második szintjén berendezett gyengélkedőn vannak. A felüléshez még túl gyengének bizonyultak, így csupán kissé megtámasztották magukat karjukkal, s úgy vizslatták a köréjük gyűlteket. Hamar felismerték Alexist és a Rend védelmezőit, utóbbiak nevére Mahado és Oziré egytől-egyig emlékezett. A látó és a mágusok arca felderült jelenlétük hatására, tüdejükből megkönnyebbült sóhaj szakadt fel.
– Néith-nek hála! – szólalt meg elsőként Alexis. – Mindig is hittem benne, hogy visszatértek hozzánk! Ám mikor Selma és Heket kifulladtak, kezdtem elveszíteni a reményt.
Davu nyugtatóan megérintette vállát, és kedvesen végigsimított azon.
– Még szerencse, hogy az a morcos alkimista értesített minket – mosolygott lágyan a fekete bőrű mágus.
– Gebmesz segített?! – szólalt meg nehézkesen Mahado, szavait erős gyanakvás szőtte át.
– Igen – bólintott Alexis –, bár én is nehezen hiszem el.
– Mi történt pontosan? – érdeklődött a tábornok.
– Nos, megéreztem a rátok leselkedő veszélyt, amikor halálotok küszöbén üzentél nekem – mesélte a látó. – Értesítettem Selmát és Heketet, és együtt rátok találtunk, holtan. Selma Sebeth-ért küldte a segédjét, míg ő maga az aurátokat töltötte fel energiával. Ám csak Gebmesz volt...
Alexis még pár tőmondatban elmesélte a visszatérteknek, hogy pontosan hogyan mentették meg őket Gebmesz közbenjárásával, majd a védelmezők segítségével. S azt is elmondta, hogy Selma és Heket a végsőkig kimerültek, ezért alszanak tőlük nem messze, Gebmesz pedig annyira unta már a várakozást, hogy inkább eltotyogott egymagában szenetezni.
– Selma attól tartott, hogy már nem térhettek vissza... – rázta a fejét Alexis. – Legalább két óráig voltatok halottak! – hányta a szemükre, holott tudta, hogy nem tehetnek róla.
– Szóval nem hazudott az időt illetően – szűrte le a lényeget Mahado.
– Kicsoda?! – hitetlenkedett a lány.
– Ozirisz elszórakozott velünk egy kicsit – közölte fáradt hangon a tábornok –, utána pedig beszélgetni támadt kedve...
– Na persze! – csóválta a fejét Davu mosolyogva. Ő és a négy egyiptomi mágus is úgy vélték, a tábornok csupán tréfál, hogy oldja a feszültséget. Egyedül Alexis látta meg a megdöbbentő igazságot szavai mögött.
– Valóban így történt! – jelentette ki a látó meglepett hangon. – A Törvényhozó a színe elé parancsolt titeket!
– El sem hinnétek, mennyire idegesítő a tag! – horkantotta Széth, aki becsatlakozni kívánt a beszélgetésbe. – Azt hiszi, neki nyílik a lótusz, erre csak egy önkényes, zöldképű hólyag!
– Széth, elég lesz! – tolta le beosztottját Mahado, egy mély sóhajtással kísérve. – Tettei megkérdőjelezhetőek, de mégiscsak az Alvilág királya. Nem bölcs dolog így beszélni róla!
– Fú, hát jól van – fogadta el a sakálvérű nehézkesen. – Végül is, újra tábornok vagy! – görbült pajkos mosolyra szája. – Visszatértünk! – ujjongott, és a levegőbe öklözött. Ez meggondolatlanság volt a részéről, ugyanis a megerőltetéstől köhögő roham jött rá.
– Nyughass, Széth! – kérte a tábornok. – Nem tért még vissza minden erőnk!
Az említett csupán egy kelletlen grimaszt küldött felé, mialatt tovább köhögött. Nemsokára aztán sikerült abbahagynia.
– Hogy érzitek magatokat? – kérdezte végül Alexis. – Sajnos Selma és Heket is kidőltek, és a másik két gyógyító ma szabadnapos. Nem tudom, mit tehetnénk értetek.
– Magamból kiindulva – sóhajtott Mahado –, úgy vélem, megleszünk. Pihenésre van szükségünk, és némi vízre!
– Meg ételre! – kotyogott közbe Széth. – Éhen halok!
– Elintézzük! – javasolta Davu, és a mágusokkal együtt elhagyták a termet. Néhány perc múlva tértek vissza több korsó limonádéval és gyümölccsel, süteménnyel, hússal és kenyérrel bőven megrakodott tálcákkal, amit valószínűleg a konyháról hoztak. – Parancsoljatok!
– Nagyszerű! – lelkesült fel Széth, s a húsok láttán megnyalta szája szélét.
A rendtagok ereje folyamatosan tért vissza. Először még csak segítséggel tudtak felülni az ágyban, hogy az italt és ételt elfogyaszthassák, majd hirtelen szunyókálhatnék tört rájuk. A rövid alvás alatt azonban aurájuk szokatlan sebességgel töltődött fel legenergiadúsabb állapotára. Álmaik közepette mintha Anubisz és családtagjai, Ana, Simba és Draken jelentek volna meg előttük. „Szükségetek lesz az erőtökre, hogy az ottani árnyakkal felvegyétek a versenyt!" – visszhangoztak fejükben a sakálisten szavai. Ezzel adta tudomásukra, hogy még most, utoljára kisegítette őket, ám ezután maguktól kell boldogulniuk.
A fényesen ragyogó napkorong megkezdte ereszkedését a tiszta, kék égbolton. Pár sólyom és íbisz körözött a nap-negyed főterének közepén álló magas obeliszk csúcsa körül, rikoltásuk élettel töltötte meg a száraz, meleg levegőt. Az utcák a déli pihenő, avagy istentiszteletek leteltével kezdtek újra megtelni emberekkel. Járókelők zsivaja lassan betöltötte a negyedet, s a piac is feléledt. Elyaas, Írisz, Nailah és Noferu izgatottan, kissé szorongva, ám indulásra készen álltak a Naptemplom melletti mellékutcában. A mágusnő tekintélyt parancsoló, kék-arany főpapnői öltözékét viselte, ami járása közben a földet súrolta.
– Na, várjunk csak! – mérte végig helytelenítő tekintettel a papnőt a sárkányfi. – Ebben az öltözékben akarsz jönni? Nem gondolod, hogy kicsit túl puccos ez az összeállítás egy hercegnő-mentőakcióhoz?
Nailah és Noferu megforgatták szemeiket a nevetséges irónián. Elyaas ugyanis sokkal puccosabb, arannyal és drágakövekkel díszített ruhákban volt, mint Írisz. Ám ismerve a sárkány reménytelen kevélységét, a mágusnő inkább csak sóhajtott egyet, mialatt testét élénkzöld aura vonta be. Odafigyelt arra, hogy ezt akkor tegye meg, amikor egy járókelő sem néz éppen az irányukba. Amikor pár pillanat múlva aurája elhalványodott, ismét aznapi, világoskék alapon arany leopárdmintás, ujjatlan ruháját viselte a hozzáillő világos, aranyozott bőrsaruval.
– Ez a viselet megfelel ősárkányságának? – kérdezte végül Írisz szarkasztikusan. Elyaas felsőbbrendűen kihúzta magát, mialatt tekintetével végigmustrálta a nőt.
– Elmegy. Na, induljunk!
A lehető leggyorsabban szerettek volna a nyugati-negyedbe jutni, így Írisz a lányokkal együtt térugrott a Központ kapui elé, Elyaas pedig átváltozva sárkány alakjába felkapaszkodott a levegőbe, és szélsebesen száguldott utánuk. Természetfeletti képességeinek hála a hatalmas aranysárkány már alig több mint egy perc után landolt a közelben, majd visszaváltozva sietett oda hozzájuk. Együtt lépték át a Központ kapuik. Mivel Elyaas a vendégeiként hivatkozott rájuk, így Mahado engedélye nélkül is reklamáció nélkül beengedték őket. Nagy hévvel csörtettek át a tágas udvaron, s robogtak fel a főlépcsőkön a bejáratig.
Az épületbe lépve halk zúgolódás és feszült légkör fogadta őket. Számos rendtag gyűlt össze az aulában a személyzet tagjaival együtt. Szinte mindenfelé kisebb csoportokba rendeződve diskuráltak, avagy vitatkoztak egymással. A kanapékkal és asztalokkal ellátott pihenő részleg dugig volt emberekkel. Voltak, akik itt-ott a világos márványpadlón, a cserepes növényeknek dűlve foglaltak helyet, sőt, a széles, felfelé vezető márványlépcsősor számos fokán is ültek. Akinek pedig nem jutott hely, avagy nem akartak a hideg kőre ülni, azok állva lézengtek a többiek körül. Az alakváltók közül legtöbben emberi alakjukban voltak, ám akadtak páran, akik a feszültség levezetése érdekében állati alakban vívtak rövid párharcot.
– Mi a sárkányfarka folyik itt?! – méltatlankodott Elyaas, amikor utat törtek maguknak a tömegen keresztül. Tőlük jobbra éppen egy leopárd esett neki egy sakálnak, balra két férfi birkózott, felettük három sólyom hajkurászta egymást. Noferu és Nailah kissé megszeppenve húzódtak az elől haladó sárkányfi és mágusnő mögé.
– Bizonyára vezéreik állítólagos halálának híre kavarta így fel őket – következtette Írisz. – Valaki csak tudja, hogy hol tartózkodnak jelenleg!
– Kérdezzük meg őket! – szedte össze Nana a bátorságát, s utat tört magának, pár lépéssel lehagyva így társait. – Hé, tudja valaki, hol van az unokabátyám és a vezérei? – kiáltotta el magát hangosan.
A zsibongás megszűnt, pár pillanatra visszafojtott lélegzetvételek hangja töltötte be a termet. Hamar erősödő suttogás és összenézések sorozata következett, mindenki arról beszélt, hogy itt van a tábornok nővére és unokahúga, sőt, az altábornok lánya és a tanácsadó, Elyaas is tiszteletét tette. Ám arra senki nem volt hajlandó, hogy önként közölje velük azt a tragikus, kétségbeejtő tényt, hogy a tábornokot és vezéreit meggyilkolták, s még koránt sem biztos, hogy a megmentésükre riasztott mágusok képesek lesznek visszahozni őket. Nana és Elyaas értetlenül kapkodták a fejüket egyikükről a másikra, miközben megpróbáltak pár kivehető mondatfoszlányt értelmezni, de nem sokra jutottak. Írisz, aki hamar megelégelte az eredménytelen pletykálkodást, ennél aktívabban lépett a tettek mezejére.
– Ne csak sutyorogjatok, hanem válaszoljatok végre! – pirított az összegyűltekre a főpapnő. Tekintélyt parancsoló hangja elért a terem végeire is. – Hol van a fivérem és hol vannak a többiek?!
– A gyengélkedőn! – szűrődött feléjük egy középmély férfihang a sötét bőrűek jellegzetes hangszínén. Davu sétált magabiztosan lefelé a lépcsősor közepén. Egyenruhája megcsillant a kupolán beeső napfényben, arcán a komolyság mellett valami rejtelmes magabiztosság bujkált. – Írisz főpapnő, ha nem tévedek.
– Én lennék – sietett közelebb hozzá a varázslónő, Elyaas, Nana és Noferu pedig szaporán kapkodva lábaikat követték. Ám amikor a lépcsősor aljához értek, Davu megállt pár fokkal felettük, barna tekintetét az összegyűltekre emelve. – Az áldozatok megmenekültek! – jelentette ki olyan hangerővel, hogy azt mindenhol hallhassák. – A tábornok és vezérei egy időre magukhoz is tértek, ám most pihenésre van szükségük. Szekhemré tábornok megkért, hogy tudassam ezt mindenkivel, s adjam át utasítását. Köszöni aggodalmatokat, ám most már térjetek vissza feladataitokhoz, s várjátok további parancsait!
Az összegyűltek újabb, heves vitatkozásba kezdtek, ám ezzel együtt lassan kezdtek elszállingózni az aulából. A tábornok utasítása végül is mindenek előtt való, s nekik semmi okok nem volt egy társuk szavainak hitelességét megkérdőjelezni. Mialatt az emberek megfogyatkoztak körülöttük, a sötét bőrű mágus lesétált eléjük, s fejének enyhe előredöntésével, jobb karját mellkasa elé helyezve köszöntötte őket.
– Hogy hívnak? – érdeklődte Írisz.
– Davu vagyok, a Rend egyik védelmezője. Elvezetlek a fivéredhez és a többiekhez, kövessetek! – mondta a férfi, s biztatóan végigvezetve rajtuk tekintetét elindult felfelé. Némi hezitálás után Írisz és társai a nyomába szegődtek.
A tíz sikeresen megmenekült rendtag mélyen szundított, amikor Írisz, Elyaas és a lányok Davu vezetésével beléptek a gyengélkedőre. Alexis a szintén eszméletlen Selma és Heket ágya mellett várakozott.
– Apa! – kiáltotta Noferu megkönnyebbüléssel vegyes aggódó hangon. Oziré ágyához rohant, megragadta apja kezét, lehuppant mellé, és hosszú ideig fel sem állt onnan.
– Sakálfül! – sietett Elyaas Széth-hez. Mély lélegzetet vett, miközben alvó szerelmét vette szemügyre. Ragaszkodóan a kócos, fekete hajú férfi arcához hajolt, s lágy csókot lehelt puha ajkaira. Utána egy széket húzott az ágya mellé, és a világért sem mozdult volna el mellőle.
– Mahado! – sikkantott Nana, s szinte azonnal Mahado eszméletlen testére vetette magát. Szorosan magához húzva ölelte át unokabátyját. Írisz aggodalmas tekintettel lépett fivére mellé, s húga vállára csúsztatta a tenyerét.
– Hagyd aludni! – szólt finoman unokahúgára a mágusnő. – Így levegőt sem kap.
– Jól van, na! – sóhajtotta a varázslólány, és kelletlenül lemászott a tábornokról. Ő és Írisz is szereztek két széket, s Mahado ágya mellett foglaltak helyet. – Igazad volt, nővérkém, mind túlélték!
– Nem hittem volna, hogy ilyet mondok, de örülök, hogy okosabb voltál nálam – küldött kaján vigyort a főpapnő felé Elyaas.
Írisz kimérten bólintott.
– Mi történt pontosan? – fordult utána a jelenlévő, a vezérek álmát vigyázó védelmezőkhöz. Közülük Davu lépett előre, s Alexis szintén odasétált hozzájuk. A látó és a főpapnő tekintete összetalálkozott.
– Árulás történt – fogott bele a magyarázatba Alexis. Röviden összefoglalta, ahogy Afolabi átverte és megmérgezte a vezéreket, de a végére sem jutott, Elyaas máris belekotyogott.
– Az a szégyentelen leopárdféle az én édes sakálfülemet használta, hogy így kitoljon a vezérekkel?! – csattant fel a sárkány, szemei arany fénnyel izzottak. – Hát ez felháborító! Ha egyszer a karmaim közé kerül, hát én miszlikbe aprítom!
– Elyaas, fegyelmezd magad! – kérte Írisz. – Hallgassuk végig Alexis mondanivalóját!
– Legyen – törődött bele a szőke férfi.
A látó elmesélte hogyan mentették meg a méregtől a vezéreket, majd tartották őket életben, ám látomását még nem említette. Jobbnak látta akkor közölni, amikor már a vezérek is magukhoz tértek. Írisz és a többiek sem említették még látogatásuk igazi okát, s erre a védelmezők és Alexis sem kérdeztek rá, ők úgy sejtették, a főpapnő érezte meg fivére halálát, ezért jöttek. Íriszék is arra vártak, hogy Mahado, Széth, Oziré és társaik felébredjenek végre. Ez nemsokára bekövetkezett.
...
Új szereplő:
Davu Zuma (35) – mágus; délről jött a városba, hogy a Rend szolgálatában többet tudjon meg az egyiptomiak szokásairól, harci módszereiről, találmányairól