„Meghalnak, hogy mások élhessenek! Ilyen az élet körforgása!"
Lehulló vízcseppek lágy koppanásainak visszhangja törte meg a barlangcsarnok feszült némaságát, hol az agyagos talaj pocsolyáiba estek, hogy egy cseppkőoszlopon folytak végig, hajszálnyival tovább növelve annak méretét. A hercegnő még bágyadt kutyája mellett térdelt a földön, a pihegő Anut látván szívét átszőtte a fájdalom. Ám fájdalom hasított hátába, oldalába és térdeibe is annak eredményeképpen, amikor Imari korábban nagy hévvel a barlang falának csapta, ahonnan térddel a nedves, sziklás talajra esett. Ruháját, karjait és lábait bepiszkolta a barlang sara, s ez a kosz néhol a becsapódásokkor, avagy még a nap-negyedben az utcai harcban szerzett sebeibe tapadt.
Nehézkesen lihegett, majd ajkait összepréselve, makacs kitartásról árulkodó macskaszemekkel nézett fel elszántan a köré gyűlt három árulóra. Zoana, Hatti és Imari szigorú, egyben lenéző tekintete kérlelhetetlennek bizonyult.
– Az undok kutyád nevét még nem is kérdeztem! – szegezte végül kíváncsiságát a varázslónőnek az oroszlánlány, mert bármi más, amivel kivághatná magát, vagy csupán az időt húzhatná, eszébe sem jutott.
– Zarának hívják – felelte Zoana hűvösen. – Most pedig mozgás! – szólította fel a hercegnőt. Sitara a zúzódások helyén lüktető fájdalom hatására vicsorogva zihált, miközben kitartóan kiállva a nő tekintetét a földön tenyerelve keresett némi biztosságot. Sebeit mostanra már nagyon csípte a kosz, de esélye sem volt kitisztítani őket, még a tisztábbnak mondható vizű pocsolyák sem voltak olyan mélyek, hogy elég vízzel szolgálhassanak hozzá.
– Nem hallottad?! – vetette oda neki Hatti könyörtelenül undok hangon, s vészjóslóan közelebb lépett. – Kelj fel, vagy én magam rángatlak fel onnan!
Mivel az oroszlánlány nem mozdult, csak halk morgást hallatott, Hatti Zoana intésére türelmetlenül megragadta, s sajgó vállára és karjára rászorítva igyekezett felhúzni a földről. Sitara a belé hasító fájdalom hatására sérült macskaként szisszent fel, majd dühében kibújt karmokkal a földbe kapaszkodott. Váratlanul érezte, ahogy felforrósodik a talaj, s tenyere alól alig észrevehetően szürkésfehér pára gomolygott kifelé. Arany macskaszemeiben egy pillanatra élénkvörös tűz fénye villant, mialatt az agyagos sár hangosabban sisteregni kezdett. Ám úgy tűnt ez a dolog senkinek sem tűnt fel, s még ő maga sem volt biztos abban, hogy nem csak képzelődik-e a harag, kétségbeesés és fájdalom hatására.
Hattinak végül sikerült erőszakkal felrángatni a földről, mialatt Imari sárga aurával körbevonva Anut emelte a magasba. A cingár, fekete kutya tehetetlenül nyüszögött, mialatt gazdáját a másik oldalról Zoana ragadta karon. Sitara ordibált, veszekedett, karmolt, harapott és vergődött, amennyire tudott, de nem sokra ment vele. A két nő az egyik, hideg fényű fali lángokkal megvilágított alagút felé vonszolta, mialatt Imari Anut lebegtette mellettük.
Zara csodálkozva hajolt a még mindig sistergő talaj felé, melynek felszíne a hercegnő tenyerének hatására kiszáradt és kicserepesedett. A szőke szukán kívül senki sem vette észre a földön heverő szögletes cserépdarabokat, s gazdája intésére ő is hamar felkapta a fejét, majd peckesen a csoport után ügetett.
– Eresszetek el, undok, átkozott, alattomos nőszemélyek! – ordította az oroszlánlány teli torokból, ahogy csak bírta. – Hagyjatok békén, vigyetek vissza! – Megpróbálta kirántani a karjait, ám némi huzavona után a két nő szorítása csak még keményebb lett, s az erőlködéstől fájdalom nyilallt sérült tagjaiba. A nagy dulakodásban a fekete ankh keresztmedálos nyaklánca is a földre hullott, ám jelenleg annyira ideges volt, hogy észre sem vette. Egyedül Zara vetett egy futó pillantást a leeső medálra, mielőtt gazdájához szökkent. – Elég már! Hova az Alvilágba visztek?!
– Nemsokára oda jutsz, ha így folytatod! – szűrte a fogai között Zoana.
– Nem! Ti juttok oda! – akadékoskodott a lány, s konokul kitámasztotta magát a lábaival. Sarui talpa csíkot húzott a nedves talajon, ahogy tovább vonszolták.
– Ha nem fogod be, és a kékek meghallanak, máris véged! – sziszegte Hatti bosszúsan.
– Miféle kékek?! – rázta a fejét idegesen az oroszlánlány. – Miről beszélsz?!
– Nem terveztünk rögtön eléjük vezetni – folytatta Hatti, kicsit sem törődve azzal, hogy kielégítő választ ad-e a lánynak avagy sem –, de úgy látom, te imádod kísérteni a sorsot!
– Mocskos áruló! – köpte a szemeibe a lány, azaz szó szerint arcon köpte a harcosnőt. Tette egy pillanatra el is érte a várt hatást.
Hatti rögtön lefékezett és eleresztette, ám szemei kék fénnyel lobbantak lángra. Kapásból akkorát lekevert neki az arcába, nem tenyérrel, hanem ököllel és olyan erővel, hogy Zoana fogásából is kisodródott és oldalasan a földre esett, pont arra az oldalára, amire korábban is. Tara felnyögött a fájdalomtól, ami immár a csípőjében és arcán is égett és lüktetett. Úgy érezte, ezúttal biztosan képtelen lesz feltápászkodni a nyirkos földről, de nem is várták el tőle. A varázslónő és a harcoslány újból megragadták és erőszakosan felrángatták onnan, majd tovább indultak vele az alagút felé. Sitara elgyötörten lihegett.
– Eresszetek már el, a víziló ragyás, büdös picsájába! – ellenkezett a hercegnő, hangja a sok kiabálástól egyre rekedtebbé és erőtlenebbé vált.
– Hercegnő létedre milyen kifinomultan fejezed ki magad – eresztett el Zoana egy gúnyos mosolyt.
– Hé, nem halljátok! – bosszankodott tovább Tara, amikor már az alagúton vonszolták végig. – És Anut is tedd le a fészkes fenébe, te mágusok szégyene! – fordult szikrázó szemekkel hátra Imarihoz, aki erre csak egy kegyetlen pillantással válaszolt.
A mágus pár pillanatra megszüntette a kutyát tartó erőteret, így Anu a földre zuhant, ahol tehetetlensége miatt az oldalára esett, és kínlódva nyekkent egyet. Tara macskaszemei teljesen beszűköltek a rémülettől, pillanatokig levegőt sem kapott. Még Zara is odaszökkent Anu mellé, és együtt érző nyüszögéssel megbökdöste annak oldalát. Anu szintén nyüszítve feküdt a földön, de egyelőre nem mozdult, csak fájdalmas, barna tekintetét fordította a sárga kutyalány felé.
– Nem... nem... Anu! – sikkantott fel a lány elfúló, síri hangon. – Te... te... idióta! – sziszegte rekedten a mágusnak, aki csak álnok tekintettel válaszolt arra. Zara dühösen megugatta a mágust, aki ekkor gonosz, zölden villogó tekintetével űzte odébb a szukát.
– Nem azt óhajtotta, felséged, hogy, idézem: tegyem le a kutyát a fészkes fenébe? – Imari unottan újból felemelte a kutyát, és tovább lebegtette, ám Anu most még az előzőeknél is bágyadtabban és összetörtebben pislogott maga elé.
– De... de... ledobtad... – figyelte nedves szemekkel Tara a mellette lebegő kutyát. Szerette volna átkarolni, magához szorítani, de bárhogy rángatta magát, Hatti és Zoana nem eresztették. – Anu... – nyögte szenvedő hangon, mire az állat hasonlóan letargikus hangokat hallatott.
– Ez valóban túlzás volt – jegyezte meg Zoana, száraz hangjába mintha csekély neheztelés és együttérzés vegyült volna, amit Tara hirtelen nem tudott hová tenni. A varázslónő szabad kezével csitítóan megcirógatta a hozzá visszasompolygó szőke kutyalány füle tövét, ujjait végigvezetve a selymes, hullámos szőrön. – Az a szerencsétlen fekete kutya nem tehet róla, hogy ki a gazdája!
Na, itt kezdte el Tara újból utálni a nőt, de mégis... egy része hálás volt neki, hogy ha csekély mértékben is, de kiállt társáért.
– Csak nem megsajnáltad azt az utálatos korcsot? – kérdezte fintorogva Hatti.
– Ne merészeld korcsnak nevezni a barátomat! – csattant fel Tara síri hangon, mialatt szeméből elkezdtek potyogni a könnyek. – Úgy meg fogjátok ezt még... bánni... mindannyian! – sírta egyre reményvesztettebb hangon, mialatt erősen zihált. – Ha... ha majd végre... a máguskám... eljön értem... akkor... lesz nektek... olyan nemulass... – Hangja lesújtott hallgatásba veszett, ahogy eszébe jutottak a varázslónő korábbi, kegyetlen szavai.
– Ő már nem megy sehova az Alvilágon kívül! – közölte ezúttal Imari érzéketlen harsánysággal. – Ahogyan idővel te is követni fogod őt!
– Hát abban... igazad van... hogy nálatok még... Anubisz is... sokkalta jobb társaság... lenne! – sóhajtott a lány kínnal és gúnnyal telített, elfúló hangon.
Hosszú percekig caplattak, miközben számos járatot és kisebb csarnokot elhagytak. Tarának könnyfátyolos tekintetén keresztül szinte alig tűntek fel a fel-felbukkanó kék bőrű, ezüsthajú emberek, akik szintén kevés érdeklődéssel, csupán pár kósza pillantást szántak neki. A tűztartók lila, kék és türkiz színű lángjai, a folyosók hűvös félhomálya mind csupán tompán jutottak el elgyötört testének csupán félig éber elméjéhez. Végül még a többinél is mélyebben fekvő, és kifejezetten komor alagútra fordultak rá, ahol a növekvő hideg, vékony, hőségre tervezett öltözetén keresztül már szinte a csontjáig hatolt. Libabőrös lett és reszketni kezdett, amitől valamivel éberebbé is vált.
Egy tágasabb folyosócsarnokba jutottak, ahol kék bőrű, fehér hajú, fekete páncélt viselő őrök cellák hosszú sorát őrizték, amik legtöbbje teljesen lakatlannak tűnt. Imari erejével találomra feltépte egy üres cella ajtaját, majd kegyetlenül belökte rajta a fekete kutyát. Anu újra nyekkent egyet a földön, mire Zara aggodalmasan futott az irányába, és sajnálkozva megnyaldosta a nyüszögő kan arcát és orrát. Hatti Zoana intésére kelletlenül eleresztette a hercegnőt, akit így a varázslónő vezetett némi erőszak alkalmazásával a cellába. Tara annyira most mégsem állt ellen, hanem pár lépés után Anuhoz rohant, és újból térdre esett mellette.
– Zoana, gyere már! Zárnánk az ajtót! – sürgette a hercegnőt és fekete kutyáját vizslató mágusnőt Hatti.
– Menjetek előre! – utasította őket hűvösen Zoana. – A Vörös-tónál találkozunk!
– Mit akarsz itt?! – ráncolta a homlokát Imari. – Csak nem megsajnáltad? – kérdezte maró gúnnyal hangjában.
– Tűnés! – szűrte a fogai között a varázslónő.
Ahogy Imari és Hatti kelletlenül eltűntek, Zoana belülről magukra zárta a cellaajtót. Vetett egy kurta pillantást a szomszédos cellában fekvő három eszméletlen alakra. Imariék jól elintézték őket – gondolta magában. Valószínűleg Khari végül a testvérei mellé állt. Ostoba macska – forgatta meg a szemeit, majd zöld aura vonta be és szó nélkül térugrott.
Sitara bosszúsan nézett Zoana után, majd amint eltűnt, a rácsokhoz rohant és megragadta őket és kinézett a folyosóra. Pár cellával odébb több kék bőrű őr is állomásozott, akik mogorva pillantásokat küldtek felé, így végül visszahúzódott az árnyékba. Meglehetősen megdöbbent, amikor a varázslónő hamarosan két vödör vízzel és egy tiszta ronggyal tért vissza, amit felé hajított. Tara értetlenül ragadta meg a kék anyagdarabot.
– Egyikből igyál, a másik vödör vizével tisztítsd meg a sebeidet! – vetette oda a lánynak a varázslónő. – Ha nyugton maradsz pár dekádig és nem halsz bele a fertőzésekbe, akkor talán még túl is éled!
– Mégis mit akarsz tőlem?! – csattant fel Tara, és nehézkesen talpra vergődte magát. Ingatagon állt a lábain, és a hideg is egyre jobban kirázta, ökölbe szorított kezekkel meredt a nőre.
– Tulajdonképpen... most már semmit! Elég, ha a thébaiak úgy tudják, meghaltál! – sziszegte olyan halkan a hercegnőnek, hogy azt lehetőség szerint csak ők ketten hallják. – Elég, ha eluralkodik rajtuk a félelem és rettegés annyira, hogy a kékek végre idejét lássák a városuk lerohanásának! És amikor ez megtörténik... amikor elfoglalják Egyiptom földjén a legelső emberi települést... mindenhonnan ideözönlenek majd ünnepelni, és akkor...
Az egyik kékbőrű őr kelletlenül horkantott egyet a közelben. Zoana bölcsen nem fejezte be fondorlatos tervének részletezését. Elragadta a hév, túl messzire ment saját céljainak fejtegetésével. Még csak azt kéne, hogy a hercegnő véletlenül elfecsegje azt bárkinek is, aki aztán keresztbe tehet neki.
– És akkor? – kérdezte Tara kihívóan, egyszersmind remegve a hidegtől és pangó, csípő fájdalomtól.
– Akkor lesz okunk ünnepelni! – zárta le ennyivel a varázslónő, s nem lehetett tudni, hogy önmaga mellett még kire célzott, a kékekre, az áruló társaira, vagy éppen őrá, a hercegnőre. – Szóval maradj csendben, ne hisztizz, ne próbálj megszökni! Megjegyzem, utóbbiba úgyis belehalnál! És akkor talán várhatsz még pár évtizedet, mielőtt a ...hogy is nevezted? Megvan! Mielőtt a drágalátos máguskád és társai után mész a Túlvilágra!
Sitara torka újra elszorult a gondolattól, a szívverése kihagyott pár ütemet. Ám mielőtt a gyász újra maga alá temette volna, szemfülességének hála még feltűnt neki valami. Valamennyire meglepetten meredt a nőre. Kétértelmű, homályos szavai teljesen összezavarták, már fogalma sem volt, hogy miként vélekedjen róla, de attól még mindig kiállhatatlanul utálta.
– Túlvilágot mondtál! – mutatott rá értetlenül.
– Igen, és?
– Hiába gúnyos a hangod, ha igazán utálnád őket vagy engem, úgy fogalmaztál volna, hogy a Kárhozatba követem őket! Túlvilágot mondtál, vagyis úgy véled, hogy jó emberek vagyunk és jár nekünk az örök boldogság! Ha így van, mi a macskaszarért csinálod ezt?!
Zoana nagyot sóhajtott. Kezét zöld aura vonta be, ahogy az őrök számára szinte láthatatlan módon hangszigetelő pajzsot vont a cellájuk köré.
– Az oroszlánra általában azt mondják, hogy erős és büszke... te sokkal inkább egy ravasz kis dög vagy!
– Fú, de kedves! Na de akkor... igazam van?
– Sosem említettem, hogy utálnám bármelyik thébait, vagy örök szenvedést kívánnék nekik! – tisztázta a helyzetet Zoana. – Egyszerűen... halálosan fárasztóak és unalmasak! Ha pedig ez nem lenne elég... az utamban állnak! Legalábbis a Rend és az uralkodóház! A többiek meg... szükséges, járulékos veszteség! Meghalnak, hogy mások élhessenek! Ilyen az élet körforgása!
– De én... én ezt már egyszerűen nem értem! Kik ezek a kékek, akiknek dolgozol? És miért akarják elfoglalni a várost?! ...Hol vannak a fekete sárkányok?!
Zoana mély levegőt vett.
– Csak azért vagyok hajlandó tovább fecsérelni rád az időmet, mert... jó ideig nem áll szándékomban meglátogatni téged, szóval legyen, amin rágódhatsz kicsit!
– Nyögd már ki, te undok boszorkány!
– Fekete sárkányok nincsenek itt. Azt csak mi találtuk ki, hogy félrevezessük a thébaiakat! Csak a kék emberek vannak, ők pedig messziről jöttek, a csillagokon túlról. Elhatározták, hogy ez lesz a második birodalmuk, és elfoglalják ezt a bolygót...
– Bolygót?! – ismételte csodálkozva Tara.
– Hát még azt sem tudod, az mi?! – sóhajtott Zoana idegesen. – Ezt a világot, ha így jobban megérted! Nem fogok most neked tudományos órát tartani! Szóval elfoglalják, és nem terveznek osztozkodni rajta!
– Akkor miért segítesz nekik?! Miért dolgozol nekik, miért jobbak ők, mint mi?!
– Fejlettebbek, nem sok esélyünk van ellenük. A túlélés miatt csatlakoztam. Vagy ez, vagy megölnek ott a dzsungelban, ahol rám akadtak.
– Ezt nem tudtam... – jelent meg a hercegnő hangjában halvány együttérzés szavai erejéig. – De ettől függetlenül...
– Nehogy azt hidd, hogy örömmel teszem! – csattant fel a varázslónő, majd feszült higgadtságot erőltetett magára. – De csak addig segítek nekik, ameddig az egyezik a saját céljaimmal! Az uralkodóház megdöntése... a te kiiktatásod még egy ilyen része volt a stratégiámnak. Közben rájöttem, hogy a megölésed nem feltétlenül az.
– Ó, milyen kedves! Most legyek hálás neked?!
– Hálás lehetsz, ha nem gondolom meg magam! Ha idegesítő fruska leszel, még megeshet!
– Ha-ha, most nagyon félek! – duzzogott az oroszlánlány, de az igazság az volt, hogy korábbi rettegéséből cseppet sem veszített. A varázslónő kijelentései meg nem nyugtatták, csak jobban összezavarták így is kusza gondolatokkal telített elméjét. – A lila hajú boszorkány, aki... mi is a terved valójában?!
– Azt már végképp nem fogom az orrodra kötni! – hümmögte lekezelően Zoana. – Mert ha el találod kotyogni, akkor annak lőttek!
– Legalább azt áruld el – kérte végül utolsó reménysugarába kapaszkodva Sitara –, hogy akkor most kinek az oldalán állsz!
– Ha elárulom az igazat, azzal ugyanúgy veszélybe sodrom a tervem! – mutatott rá élelmesen a mágusnő. – Elégedj meg azzal, hogy annak az oldalán, akijén épp állnom szükséges... Végső soron, a sajátomon!
– Ó, hogy te mennyre önző vagy, te álnok boszorkány! Nem is értem, minek próbálsz itt összezavarni...
– Te kérdeztél, te akartad! Most pedig kezdj valamit a koszos sebeiddel, vagy halj meg, ahogy tetszik! Részemről ennyi volt a jóindulat!
– Jóindulat... ó hogy az a...! – Sitara épp rávetette volna magát a boszorkányra, aki varázserejével kényszerítette megállásra, majd váratlanul levetette szürke köpenyét és odadobta neki. Miután a mágikus bénulás megszűnt, a lány döbbenten kaparintotta meg azt. – Mi a fenét kezdjek ezzel?! – bámult a ruhadarabra, majd a varázslónőre, aki épp ekkor libbent ki a cellaajtón Zara kíséretében, majd zárta azt újra a hercegnőre. Ezzel együtt a hangszigetelő erőtér is megszűnt.
– Úgy láttam, fázol – felelte a lila hajú hűvösen. – De ha nem, nyugodtan szaggasd szét haragodban, nem érdekel! Nekem van másik.
– Jaj, hogy mekkora egy szent vagy te, Zoana! Hívjalak ezután, Ízisz lányának? – gúnyolódott a hercegnő vicsorogva.
– Ahogy tetszik, kisoroszlán! De tényleg ne szökdöss! A kékek lila energiára épül fegyverei néha erősebbek a mágiánál, pillanatok alatt kicsinálnak! – vágta rá a mágusnő jelentőségteljesen, majd hátat fordított neki, és az őrök mogorva pillantásaival kísérve eltűnt az alagút türkiz-lila színnel derengő homályában.
Sitara teljesen összetörve rogyott le Anu és a vödrök közé. Kutyája kimerülten pihegett, ám most minden erejét összeszedve fordította felé a fejét. A lány még addig tartotta magában a lelket, míg kutyáját a hóna alatt megfogta, felhúzta, és átkarolva az egyik vödör felé tartotta. Saját háta, izmai és sérülései is sajogtak a mozdulat hatására, de megpróbálta elviselni.
– Igyál, Anu – biztatta társát. – Igyál kicsit! – próbálkozott kitartóan, míg a kutya lassan lefetyelni kezdett, és ivott némi vizet.
Tara ezután leterítette a boszorkány köpenyét a földre, annak szélére fektette a fekete állatot, majd a szövet másik felével betakarta őt, hogy se felülről se alulról ne fázzon. Anunak csupán keskeny feje lógott ki a langyos anyagból, amit a hercegnő aggódva cirógatott. Saját maga a jéghideg, nedves földön kuporgott, még mindig piszkos és enyhén vérző sebekkel, de saját magát ellátni már nem volt sem lelki sem testi ereje. Ledőlt Anu mellé, így sajgó tagjait még inkább átjárta a hideg, de legalább kutyájához közelebb húzódhatott.
„Nem tudsz a világról semmit, Sitara!" – öntötték el pangó elméjét hirtelen Mahado korábbi, neheztelő szavai.
Valóban így van – vélte lemondóan az oroszlánlány. Ó máguskám, te viszont már lehet, hogy nem is ezen a világon vagy!
„Folyton veszélyes helyzetekbe sodrod magad, azt hiszed, semmi rossz nem történhet!" – A tábornok középmély hangja tompa késként hasított gondolatai közé.
Tényleg azt hittem... Erre, ha látnál most! – morzsolt el pár reményvesztett könnycseppet a lány. Théba hercegnője mocskosan, sérülten, egy kék emberek által őrzött hideg barlangcellában...
„Vonzod a bajt, és még élvezed is!" – korholta a varázsló, meglehet, akkor még jogosan.
Hidd el, ezt most nagyon nem élvezem... – hullatott újabb pár könnycseppet, amik mos még a kosznál is jobban csípték az arcán lévő néhány vágást.
„Azt hiszed, hős vagy, de közben bohócot csinálsz saját magadból, és ami még rosszabb, célpontot!"
De végül is... ennél rosszabb már nem lehet! – döntötte el magában a hercegnő. Ennek ellenére mégis is kitört belőle a sírás. Fennhangon zokogva kúszott közelebb, és szorította magához a halkan nyüszögő kutyát. Ösztönösen a nyakához nyúlt, hogy édesanyjától kapott fekete ankh keresztes nyakláncát kitapintsa, de rá kellett jönni, hogy az többé nincs vele. Leeshetett róla a korábbi dulakodásban, eltűnt, ahogyan az esély arra, hogy hazajuthasson. A medálnak, ami a védelmét volt hivatott szolgálni, de legalábbis az oroszlánok erejét és kitartását jelképezni, nyoma veszett, mintha soha nem is létezett volna. Ziháló légzése lassan egyre erőtlenebbé vált, ahogy ő maga mély letargiába esett.
Ezalatt a Vörös-tó csarnokában...
Horu, Horel és Jahi kényszeredetten, Szokar és Afolabi kíváncsian, Imari és Hatti gyanakodva emelték Zoanára tekintetüket, amikor a varázslónő zöld aurából kibontakozva kutyája kíséretében megjelent a teremben.
– A szomszédos cellában – fogott bele Zoana mindenféle felvezetés nélkül –, nem csak a két túszunk, hanem Khari auráját is érzékeltem! Őt miért zártátok be? – vonta kérdőre Hattit és Imarit.
– Az oroszlánok rosszalkodtak, Kharival az élen, meg akartak lépni, így Imari szépen megbüntette őket! – válaszolt kettejük helyett önkényesen Afolabi. – Ha engem kérdeztek, Khari nem fog hiányozni!
– Azt nem te döntöd el! – szúrta le Zoana, majd mély levegőt vett. – De ha őket választotta, talán jobb is, ha velük marad. – Térjünk a tárgyra!
– Mintha eddig mi fecsegtünk volna – gúnyolódott Hatti, de Zoana komoly pillantásai belé fojtották a szót.
– Mi a következő lépés? – érdeklődte Szokar.
– Most... várunk egy ideig! – határozta el Zoana. – A Rend vezérei halottak...
– Hála nekem! – húzta ki magát büszkén Afolabi.
– A hercegnőről ugyanezt gondolhatja bárki – folytatta a boszorkány.
– Attól még megölhetted volna! – csattant fel Szokar. – Imari szerint még ott maradtál vigasztalni, Hatti meg azt mondta, hogy beleszerettél a kutyájába!
– Azért maradtam ott, hogy elmondjam neki, miért nem érdemes próbálkoznia a szökéssel, és hogy maradjon a seggén! – felelte a mágusnő hűvösen. – Hatti, Imari, ti pedig ne beszéljetek ki a hátam mögött, mert a végén ki találom oltani az életeteket!
– Oh, milyen drámai – gúnyolódott a harcoslány. – Akkor azt mondd meg, miért kell nekünk is a seggünkön maradni?!
– Hagy növekedjen kicsit a káosz a Rendben, és a kétségbeesés és rettegés Thébában! A félelem legyengíti őket, és akkor a kékek könnyebben lerohanják majd a városukat!
– Na és a Holdtemplom? – türelmetlenkedett Hatti.
– A macskák kedvenc napszaka az éjszaka, éppen ezért nem nappal fogunk rájuk ijeszteni! – oktatta ki társát Imari.
– Imarinak igaza van – bólintott Zoana. – De ettől még nem bocsátom meg, hogy gúnyolódtál rajtam a többiek előtt! – sandított felvillanó, smaragdzöld szemekkel a mágusra, aki nem igazán rémült meg tőle.
– Pár óráig most... várunk, hogy tetteink következményei kibontakozzanak! – határozta el Zoana. – Szóval húzzatok henyélni, zabálni, vagy amit akartok! Napszállta után egy órával itt találkozunk, és megbeszéljük a továbbiakat!
– Legyen – egyezett bele morgolódva Hatti, és elcsörtetett a barlang belseje felé. Horu, Horel, Jahi, Szokar és Afolabi kelletlenül követték. Imari fogta magát, aranyszínben felizzva térugrott.
A mágusnő ekkor mélyet sóhajtott, majd törökülésben leereszkedett a földre, és tekintetét a tó vérvörös tükrére emelte. Zara a terem távolabbi felében bóklászott, majd valami érdekes dolgot felfedezve kezdte a talajt szaglászni. Végül felkapott egy vékony, aranyláncon lógó valamit, majd gazdájához evickélt és puha orrával megbökdöste a vállát. Zoana érdeklődve fordult felé, és fedezte fel szerzeményét. Kinyújtotta a tenyerét, s a szőke kutya előzékenyen engedte abba a szájában tartott aranyláncot, amin a varázslónő egy fekete éjkőből készült ankh kereszt alakú medált fedezett fel.
– Nocsak, ezt meg hogy szerezted? – érdeklődte Zoana, s másik kezét a kutya fejére csúsztatta, mialatt szemei zölden izzottak fel. Az ősi nyelvet használva betekintést nyert Zara emlékeibe, ahogy felszedi a földről a medált, s közben az azt körbelengő szagról a hercegnő jut az eszébe. – Az oroszlánka medálja? – csodálkozott a mágusnő kiszakadva a látomásból. – Hm – vonta meg a vállát, majd ábrándosan fekete öltözéke egyik zsebébe ejtette a medált. Zara megszaglászta gazdája lila hajfonatait, majd lehuppant mellé a földre.
Ha minden jól megy, egy dekád, és vége ennek a rémálomnak! – gondolta magában Zoana. Amennyiben nem szúrok el semmit – tette hozzá, s egy időre elmerengve figyelte a tavat. De vajon képes leszek rá? – kérdezte magától, mialatt egyik kezét zöld aura vonta be. Koncentrált, hangolódott, majd varázslata hatására hamarosan enyhe rengés rázta meg a barlangcsarnokot, a piros víztükör fodrozódva megremegett. Zara közelebb húzódott gazdájához, de különösebben nem rémült meg. Zoana újra sóhajtott, majd véget vetett a földrengésnek, mielőtt a plafonról elkezdtek volna leszakadozni a cseppkövek. Minden bizonnyal! – tért vissza hamar önbizalma.