„Illúzió az illúzióban. (...) Az válik valóra, amit valósnak hiszünk."
„Véletlenül se vedd hidegvérem megőrzését beletörődésnek!"
„Semmi sem az, aminek látszik, mindennek jelképes jelentése van, s jelenleg ezektől a jelképektől függünk."
Mind a csapat első, Nalát hallgató része, s a második, akik ezalatt kellemesen elcsevegtek, annyira elmerültek a szavak tengerében, hogy már csak arra eszméltek fel, az embertömeg hirtelen eloszlott előlük. Ennek megörülve sebesen haladtak volna tovább, ám Mahado szigorúan feltartott karja megállásra késztette őket. Megtorpantak, s döbbenten vették tudomásul, hogy egy széles és mély szakadék szélén állnak. A hátul lévők is óvatosan közelebb merészkedtek a peremhez, de csak éppen annyira, hogy belelássanak a hasadékba. Az nem volt más, mint egy sziklából kivájt folyómeder, aminek mélyén lágy zúgással hullámzott, s áramlott balról jobbra sebesen a Folyó liláskék vize.
– Az Elmúlás Folyója – mondta ki a nyilvánvalót Horeth.
– De hogy lehet ilyen mélyen? – csodálkozott Oziré. – Ez legalább kétszáz láb mély! (kb. 61 méter)
– Messzebbről úgy tűnt, a talaj szintjén folyik – tette hozzá Széth.
– Illúzió, de ezúttal az elme helyett a szemet téveszti meg – magyarázta Mahado, s előre nyújtotta karját a szakadék távolabbi oldala felé. Annak cikcakkos, ám a víz által tükörsimára csiszolt felszínén a víz színéhez hasonló lila és ezüstkék árnyékok táncoltak, úgy, ahogy barlangi tó víztükre vetül a barlang falára, avagy egy medence vize a közeli falra. – Messziről olybá tűnhetett, hogy a Folyót látjuk, ám csak vizének tükörképe vetült a meder falára.
– Ön szerint már maga a Folyó és ennek a Világnak az egész megjelenése illúzió – hozta fel Széth.
– Illúzió az illúzióban – morfondírozott Horeth.
– Érdekes – biccentett Oziré.
– Az válik valóra, amit valósnak hiszünk – utalt vissza korábbi szavaira Mahado, s most jobbra mutatott.
Nem messze tőlük hosszú, kanyargó lépcsősort vájtak a meredek sziklafalba, ami egészen a vadul hömpölygő vízfelszínig vezetett. Odalent fátyolos köd kavargott, a felszálló vízpárának hála, amin épphogy csak át lehetett látni. A korábban elveszettnek hitt embertömeg a kőlépcsőkön baktatott lefelé a partig, ahol fekete színű fából egy szélesebb mólót alakítottak ki. A sötét mólón több ember is várakozott. Nem messze tőlük egy üres hajó közeledett a vízen, vörös fából készült, felkunkorított orra az egyiptomiak nílusi hajóira emlékeztetett. Így fentről nem sokat tudtak kivenni belőle, de nagynak tűnt, olyannak, amely legalább egy tucat ember szállítására alkalmas, s hátul, a kormánylapátot fogva egy emberalak irányította. A folyásirányt tekintve valamivel lejjebb, a másik oldalon hasonló lépcsősor vezetett felfelé.
– Úgy tűnik, a távozó Lelkek szeretik hosszúra nyújtani utazásukat – jegyezte meg Széth. – Először átvágunk ezen a sivár, ködös kősivatagon, utána lépcsőzzünk le, hajózzunk át a Folyón, és ha jól látom, a másik oldalon szintén egy szép kis lépcsősor vezet felfelé!
– Ugyan, ne nyafogj! – tette vállára a kezét Mahado, s irányba fordította. – Induljunk! Nem ácsoroghatunk itt!
– Jól van már! – sóhajtotta a sakál, s kelletlenül csapódott a férfihez.
Mahado és Széth becsatlakoztak a lépcsőzőkhöz, s kimért léptekkel vették a lefelé vezető fokokat. Horeth és Oziré szorosan a nyomukban haladtak, miközben Nia és Nala Destához és Mosihoz verődtek. A sort a már megszokottá vált módon Imina és Tamir párosa zárta.
– Ön szerint visszajuthatunk még? – érdeklődte Széth, amikor már félúton járhattak. Itt már elég erősen érezni lehetett a hűvös, párás levegőt, ami a Folyóból áradt, s annak korábbi lágy hangja is hangos zúgássá erősödött. – Bár sárkányfarokkal alig hat napja kerültünk közelebb egymáshoz, nem viselném el nélküle az örökkévalóságot.
– Figyelemre méltó, milyen hamar egymásba szerettetek – jegyezte meg Mahado lágyan mosolyogva, majd elszánt arckifejezést öltött. – Én pedig nem terveztem ma meghalni, halottnak maradni meg végképp nem!
– Szóval ez a higgadtság, amivel a helyzetet kezeled... – találgatott a sakál.
– Véletlenül se vedd hidegvérem megőrzését beletörődésnek! – figyelmeztette a tábornok szigorúan. – Théba és lakói élete veszélyben forog, s most tudtam csak meg, mennyire hatalmas veszélyben! Nem távozhatok most, nem kereshetem a békét és megnyugvást, amikor a hazámnak szüksége van rám, s mindez tirátok is igaz! – közölte rendíthetetlenül.
– Helyes, ennek örülök! – vigyorogta Széth, majd kissé elbizonytalanodott. – De akkor miért...?
– Mint mondtam, megváltoztak a játékszabályok, már nem rendelkezünk korábbi képességeinkkel. Semmi sem az, aminek látszik, mindennek jelképes jelentése van, s jelenleg ezektől a jelképektől függünk. Hiába voltam főpap, az itteni szabályok nagy része még így is idegen a számomra, s amíg nem ismerjük ki őket kellőképpen, a legokosabb, ha követjük őket.
– Vagyis a nagy könyv szerint játszunk – következtette Széth.
– Igen – bólintott Mahado. – Mivel jelenleg fogalmunk sincs, mi történik azzal, aki letér az útról, nem kockáztathatunk! Annyit tudunk biztosra, hogy Élet és Halál között lebegünk. Talán elég egy rossz lépés, és örökre elvesszünk, avagy haragos démonok karjaiba rohanunk.
– Szóval meglapulunk, követjük a tömeget, s próbálunk beolvadni – állapította meg Széth. – Pontosan így viselkedik egy sakál is, ha túl akar élni, miután idegen falkához csatlakozott.
– Akkor nem lesz nehéz dolgod!
– Az nem olyan biztos, nincs nagy gyakorlatom benne!
Mahado felvonta a szemöldökét.
– És amikor a Rendhez csatlakoztál?
– A Rend már a kezdetektől olyan volt számomra, mintha a családom lenne – mosolyogta a sakál, s vidáman átkarolta volt felettesét.
– Mitől lettél hirtelen ilyen vidám? Még mindig az Alvilág Tornácán vagyunk.
– Hát attól, hogy meglépünk innen! A mágus, a sakál és barátaik legyőzik még a Halált is! – bizonygatta Széth vigyorogva.
– Ne igyál előre a teve púpjára, Széth! – figyelmeztette Mahado. – Egyelőre fogalmam sincs, hogyan csináljuk!
– Hát akkor, törd azt a bölcs kis fejedet! – javasolta a sakál. S előre sietett. Már csak pár lépcsőfok választott el őket a mólótól, s amin leért a dokkokhoz, a lilás fényű víztükröt vette szemügyre, s abban a rá visszavigyorgó tükörképét. – Az Alvilágban is ragyogóan festek! – tudatta hangosan minden körülötte állóval. Kitárta karjait, s mélyet szippantott a folyó nedves, túlvilági illatából.
– Széth, mi a fenét művelsz! – lépett hozzá Mahado. Megragadt a sakál vállát, s erélyesen maga felé fordította. – Megőrültél?
– Nos, mivel úgy sem maradunk örökké, így olyan ez az egész, mint egy vakáció! Akár élvezhetjük is!
Mahado fájdalmas arckifejezéssel csóválta a fejét.
– Mondtam már, hogy ne igyál el...
– Azt hallottad már, hogy a pozitív gondolkodás bevonzza a jó dolgokat?
– Tudod mit? – csattant fel a tábornok. – Csinálj, amit akarsz! Mindig is túl makacs voltál, hogy bárki más tanácsát megfogadd!
– Nos ez... tulajdonképpen igaz.
– Menj, kürtöld világgá a szándékunkat, ordibálj, táncolj, amit akarsz! Felőlem akár a Folyóban is megmártózhatsz, hogy lehűtsd végre magad, de aztán ne hozzám gyere, ha mérges démonok halásznak ki onnan!
– Tudod mit? Jó, legyen! Legalább elmondhatom majd, hogy fürödtem az Elmúlás Folyójában! – egyezett bele Széth, s lendületet véve hátrált pár lépést, majd a víz felé lendült. Mahado az utolsó pillanatban ragadta meg a grabancát, s rántott vissza a móló pereméről. Dühösen fúrta helytelenítő tekintetét a sakáléba. – Mi van, nem te mondtad, hogy...
– Te ostoba! – szidta Mahado kemény hangon. – Csak gúnyolódtam az imént, pont neked nem tűnt fel, te sakálok éke?! Ha még egyszer ilyen messzemenő meggondolatlanságra készült, addig ütlek, amíg új testet kellesz kapnod, megértetted?!
– Ezt... nem gondoltad komolyan... vagy igen? – bizonytalanodott el Széth.
– Tényleg nem – sóhajtotta Mahado. – Nagyon felidegesítettél, pedig tudod, hogy nem szokásom az erőszak! – Kezeivel megragadta a sakál vállát, s szorítása hamar aggodalmas fogásba ment át, ahogy őt tartotta. – Együtt kell maradnunk! – nézett kitartóan Széth fénylő, fekete szemeibe, amik egyre megértőbben néztek vissza rá. – Ebben az egyben tökéletesen biztos vagyok!
– Igazad van – bólintott elfogadóan a sakál. – Bolond voltam, ne haragudj!
Mahado elnézően sóhajtott, majd a többekhez fordult.
– Ne távolodjunk el egymástól! – tanácsolta embereinek elhivatottan. – Maradjunk együtt, bármi áron! – Nia, Nala, Mosi, Desta, Horeth, Oziré, Tamir, Imina és Széth egyetértően bólintottak.
Hamarosan beálltak a móló vége előtt sorakozók közé, s rövid időn belül újra eltűntek az emberek előlük, ezúttal ők voltak a soron. A révész vörös fából ácsolt hajója egyre közeledett, felkunkorított orrán és hátulján arany bevonat fénylett, amibe különféle hieroglifákat véstek. A piros palánk tetejét arany és kék kacskaringós díszítés borította. Két oldalán öt-öt lyuk volt hagyva a hosszú, díszes faevezőknek, amik szinte maguktól mozogtak. A révész ezalatt a hajó végében állt a kormánylapátot tartva. Egyszerű, késő középkorú egyiptomi embernek nézett ki, szikár teste és sötétbarna haja volt, törtfehér tunikát viselt piros-arany övvel és melldísszel.
A hajó lassan befordult a móló mellé, s a révész kinyitotta a palánk oldalán lévő ajtót, majd hosszú falapot helyezett le, ami a mólót és a fedélzetet kötötte össze. Mahado és emberei közelebb léptek, majd egyfajta sorrendet alakítottak ki maguk között. A tábornok által említett módon olyasmire gondoltak, amit őszintén adományoznának a révésznek.
Oziré tenyereiben három aranytallér jelent meg, hogy a révész vagyonát növelje. Horeth egy aranyszínű tollat és tintatartót adományozott, hogy a révész leírhassa gondolatait, Tamir egy aranyszínű tőrt, hogy szükség esetén megvédhesse magát. Imina furfangosan gondolkodott, egy gyönyörű csokor rózsát adott a révésznek, amit szíve hölgyének ajánlhat. Mosi egy egész sült kecskét nyújtott át, Nia pedig érett gyümölcsöket, amik szavannai otthonukra emlékeztették a macskavérűeket. Desta egy színes sálat készített, ami színekben illett a hajóhoz, vörös alapon arany és kék minták díszítették. Nala egy széles aranykarkötőt nyomott a révész kezébe, amin vörös és kék minták futottak körbe. Széth Imina példáját követve a révész szerelmi életét készült támogatni azzal, hogy egy vörös vászontasakban különféle fűszereket adományozott neki, amiket ő maga is kapott Tajtól korábban.
Persze, mindegyik ajándék jelképes volt csupán, ami képzeletük által vált valóssá, ám a révész mindet különösen értékelte. Kedvesen mosolyogva be is terelte új utasait a fedélzetre, ahol ők helyet foglaltak a vörösre pácolt fából készült padsorokban. Mahado maradt utoljára, akinek korábban feltűnt, hogy a hajú végébe, egy hosszú farúdra tűzött szürke olajlámpás, ami egyedüli fényforrásnak számított a félhomályos folyómederben, már eléggé megkopott, s lángja is alig pislákolt. A mágus egy szépen megmunkált, aranyszínű lámpást idézett meg, amiben csak úgy duzzadtak az erőtől a lángok, s fényessége az egész hajót képes volt bevilágítani. A révész, aki már a Destától kapott sálat és Nala karkötőjét viselte, örömmel vette el a lámpást, s cserélte ki azt a régivel, amit egy nagy faládába tett. A faládában volt korábbi ajándékai egy része, köztük Oziré aranytallérjai, Horeth író szettje és Tamir tőre.
A révész beljebb terelte Mahadót is, majd amikor a férfi is helyet foglalt, beszedte a falapot, bezárta az ajtót, és a hajóval kifordult a mólótól a vadul hullámzó Folyóra. Ahogy egyre lejjebb és beljebb sodródtak a széles folyóban, lágy köd vette körbe őket, ám Mahado lámpása kellő fényt adott a tájékozódáshoz. Hűvös, párás szél érte az arcukat, a hullámok néha megdobták a hajót. Ám a révész, aki eközben jóízűen falatozott a sült kecskehúsból és a gyümölcsökből, könnyedén kézben tartotta a kormánylapátot is. Utána elővett ládájából egy üres pergament, amire Horeth ajándékai segítségével rövid üzenetet firkantott, majd beletűzte azt Imina csokrába, s a fűszeres tasakot is hozzá kötözte. Elégedett mosollyal szemlélte művét, ami aztán vörös színnel izzott fel, s a semmibe veszett.
Ekkor látta elérkezettnek a pillanatot Mahado, hogy megszólítsa a révészt.
– Aken, igaz?
– Ezen a néven utalnak rám – bólintott a férfi, s bekapott egy darab fügét. – Meg kell, mondjam, a sok felajánlás közül, amit kapok, a ti ajándékaitok közül néhánynak különösen örülök. Jól jött már egy új lámpa, és egy kis étel – mosolygott. – Meg persze a feleségem is örülni fog annak, amit elküldtem neki az imént.
– Feleség? Nehéz lehet így, hogy állandóan a holtakat szállítod – jegyezte meg Mahado.
– Ó, nem állandóan. Egyfajta családi vállalkozás. Korábban én meg a fivéreim váltottuk egymást, ám idővel a fiaink is becsatlakoztak. Pár újabb kör után éppen a fiatalabbik fiam, Ak fog felváltani. Utána a fivérem, Nut a soros.
– Érdekes – morfondírozott Mahado. – Ti tulajdonképpen... istennek számítotok?
– Nos... mondhatni, hogy nagyon-nagyon sokáig élünk – felelte Aken –, és bár jól esik, nem feltétlenül van szükségünk ételre, italra, vagy alvásra. Istennek nem nevezném magunkat, nincs különösebb hatalmunk. Szolgák vagyunk, akik Ozirisz és a többi Magasságos keze alá dolgoznak.
– Szóval szolgák.
– Tulajdonképpen ajándékokra sem lenne szükség, mivel kötelességünk mindenkit átszállítani a Folyón – magyarázta Aken. – Azonban igazán jól esik, ha munkánkat efféle módon köszönik meg.
– Igen, ez érthető – bólintott Mahado. – Örömünkre szolgál, hogy sikerült örömet szereznünk.
– Ti igazán rendes embereknek tűntök – jegyezte meg Aken. – Ha nem veszitek tolakodásnak, szabad tudnom, hogyan és miért haltatok meg? Ha jól látom, egy csapatot alkottok. Arra kicsi az esély, hogy mindegyikőtökkel egyszerre végzett az öregség, ezért is furdal a kíváncsiság.
– Aki kíváncsi, hamar megöregszik! – szúrta közbe Széth pimaszul, amit aztán mind elnevették magukat. Rövid felfrissülés volt ez a korábbi nyomott hangulathoz képest.
– Komolyra fordítva a szót... – mondta Mahado –, előző életünkben az Aranysárkány Rendet szolgáltuk.
– A Thébait vagy a Memphiszit? – érdeklődte Aken.
– A Thébait – felelte Mahado. – Ám ellenségeink túljártak az eszünkön, s ezért vagyunk itt.
– Szóval halálotok nem volt betervezve – állapította meg Aken.
– Lehet azt tervezni?! – méltatlankodott Széth. – Egyébként meg persze, hogy nem!
– Nos, ha van odaát, aki rendbe szedje a testeteket, még visszatérhettek! – állította Aken.
– Biztos vagy ebben? – érdeklődte reményteljesen Mahado.
– De vigyázzatok, le ne térjetek az útról!
– Mert akkor elveszünk?
– Mert jól el lehet tévedni, s mire a démonok visszaterelnek titeket, már lehet, túl késő. A Lélek csak bizonyos ideig térhet vissza testébe, mert ha túlságosan eltávolodik, a test már nem fogadja vissza! S ti minden itt töltött pillanattal egyre távolabb sodródtok az Élők Világától!
– Értem – bólintott Mahado. – Szóval ez a szabály, csak az idő számít!
– Akkor mégis mit tegyünk, hogy visszataláljunk? – faggatózott Széth. – Azzal, hogy az ösvényen haladunk, nem jutunk közelebb az Élők Világához!
– De azzal végképp nem, ha letértek – felelte Aken. A hajó már közeledett a túlparti kikötőhöz, a Folyó hullámai lágyan nyaldosták a móló sötét deszkáit. – Nem én vagyok ennek a szakértője, de Anubisz egyszer azt mondta, ha valaki visszatérhet, az előtt új ösvény jelenik meg, amit követve biztonsággal visszatalál testéhez. Amíg nem láttok másik ösvényt, addig nincs más választásotok, mint a mostanit követni!
– Világos – sóhajtotta Mahado. – Így fogunk tenni! – határozta el. – Aken, köszönjük a segítséget!
– Köszönöm a kedves ajándékokat – mosolygott Aken, mialatt óvatosan a mólóhoz vezette a hajót. Kidobva a kötelet az egyik kiálló, tömzsi faoszlophoz kötötte azt, majd kinyitotta az ajtót, s letette a deszkalapot. A csapat tagjai kisétáltak a mólóra. Mahado maradt utoljára, s mikor látta, mindenki épségben átjutott, ő is elhagyta a hajót.
– Üdvözlöm a családodat! – intett Mahado Akennek.
– Remélem, legalább még egyszer találkozunk! – búcsúzott a révész. Mahado elmosolyodott, ahogy követte csapatát a sziklafalba vájt lépcsősor felé.
– Hogy értette, hogy reméli, még egyszer találkoztok? – kérdezte a tábornoktól Széth.
– Arra célzott, hogy reméli, visszajutunk az Élők Világába.
– Ja, értem! – csapott a homlokára a sakál. – Hiszen ha így lesz, és utána majd, ha nagyon-nagyon öregek leszünk, és újra meghalunk, akkor újra át kell kelnünk a Folyón!
– Igazi zseni vagy, Széth – gúnyolódott Desta. Széth játékosan meglökte, mire a sakállány visszalökte. Elkuncogták magukat, aminek Mahado neheztelő pillantásai vetettek véget.
– Viselkedjetek már! – kérte társait. Hamar elérték lépcsősor alját, s a csapat elindult felfelé. A tábornok most a sort zárta, vigyázva arra, hogy ha bárki megcsúszik a meredek lépcsőfokokat mászva, azt elkaphassa, mielőtt a mélybe zuhanna.
...