„Ha azelőtt találkozol a lángokkal, mielőtt fogalmad lenne arról, mi azok igazi valója, könnyedén megégetheted magad."
„Aki túl közel repül a Naphoz, könnyen a lángok áldozatául eshet!"
„A lángok ereje veszélyes hatalom, nehéz a tüzet tökéletesen irányítás alatt tartani."
Mahado és Sitara hosszasan járták a palota folyosóit, mígnem Anu és Foltos szaga az udvar felé vezette a lányt, aki a mágusnak mutatta az utat. Egy ideig szótlanul sétáltak egyműs mellett, majd a teraszra kiérve végül megtört a csend.
– Valóban szokatlannak találtam, ahogyan a nővéred viselkedett – közölte a hercegnővel a tábornok. – Mintha olyan gondja lenne, ami teljesen kétségbe ejti, ám valamiért nem mer, vagy nem akar beszélni róla.
– Ezt szépen kifejtetted – vigyorogta az oroszlánlány. – Nekem csak annyi tűnt fel, hogy a megszokottnál is unalmasabb és fásultabb volt.
– Ejnye, Sitara, mégiscsak a királynőről beszélsz! – rótta meg Mahado.
– Akit te már napi szinten letegezel és a keresztnevén szólítasz – célozgatott egy grimaszt ejtve Tara.
– Ő ajánlotta fel!
– Aha, biztosan – gúnyolódott a lány, amint a kert felé vezető lépcsősort szelték.
– Így volt – bizonygatta Mahado.
– Jó, ahogy akarod, engem nem érdek... A macskaszaros mindenit! Anu, Foltos, mi a fenét műveltek?! – kiáltott fel a hercegnő rémülten, és a holdtó felé kezdett rohanni.
– Sitara! Hogy beszélsz?! – szólta meg azonnal felháborodva a tábornok. – Mondtam már neked, hogy vigyázz a nyelvedre... Amon-Ré nevére! – kiáltott fel ő is, amikor meglátta, amit a hercegnő is, s ő is futásnak eredt.
Történetesen az a kínos helyzet állt fent, hogy Anu csurom vizesen a holdtó partján csahol valamire, ami a tó közepén úszkált egy lila lótuszhoz tartozó levél tetején. A tányérszerű zöld lótuszlevél pont elég nagyra nőtt ahhoz, hogy egy kisebb állatot megtartson a víz tetején, ám már kezdett megtelni vízzel. Félő volt, hogy Foltos, aki valami rejtélyes módon a lótuszlevél utasává vált, elsüllyed a tóban, s amellett, hogy szépen elázik, talán meg is fullad.
– Fogalmam sincs, hogy tud-e úszni! – kiáltotta Tara a tábornoknak, amikor a hangosan ugató kutyája mellé ért. – Anu talán megpróbálta kimenteni, de Foltos biztos fújni kezdett, így inkább kimászott – vettette fel.
– Vagy ő volt az, aki a tóba kergette – feltételezte a mágus, aki épp ekkor ért a hercegnő mellé. Mindketten a tópartról figyelték a panaszosan nyávogó halványrózsaszín, csupasz macskát, amint annak tappancsait lassan ellepi a víz.
– Anu azért nem tenne ilyet – ellenkezett Sitara, majd tunikája aljához nyúlt, hogy levegye azt. – Na, fordulj el, bemegyek érte!
– Ne – ragadta meg a kezét a mágus, mielőtt ledobhatta volna magáról a ruhát. – Ne vized össze magad megint, feleslegesen!
– Bemész te? – kérdezte az oroszlánlány kihívóan. – Igazán lovagias – vigyorogta.
– Nem szoktál még hozzá a társaságomhoz igaz? – kérdezte Mahado egy ravasz mosollyal.
– Ami azt illeti, épp kezdtem belejönni az elviselésedbe... – magyarázta Tara, amikor a varázsló egyszerűen a tó felé tartotta zöld derengéssel körbevont kezét. Foltos varázserejének hatására felemelkedett a lótuszlevélről, majd meglepett nyávogások kíséretében óvatosan a part felé lebegett. – Ááá! – kiáltott fel megvilágosultan a hercegnő. – Szóval erre céloztál – nyugtázta magában.
Mahado magához vezette a lebegő macskát, majd amikor az elég közel ért hozzá, kezeivel megragadta, s megszüntetve a varázslatot mellkasához szorította a remegő állatot. Mikor ez megtörtént, Anu is abbahagyta az ideges ugatást, majd egy utolsó, békeszónak szánt vakkantást intézett Foltoshoz, s ezt letudván Sitara kezét kezdte odaadóan nyalogatni.
– Jó kutya vagy, Anu! Idehívtál, hogy megmentsük Foltost! – vigyorogta Tara büszkén, és megdörgölte a kutya fekete buksiját. – Tudom én, hogy nem te kergetted Foltost a tóba. Ő volt olyan ostoba, hogy azt hitte, megfürdethet téged... ami meg is történt – nyugtázta a hercegnő kutyája nedves bundáját szemlélve. – Arra viszont nem számított, hogy ő is a tóban ragad – sandított megvetően a nővére kedvencére. Foltos „kikérem magamnak" nyávogást hallatott, majd félénken és reszketve a mágushoz bújt, miközben panaszos nyávogásba fogott.
– Semmi baj – simogatta nyugtatóan Mahado a macskát, s lassan elindult vele vissza a palotába. – Az a csúnya, gonosz kutya már nem bánthat többé – közölte vele, természetesen direkt eltúlozva a dolgot. Anu sértődötten fordította oldalra a fejét, majd gazdájára nézett.
– Ne is törődj a flúgos mágussal! Megártott neki a túl sok kötelesség – felelte Tara gúnyosan, majd az említett nyomába szegődött. – Induljunk! – hívta kutyáját, s csatlakoztak a palotába tartókhoz.
– Flúgos? – ismételte a szót Mahado méltatlankodva. – Így még senki sem nevezett!
– Jaj már, csak vicceltem! – ingatta a fejét az oroszlánlány vigyorogva, majd kissé komolyabban folytatta. – Ahogyan te is, amikor csúnyának nevezted a kutyámat!
Anu újból sértett ugatást hallatott.
– Ne vedd magadra, Anu! – pillantott rá a mágus. – Tényleg csak vicceltem.
A kutya ekkor megértően prüszkölt egyet, majd megnyalta a férfi kezét. Foltos ezt nem díjazta, és fújni kezdett rá, majd karmaival a kutya felé kapott.
– Elég! – parancsolt rájuk a tábornok. – Ha újrakezditek, felőlem éjszakázhattok a holdtó közepén, nem fog érdekelni! – Azok ketten mintha minden szót pontosan értettek volna, s az út hátralévő részében visszafogták magukat.
Mahado elvitte Foltost a királynő lakrészéig, ám mivel Theodora még állítólag nem ért vissza a vacsoráról, így Axarának adta át az útközben megnyugodott cicát. A szobalány gondoskodva vitte be Foltost a nappaliba, és megígérte a tábornoknak, hogy vigyázni fog, az este folyamán nehogy újból elszökjön. Miután ezt letudták, a mágus és a hercegnő az utóbbi lakosztályának nappalijában kötöttek ki. Ott Sitara elhatározta, hogy Anuval együtt fürödni megy, amihez Nakato készségesen előkészítette a fürdővizet nekik. Tara a kádban a kutya pedig egy fából készült méretes lavórban áztatta magát.
Mikor végeztek a mosakodással, a hercegnő és a fekete kutya Mahadóval együtt késő esti sétára indultak a fővárosban. Útba ejtették a tábornok házát, ahol ő is gyorsan lezuhanyozott, majd a Rend felé vették az irányt. Útközben megálltak a Szekhemré család házánál is, s Tara és Anu végül itt maradtak, mivel Mahado gyorsabbnak vélte egyedül elintézni, amit a központban szándékozott. A mágus természetesen megkérte Irénét, hogy vigyázzon az oroszlánlányra. A hercegnő nem nagyon vitatta a dolgot, Nailah-val és Írisszel késő esti csevegésbe kezdtek, miközben Antef és Iréne egy időre elvonultak a szobájukba.
– Írisz, mondd! Te mennyit tudsz a Névtelen Istennőről? – kérdezte egyszer Sitara. A Nap szolgálatában álló főpapnő arckifejezéséből azonnal látszott, hogy megmozdult benne valami, tehát tudta, miről van szó.
– Zuna mesélt nektek Mehit és Mefnet állítólagos lányáról, igaz? – kérdezte Írisz pici fejcsóválással. – Tudnotok kell, hogy a Névtelen létezését sokan egyszerű legendának tartják, mintsem valós ténynek.
– De szerinted lehetséges, hogy ha valóban létezik, akkor a fekete oroszlánvérűek is tőle származnak? – érdeklődte Nana.
– A Hold jelenlegi főpapnője erősen hisz ebben. Ám bizonyítékokkal már nehezebb szolgálni.
– És mi van azzal, hogy a családom állítólag a Névtelennek hála a tűz erejével is rendelkezik? – kérdezett rá a hercegnő, s erre már Anu is érdeklődve kapta oda aranyos, fekete fejét.
– Ha így lenne, mihez kezdenél erről a lehetőségről kapott tudásoddal? – válaszolt Írisz bölcsen egy kérdéssel.
Tara magában megjegyezte, hogy ha nem tudná, hogy ő és Mahado ikertestvérek, hasonló stílusokból hamar leszűrte volna. Mindkettejükre megfontoltság, kimért viselkedés, erős kötelességtudat és élelmes, ravasz szófordulatok voltak jellemzőek, amik mögött nagy tudás rejlett.
– Először is kevésbé fúrná az oldalamat a kíváncsiság, szóval az nem jönne rosszul! – vágta rá végül a hercegnő.
– Akkor, kérlek, próbáld megérteni azt, amit most mondok – váltott Írisz a korábbinál is komolyabb, ám bensőségesebb hangra. Kék szemei, finom, de határozott vonásai rejtelmességet, s egyben törődést sugároztak. – Ha azelőtt találkozol a lángokkal, mielőtt fogalmad lenne arról, mi azok igazi valója, könnyedén megégetheted magad. Ha meg kell ismerned a lelkedben égő tüzet, meg fogod, amikor annak eljön az ideje. De ne feledd, Sitara, hogy aki túl közel repül a Naphoz, könnyen a lángok áldozatául eshet!
– Jaj, muszáj nektek mágusoknak folyton metaforákban meg rébuszokban beszélnetek?! – nyafogott a hercegnő fennhangon. – Nem tudnád egyszerűen megmondani, mi a helyzet?
– Hiszen épp most mondtam – közölte a főpapnő a legnagyobb természetességgel. – Légy óvatos, Sitara, s amit meg kell ismerned, azt meg is fogod.
– Szóval akkor valóban irányíthatja a tüzet? – kérdezett rá Nana izgatottan? Hé! Akár még én is megtaníthatnám használni a varázserejét! – ajánlotta a varázslólány lelkesen.
– Jaj, az szuper lenne! – örvendezett Tara.
– Egy szót sem szóltam semmilyen varázserőről – jelentette ki Írisz hidegen. – Félreértelmezted a szavaimat, Nailah.
– Azt tettem volna? – vakarta meg az állát szórakozottan a varázslólány. – Akkor azokat a metaforákat mire értetted?
– Nekem ez az egész már gyanús – bosszankodott Tara. – Szerintem te meg Mahado csak nem szeretnétek, ha megtudnám az igazat! Talán... attól féltek, miket tennék, ha megismerném az erőmet?! – Az oroszlánlány szemében felcsillant valami, mintha ráeszmélt volna valamire, ami hamar csalódottságként ült ki az arcára. – Tényleg azt hiszitek, ostobaságokat tennék? Hogy... bántanék másokat?! Tényleg ennyire felelőtlen fruskának tartotok, hogy...
– A lángok ereje veszélyes hatalom, nehéz a tüzet tökéletesen irányítás alatt tartani, főként egy kezdőnek – felelte végül Írisz, így megadva az áhított bizonyosságot az oroszlánlánynak. – Mellesleg, nem szeretném, hogy csalódnod kelljen. Az, amit úgy neveznek, a Névtelen öröksége, ugyanis néha egy generációban csak egyszer jelenik meg, általában a család első, vagy másodszülöttjének esetében.
– Vagyis... Tarának van a legkevesebb esélye arra, hogy benne lakozzon ez a hatalom? – szűrte le a lényeget Nana, bár reménykedett az ellenkezőjében. Igazán szerette volna, ha tűzmágiát taníthat legjobb barátnőjének, holott még ő maga sem volt a dolog nagymestere.
– Mindig vannak kivételek – adott újabb homályos választ Íriszt. – Ám felesleges olyasvalamit keresni, ami talán nem is létezik. Foglalkozz a fontosabb dolgokkal, Sitara!
– Mi lehetne fontosabb, mint az örökségem? Csak egy valamire válaszolj még, Írisz! – kérlelte a hercegnő.
– Mi lenne az?
– Az édesanyám... Hatsepszut...
– Ré és Básztet nyugosztalja – sóhajtotta Írisz tisztelettudóan.
– Szóval... ő is rendelkezett ezzel a tűz erővel, vagy mivel?
– Nem lehet tudni – ingatta a fejét a főpapnő. – Senki, akit én ismertem, sem látta vagy hallotta, hogy Théba előző királynője efféle képességet vett volna használatba.
– Pedig ő, ha jól tudom, egyedüli gyermek volt, Bászthotep egyetlen lánya – vágott közbe Nana.
– Igen, anyának nem voltak testvérei – erősítette meg Sitara. – Vagyis ha létezik ez a képesség, akkor neki meg kellett volna kapnia.
– A majomba, úgy tűnik, passzol a történet – jelentette ki Nana. – Hiszen Zuna sem tudott róla, hogy anyukádnak efféle ereje lett volna.
– Pontosan erre céloztam korábban – bólintott Írisz. – A névtelen öröksége... épp olyan rejtélyes és kiszámíthatatlan, mint Ő maga. Még az a pár szabályszerűség, ami felmerülhet, sem kőbe vésett törvény. Az is lehet, hogy a Tűz már kihalt a családból, de az is, hogy csupán legenda volt. Legalábbis a ma élő Thébai generációkból még senki sem látott tűzzel játszadozó oroszlánvérűt. A macskavérűek általában tartanak a tűztől.
– Te mégis úgy beszéltél, mintha hinnél ennek a képességnek a létezésében – mutatott rá Nana élelmesen.
– A létezésének a lehetőségében, az teljesen más. Nem határolódom el a legendák és szóbeszédek mögött rejlő igazságtól. Ám bizonyíték nincs rá, így nem állíthatok semmit sem hiteles bizonyossággal.
– Nagyszerű! – sóhajtotta Sitara szarkasztikusan, picit bosszankodva. – Szóval csak annyit sikerült kiderítenem, hogy talán van valamiféle rejtélyes erőm, de nagy valószínűséggel még sincsen! Ezzel nem jutottam előbbre!
– Ezért javasoltam, hogy azzal foglalkozz, amit már most tisztán látsz, ne pedig a jövőben rejlő kétes dolgokkal – mondta segítőkészen a főpapnő. – Sitara... te Théba hercegnője vagy, a népnek és a nővérednek szüksége van rád, s a jövőben még inkább. A veszélyes idők nehéz döntéseket szülnek, és ha eljön az ideje, Theodorának szüksége lesz a támogatásodra!
– Támogatásra miben? – döbbent meg az oroszlánlány.
– Megint a rébuszok – sóhajtotta Nana. – Kezdem azt hinni, én vagyok az egyetlen ebből a varázslócsaládból, aki képes egyenesen beszélni.
– Majd beletanulsz a szakmába – kacsintott rá Írisz játékosan. Ezen végül mindhárman elnevették magukat. – A lényeg... – fordult vissza Írisz a hercegnőhöz –, hogy ha eljön az idő, meg kell majd értened, hogy ha fájdalmas is, néha mások érdekében áldozatokat kell hoznunk, s néha olyasmiket, amik egy életre szólnak.
– Jaj, megint arról van szó, hogy hozzá kellene mennem Mahadóhoz?! – forgatta meg a szemeit Tara fájdalmasan. – Még alig sikerült hozzászoknom a folytonos jelenlétéhez!
Írisz és Nana újból kacagtak egy sort, majd a főpapnő valamivel komolyabban folytatta.
– Kivételesen nem erre céloztam. A ti házasságotok ráér. Vannak sürgetőbb ügyek.
– Mint például? – érdeklődte Nana és Tara szinte egyszerre.
Írisz ekkor említett valamit a birodalom hadügyi helyzetéről, majd letudta azzal, hogy papnőként ő sem tud sokat erről, és inkább Horumeszt kérdezzék majd meg. A sólyomvérű persze természetesen jelenleg a város egy távolabbi negyedében tartózkodott, szóval a lányok kénytelenek voltak a további, hasonló jellegű kérdéseket elnapolni.
A villa második emeletén lévő nagyobb szobában a plafonig nyúló cédrusfa polcokon szorosan sorakoztak az adott tematika szerint elrendezett pergamentekercsek, papiruszhalmok és vésett, vékony márványlapok. Az írásos dokumentumok között megtalálhatóak voltak az Aranysárkány Rend alapításának iratai, szabályzatai és törvénykönyve, s emellett az egész Egyiptomra vonatkozó törvénykönyvek és szabálygyűjtemények. Itt tárolták a Rend tagjainak névsorát, személyes adatait, jegyzőkönyveket, s minden más működéssel és fenntartással kapcsolatos iratot, információt. A különféle hivatalos iratok és tudományos leírások is ebben a helyiségben kaptak helyet, ahogy a Rend levelezése, a külföldről érkezett írásokkal egyetemben is itt gyülekezett a fal mellett.
Tulajdonképpen egy a helyiség számított a központ irattárának, s egyben író szobájának. Utóbbira a szoba közepe táján elhelyezett számos ébenfa íróasztal, a hozzájuk tartozó fűzfaszékek és az írás különféle kellékei utaltak. Az asztallapokon üres pergamentekercsek, papiruszdarabok, tintás tégelyek és írásra alkalmas madártollak sorakoztak. Az egyik sarokban pár, még üres, egymásra helyezett világos márványlap állt egy kisebb sámli mellett, a hozzájuk való, szintén márványból faragott vésővel és egy kis bronzkalapáccsal. Világosságot nappal a két ablakon keresztül érkező napfény, este a fáklyák, a csillár gyertyáinak és az asztalokra állított olajlámpások fénye adott.
Mikor Mahado belépett a küszöbön, a szobában még sötétség honolt, ám varázserejének hatására kigyulladtak a fáklyák és a csillárba helyezett vaskos gyertyák is lángra kaptak. Rögtön megcsapta orrát a pergamenek és a tinta jellegzetes illata, ami jelenleg némi porral és állottsággal keveredett. A mágus szerette a papirusz illatát, de a frisslevegőt szintúgy, így egy gyors elhatározására hamar az ablakok is kitárultak, s a lágy holdfény mellett hűvös esti szellő áramlott a szobába. A tábornok ekkor az egyik polchoz lépett, majd némi keresgélés után egy a Kínai Birodalomból származó hosszúkás levéltokot vett le onnan, s azzal együtt helyet foglalt az egyik ablak előtt elhelyezett íróasztalnál.
Még vetett egy pillantást a villa kertjére, s Théba a mögött húzódó nyugati-negyedére, mielőtt erejét használva meggyújtotta a tőle jobbra álló olajlámpást, és megszemlélte a díszes levéltokot. A hosszúkás kialakítású, bőrrel bevont bambuszhengeren kacifántos kínai írásjelek és egy zöldszínű sárkány képe futottak körbe. A papírtekercs, amit aztán kihúzott a tokból, ugyanaz a kínai írásjegyekkel teleszőtt, s néhol pár hieroglifával meghintett levél volt, amit Tao-Ren Wang, a Kínai Zöldsárkány Rend tábornoka küldött neki, s ami pár nappal ezelőtt érkezett. Épp itt volt az ideje, hogy válaszoljon neki, ám előtte még párszor átfutotta barátja üzenetét.
Mahado az éjszaka folyamán többször is belefogott a levélírásba, de végül minden próbálkozása a tenyerében felcsapó lángok között, némi szitkozódással kísérve végezte. Nem szándékosan pazarolta a papiruszt, és nem is a kínai nyelv és írásjelek felidézésével akadt gondja, sokkal inkább magának, az üzenetnek a megfogalmazásával. Valamiért... hiteltelennek, élettelennek tartotta azt, amit magából kicsikart. Hisz nem akart bájologni, hazudni, de abban sem volt biztos, jó ötlet-e a jelenlegi krízisállapottal terhelni távoli szövetségeseiket. Ha azt írja, minden rendben velük, hazudik, de ha az igazat írja... talán az nem tartozik rájuk.
A tábornok úgy döntött, elnapolja a válaszlevél megírását, s nagyot sóhajtva elhagyta a könyvtárszobát. A gond talán az volt, hogy jelenleg számos probléma kötötte le a figyelmét, kínzó gondolatok rendezetlen hordája kavargott a fejében, s emiatt esett nehezére egy értelmes mondatot is megalkotnia. Elmerengve rótta a villa fáklyafényes folyosóit, miközben mélyeket lélegezve próbált rendet tenni zavaros elméjében, sorra átgondolva problémáit. Jelenleg öt dolog is nyugtalanította.
Egy, Hatti és Nala gyanús viselkedése, amit nem tudott hova tenni. Ezt hamar betudta viszont női szeszélynek azzal a feltétellel, hogy azért a lányokon tartja a szemét. Kettő, Elyaas még nem tért vissza Memphiszből. Persze, nem járhatja meg az egész utat kerek egy nap alatt, ettől függetlenül hiányzott neki a barátja. Nem, nem az idegesítő és beképzelt stílusa, hanem a támogatása és a társasága. Ha most itt lett volna, bizonyára felbosszantotta volna valami szokásos ostobaságával, ám legalább kiszakította volna őt ezzel kusza gondolatai közül.
Három, a királynő szokatlan viselkedése. Valami egyértelműen nyomta Theodora lelkét, és ez nem hagyta a mágust nyugodni. Úgy érezte, az uralkodónő eltitkol előle valamit, valami jelentős, s talán sorsfordító dolgot. Talán ez az a valami, aminek az eltitkolásában Írisz is részt vesz? Vajon mi lehet az, amit Theodora megoszt a nővérével, de vele nem? Négy, a hercegnő különleges képessége is felszínre törni látszik, ami újabb problémákat von maga után. Hogy miféle gondokat és nehézségeket, azokat hosszú lenne részletezni, ám a tábornok tisztán látta őket egytől-egyig. A Névtelen öröksége is csak a bajt hozza a fejükre!
Öt, a baj, ami már betört a városba, s vadul kopogtat Théba népének ajtaján. A rejtélyes fekete alakok még mindig a környéken garázdálkodnak, s mindeddig nem sikerült a nyomukra akadniuk. Elképzelhető, hogy már az egész Egyiptomi Birodalom békéje forog kockán! Zoana nagy valószínűséggel jót nevet rajtuk a sziklák között megbújó bázisukról, miközben újabb alattomos terveket szövöget ellenük. Olyan ez, mintha a sivatag széllel vívnának csatát, örvénylő homokszemek ellen rántanának kardot. Hiába küzdenek, nem jutnak sehová, mert még nem sikerült a megfelelő fegyvert kiválasztaniuk.
A tábornok befordult a sarkon, majd felsietett a csigalépcsőn a villa keleti tornyába. A toronyszoba egyszerű, mégis elegáns faragású cédrusfa ajtaja előtt viszont megtorpant. Épp hogy csak kopogásra emelte öklét, megérezte, hogy a helyiség a másik oldalon üres, vagy legalábbis egy élőlény auráját sem észlelte odaátról, végképp nem Alexisét. A látó valószínűleg nem tartózkodik már a központban Ré napjának ezen késői óráján. Igaz is, éjfélre járt az idő. Bár elnyomhatatlan vágyat érzett, hogy beszéljen a Rend látójával, bele kellett törődnie, hogy legközelebb másnap reggelig nem látja a lányt. Elmehetne ugyan a lakására, ám az hatalmas udvariatlanság lett volna a részéről.
Mit is gondoltam? – tette fel magának a kérdést egy hosszú sóhaj kíséretében. Már biztosan alszik. Talán alvásra van nekem is szükségem – állapította meg magában. Sarkon fordult, majd pár lépcsőfog után a villa főlépcsőjére teleportálta magát, s onnan folytatta útját a kapu felé. Mire a Szekhemré család házához ért, a hercegnő és az unokahúga már álomba merültek utóbbi ágyán, Írisz pedig félálomban üldögélt könyökére támaszkodva Nailah fésülködőasztalánál.
Mivel mindketten kimerültek voltak, Írisz és Mahado úgy határoztak, ők is itt töltik az éjszaka maradék részét. Vendégszobává átnevezett régi szobájukban még ott állt a kettő bronzkeretes ágy, amin fiatalkorukban aludtak. Az ágyakat hímzett, főként arany és kék színekben játszó selyemtakaró borította, és pár szerény, de elegáns, hasonló színekben játszó díszpárna egészítette ki. Amikor végre nyugovóra tértek, a mágus azzal a tudattal hajtotta álomra a fejét, hogy legalább ezúttal is pár pillanatnyi távolságra van csupán a szemközti szobában alvó hercegnőtől, így továbbra is könnyűszerrel védelmezheti őt.
...