„Hogy mennyire rejtélyes valami, az attól függ, mennyire hagyjuk árnyak közé burkolózni."
„A hatalom átok, ha kapzsi és mohó kezekbe kerül, ám áldás, ha olyasvalakihez tartozik, akiben önzetlenség lakozik."
A villa étkezőjében a fehér abroszokkal megterített hosszú faasztaloknál nagy tömeg gyűlt össze. Mahado, Írisz, Nana, Tara, Anu és a frissen csatlakozott Noferu egymás mellett foglaltak helyet. Mahado sosem ragaszkodott hozzá, hogy egy asztalt nevezzenek ki főasztalnak, s hogy ő annak a főjén üljön. Bár a Rend hierarchiáját tekintve mindenki felett állt, azt az eszmét is vallotta, hogy itt mindenki egyenlő, bizonyos szempontból legalábbis, s ezt az egyenlőséget hangsúlyozván az étkezések folyamán ő is épp úgy elvegyült a tömegben, mint bárki más.
Épp, hogy elkezdődött a reggeli, a tábornoknak eszébe jutott valami. Ám nem cselekedett rögtön, kivárta a megfelelő pillanatot. Az étkezés befejeztével azt az utasítást adta a lányoknak, hogy odakint találkoznak, átöltözve, majd még megbízta a közelben ülő Niát és Destát, hogy addig is tartsák a szemüket a lányokon. Ezt követően elsietett, s még éppen az aulába vezető kijáratnál sikerült utolérnie, akit kiszemelt magának. A hosszú, fehér ruhát viselő, s a vidéken ritkának számító sötétszőke hajú, az egyiptomiaknál is valamivel világosabb bőrű lányt könnyű volt kivenni a tömegben.
– Alexis! – érintette meg a lány selyemmel borított vállát a mágus. Alexis szemei nem meglepetten, csupán komolyan csillogtak.
– Tábornok – fordult felettese felé.
– Beszélnünk kell! – eresztette el Mahado.
– Tudom – bólintott a lány. – Kövessen! – mondta, majd kilépett az aulába, ahol a lépcsők felé vette az irányt. Mahado épp indult volna utána, ám ekkor Írisz lépett oda mellé.
– Nem bánod, ha csatlakozom? – kérdezte a főpapnő. – Alexis képességei Théba szerte szóbeszédeket ihletnek, csodákat mesélnek róla.
– Miért érzem úgy, hogy te mégsem a csodák miatt jönnél?
– Mert sejtem, hogy miről lesz szó.
Mahado egy pillanatra elgondolkozott, ám akkor Alexis hangja zökkentette ki, aki már a főlépcső közepénél járt.
– Jöjjenek! Ha túl sokáig maradnak távol, még összesúgnak a hátuk mögött!
– Induljunk – vette át a szót Írisz, és Alexis után sietett. Halványkék ruhájának selyemszoknyája, akár csak Alexis fehér ruhája, lágyan ringatózott körülötte, eleganciát sugározva, s egyben tartást adva hordozójának. Mahado végül nagy levegőt vett és a két nő után indult.
Alexis a toronyszobába vezette a tábornokot és a főpapnőt, majd amikor már mind odabent tartózkodtak, a két mágus szinte összehangoltan emeltek hangszigetelő pajzsot a szoba köré. Maga a szoba kör alakú volt, tetején egy üvegkupolával, amin lágyan csillámlott a beeső reggeli napsugár. Bútorokat tekintve a szoba közepén volt egy kisebb, bíbor színű kanapé, vele szemben két bíbor huzatú karosszék, mellettük egy kör alakú íróasztal székkel és rajzoláshoz, festéshez szükséges kellékekkel. A falak mentén polcok húzódtak könyvekkel és papirusztekercsekkel. Egy alacsonyabb polc tetején egy kancsó víz és egy aranypohár állt.
Mahado és Írisz a két karosszékben foglaltak helyet, míg Alexis a néhány színes díszpárna közé ült a kanapéra. A két nő egyenes háttal, ölükben pihenő kezekkel és szorosan egymás mellé helyezett lábakkal nézett egymás szemébe, míg Mahado kissé széttárta lábait, és azokra támaszkodva fürkészte a jósnő arcát. Alexis mély levegőt vett, egy pillanatra lehunyta szürkésbarna szemeit, majd belefogott.
– Több oka is van annak, hogy itt vannak. Az elmúlt napokban Sitara hercegnő mindkettőjüket az erejéről faggatta. Nincs mit tenni, az ereiben egyértelműen Hatsepszut különleges vére folyik – Mahado arca kissé elkomorult a hallottakra, míg Írisz inkább aggodalmas arckifejezést öltött. – Tábornok – fordult Alexis most a férfihez –, ha jól láttam, önnek még némi bizonyítékot is sikerült szereznie.
– Bizonyítékot? – döbbent meg Írisz. – Szóval most már biztos, hogy a hercegnő örökölte a fekete oroszlánvérűek rejtélyes képességét?
– Hogy mennyire rejtélyes valami... – kezdte Alexis lágyan, majd kissé előrehajolva a tábornok jobb keze után nyúlt. Mahado nem húzódott el, ám kissé megfeszült, ahogyan a szőke lány óvatosan megfogta kézfejét, majd elfordította azt úgy, hogy tenyere láthatóvá váljon. Azon halványan bár, de jól kivehetően rózsaszínes hegek voltak láthatóak. – ...Az attól függ, mennyire hagyjuk árnyak közé burkolózni.
– Égési sebek nyomai! – Írisz kék szemeiben döbbenet csillant, mialatt elragadta Alexistől fivére kezét, s ő maga simított végig a hegeken. Ekkor hirtelen egy látomásban lejátszódott előtte a jelenet, mialatt Mahado és Sitara a palotakertben állnak, majd a hercegnő elhajítja az arany színben izzó tőrt, aminek forró markolatára fivére kénytelen volt rámarkolni. Felszisszent a fájdalom emlékének hatására. – Begyógyítottad, de nem teljesen, hogy a hercegnő ne fogjon gyanút, amiért a sérülésedet eltűntetted – állapította meg Írisz.
– A múltba látó képessége kiváló – közölte Alexis elismerően a főpapnővel –, ahogyan mágiája hatalma is.
– Szóval te is tudod – sóhajtotta Írisz.
– Az ereje kivételes, talán még fivére erejénél is kivételesebb – bólintott Alexis, majd kissé félve Mahadóra pillantott. – Nem sértésnek szántam, uram! És természetesen nővére titka biztonságban van velem, ha mindketten úgy óhajtják.
A két mágus egyetértően bólintott.
– Nem sértődtem meg, Alexis – szólalt meg végül Mahado némi gondolkodás után. – Írisz bölcs és megfontolt, jó helyen van nála ez az erő – pillantott támogatóan nővérére.
– Sohasem vágytam nagy hatalomra – mondta most Írisz –, de elfogadom azt, amivel Amon-Ré megajándékozott.
– Egyikőjük sem önként választotta az utat, amin járnak, sem a hatalmat, ami ezzel jár, illetve, amit az istenektől kaptak, mégis, most önök birtokolják – felelte Alexis. – Talán ez jelent valamit. A hatalom átok, ha kapzsi és mohó kezekbe kerül, ám áldás, ha olyasvalakihez tartozik, akiben önzetlenség lakozik.
– Jó, jó, hagyjuk a filozofálgatást! – sóhajtott Mahado. – A hercegnő képességéről beszélj! Mennyi idő, mire ő maga is rájön...?
– Hónapok kérdése – válaszolta Alexis.
– És előnyös ez? – kérdezett tovább Mahado. – Fogja tudni irányítani?
– Az több dologtól függ. Fontos, hogy legyen, aki tanítja. Ha egyedül próbálkozik, sérülést okozhat, magának és másoknak is.
– Ettől tartok én is!
– Épp ezért lenne fontos, hogy ne titkolják sokáig előtte. Ha úgy érzi, hazudtak neki, később nem fog megbízni önökben.
– Igaz – értette egyet Írisz. – Bár próbáltam körmönfontan fogalmazni, Sitara esetében a metafora egyet jelent a tisztátalan beszéddel.
– Mégsem árulhatjuk el neki csak úgy – ellenkezett Mahado. – Még a fejébe száll és felégeti a palotát!
– Ha szeretnék, hogy megbízzon önökben, ami a jövőre tekintettel elengedhetetlen, először önöknek kell megbízniuk benne – mutatott rá a jósnő.
– Ami a jövőt illeti – váltott témát a tábornok. – Van bármi elképzelésed róla, mit terveznek a Fekete Rend tagjai?
– Nem – rázta meg Alexis lemondóan a fejét. – Mivel egy tagjukat sem ismerem személyesen, és a főhadiszállásukat sem láttam, így irányított látomásba nem tudok esni. A véletlen pedig sajnos ez idáig cserbenhagyott.
– Értem – biccentett Mahado. – Hiszen a látók képességei sem határtalanok. Kérlek, értesíts, ha mégis valami fontosat látnál! – A szőke lány elfogadóan bólintott.
– Várjatok! – vágott közbe Írisz, mikor Mahado már távozni készült. – A Fekete Rend után még nem tudsz kémkedni... még úgy sem, ha a fivérem emlékeibe tekintesz? – vetette fel. – Ő személyesen is megismerte egyiküket, egy varázslónőt, akit Zoanának hívnak!
– Megpróbálhatjuk, de semmit nem ígérhetek – felelte a jóslány.
– Legyen – adta be a derekát Mahado. – Ha ez bármit is segít.
Alexix felállt, majd a még a karosszékben ülő tábornok elé lépve kezeit óvatosan a feje mellé helyezte, majd megérintette halántékait. A szemei pár pillanatra lila fénnyel ragyogtak fel, majd lassan eredeti színük tért vissza a lány egy mély sóhajával kísérve, miközben eleresztette a férfit.
– Elég sokat pimaszkodik önnel ez a lila hajú boszorkány – jegyezte meg Alexis, s arcán mintha pici ravasz mosoly bújt volna meg, ahogy hangjában is némi gúny. – Csak nem egy ilyen nőszemély fog kifogni magán?
– Alexis, megjegyzéseket nem kértem! – morgolódott Mahado.
– Igaz – vont vállat a lány. – Lássuk, látok-e valamit! – mondta, majd nagy levegőt vett, lehunyta szemeit, amik utána már lila színnel ragyogva nyíltak ki. – Nem, semmi – rázta a fejét úgy tíz másodperc múlva. – Csupán sötétség, és hideg, nyirkos levegő... árnyak a falon, idegen beszéd...
– Nem, ez nem semmi! – ellenkezett Mahado. – Zoana nyilván a Dél-Nyugati hegység egyik barlangjában van, ahol a főhadiszállásukat sejtjük. Az idegen nyelv is kiindulópont lehet. Mit beszéltek? És kicsodák?
– Az egész homályos volt, csak árnyakat láttam, a szavak pedig számomra felismerhetetlenek – védekezett a jóslány.
– Engedj be! – kérte Mahado, s felpattanva most ő emelte kezét a lány halántékához. Alexis a hirtelen mozdulattól meghátrált, de a mágus engedélyt sem várva kezeibe fogta a fejét, s kényszerítette a látomásra, az ő szeme zöld, a lányé lilán világított.
Egy sötét, nyirkos helyen jártak, ahol a hideg kirázta őket, a fagyos pára a csontjukig hatolt. A szürkésbarna, rücskös falak körülöttük egy barlang boltíves folyosójára emlékeztettek, míg a félhomályban egyre előrébb haladva egy tágasabb, s kissé világosabb teremben kötöttek ki. A néhány fáklya halovány fénye árnyékot vetetett a falra, a teremben tartózkodók körvonalait mutatta meg. A formák alig kivehetőek voltak, szinte csak az látszott, hogy emberszerű lényekről van szó. Sok hasonló árnyékalak hallgatott egy előttük álló, köpcös árnyékalakot.
Mély, recsegő hang visszhangja töltötte be a termet, a köpcös hangja, minek hatására az árnyékok is megremegtek. Egyiken sem értették a szavakat, csupán az azok által hordozott dühöt, haragot és megvetést, enyhe felsőbbrendűséget és kegyetlenséget. Egy hosszú köpenybe burkolózott, hosszú hajú női alak lépett előre, és suttogott valamit a vezér fülébe. Hajfonatainak formájáról, testének sziluettjéről, s jellegzetes hangjáról Mahado azonnal felismerte.
Ez ő, ez Zoana! – közvetítette a gondolatokat Alexis felé. A tábornok tovább szeretett volna a látomásban maradni, de érezte, hogy Alexis mindinkább kiszállna. Még egy utolsó pillantás, egy utolsó pillanat, mialatt a vezér felpofozza Zoanát, s a kecses árnyalak megtörve, erőtlenül rogy le a földre, ahol köpenye óvó lepelként borul rá, s a képnek vége szakadt.
Mintha egy szélörvény szippantotta volna magába, Mahadót erőszakkal kirántották a látomásból, s így végül a villa toronyszobájában tért újra magához, ahol egy meglehetősen bosszús ábrázatú Alexisszel találta szemben magát.
– Szállj ki a fejemből! – sziszegte a lány, s egyben hátrálva leseperte magáról a mágus kezeit.
– Csak még egy kicsit! – követelte Mahado, az élménytől még kissé kábán, s a látó után lépett.
– Ne! – emelte fel védekezően a kezeit Alexis. – Mégis mit képzelsz, hogy csak úgy a fejembe mászol?! – szidta felettesét az elfogadhatónál erőteljesebb és keményebb hangon.
– Képzelsz?! – vonta fel a szemöldökét bosszúsan Mahado, akinek végre leesett az is, hogy a lány a kifogásolható beszédhang mellett tegezni is kezdte. – A tábornokod vagyok, jobban válogasd meg milyen hangnemben és stílusban szólsz hozzám!
A szigorú megszólásra Alexis kissé összerezzent, majd összeszedve magát, mély levegőt vett, s a mágus izzó, zöld szemeibe tekintve valamivel lágyabb és visszafogottabb hangon folytatta.
– Elnézést, tábornok, túl sokat engedtem meg magamnak! – kért bocsánatot a lány, ám ennyivel nem tudta le. Mahado tekintete épp csak enyhülni kezdett, amikor hozzátette. – Ám ön is túl messzire ment! Bocsásson meg a kifejezésért, de más elméjébe és aurájába így engedély nélkül behatolni, sőt, belekényszeríteni egy látomásba, meglehetősen udvariatlan, modortalan, s emellett fájdalmas dolog! Az utóbbit ön tudhatná a legjobban!
Alexis megszilárduló, s némileg sértett tekintete végül elérte, hogy a tábornok pár pillanatra magába nézzen.
– Ne haragudj! – sóhajtotta a mágus, miközben, ezúttal igencsak gyengéden, a lány karjára helyezte kezét. Alexis picit megremegett, de végül nem kívánt szabadulni a férfi érintésétől. – Bántottalak? – kérdezte Mahado őszinte megbánással, hangja már koránt sem szigorúan, sokkal inkább lágyan csengett. – Mostanában sajnos egyre többször esem túlzásokba – vallotta be.
– Megbolygatott önben valamit – felelte Alexis kis idő után, megbocsátva és megértően. – Zoana. – Mahado sajnálkozva bólintott. – Viszont van valaki más... – folytatta Alexis, s kezeibe fogta a tábornokét. – Amennyire felbosszantja önt néha, olyannyira felszabadítja. Ha sikerül egymásban tökéletesen megbízniuk, az mindkettőjük problémáján segíthet!
Mivel közel egyértelmű volt, s Alexis legalább annyira szeretett némi homályt hagyni szavai után, mint Írisz, így végül az említett neve nem lett kimondva. Legalábbis addig, míg Mahado és Írisz rövid búcsú kíséretében el nem hagyták a toronyszobát.
– Kissé valóban durván bántál vele – jegyezte meg Írisz, ahogy fivérével az öltözők felé tartottak. – Túlságosan is követelőző voltál. A hölgyekkel finoman kell bánni, főleg egy ilyen fiatal lélekkel!
– Igen, igen, Elyaasnak igaza van, nem tudok bánni a nőkkel! – forgatta meg a szemeit Mahado szarkasztikusan, bár legbelül ő is egyetértett, hogy lehetett volna valamivel visszafogottabb.
– Ne vicceld el! – szólta meg a nővére. – Tisztában vagyok vele, hogy a hölgyek körében igencsak népszerű pletykatéma vagy, pozitív értelemben. Ám ha nem testi szerelemről van szó, néha valóban...
– Pletykálnak rólam? – merengett el a mágus. – Azt hittem, ez csak Elyaasszal fordul elő. Sokkal szívesebben kerülök szóba a Renddel kapcsolatban.
– Néhány asszonynak igazán kifinomult elképzelései vannak arról, hogy hogyan ütnétek el az időt kettesben a központ magasztos falai között... – incselkedett Írisz egy kicsit, kacéran mosolyogva.
– Ez a stílus nem jellemző rád, nővérem.
– A viccelődés sem terád. Bár... még gyerekkorunkban sokat viccelődtünk – emlékezett vissza a főpapnő.
– És te sokat kacérkodtál a szomszédságban lakó fiúkkal – jegyezte meg Mahado elmosolyodva. – Mintha kicsit kezdenénk visszatalálni régi önmagunkhoz.
– És ez vajon kinek az érdeme?
– Sitara – sóhajtotta Mahado elmerengve. – Alexis csakis rá gondolhatott.
– Én is úgy vélem – bólintott Írisz.
– Mahado! – jutott még Írisz eszébe, mielőtt a többiekhez csatlakoztak volna az öltözőhelyiségben. – Te láttad őt, az előző királynőt, amint az erejét használja?
A mágus lemondóan megrázta a fejét.
– Nem, Hatsepszut Horumesz tanácsára eltitkolta erejét. Csupán ő, vagyis a királyi tanácsos, Bászthotep és az előző tábornok, Nikaré látták őt a tüzet használni, én is utóbbitól tudok erről a képességről.
– És a volt király, Hatsepszut férje?
– Igen, talán ő is – gondolkodott el a tábornok. – De pusztán pár alkalomról van szó, s láthatóan még ez az erő sem volt elég, hogy Nikarétól megmentse.
– Az előző tábornok tisztában volt a volt királynő képességeivel. Ez még nagyobb előnybe helyezte őt – következtette a főpapnő.
– Igaz. De nem követjük el még egyszer ugyanezt a hibát. A te erőd mértéke, és Sitara képessége titok marad, mindaddig, amíg nem kényszerülünk bevetni őket! – határozta el Mahado.
– Igenis, tábornok! – felelte Írisz egyetértően, némi rájátszással. Mahado kezdetben szigorú pillantásokkal jutalmazta, majd végül mosolyogtak egyet a dolgon, s efféle jó hangulatban érkeztek meg az öltözőbe.
Új szereplő (már egy visszatekintésben a "Dráma a múltban I."-ben szerepelt korábban):
Alexis Meritízisz (21) – a Rend látója