„Amitek van, az a lelketek mélyén rejlő fény, s ezlesz fegyveretek is!"
A barlang barna falai elsötétültek, s belőlük, mint kátrányba ragadt rovarok, sötét, lebegő árnyak emelkedtek ki. Ijesztő, érdes hangon rikoltoztak, s baljós felhőbe gyűlve kezdtek keringeni a csapat körül. Füstszerű, fekete anyagból készült lebegő köpenyt viseltek, ami eltakarta testük nagy részét, s csak néhol látszott ki bőrük, amely aszott volt és sápadt, mint a múmiáknak. Sötét csuklyájuk alatt szemük túlvilági ibolyafénnyel világított, ami legelőször a csapatot a látók szemére emlékeztette. Utána hamar rájöttek, hogy míg a látók szeme egész világos, ametiszt színnel ragyog, a rémesen sikongató árnyalakoké sötét, baljós éjlila színnel izzik. Egy időre még feltartotta őket az Anubisz nyaklánca végén felizzó, aranyfényben úszó ankh kereszt, így csupán forgószélként örvénylettek a tovább a csapat körül, de ki tudja, meddig.
– Mik ezek a lények? – kérdezte rosszat sejtve Mahado. Embereivel szorosabban a nagydarab Anubisz köré húzódtak, akinek ereje láthatóan taszította a sötét lényeket.
– Inkább kik – helyesbített Anubisz. – Hárpiák, lidércek, az alvilág démonjai, ki hogy nevezi őket. Árnyéklények, akik a szabályszegőket hivatottak visszaterelni az útra.
– Mi pedig ott lézengünk, ahol nem kellene – állapította meg a tábornok.
– Igen. Általában a Léleknek folyamatosan kell haladnia, ezt a köztes világot nem piknikre tervezték – sandított a sakálisten mondanivalóját nyomatékosítva az ellenkező oldalon lévő virágzó, zöld lugasa. – Egy időre feltartja őket az medálom, amiből életenergia árad, ám mivel ilyen sokan vagytok, ők is sokan jöttek. Egész seregnyi gyűlt ide – emelte bordó sakálszemeit az csarnok immár egész felső légterét betöltő árnyalakok örvénylő felhőjére –, ennyivel nem bírok el.
– Mi történik, ha az ankh már nem használ?
– A lidércek erőszakkal áthurcolnak a Kapun. Ám ha egy Lélek nem önként halad át a Kapun, megsérülhet, a sérülés pedig maradandó, fontos emlékek elvesztését jelentheti.
– Felteszem, ha ellenállunk, akkor már idekint megsérülhetünk.
– És az elveszett emlékek örökre elvesznek – közölte hidegen Anubisz. – Ha épp lélekkel szeretnétek ezt megúszni – emelte fel a hangját, hogy minden csapattag jól hallja –, akkor ne hagyjátok, hogy hozzátok érjenek!
– Könnyű azt mondani! Még fegyverünk sincs – nyafogott Széth, s félelmében Anubisz combjába kapaszkodott. A sakálisten halk morgással díjazta a keletlen testi érintkezést, de nem rázta le magáról a férfit. Ezt megtette helyette Mahado, aki szigorú pillantásaival figyelmeztette társát illetlen viselkedésére. Széth ekkor inkább a szilajul álló mágus háta mögé bújt.
– Akkor harcolunk azzal, amink van! – határozta el Nia. Ő, Mosi, Tamir és Mahado eltökélten a többiek elé léptek, s kezdő harcállást vettek fel. Széth továbbra is Mahadóban kapaszkodott, Imina szorosan Tamir mögött állt, Desta és Nala Mosihoz és Niához léptek, Oziré és Horeth pedig végül szintén bátorságuk mélyére nyúltak, s az első sor szélén foglaltak helyet. A halandók rendíthetetlen hitét és merész kitartását látván Anubisz elismerően elmosolyodott.
– Amitek van, az a lelketek mélyén rejlő fény, s ez lesz fegyveretek is! – zendült újra a sakálisten tekintélyes basszusa, ami túlharsogta még a hárpiák rikoltásait is. – Koncentráljatok erre a fényre, s az talán kellő ideig távol tartja a halálhozókat!
– Úgy lesz! – egyeztek bele a rendtagok Niával és Mahadóval az élen. Mind a tízen elszántan néztek farkasszemet a fejük felett köröző sötét árnyakkal, akik egyre közelebb kerültek hozzájuk.
Fülsiketítő rikoltások töltötték be a tágas barlangcsarnokot. Lassan már a fáklyák lángjának s az állványok tüzének fénye is nehezen jutott el hozzájuk a sötét fátyolként köréjük záruló hárpiafelhőn keresztül. A fekete, csuklyás rémalakok elképesztő sebességgel keringtek, s ahogy az Anubisz nyakában lógó arany ankh kereszt ragyogása halványodott, úgy furakodtak minél közelebb hozzájuk. Mahado és csapata érezték, hogy az összecsapás immár elkerülhetetlen, bár azt még nem tudták, pontosan mire is számítsanak. Egyelőre Anubisz túlvilági erejének hála még csupán elszántság, honvágy és némi kétség keverékével néztek farkasszemet a baljósan repkedő lidércekkel. Ám eljött az a pillanat, amikor az ankh fénye megremegett, s ingataggá vált.
A teremben tartózkodó más halottak, a sorban állók mintha semmit sem érzékeltek volna az egészből, ugyanúgy folytatták útjukat a Kapu felé, ahogy korábban. Még az Amenet kertjében lézengők is teljes nyugalommal falatoztak tovább. Egyedül a Nyugat-istennő küldött a szabályszegők felé pár aggodalmas pillantást, Ur és Tia pedig csupán szemöldökvonalukat ráncolták.
– Nincs több idő! – figyelmeztette a társaságot Anubisz komoly, mély hangja. – Ha erőszakkal hozzátok érnek, karcolást ejthetnek a lelketeken!
– Szerintem elég tiszta, hogy ebből csak rosszul jöhetünk ki! – nyafogta Széth, aki félig még mindig Mahado mögött áll. A többiek nagyjából félkört alkotva vetté körbe a mögöttük magasodó Anubiszt, s néztek szembe az ellennel, egyedül ő gyűjtötte még továbbra is bátorságát.
– Idézzétek meg fegyvereiteket! – utasította őket Anubisz, Széth megjegyzését nagyvonalúan figyelmen kívül hagyva.
– Pontosan hogyan? – tudakolta Mosi.
– Koncentráljatok a lelketek mélyén rejlő fényre! – idézte fel Mahado az isten korábbi szavait, s Anubisz egyetértően bólintott.
– Mégis hogyan kellene azt csinálnunk?! – hisztizett Széth.
Mahado számára nyilvánvalóvá vált, hogy példát kell mutatnia emberei számára. Lehunyva szemeit összpontosított. Kizárt mindent, a baljós hangzavart, a fejük felett süvöltő sötétséget, saját lelke kétségeit, s egyedül a fényt kereste. „Mint a lelkekbe rejtett fényesen ragyogó gyémánt..." A férfi körül halványsárga aura sejlett fel, ami hamar izzó, aranyló ragyogássá nőtte ki magát. Maga elé tartott kezeihez láthatóan a semmiből megjelent fénygömböcskék gyűltek, amik egy hosszú, végeinél kissé kiszélesedő, egyenes karddá álltak össze. A penge láthatóan megszilárdult, ám míg Mahado aurája elhalványult, a fénykard büszkén izzott tovább.
– Azt a fényes mindenit neki! – bámulta Széth elkerekedett, szürkésbarna szemekkel. – Eddig ilyet még csak sárkányfaroktól láttam!
– Vajon kitől vettem az ötletet? – Mahado szája sarkában féloldalas mosoly jelent meg, amit elégedett sóhaj követett.
– Nem semmi penge! – jegyezte meg Nia egyetértően.
– De most mi jövünk! – jelentette ki Tamir kihívásra kész hangon.
A csapat többi tagjának valamivel több próbálkozásba telt, míg ráéreztek a dologra, ám még épp időben sikerült megidézniük saját aranyszínnel ragyogó fényfegyverüket. A fény ebben az esetben az életet, s élni akarásukat jelképezte, míg a démonok sötétje az elkerülhetetlen elmúlást. Nia kezeiben két félkör alakú, sarlószerű penge formálódott, míg Tamir egy kiálló, tüskeszerű részekkel ellátott buzogányt alkotott magának. Nala egy kecses botot idézett meg, Mosi egy hosszú, mindkét végén hegyes fejben végződő lándzsát tartott. Imina hosszú ostort varázsolt magának, Desta pedig éles, nyolcágú dobócsillagokat. Oziré egy méretes, hajlított szablyát szorongatott, Horeth egy hegyes nyilat tűzött íjára. Legutoljára Széth fegyvere jelent meg egy hosszú, kecses kard formájában.
Az Anubisz nyakában függő ankh kereszt végleg elvesztette fényét, s ennek hatására a csarnokban mintha pár pillanatra megfagyott volna az idő. A hárpiák mozdulatlanná dermedve fejezték be a rikoltozást, csak hogy azt követően kétszeres erővel zendítsenek újra rá. A sötét árnyak hada megindult az ösvényt elhagyók felé, hogy kérlelhetetlenül visszatereljék őket az általuk megszabottnak vélt útra. Mahado és emberei összenéztek, majd a mögöttük álló istenségre, aki felemelte kezeit miközben hosszú, éles karmai aranyló fénnyel izzottak fel. Anubisz rövid bólintásával jelezte, hogy fedezi őket, s a következő minutumban kezdetét vette a csata, Élet és Halál összecsapása.
Mahado és a merészségére végre rátaláló Széth fénykardjaikkal fej-fej mellett kaszabolták a szélsebesen süvítő hárpiákat, alkalmanként egymást kisegítve. A lidércek, amikor a fényfegyverek hozzájuk értek, baljósan kavargó sötét füstté foszlottak, s füstfelhőként kavarogtak vissza a vörös kapukon keresztül az Alvilágba. Nia, Nala, Desta és Mosi négyes csoportba verődtek, ahol Nia fénylő sarlóival az élvonalban pörgött és szaltózott miközben a lehető legnagyobb számban aprította és hasította az ellent. Nala és Mosi a legkülönfélébb módon forgatva botjukat, illetve lándzsájukat ritkították az árnyakat. Néha összefogva, néha pár kézen átfordulást bevetve kerülték ki azok ellencsapásait. Ez alatt Desta sebesen és elképesztő pontossággal hajigált dobócsillagjaival fedezte őket.
Imina, Tamir, Horeth és Oziré szintén egy egységet alkottak. Oziré izzó szablyájával és Tamir félelmetes buzogányával pusztította a lidérceket, míg Horeth, fürge, célt soha sem tévesztő nyilaival a háttérből támogatta őket. Imina középtájékon pörgött, forgott és csapkodott aranyszín ostorával, amivel egyszerre akár nyolc-tíz démonnal is végezhetett. Anubisz, kinek bordó szemei újra karmazsin színnel izzottak, éles karmait használta, hogy felszabdalja a feje körül keringő hárpiákat. Hősies küzdelmüknek szemtanújává csupán az egész együtt érzőnek bizonyuló Nyugat-istennő, s a két szúrós tekintetű Ureusz törzsbeli kapuőr vált.
Első megítélésre meglepően jól elboldogultak, s egy idő után, amikor úgy tűnt, az árnyak ritkulni kezdenek, halvány remény sejlett fel bennük. Ám reményük éles, karcos szilánkokká tört, mert hamarosan az előző sereget tekintve háromszoros létszámú hárpia özönlött ki az Alvilág Kapuján, szélesre tárva azokat. Ur és Tia alig bírták visszatartani az ajtószárnyakat attól, hogy azok a továbbra is tökéletesen tudatlan halottakat ledöntsék lábukról. A barlang falaiból szintén szivárogtak kifelé az árnyak, s nem hagytak nyugtot nekik.
A hangzavar, a rémek sikoltásai, áramlásuk süvítése olyan rettentően hangossá vált, hogy kiabálva is alig értették egymást. A helyzet kezdett kétségbeejtővé válni, s mindinkább vesztésre álltak. A sötét alakok egyre közelebb jutottak hozzájuk, s félő volt, lelkükbe hasítanak. Az ellenállók tagjai tanácstalanul néztek össze, majd tekintetük végül Mahadón, illetve Anubiszon állapodott meg. Mintha ösztönösen sejtették volna, hogy jelenleg ők ketten bírnak közülük a legnagyobb hatalommal.
A felelősség súlya üllőként nyomta a tábornok vállait, gyomra összeszorult, hiszen érezte, meg kell védenie barátait, kerüljön bármibe! Valamilyen kiút után kutatva zöld szemei egy futó pillanatra elidőztek a szemközti, háborítatlan zöld lugason, s akkor eszébe jutott Amenet aranyszín főzete. Az Élet Esszenciája még lelkében rejlik, s az istennő állítása szerint távol tudja tartani a démonokat. Mahado ösztönösen megsejtette, mit kell tennie. Kardja eloszlott, míg ő maga a lelkében kavaró éltető erőre és fényre összpontosított. Nemsokára kezei között egyre táguló, sárgán izzó energiagömb képződött, ami végül elérte egy dinnye nagyságát. A fényesen pulzáló gömböt felengedte a levegőbe, ahol az több hullámban robbant fel. Az egymást követő, a tér minden irányába sebesen táguló erőterek tiszta fényükkel és életenergiájukkal eloszlatták a lidércek hadának legalább egyharmadát.
A rendtagok rögtön feldobódtak vezérük támadásának sikerességén, de örömük nem tarthatott sokáig. Egyszerű lélektől még ez is lenyűgöző teljesítménynek számít, ám sajnos nem volt elég. A maradék démon állhatatosan száguldott a rendtagok irányába. Ám mielőtt elérték volna őket, egy végső, sebesen táguló aranyszín erőtér semmisítette meg sötét alakjukat. Mahado és emberei döbbenten kapták tekintetüket hátuk mögé. Anubisz ankh keresztje pulzáló arany fénnyel égett, míg magát, az istent is ragyogó, aranyszín aura vette körbe, szemei vörösen izzottak. A rendtagok hálás, s egyben csodáló tekintettel dolgozták fel a történteket.
– Vége van? – lihegte Széth, kezei szinte remegtek fénykardja markolatát szorítva.
– Nagyon úgy néz ki! – vágta rá Oziré, miközben nagyokat sóhajtozott. Horeth és a többiek is kicsit ziháltak. Alvilági test vagy sem, ez a csata mindannyiukat kimerítette.
– Egyelőre – bólintott Anubisz, de komoly tekintetéből aggodalom sugárzott. – Ám attól tartok, visszatérnek még! Talán erősítést is hoznak...
– Akkor addig küzdünk, amíg el nem fogynak újra! – vágta rá Nia eltökélten.
– Nem lesz egyszerű – sóhajtotta Mahado. Érezte, ahogy Amenet főzetének ereje szinte teljes egészében elpárolgott belőle, ahogyan felhasználta azt rendkívüli fényvarázslatához. – Amit tettem, arra nem leszek újra képes.
– Tulajdonképpen hogy voltál rá egyáltalán képes? – tudakolta Széth.
– A Nyugat-istennő ajándéka – válaszolta a mágus helyett Anubisz. – Ittál az Élet Esszenciájából, igaz? – A tábornok bólintott.
– Az meg mi a sakálfarka? – rázta a fejét Széth.
Anubisz röviden elmagyarázta a dolgot a társaságnak, s Mahado annak történetét, hogy miért ajánlotta fel neki Amenet a főzetet.
– De hisz akkor minden meg van oldva! – csapta össze a tenyereit Széth. – Csak mind iszunk az Élet Esszenciájából, és kiütjük a szemtelen lidérceket!
– Nem hinném, hogy ilyen egyszerű lenne – jegyezte meg Mahado.
– Félek, az Amanetnél lévő főzet mennyisége nem lenne elegendő! – ingatta a fejét Anubisz. – Másrészt, az Alvilág árnyai bármelyik pillanatban visszatérhetnek, nincs rá idő!
– Mihez kezdjünk? – fordult Imina az istenhez.
– Nem folytathatjátok ezt a lázadó harcot a végtelenségig! – figyelmeztette a szabályszegőket Anubisz. Bordó szemei vészjóslóan villogtak, ahogy félelemkeltő méretével a társaság tagjai felé magasodott. – Még egyszer, utoljára megvédelek titeket és segítek elűzni az árnyakat. Ám ha szabadulásotok ösvénye utána sem nyílik meg előttetek, én magam kísérlek át titeket a kapun.
– Na de... ez nem igazságos! – hisztizett Széth, ám Mahado rögvest szigorú, rendreutasító tekintetét fúrta az övébe.
– Széth, ne legyél tiszteletlen! – fegyelmezte a tábornok, habár saját szívébe is kétség és fájdalom markolt. – Megvolt az esélyünk, s ha most sem jön el, így jártunk. Nehéz, de nem szegülhetünk tovább ellen! – Mély levegőt vett, hogy legalább a felszínen megőrizze nyugalmát, majd szemeit a sakálistenre emelte. – Anubisz, úgy érzem, már így is többet tett értünk, mint kötelessége lett volna!
– Ha érdekel az igazság, valójában nem volt kötelességem segítenem nektek! – zendült Anubisz komoly hangja. – Az én feladatom a Lélek Ösvényén kísérni a holtakat, nem a Tornácon vigyázni a csellengőkre!
– Akkor miért tetted? – kérdezte Mahado.
– Így láttam jónak. Ismerlek titeket, mind imádkoztatok már hozzám elhunyt szeretteitek nevében, Széth és Desta pedig naponta kérik útmutatásomat. Mint nagyhatalmú Szellem, hallom az emberek hozzám idézett gondolatait, átérzem érzéseiket. Ám némi életenergián s tanácsként szolgáló halvány sugallatokon kívül mást nehezen adhatok. Ha valamivel többre lenne is hatalmam, nem befolyásolhatom kedvem szerint az Élők Világának történéseit. Idelenn, ebben a dimenzióban jelentősen nagyobb a hatásköröm. Végre tehettem valamit azokért, akik fohászukat küldték hozzám.
– Értem, akkor önszántadból tetted – bólintott Mahado halványan elmosolyodva. – Már értem, Sitara miért kedvel annyira téged.
– Ó, igen, a kis oroszlánhercegnő – kúszott röpke mosoly Anubisz arcára is. – Őt én is kifejezetten kedvelem. Nem szabadna erről beszélnem, de olykor igazán mókás dolgokat mesél nekem – nevetett röviden az isten. – Még a társát, a fekete kutyát is rólam nevezte el!
– Én nem mondok neked izgalmas dolgokat? – vett erőt Széth-en a féltékenység.
– Téged is kedvellek Széth, ám te néha túl sokat mondasz. Ez talán meglepő számodra, de az isteneket nem érdeklik a szerelmi életed hálószobai részletei. Engem legalábbis. Ha nagyon akarsz dicsekedni, Hathornak tedd!
– Majd akkor beszélek hozzá is – vont vállat a fekete hajú lebiggyesztett ajakkal.
– Itt az ideje, hogy megismerjétek családomat! – jelentette ki Anubisz, majd messzire visszhangzó basszusán elkiáltotta magát. – ANUBI!
– Hogy Anu-mi?! – kapkodta ide-oda a tekintetét Széth, ahogy elült a visszhang.
– Anubi. Így nevezik a családom tagjait. Tulajdonképpen már egy egész klán. – Anubisz arcára büszke mosoly jelent meg. – A gyermekeimmel és az ő gyerekeikkel együtt több százan vagyunk!
– Micsoda?! – döbbent meg Széth. – Te már nagytata vagy?! Mit ne mondjak, jól tartod magad! – vigyorgott szélesen.
– Persze, hogy neked rögtön ez jut eszedbe – gúnyolódott Desta.
– Tényleg jól tartja magát – vont vállat Széth. Mahado és a többiek erre már csak egy szemforgatással válaszoltak.
Fényes, aranyszínű villanások töltötték meg a barlangcsarnok lugassal szemközti oldalát, ahogy Anubisz népes családjának tagjai megjelentek körülöttük. Testük még pár pillanatig ragyogó fénnyel izzott, ahogy a társaság köré gyűltek. Legalább ötvenen jöhettek, nők és férfiak egyaránt. Közös vonásuknak számított a hosszú sakálfül, sakálfarok és hegyes karmok, főként fekete vagy barna színben. Páran jobban hasonlítottak Anubiszra, bőrüket sötét szőr borította, fejük sakáléra emlékeztetett. Nagyrészük viszont valamivel több emberi vonással rendelkezett, csupasz bőrük az egyiptomiakéhoz vagy a szavannai törzsekéhez volt hasonlatos, ahogy arcuk formája is. Magasságuk szintén eltérő volt, néhányuké majdnem megegyezett a családfővel, mások alacsonyabbak voltak, mint Mahado és emberei.
Az Anubi tagjai igazán jellegzetes kinézettel rendelkeztek. Szemszínük a szivárvány minden árnyalatában előfordult, ahogyan az emberszerűbbek haja is különféle formát és tónust öltött. A sakál- és az emberszerűbbek között is előfordult, akinek tehénhez, gazellához, kuduhoz vagy impalához hasonló szarva volt, vagy aki különféle madarakra, vagy denevérre emlékeztető szárnyakkal rendelkezett. Sőt, olyan anubik is voltak, akik szarvval és szárnnyal is rendelkeztek. Néhányuk sakálos vonásai pedig valami más állatfajába hajlottak. Párnak fülei és farka egész macskaszerűnek hatottak, s fekete, sárga vagy leopárdfoltos árnyalatot mutattak. Ám akadtak olyanok, akik kissé hüllőszerűnek hatottak, s ezt bőrük pikkelyes erezetessége mutatta. Legtöbben valamilyen fegyverrel is rendelkeztek, s igencsak harcképzettnek tűntek.
Mahado és a többiek lenyűgözve figyelték az Anubi változatosságát, s rajtuk a különféle állatfajok vonásainak keverékét. Széth már majdnem megjegyezte, hogy Anubisz mennyire szapora, és minden bizonnyal koránt sem válogatós, ahogyan gyermekei is valószínűleg hasonló példát követnek, de a tábornok feltartott keze még időben belefojtotta a szót.
– Nem most van itt a helye az illetlen megjegyzéseknek! – fegyelmezte barátját Mahado.
– Ugyan, nem is akartam semmi illetlent mondani!
– Dehogynem!
– Olvastál a fejemben?! – háborgott a sakál.
– Csak ismerlek, Széth.
Tovább nem haladtak a vitában, mert Anubisz elébük lépett, hogy köszöntse családja tagjait. Közülük három máris előrelépett. Egyikük egy magas, fekete szőrrel borított sakálszerű férfi, fekete denevérszárnyakkal és szinte világító, lila szemekkel. Fején ívelt bivalyszarv tette még szilajabbá kinézetét. Zöld és lila színekben játszó sentit és gallért viselt, ékszerek nélkül. Fényes, fekete övére számos éles, ezüstszínű dobócsillag volt erősítve. Mellette két alacsonyabb, fiatalabb, kreolbőrű, emberszerű anubi állt, egy fiú és egy lány.
A fiúnak zöld szeme, borzas, sötétbarna haja, leopárdmintás sakálfüle és farka volt. Egy hosszú dárdát tartott a kezében. Arany és fekete sentit és gallért viselt, ami kiemelte kidolgozott hasizmait. A lánynak fekete sakálfüle és farka volt, s egy pár gyönyörű, színes tollakból álló szárnya, ami leginkább egy trópusi papagájéra emlékeztetett. Piros, lila, rózsaszín, kék, zöld, türkiz és sárga színek keveredtek benne, s ugyanezek a színek derékig érő fekete hajában is megjelentek. Ő egy hasát és háta nagy részét szabadon hagyó, izgalmas szabású türkiz ruhát viselt, ami tökéletesen illett hasonló szemszínéhez és karcsú alakjához. Fegyvere egy aranyíj, s a hozzá tartozó nyilak voltak.
– Üdvözöllek Anubi! – zendült a sakálisten öblös basszusa. – Köszönöm, hogy ennyien eljöttetek!
– Miben lehetünk a segítségedre, atyám? – kérdezte alázatosan a denevérszárnyú, magas sakál.
– Ezek az emberek az Aranysárkány Rend tagjai – magyarázta az isten, s családtagjain látszott, hogy eme kijelentése tiszteletet és elismerést váltott ki belőlük. – Talán még visszajuthatnak az Élők Birodalmába. Meg kell védenünk őket a démonoktól, most, utoljára! – A három elől álló engedelmesen bólintott, s példájukat követve a többiek is. Anubisz ekkor a rendtagok felé fordult. – Hadd mutassam be a családomat, az Anubit!
– Draken vagyok, Anubisz fia – lépet előre a magas, denevérszárnyas sakálférfi. Szilaj teste, intenzív lila szemei magabiztosságról és erőről árulkodtak.
– Simba vagyok, Anubisz unokája, Szesat fia – mutatkozott be a délceg vonásokkal rendelkező, leopárdmintás fülű fiú. Az ő zöld szemeiben ravaszság és leleményesség csillogott.
– Ana vagyok, Anubisz és Maat unokája – mosolygott rájuk a papagáj szárnyű lány, s kimért, kecses léptekkel közelebb sétált. Tartása fegyelmet és harciasságot, élénken fénylő türkiz szemei igazságosságot és kedvességet sugalltak. – Simba az unokafivérem, és Draken a nagybátyánk. Mi hárman vagyunk az Anubi vezérei!
– Már persze az ősapun kívül – tette hozzá féloldalasan vigyorogva Simba, ami Anubisz fáradt szemforgatását eredményezte.
– Máris szimpi a srác – suttogta Széth Mahadónak, aki viszont újból csendre intette.
– Simba, tisztelettel beszélj atyánkhoz! – rótta unokaöccsét Draken szikrázó, lila tekintettel.
– Nyugi már, Draki, ezek az emberkék tök bulisnak tűnnek! – vágta rá az említett halál lazán. Stílusára a randtagok még jobban rácsodálkoztak, mint annak idején Széth-ére, vagy nemrég a hercegnőére.
– Hallod, ez a Simba még nálam is rosszabb! – kuncogott Széth Mahadóra sandítva.
– Erről vitatkozhatnánk – sóhajtott a tábornok.
– Az unokatestvérem valóban az idegeinkre megy néha – somolygott Ana, majd jelentőségteljesen hozzátette. – Ám Szesat fia, neki vannak a legjobb, legelmésebb ötletei. Hármunk közül ő képviseli a tudást és tudományt, Draken az erőt és állhatatosságot, jómagam pedig a fegyelmet és igazságosságot!
– Értem – bólintott Mahado. – Örömünkre szolgál, hogy megismerhetünk titeket, és a többi anubit! – A rendtagok egyetértően bólintottak.
Pár ideillő kép, amiket találtam. Hasonlóan képzelem el az Anubi tagjait. Bár saját karaktereim nyilván nem szerepelnek itt, őket mind én találtam ki ;)
És az árnyak: