„Ott van minden rezgésben, minden erőhullámban, minden részecskében. Mint a kozmoszt átszövő végtelen fénysugár, nem tudni honnan ered, s hová tart. Mindenhová elér, minden tőle ered, s minden őhozzá tart, ő mégsem követel vak engedelmességet. Olyan ő, mint a lelkekbe rejtett fényesen ragyogó gyémánt, láthatatlan, csak érezni lehet, hallhatatlan, szellemének zenéje mégis többet mond minden szónál!"
„Mennyivel többet ér így hűségetek, hogy nem vagytok rá kötelezve."
Emberei hajthatatlanul beálltak a tágas barlangcsarnokon végigkígyózó vörös kapukig vezető sorba, s Mahadónak sem akadt más választása, mint kelletlenül csatlakoznia hozzájuk. Ő volt az egyetlen, aki még mindig megingathatatlanul hitt visszajutásuk lehetőségében, s eltántoríthatatlanul tartotta szem előtt a célt, ami jelenleg Théba megmentését jelentette. Ám a visszafordulásról meggyőzni embereit felesleges próbálkozás lett volna, hiszen jól tudta, Amenet túlvilági bűbájával egy egyszerű lélek nem veheti fel a harcot.
Hogy a számára kínkeserves várakozást eltűrje, azokra a személyekre koncentrált, akik visszavárják a másik oldalon. Lelki szemei előtt megjelent nővére, Írisz, akire mindig számíthatott, majd legjobb barátja, Elyaas. Sitarára és Theodorára gondolva pedig mosolya még szélesebbé vált, ám röpke örömét hamar keserűség váltotta fel. Mi van, ha már sohasem jutunk vissza? – tette fel magának kissé kétségbeesve a kérdést, s rá kellett döbbennie, szavai mennyire helyénvalónak hatottak. Úgy érezte, mintha csak most álltak volna be a sorba, ám hirtelen az emberek elfogytak előlük.
Ott álltak, ők tízen, az Alvilág plafonig nyúló, félelmetes, vörösre festett, fekete, kacskaringós fémpántokkal megerősített kapui előtt. A kaput két, legalább három méter magas, kobrafejű, emberszabású hüllőlény őrizte. Fejük és bőrlebenyes nyakuk igencsak emlékeztették az egyiptomiak által ureusz kígyóként ábrázolt szent állatra. Egyikük pikkelyes bőrén a vörös és zöld, míg másikén a vörös és fekete szín dominált, ám öltözetük hasonló volt. Derekukra fekete, szoknyaszerű sentit kötöttek, nyakuk körül vörös-kék gyöngyökből készült gallér díszelgett, kezükben hosszú, hegyes lándzsát tartottak.
– Akernek hívják valamelyikőtöket? – kérdezte a komoly tekintetű kígyóemberektől Mahado.
– Nem – szólalt meg a bal oldali, fekete árnyalatú hüllőlény sziszegős, férfihangon. – Aker most nincs itt. Ur vagyok az Ureusz törzsből – mutatkozott be. Mahadónak egészen hátra kellett hajtania a fejét, hogy felnézhessen a magas lényre. – Ő a nővérem, Tia – mutatott a jobb oldali lényre.
– Üdvözöllek titeket a Holtak Birodalmában – mondta sziszegősen a zöldszínű őr mély, női hangon.
A kígyónő és fivére kinyitották a hatalmas ajtószárnyakat. Azok mögött a két ember széles résen egy szürke, sziklás vidék képe tárult a szemei elé. Olyan volt, mint egy hegység fennsíkja, ahol a horizont felé egy kietlen hegycsúcsokkal szegélyezett, kanyargó ösvény haladt, amit fehér és szürke felhőkkel telített égbolt vett körbe. A Naptalan ámde nappali fényben baktattak a holtak az ösvényen a végtelenbe, ahol reményeik szerint a Kettős Igazság terme s az Alvilág istenei vártak rájuk. Ám addig még nyolc másik, azaz összesen kilenc útszakaszt kell maguk mögött hagyniuk, ahogy végigjárják a megtisztulást jelentő Lélek Ösvényét.
– Nem vagytok túl beszédesek, igaz? – puhatolózott Mahado, ám cserébe csak szúrós, szigorú kígyótekinteteket kapott.
– Induljatok! – sürgette őket Ur.
– Feltartjátok a sort! – közölte hűvösen Tia. – Nem csak ti vártok az áthaladásra!
– Nos, a helyzet az, hogy mi tulajdonképpen...
– Ha még nem állsz készen, állj ki a sorból! – parancsolt rá Ur. – A többiek mehetnek! – terelte volna beljebb nagy, hüllőszerű karjával Mahado csapatát.
– Még ők sem állnak készen! – akadályozta volna meg áthaladásukat a mágus, ám egy hosszú dárda hegyes, fekete feje szegeződött a torkának, amit a zöld kígyónő tartott.
– Állj ki a sorból, vagy lépj be! – szisszent rá Tia szigorúan összevont szemöldökvonallal. – Ez a szabály!
Mahadóra hirtelen kősziklaként rakódott a dilemma, hogy vajon kövesse-e csapatát, avagy álljon inkább félre. Jól tudta, hogy jelenlegi erejét tekintve megállítani őket, avagy harcban felülkerekedni az Ureusz törzs magas és izmos tagjain képtelen lenne. Ám bármennyire is erős szálak kötötték még az Élők Világához, s jól tudta, odaát még szükség van rá, egy igazi tábornok sohasem hagyja cserben a csapatát. Egy hűséges barát nem engedi barátait az Alvilág Kapuit átlépni, míg ő maga biztonságos távolságból figyeli az eseményeket. Így bármennyire is nehezére esett, úgy érezte helyesnek, ha követi őket.
A tábornok állhatatos tekintete megenyhülni látszott, elfogadóan sóhajtott, s engedelmesen beállt csapata mögé a sorba. Tia elhúzta a lándzsáját, s ő és Ur páronként kezdték beengedni a volt rendtagokat a Kapu szűk résén. Elsőként Oziré és Horeth közelítette meg a bejáratot, ám mielőtt még áthaladhattak volna a résen, megtorpantak. Az Alvilágból kifelé szűrődő szürkésfehér fénynek egy magas, sötét árnyék állta az útját, aki ezzel együtt a rendtagok bejutását is megakadályozta. Az idegen erejének hatására a Kapu szárnyai még kijjebb nyíltak, s így végül mindenki számára jól kivehetővé vált a kígyóemberekhez hasonlóan legalább három méter magas alvilági lény.
Mahado és emberei döbbenten mérték végig a fekete, sakálszerű férfialakot, de jelenlétén még Ur és Tia is meglepődtek. Az emberszerű lénynek jellegzetes sakálfeje és farka volt, izmos végtagjai éles karmokban végződtek. Testét rövid, olajosan fénylő ébenfekete szőr borította, ám ez nem akadályozta kidolgozott izmai, köztük kockás hasának szembetűnő kidomborodását. Ruhaként a derekára erősített arany, kék és vörös színekben pompázó sentit viselt, és hasonló színű, csillogó drágakövekből készült gallért. Nyakából aranyláncon egy vörös kövekkel körberakott ankh kereszt lógott, ami pont a gallér alá ért. Lábszárait és karjait pár széles aranykarika díszítette, amiken vörös és kék minták futottak körbe, égnek álló hosszú fülét pár aranykarika ékesítette.
Ő lenne Anubisz? Azért jött, hogy a másik oldalra kísérjen? – döbbent meg Mahado, ám megszólalni még nem tudott.
– Anubisz Uram, miben lehetünk segítségére? – kérdezte Ur rögvest, s nővérével együtt alázatosan meghajoltak a sakál előtt. Szavainak hála így már Mahado számára is egyértelművé vált, hogy valóban Anubiszról, a Halál istenéről van szó.
A sakál válasz helyett csupán csendre intette a kígyókat, akik engedelmesen bólintottak, s valamivel távolabb húzódtak. Anubisz ekkor Mahado csapatára emelte vörösen izzó tekintetét, sakálszerű, mégis tökéletesen emberi vonásokkal ellátott arcáról, testtartásából komolyság és fegyelem sugárzott.
– Még nem léphettek a Holtak Birodalmába! – jelentette ki Anubisz, szilaj basszusa baljósan visszhangzott a hatalmas barlangcsarnokban. Isteni tekintélye hosszú pillanatra a csapat tagjaiba fojtotta a szót, de nem véglegesen. S míg Mahado megkönnyebbült sóhajt eresztett el a lehető leghalkabban, addig a többiek bosszankodni kezdtek.
– Hiszen átkeltünk a folyón! – méltatlankodott legelőször Oziré. – Nem léptünk be hivatalosan is a Holtak Birodalmába?
– Nem egészen. Az Élőket és a Holtakat négy lépés választja el egymástól, míg a halál visszafordíthatatlanná nem válik – magyarázta Anubisz. – Tudod-e, mi az a négy dolog, főpap? – fordult Mahadóhoz. Mandulavágású szemei még utoljára vörösen felvillantak, majd visszatért eredeti, bordó színük. Mahado először meglepődött, hogy a sakálisten éppen őt kérdezi, ám hamar összeszedte bátorságát, s tisztelettudóan kihúzta magát.
– A halál négy fázisa – felelte kimérten a mágus.
– Mik azok? – faggatta a sakálisten.
– Egy, a lélek megjelenik az Alvilág Tornácán. Kettő, átkel az Elmúlás Folyóján. Három, magához veszi Amenet ajándékait...
– És négy – folytatta helyette Anubisz –, belép az Alvilág Kapuján! Bár a korábbi három lépésen már túl vagytok, mégis az utolsó nélkül nem véglegesülhet halálotok. A Tornác és a Folyó közel sem képeznek olyan éles határt a Két Világ között, mit a Kapu, s bár egyre távolabb sodorják a lelket az eredeti testétől, mégis, a rajtuk történő áthaladás még visszafordítható. Ám ha a Kapu bezárul mögöttetek, lelketek örökre elszakad a testétől, nem térhet többé vissza a másik világba!
– Nem is akarunk visszatérni! – makacskodott Oziré.
– A Túlvilág vár ránk! – tette hozzá Horeth.
– Engedj át, sakáltesó! – szállt be a vitába Széth is. Anubisz neheztelően felvonta szemöldökét.
– Bocsásd meg nekik, kérlek, Amenet bűbája alatt állnak! – fordult az istenhez Mahado.
Anubisz megértően bólintott. Jobb kezével lazán megérintette a nyakában függő ankh keresztet, ami aranysárga fénnyel felizzott, s ugyanilyen izzás jelent meg embereinek szemeiben is pár pillanatra. Amikor a ragyogás elhalványult, a rendtagok értetlenül néztek egymásra, ugyanis a Nyugat-istennő bűbája többé már nem szőtte be szívüket, elméjük újra tiszta volt és élni akarással teli.
– Amenet ajándékai a Túlvilágra hívtak – magyarázta nekik Anubisz –, ám titeket még vár az Élet!
– Köszönjük – hálálkodott Mahado, aki jelenleg is a csoport legjózanabb tagjának számított. Anubisz istene ereje úgy tűnik, a Nyugat-istennő felett áll – tisztázta magában. – Szóval még van esély.
– Van – felelte a sakálisten –, ám csekély. Nem időzhettek itt túl sokáig. Ha nem érkezik hamarosan külső segítség, kénytelen leszek átvezetni titeket a kapun.
– És ha nem megyünk?! – kérdezte Széth kihívóan, akibe máris visszatért az életkedv.
– Meglátjátok – közölte vészjóslóan Anubisz.
Ur és Tia pár pillanat múlva elégedetlenül megjegyezték Anubisz Uruknak, hogy a megakasztott csoport feltartja a sort, ők pedig csak a munkájukat végeznék. A sakálisten ekkor előzékenyen kilépett a Kapuból, félrehúzódott az útból, s a csoportot is magával terelte. Anubisz végül a terem Nyugat-istennő kertjével ellentétes oldalán állapodott meg, ahol Mahado és emberei kíváncsian, s jelenlététől még mindig letaglózva köré gyűltek. Bár Aken, Amenet, Ur és Tia is olyan természetfeletti lényeknek számítottak, akikhez hasonlóakkal korábban sohasem találkoztak, a fekete sakálisten mégiscsak a leghatalmasabb isteneik egyikének számított. S így, elképesztő magasságában, izmos, bordó szemű valójában még a köztudatban élő képnél is sokkal magasztosabbnak hatott.
– El sem hiszem, hogy személyesen is megismerhetlek! – bukott ki végül Széth-ből, s bár jelenleg nem voltak meg sakál képességei, olyan lelkesen ugrálta körbe a lényt, mint ahogyan egy kölyöksakál szaglássza meg az új dolgokat. – Fú, ha ezt a többi sakál megtudja! Hé, Desta, elképesztő, nem? – vigyorogta Széth, amint a szemét forgató Anubiszt mérte végig újra tetőtől talpig.
– Lenyűgöző – lépett közelebb Desta, ám többet nem tudott kinyögni.
– Egy légtérben vagyok egy istennel! – ujjongott tovább Széth, miközben imádata tárgyán látszott, hogy egyre kevésbé van ínyére a férfi rajongása.
– Egy kicsit vegyél vissza! – figyelmeztette Mahado, tenyerét figyelemfelkeltően a fekete hajú vállára helyezve, ám tanácsa üres fülekre talált.
– Hé, nem akarsz megáldani? – vetette fel Széth Anubisznak a dolgot elképesztő természetességgel, miközben lerázta magáról Mahado kezét.
– Nem... – dörrent a túlvilági basszus.
– Na de... – nyafogott Széth csalódottan. – Mint ha nem is tudnád, hogy minden nap imádkozom hozzád!
– Hűséged figyelemreméltó, Széth – folytatta Anubisz.
– Tudja a nevem! – döbbent meg a férfi, s szinte elolvadt ennek tudatától.
– Ám tudnotok kell – hordozta végig bordó tekintetét az összes emberen –, hogy valójában nem vagyok isten. Nem olyan értelemben, ahogy ti emberek gondolnátok!
Mahadót és embereit ezzel sikerült igazán mélyen meglepnie.
– Hogyan? – vonta össze szemöldökét a tábornok.
– Micsoda?! – hüledezett Széth fennhangon. – Akkor nem is Anubisz vagy?!
– A nevem Anubisz, s főbb feladataim közé tartozik a holtak vezetése és kísérete az Alvilágban, nehogy az Ösvényről letérjenek. Rendelkezek bizonyos hatalommal, ám sem az Élők Világára, sem a Holtakéra nincs különösebb befolyásom. Egyikünknek sincs – tette hozzá jelentőségteljesen.
– Szóval a többi isten sem isten? – kérdezett rá Széth. – Ezt akarod mondani?
Anubisz kimérten bólintott.
– Kik vagytok ti akkor? – kérdezett rá Mahado.
– Szellemek, angyalok, démonok, természetfeletti lények, akik átjárhatnak a dimenziók között. De nem mi teremtettük a világot, minket is teremtettek. Feladatot végzünk, ami legtöbbször az emberek segítése, akár az élőké, akár a holtaké. Hatalmunk miatt az őseitek, akik néha láthattak minket, istenként kezdtek tisztelni, ám közel sincs olyan ráhatásunk az univerzumra, mint amit nekünk tulajdonítanak.
– Érdekes... felettébb érdekes – morfondírozott Mahado. – Mégis, valahol sokkal érthetőbbé teszi a dolgot, mintha mind istenek lennétek.
– Mennyi idősek vagytok? – érdeklődte Oziré.
– Attól függ – felelte Anubisz. – Van, akiket az első emberekkel együtt teremtettek, vannak, akiket később, s olyanok is, akik két Szellem szerelméből származnak. Engem teremtettek, de Amenet például Hathor istennő lánya, az ő apja pedig Amon-Ré.
– Istennőnek nevezted – jegyezte meg Horeth.
– Az emberek által használt isten és istennő kifejezés közöttünk is megvetette a lábát, ám koránt sem olyan jelentéssel bír, mint amivel ti ruházzátok fel. Itt egyfajta rangot jelent, a nagyobb hatalmú Szellemekre használják, mint én vagy Amenet, ám sokan csak úrnak vagy úrnőnek neveznek minket. Ám a Szellemek közötti hierarchia bonyolult és sokrétű, mindenki a felette lévő parancsát követi.
– Ha nem veszed tolakodásnak... – fogott bele Mahado –, Anubisz, te hol helyezkedsz el ebben a hierarchiában?
– A harmadik szinten – felelte büszkén –, mint sok más olyan isten és istennő, akit ti ismertek: Básztet, Szekhmet, Hathor, Maat, Szelket, Heket, Hórusz, Amenet... Mi rangban megegyezünk, ám hatalmunk között akad némi eltérés. Felettünk a főistenek, Ozirisz, Ízisz és Amon-Ré állnak. Hórusz tulajdonképpen Ozirisz és Ízisz fia, de még nem engedik uralkodni, tanulnia kell. Én Alvilági feladataimat tekintve leginkább Oziriszt szolgálom. Az olyan kisebb erejű Szellemek, mint Aken, Ur vagy Tia egy istent vagy főistent szolgálnak, Utóbbi kettő engem, előbbi közvetetten Oziriszt.
– És ki áll legfelül? – puhatolózott Mahado.
– Természetesen minden Világok létrehozója, aki a sötétséget fénnyé formálta, s így megteremtette az Életet, s annak elengedhetetlen kísérőjét, a Halált. A végtelen erejű Fényistennő, aki az első Szellemeket is megalkotta.
– Fényistennő? – csodálkozott Mahado. – Nem inkább Napisten?
– A ti általatok Napistenként emlegetett Amon-Ré olyasvalaki, akit a Fényistennő saját képére teremtett. Ám Amon-Ré hatalma sohasem érhet fel az övéhez.
– Ki Ő?
– Ő az, akit még őseitek ismertek, ám neve idővel a középszerű istennők közé alacsonyodott le vallásotokban. Akit néhol már nem is a fénnyel, hanem harccal és vadászattal azonosítanak. Őt, aki megteremtette azt, amire vadászni lehet! – méltatlankodott Anubisz.
– Néith! – jött rá Mahado.
– Az univerzum teremtője – egészítette ki Anubisz áhítatosan bólintva. – Az egyetlen, akire igazán illik az isteni jelző! Ott van minden rezgésben, minden erőhullámban, minden részecskében. Mint a kozmoszt átszövő végtelen fénysugár, nem tudni honnan ered, s hová tart. Mindenhová elér, minden tőle ered, s minden őhozzá tart, ő mégsem követel vak engedelmességet. Olyan ő, mint a lelkekbe rejtett fényesen ragyogó gyémánt, láthatatlan, csak érezni lehet, hallhatatlan, szellemének zenéje mégis többet mond minden szónál!
A rendtagok mélyen elgondolkodtak a hallottakon. Amit Anubisz állított, bár néhol ellent mondott alapvető vallási téziseiknek, máshol megerősítette azt. Ám az, amit megtudtak, újabb kérdéseket ébresztett bennük az univerzum felépítésével kapcsolatban.
– Amíg várunk... – szólalt meg Mahado mindenki érdeklődését képviselve. – Megosztanál velünk pár dolgot ezzel a világgal kapcsolatban?
– Kíváncsiságod érthető, főpap, ám attól tartok, van, amiről nem beszélhetek – tisztázta Anubisz. Mahado bólintott. – Kérdezz, és ha felelhetek, megteszem.
– A Nyugat-istennő... mi pontosan az ő szerepe a halál véglegesítésében?
– Abban tulajdonképpen semmi – pillantott Anubisz a barlangcsarnok másik oldalára, ahonnan a csábos fekete-vörös hajú nő egy félszeg mosolyt küldött felé. – Amenet ajándékai csupán arra valók, hogy segítsenek az elmúlás tudatával megbékélni, s felkészítsenek a kapun túlra. Hogy a Lélek Ösvényét ne zavart és viharos, hanem békés, nyugodt és nyitott szívvel járjátok végig. Mivel, ha a kilenc útszakasz alatt megbánjátok bűneiteket, s sikerül békét kötnötök a Sorssal és önmagatokkal, nagyobb eséllyel töltitek Boldogságban az Örökkévalóságot.
– Ezek szerint a Túlvilág mindenkinek jár? – kérdezett rá Oziré. – A bűnösöknek is?
– A Teremtő kegyes volt, amikor a Világokat benépesítőket létrehozta – mondta a sakálisten. – A Lelket elpusztíthatatlanná tervezte, így azt még a Törvényhozó sem ítélheti megsemmisülésre. Szenvedésre azonban igen, bűnei súlyától függően.
– Azoknak a súlyát mérik Maat istennő tollával – bólintott Mahado.
– Pontosan. De a toll csak jelkép, a jóság és igazság szimbóluma.
– Hova jutnak az ártatlanok? – érdeklődte Imina. – Nem mintha én annak számítanék – kacsintott kacéran Tamirra.
– Az ártatlanok elég ritkák errefelé, hacsak nem a sajnálatos módon kifejezetten korán elhunyt gyerekekre, csecsemőkre vagy meg nem született magzatokra céloztok. Ők számos esetben új esélyt kapnak a Teremtőtől egy újabb életre, hisz mivel még nem is éltek igazán, nincs, mi alapján meglehetne őket ítélni.
– Ó, ez igazán rendes dolog.
– Igazságos – helyesbített Anubisz. – Amíg az új esély lehetőségére várnak, jómagam, s családom őrzi a fiatal lelkeket.
– A családod? – döbbent meg Széth. – Úgy mint...?
– Előbb azt mondd, hogy akkor mi kell az örök boldogsághoz? – faggatózott Imina.
– Ha a bűneitek súlya elenyésző... Ha életetek során soha sem okoztatok másoknak szánt szándékkal mély fájdalmat és szenvedést, s önző érdekből sohasem hagytátok őket kínlódni és szenvedni... Ha segítségére siettetek azoknak, akiknek lehetőségetekben állt segíteni... Ebben az esetben büntetés nélkül továbbléphettek.
– Hová?
– Ti Túlvilágként utaltok rá, mi úgy nevezzük, az Égi Kert, az Éden. Oda csak az igazán tiszta lelkek kerülhetnek, s az idők végezetéig békében, harmóniában és boldogságban élhetnek.
– És akiket szenvedésre ítélnek? – kérdezte Széth. – Örökké szenvednek?
– Az attól függ. Bizonyos idő után, az elsődleges büntetés leteltével, ha a bűnös őszintén megbánta bűneit, lelkének sorsa újra elbírálásra kerül.
– Mi az a hely, ahová a bűnösök kerülnek?
– Az Alvilágban maradnak.
– Azt hittem, ez a hely a Lélek Ösvényének van fenntartva – mondta Oziré.
– Az Ösvény Kilenc szakasza csupán egy az Alvilág mélységei közül – magyarázta Anubisz. – Hét Mélység van, mindegyik egyedi aldimenzió. A Lélek Ösvénye és a Kettős Igazság Terme, ahol a Lélek Ítélete születik, az első szinten van. A Kárhozottak, bűneik súlyosságától függően, az Alvilág hat másik mélységében végeznek kényszermunkát.
– Ki szabja meg, hogy melyik mélységben, mit és meddig kell végezniük? – kérdezett rá Horeth.
– A Lélek Megmérettetése, mint említtetett, Maat tollával kezdődik. Az Igazság Mérlegének állásától függően Maat, Hórusz és Ízisz megvitatják ítéletüket. Ozirisz, az Alvilág Ura csak akkor szól bele döntésükbe, ha közöttük nagy egyet nem értés jelenik meg. Abban az esetben Ozirisz, a Törvényhozó szava a döntő.
– Ha nem elsősorban Ozirisz ítéli meg a lelkeket, mivel tölti az idejét? – érdeklődte Mahado.
– Az Alvilág Urának számos feladata akad. Intézkedéseivel fenn kell tartania az egyensúlyt a Világok között, s az Alvilágon belül. Hét végtelen mélységet felügyelni nem egyszerű feladat, s akkor még ott van a rengeteg démoni törzs, amelyek az Alvilágban élnek. Az ő munkájukat is irányítani kell. Persze, erre vannak külön emberei, de végső soron itt mindenki az ő parancsát követi.
– Ozirisz pedig Neith parancsát, ha jól gondolom – következtette Mahado.
– Valóban, a Fényistennő mindannyiunk felett áll – ismerte el Anubisz. – Ám Néith, bár megvan a hatalma hozzá, ritkán szól bele az univerzum történéseibe. Szívesebben hagyja teremtményeit kibontakozni, még ha némelyek undok, visszataszító lényekké is válnak. Persze, idővel megbünteti azokat, akik a világra ártalmasak, ám mint korábban említettem, nem feltétlenül vár el engedelmességet. Mi, akik követjük őt, önszántunkból tesszük.
– És mennyivel többet ér így hűségetek, hogy nem vagytok rá kötelezve – ismerte el a tábornok. – Nem Neith parancsolta, hogy szolgáljátok céljait, ti magatok választottátok!
– Erre lettünk teremtve, így érezzük teljesnek magunkat. Bár igaz, hogy vannak, aki letértek az útról. Széth és Sobek például... már egy ideje önző céljaikat követik.
– Te is a Széth-ről, a káosz istenéről lettél elnevezve! – jegyezte meg Desta Széthhez fordulva.
– Mindig nagy felfordulást csinálok! – kacsintott kajánul a többiekre Széth.
– Közel sem jársz Ozirisz romlott fivérének ámokfutásaihoz! – utalt Széth istenre Anubisz.
– Széth, a káoszisten és Sobek, a krokodilisten csak balszerencsét hoznak az embereknek – morgolódott Horeth.
– Régen talán, de többé már nem – világosította fel őket Anubisz. – Azóta Básztet, Szekhmet, Hórusz és jómagam gondoskodtunk róla, hogy az emberi Lelkeknek ne okozhassanak semmi nehézséget. Bármily rossz dolog is történik az Élők Világában, ahhoz a Szellemeknek semmi közük. Erről biztosíthatlak titeket!
– Jó tudni – sóhajtotta Mahado. – Akkor a ránk leselkedő veszélyt kizárólag a Nala által említett...
– A veszély ezúttal még idelenn fenyeget – jelentette ki Anubisz baljósan. – Túl sokáig vártatok, készüljetek!
...
Pár kép a fejezethez. Én kicsit másképp képzeltem el Anubiszt, de jók ezek a fanartok :)