„Az áttörésért sokszor kockáztatni kell! A tudomány áldozatokat kíván, ezt minden tudós tudja!"
„A mágia a mágusok előjoga, mert csakis ők képesek kellőképpen megérteni és irányítani. Embereknek nem kellene ilyesmivel játszadoznia!"
A megtelő holdkorong egyre feljebb kúszott a csillagokkal tűzdelt fekete égen. Mahado Szekhemré az északi mellék kijáraton hagyta el a villát, majd az ajtó közelébe helyezett tartóból kiemelt egy fáklyát, s erejével meggyújtotta azt. Hosszú, rugalmas léptekkel szelte át az udvar hátsó részét, kabócák és tücskök éjjeli zúgása kísérte a hűvös félhomályban. A fáklya lobogó fénye végül egy nagypolgári méretű kétemeletes ház világosra meszelt falára vetődött. Az alkimisták ugyanis, akikhez tartott, nem a villában dolgoztak, hanem ebben a melléképületben a telek északi sarkában.
A tűz fénye megvilágította az épület homlokzatára tűzött aranyból készült motívumot. Egy jogar volt, ami napkorongban, illetve szárnyakban végződött, két oldalról pedig két szent ureusz* kígyók tekeredett köré, tökéletes szimmetriában. Imhotep*, a gyógyítás és az alkímia istenének szimbóluma megjelent a bejárati ajtószárnyakon is, amiket Mahado erejével tárt ki, s nagy hévvel belépett a gyertyákkal kivilágított előcsarnokba. Orrát azonnal megütötte az intenzív szagtenger. Gyógynövények illata keveredett, balzsamokkal, olajokkal és különféle vegyületek szúrós szagával.
A Rend gyógyítói és alkimistái a lakóház emeletén aludtak és a földszinten éltek. A legtöbb gyógyító mágus volt, akik erejüket is használták a betegek és sérültek ellátásánál, és főként a villában lévő gyengélkedőn tevékenykedtek. Azonban alkimisták bárhonnan kerülhettek ki, így varázstalan emberek is dolgoztak a Rendnek. A több helyiségből álló hatalmas laboratóriumuk a pincében kapott helyet. Itt keverték ki a különféle gyógyhatású főzeteiket, és krémjeiket, balzsamaikat, s itt kísérleteztek mérgek ellenszerének, betegségek gyógyírének előállításával is. A legmerészebbek pedig az alkímia misztikus területeihez fordultak, megpróbálván az univerzum energiáit megszelídíteni, s saját céljaikra felhasználni.
Mahado futó pillantást vetett csak az előtérben álló két szoborra, amik Thotot, a bölcsesség és tudományok íbiszfejű istenét, illetve Imhotepet ábrázolták. Átrobogva a cserepes növényekkel telerakott hallon a lépcsők felé vette az irányt, és lesietett a pincébe. Már útközben folyadékok bugyogása, dörzsmozsár érdes csikorgása, keverések koccanásainak hangja ütötte meg a fülét. A tudomány illata egyre erősödött, mialatt megközelítette a fekete ajtószárnyakat. Az ébenfa ajtókra ugyanazt az alkimista motívumot festették aranyszínű festékkel, ami az épület bejárata felett is megjelent. A mágus mély levegőt vett, majd kezeit egyszerre a két arany kilincsre helyezve benyitott a laborba.
Az alkimisták laboratóriuma pinceszoba létére tágas helyiség volt. Mivel az épület alapjait mélyen a földbe ásták, így a nagy alapterület mellett jelentős belmagassággal is rendelkezett, s a több négyzetes boltívből álló mennyezetet vaskos oszlopok tartották. A falakat, amikre tudományos állandókat megjelenítő hieroglifákat és geometriai ábrákat festettek, néhol beszínezték a kifröccsenő vegyületek maradványai. Alkimista körökkel, vallási szimbólumokkal találkozott a tekintet, bármerre fordult. Az ébenfa asztalokon és polcokon színes és átlátszó üvegedények, izgalmas kialakítású lombikok, kémcsövek és fiolák sorakoztak, bennük eltérő színű és állagú folyadékok, porok, sók, darabos anyagok és szárított növényi részek tárolódtak.
A polcokon és asztalokon elszórva vastag kötésű tudományos írásokat tartalmazó könyvek, illetve jegyzeteket tartalmazó pergamentekercsek szúrtak szemet. Más-más fémből készült, változatos formájú kanalak, kések, csipeszek, fa edényfogók, márványból faragott dörzsmozsarak álltak rendelkezésre, épp egy-egy alkimista lelkes felhasználásában. Megtalálhatóak voltak csillagászati és geometriai mérőeszközök is, üres pergamendarabok, avagy tinta és íbisztoll, amire éppen sebesen jegyzeteltek. Időmérésre használt homokórák, vízórák állítottak fel, hogy egy-egy anyag megfelelő, receptszerű élőállítását segítsék elő. Kisebb távolság mérésére saját készítésű fém és faeszközöket alkalmaztak, űrtartalom mérésére szigorú előírások alapján kialakított edényeket vettek igénybe.
Az oszlopok között húzódó számos fekete asztal és polc között fehér egyenruhát viselő nők és férfiak sürgölődtek. Hatalmas réz, bronz, illetve aranyozott üstökből különféle színű gőzök kavarogtak felfelé, néhol alig kibuggyanva a perem felett, míg alattuk lobogott a tűz. Az egyik ébenfa asztalon is tűz égett, amit egy széles bronztálba helyezett éghető anyag biztosított. Egy fiatal férfi különféle sókat dobált a lángokba, s azt figyelte, azok épp milyen színűre, többek között kékre, zöldre, élénksárgára, avagy lilára festik a tüzet. Két sötét hajú nő, egy középkorú, és egy fiatalabb egy masszás állagú zöld krémet készített egy aranytálban, míg egyikük kavarta, a másik narancssárga virágszirom-port szórt bele.
Egy felnőtt korban lévő, kopasz férfi egy díszes, ám emellett nagyon pontos, aprólékos kialakítású aranymérleget vette használatba. Egyik sárgán fénylő tányérba kis súlyokat pakolt, míg a másikban türkizkék, kristályos sót mért egy öblös réz merőkanállal. A sót előre kimért mennyiségű vízben oldotta fel, majd az oldatot tartalmazó lombikot az egyik üst füstje felé tartotta, hogy a meleg hatására gyorsabban oldódjon a szilárd anyag a folyékonyban. Tőle nem messze a padlón, amit egyszínű, szorosan egymás mellé illesztett hatszögletes szürke csempével burkoltak, két idősebb férfi térdelt egymással szemben. Fehér krétával egy alkimista kört rajzoltak fel, majd annak vonalaira lila kristályport szórtak.
A két nő eközben elkészült a gyógyhatású zöld krémmel, amit egy homályos üvegtégelybe mertek.
– Shu, takarítsd el, kérlek! – A tál és a felhasznált eszközök mosogatását egy fiatal fiúra bízták, aki egy volt a mesterek tanoncai közül. A vékonyka, barna hajú fiú engedelmesen bólintott, és neki is látott a munkának. – Heket, menjünk! – szólt oda az idősebb, gömbölyded asszony most a fiatalabbnak. Fekete haját kontyba tűzte, barna szemeivel méltóságteljesen nézett beosztottjára.
– Máris, Selma – biccentett a Mahadónál pár évvel fiatalabb, karcsú leány. Az ő barna haja laza fonatban omlott vállára, míg tengerzöld szemei bájosan csillogtak. A laborból kifelé tartva tekintetük összeakadt a most érkező tábornokéval.
– Selma, Heket – biccentett Mahado a gyengélkedőn dolgozó két gyógyító felé.
– Tábornok – köszönt vissza Heket, mialatt pozsgás arcára enyhe pír szökött. Mint sok fiatalabb női rendtag, ő is kifejezetten jóképűnek tartotta a tábornokot.
– Sebeth már várta önt – közölte Selma lényegre törően. Fejével az egyik könyvespolcnál matató, majd az alkimista körhöz visszalépő őszes hajú férfire bökött, s végül nagy hévvel kiviharzott a helyiségből. A mágus felvont szemöldökkel nézett utána.
– Elnézést csak... sietnünk kell! – szabadkozott Heket*, majd lesütött tengerzöld szemekkel elöljárója után sietett.
– Érthető – sóhajtotta Mahado, s átvágva az asztalok között az említett alkimista mester felé vette az irányt. – Madu! – köszöntötte útközben a türkizkék oldatot készítő, átlagos alkatú, kopasz férfit, kinek fekete szemei élelmesen csillogtak.
– Tábornok! – Madu illedelmesen biccentett, majd az egyik jegyzetébe temetkezett.
– Nour! – köszönt oda utána a mágus a sók tűzfestést vizsgáló cingár alkimistának. Noru félhosszú, sötétszőke haja meglebbent, ahogy az előírtnál valamivel nagyobb mennyiségű fehér port szórt a tűzbe, s a narancssárgán fellobbanó lángok szinte kicsaptak a széles bronztálból. Mahado szerencsére sebesen reagált, s mialatt a fiú sárgászöld szemei elkerekedtek a csodálattól, megfékezte a lángokat, mielőtt azok az arcát érhették volna.
– Fúú, látta ezt?! Ahogy a tűz szinte életre kelt az imént? – hitetlenkedett Nour, arca hatalmas szenvedélyről árulkodott. – Mintha csak varázslat lett volna, pedig az egész puszta tudomány!
– Tudományosan égett volna le a fejed, ha nem varázsolok, hogy a lángokat megfékezzem! – ingatta a fejét Mahado megrovóan. – Óvatosabban kísérletezz, ha kárt teszel magadban, vagy bárki másban, el leszel bocsátva! – figyelmeztette a fiút, aki úgy tűnt, végre kezdi felfogni a helyzetet.
– I-igen, Szekhemré tábornok – bólogatott Nour hevesen, megszeppenve a férfi tekintélyétől.
– Egyszer felrobbantja az egész laboratóriumot... – sóhajtotta a mágus, mialatt otthagyva a fiút a földön térdelőkhöz lépett.
A két idősebb, ezüsthajú férfi befejezte az alkimista kör lila porral való kitöltését, s ezt követően a kör meghatározott részeire, egymástól egyenlő távolságra: egy képzeletbeli egyenlő szárú háromszög csúcsaiba egy-egy narancs nagyságú aranypiramist helyeztek. A tömör aranynak súlya is volt rendesen, így azokat nagyon óvatosan mozgatták. Beletelt kis idő, míg történt valami, ám a mesterek türelmesen vártak, s így a tábornok is rákényszerült erre, hiszen nem szeretett volna egy fontos kísérletet megzavarni. Mellesleg fúrta az oldalát a kíváncsiság, hogy vajon mi sül ki ebből, habár volt egy olyan érzése, hogy valószínűleg veszélyes lesz. Ezért is jobb, ha megfigyeli a történteket, mielőtt Sebeth-et elhívja onnan.
A különféle szimmetrikus geometriai alakzatok, amik előttük voltak láthatóak, hamarosan felragyogtak, a szürkéslila por egyre intenzívebb vöröseslila színnel izzott. A piramisok csúcsai körül láthatatlan energiamező kezdett kavarogni, aminek hatására a levegő vibrálni kezdett, s jelenlétét egyre erősebben lehetett érzékelni. Mágus létére Mahado még a mestereknél is erősebben érezte azon kozmikus energiák erejét, amik most kezdtek felgyülemleni az alkimista kör vonzáskörzetében. Jól tudta, hogy az ilyen energiák, ha intenzív kölcsönhatásba lépnek egymással és instabillá válnak, hatalmas pusztítást képesek végezni. S a tény, hogy ezeket az erőket egyszerű emberek idézték meg, koránt sem volt megnyugtató. A tudományok művelői mindig is szerettek a végletekig elmenni, ám a tábornok szerint ez nem jelenti azt, hogy ezt is kell tenniük.
– Gebmesz, Sebeth*! – szólította meg a mestereket komoly, számon kérő hangon. – Elmagyaráznátok?
– Nos – fogott bele a Sebeth nevű alkimista –, a kristálypor részecskéi egyfajta elektromágneses erőteret hoznak létre, ami a megfelelő formában képes összhangba jönni a piramisok rezgéseivel, megnövelve azok intenzitását. Az így létrejövő elektromágneses örvény energiavákuumot hoz létre, ami...
– Nem erre céloztam! – förmedt a mesterre Mahado. – Remélem, jó okotok van rá, hogy efféle veszélyes energiákkal kísérleteztek!
– Az áttörésért sokszor kockáztatni kell! – válaszolta Gebmesz reszelős hangon. Az idősebb, töpörödött alkimista, álla remegett, miközben beszélt. – A tudomány áldozatokat kíván, ezt minden tudós tudja!
– Nem mindegy, hogy mennyit kockáztattok, s hogy mit jelent az áldozat! – tisztázta Mahado szigorúan. – Jelenleg, engem leszámítva, egy varázshasználó sem tartózkodik a laboratóriumban, Selma és Heket nélkül csak emberek maradtatok! Efféle erőkkel szemben védtelenek vagytok! A számításaitok és méréseitek nem feltétlenül pontosak! Ha a legkisebb hiba csúszik a kísérletbe, nem tudjátok megfelelően kordában tartani a behívott energiákat...
– Attól tartok, pontosan ez történik! – közölte Sebeth. Ő társánál fiatalabb, magasabb és fittebb alkatú volt. – Az örvény szétesik! – bökött maguk elé.
Az alkimista kör vöröseslila izzása fel-felerősödő ragyogásba ment át, miközben az energiák lassan láthatóvá váltak. Sárga elektromosság cikázott az arany piramisok csúcsai között és a kör területén, csattogó hangot keltve. A levegőben kozmikus hangon zúgó lilás-kékes energia örvénylett, ami egyre nagyobb teret töltött ki, s vészesen terjeszkedett minden irányba, lassan már az alkimista körön is túlnőtt.
– Erről beszéltem! – morgolódott Mahado. Ekkor már Madu, Nour és Shu is őket és az alkimista jelenséget nézte. – Mégis mit terveztetek az ilyen eshetőségre?
– Nos... – motyogta Gebmesz, de nem jutott vele sokáig, mert egy lila energianyaláb kicsapott az örvényből és felrobbantott egy közeli üstöt. Annak tartalma sisteregve folyt a padlóra, mialatt a bronzdarabok csörömpölve hullottak szerteszét.
Ez volt az a pillanat, amikor Mahado sebesen felemelte kezeit, majd varázserejével egy gömb alakú zöld erőteret hozott létre, s azzal zárta körül az spirálisan cikázó elszabadult energiákat. Az örvény azonban egyre erősödött, s mivel semlegesíteni ekkora energiatömeget képtelen volt, így egyre nehezebben, de próbálta továbbra is fenntartani a pajzsmezőt.
– Igen, ez jó megoldásnak tűnik – morfondírozott Gebmesz a varázslatot szemlélve, ám a tábornoktól ekkor egy bosszús morgást kapott. Szél támadt a laborban, ami forgószéllé alakulva követte az örvény mozgását. A fáklyák és lámpások lángja meg-megingott tőle, az edények csörömpölni kezdtek.
– Az örvény egyre több energiát szív magába – figyelmeztette a mestereket Mahado, s arca grimaszba fordult az erőlködéstől. – Nem tudom csak úgy megsemmisíteni, de a pajzsom sem fogja vissza már sokáig!
– Persze, hiszen energia nem keletkezik a semmiből, és nem válhat semmissé sem! – oktatta ki a mágust Gebmesz tudálékosan.
– Az okoskodásod most nem használ! – szűrte Mahado a fogai között. Gebmesz sértődötten hümmögött.
– Az energia azonban átalakul, átvihető másik formába – hozta fel Sebeth.
– Ezzel én is tisztában vagyok – jelentette ki Mahado, amint a pajzsát akaratlanul is egyre tágította a benne kavargó kozmikus energia. – Mit gondolsz, mit jelent a mágia? Azonban... ekkora energiamennyiséget, amit ide nagy bölcsen behívtatok...
– Az intenzitás folyamatosan növekszik, mivel az alkimista kör és a piramisok alkotta rendszer még mindig aktív – magyarázta Sebeth. – De nem érhetünk hozzá... – célzott a vadul szikrázó elektromosságra. A tábornok nehéz elhatározásra jutott.
– Hagyjátok el az épületet! Mindannyian! – utasította őket ekkor Mahado. – Fogd, amivel megbíztalak hat napja, és meneküljetek!
– Nem szükséges feláldoznia magát, tábornok – ellenkezett Sebeth.
– Nem is szándékozom! Miután kijutottatok az épületből, én is követlek titeket egy térugrással!
– Úgy értem, még meg lehet állítani! Önnek sikerülhet!
– Akkor miért nem ezzel kezdted?! – förmedt rá Mahado, majd nagy levegőt vett. – Hogy csináljam?
– Nem kell az összes energiával foglalkoznia. Elég, ha egy részét átalakítja, vagy legalábbis új pályára tereli. Ha egy újabb mező a piramisokat kilökné a körből, s ezzel együtt az ábrákat is megszakítaná, megszűnne az összhangzat, a vákuum nem vonzana be több energiát. Sőt, talán a már meglévő is eloszlana így, hogy nincs, ami itt tartsa. Az ilyen energiák, ha nem bolygatják őket, különféle áramlatokban haladnak a világok között, általában nem gyűlnek meg egy helyen.
– Mégis meg kellett bolygatnotok őket! – sziszegte Mahado neheztelően, majd hozzálátott a feladathoz.
Koncentrált, mély levegőt vett. Pár pillanat múlva a piramisok erősebben remegtek, majd megindultak a körív felé, s végül nagy lendülettel kilökődtek a körből, egyúttal eltörölve az útjukba eső kristályporos vonalakat. Az elektromos szikrázás szinte azonnal megszűnt, majd miközben a mágus még egy ideig fent tartotta a pajzsot, annak belsejéből lassan felszívódtak az energiák. Az örvény elcsendesült, végül teljesen eloszlott. A szél lecsillapodott, a tárgyak nem rezgése és remegése alábbhagyott.
– A kísérlet eredményesen zárult, holnap megismételjük! – motyogta maga elé Gebmesz. A tábornok elhűlve figyelte, ahogy fogja magát, a legnagyobb természetességgel, minta nem lettek volna még egy perce közvetlen életveszélyben, az egyik közeli íróasztalhoz cammog, majd elkezd jegyzőkönyvet írni.
– Nem ismételjük meg! – fogadkozott Sebeth, amint tekintete összeakadt Mahado szigorú arckifejezésével. A tábornok kifújta magát, majd neheztelően megrázta a fejét.
– Be fogom tiltani az effajta veszélyes kísérleteket! Mégis mit képzeltetek? Mi történt volna, ha éppen nem vagyok itt?!
– Szóval...
– A mágia a mágusok előjoga, mert csakis ők képesek kellőképpen megérteni és irányítani. Embereknek nem kellene ilyesmivel játszadoznia!
– Megérteni? – pillantott fel gúnyosan jegyzetelésből Gebmesz. – Hiszen azt sem tudják, milyen állandók jellemzik az egyes erőket, milyen függvényekkel lehet leírni a különféle energiákat, vagy meghatározni az energiamezőket. Ez az erőtér is, amit az energiavákuum segítségével létrehoztunk...
– Végzetesen veszélyes volt! – zárta le a vitát Mahado kemény hangon. – Ha még egyszer ilyennel próbálkoztok, nézhettek új állás után!
– Pazar – feleselt az öreg. – Ha jól tudom, a Hettiták alaposan megfizetik a tudósokat.
– Én fogok neked alaposan megfizetni, Gebmesz, ha elárulod a hazánkat! – figyelmeztette a tábornok. – Most menj haza, és gondolkozz el azon, ami történt!
– Majd, ha leírtam a jegyzőkönyvet! – makacskodott az öreg, és a tábornok szikrázó tekintete ellenére tovább körmölt.
– Hihetetlen! Teljességgel semmibe vesz engem, és a kockázatot is! – méltatlankodott Mahado.
– Öreg már, ehhez van szokva – csitította a kedélyeket Sebeth. – Nikaré általában szabad utat engedett neki, s minél idősebb valaki, annál nehezebb a régi megszokásoktól szabadulni.
– Tőle fogok megszabadulni, ha így folytatja!
– Nem lenne bölcs cselekedet – figyelmeztette Sebeth. – Gebmesz őszintén beszélt. Számára a tudomány mindennél előbbre valóbb. Ha úgy érzi, itt korlátozzák a kutatásban, gondolkodás nélkül elhagyja az országot, s elmegy bárhova, ahol több lehetőséget kap!
– Jobb lesz, ha odafigyelünk rá – sóhajtotta Mahado, majd az előtte álló tekintetébe fúrta sajátját. – Te is fontosabbnak tartod a tudományt a hűségnél – vonta kérdőre ismerősét –, Ptahhotep?
– Sem a hűségnél, sem a családnál nem lehet fontosabb, minden másnál igen – felelte Sebeth, s válasza őszintének hatott. – Az unokaöcsém hogy van, ha már itt tartunk?
– Remekül – enyhült meg Mahado. – Éppen gömbházat tervez egy látónak – mosolygott elmerengve. Sebeth Antef nagybátyja volt, már évtizedek óta a Rendnek dolgozott, s elfoglaltságai okán csak ritkán nézett be a Szekhemrékhez.
– Az a kialakítás bent tarthat, sőt összhangba hozhat különféle energiákat a házban, amik egyébként távoznának onnan – bólogatott az alkimista. – Így felerősítheti a látó képességeit.
– Valóban. Ám térjünk végre át arra, amiért jöttem!
– Á, igen! – értette meg Sebeth azonnal. – Shu! – kiáltott oda az egyik sarokban egy fateknő felett mosogató fiúnak. – Hozd ide a szert, amin az elmúlt napokban dolgoztam, tudod, aminek az üvegére zöld ankh keresztet festettem!
– Hozom! – biccentett lelkesen Shu, s félbehagyva a mosogatást elsietett az egyik polc felé.
– A tanoncom, Shu – magyarázta Sebeth. – Már egy éve dolgozik nekem, és cseppet sem tört le a lelkesedése.
– Helyes – bólintott Mahado egyetértően. – Aki a Rendnek dolgozik, tegye azt odaadással! – sandított jelentőségteljesen a közelben motyogó öreg Gebmeszre. Az öreg továbbra is makacsul rótta tintába mártogatott íbisztollával a sorokat az előtte heverő pergamenre.
Újabb szereplők:
Sebeth Ptahhotep (67) – Antef nagybátyja, alkimista mester, ember
Gebmesz (74) – alkimista mester, ember
Shu (18) – alkimista tanonc, Sebeth segéde, ember
Madu (34) – alkimista, Sebeth volt tanítványa, ember
Nour (25) – alkimista, Sebeth volt tanítványa, ember
Heket (26) – gyógyító, varázslólány
Selma Íziszhotep (62) – gyógyító, varázslólány
*ureusz: a szent kígyó, támadó kobrát formázó óegyiptomi jelkép. Az ureusz az egyiptomi vallásban elsősorban istennőkhöz kötődik. A kobra fontos királyi szimbólum, és védelmezőként megtalálható a fáraói koronán, a keselyűistennő, Nehbet, ábrázolása mellett.
* Imhotep (neve jelentése: „aki békében érkezik"; i. e. 27. század) ókori egyiptomi polihisztor, aki a III. dinasztiabeli Dzsószer fáraó alatt szolgált. A fáraó tanácsosa és Ré héliopoliszi főpapja volt. A világ első ismert mérnökének, építészének, orvosának, költőjének és írójának tartják. Legjelentősebb építészeti alkotása Dzsószer halotti emlékműve és temploma Szakkarában , amely az egyiptomi építészet első monumentális kőalkotása. Emellett mára elveszett filozófiai művei is jelentősek voltak, az életbölcsességeket frappáns, velős formában megragadó mondásait, illetve az ezekből álló művének az ókori hagyomány alapján csupán címét ismerjük: Bölcs mondások könyve. Kétezer évvel halála után már a gyógyítás isteneként tisztelték.
A történetemben ő egyben az alkímia istene/mestere is. Amikor rákerestem a szimbólumára, efféléket találtam, és ezt adta az ihletet:
*Heket vagy Hek: óegyiptomi termékenység- és vízistennő, akit békaként is ábrázoltak, neve átvitt értelemben vizet jelent.
A karakterem, Heket, róla kapta a nevét tengerzöld szemei miatt.
* Geb (más néven Seb) a föld óegyiptomi istene, szent állata a liba. Állítólag testéből nőtt a növényzet, bordáiból a gabona, de a friss víz is az ő testéből ered, Hápi, a Nílus-isten Geb barátja. Pozitív tevékenysége mellett azonban szárazságot is tudott okozni, és nevetése okozta a földrengést. Gyógyító istenként is ismert, különösen skorpiócsípés elleni varázsszövegekben említik.
Gebmesz és Sebeth nevét az övéből képeztem.