„Ha az életedért küzdesz, nem engedheted meg magadnak, hogy bármi elterelje a figyelmed! Se nem a saját, se nem az ellenfeled sérülései, vagy bármi más körülmény. Persze fontos, hogy tudatában légy a körülményeknek és abból építkezz, de sohase szűnj meg a küzdelemre koncentrálni!"
„A tűz irányítása és a tűzállóság nem feltétlenül vonja maga után a másikat."
Némi közelharc után nyilvánvalóvá vált a hercegnő számára, hogy bár alig egy karhosszra vannak a víztükörtől, a tábornokot abba belelökni nem lesz egyszerű dolog. Erősen törte a fejét, hogy miféle trükkhöz folyamodjon, amihez nem szükséges különösképpen oroszlán ereje, mivel ha azt beveti, Mahado durván megharagszik rá. Mellesleg nem is akarta megkockáztatni, hogy a férfi cserébe esetleg beveti varázserejét, ami méltán hírhedt volt Théba-szerte. Inkább úgy határozott, hogy „a cél elérése érdekében néha be kell piszkolnunk a kezeinket" elvet követi. Macskaszemeiben eltökéltség csillant, hirtelen felugrott a levegőbe, s megpördülve egy erőteljes rúgással készült a férfit a vízbe lökni. Ám Mahadót mintha nagyon is számított volna erre, s nemes egyszerűséggel leguggolva tért ki a támadás elől, minek eredményeképpen Sitara lett az, aki némi rémült kapálózás után hangos csobbanással a holdtó vizébe esett.
A hercegnő durcás arckifejezéssel bukkant fel a lila és kék lótuszok közül, majd bosszúsan fújta ki szájából a vizet, miközben vállig érő fekete haja és lenvászon tunikája nedvesen a testére tapadt. Tekintete összetalálkozott az elégedetten mosolygó Mahadóval, aki karjait lazán egymásba fonva figyelte őt a partról. A víz legalább nem volt túl mély a part közelében, úgy a melléig érhetett, így még leért a lába az aljára. A korábbi csobbanásra már Anu is felkapta a fejét. Ráérősen feltápászkodott a fűből, majd lenge lábain a parthoz ügetett, ahonnan csodálkozó ugatást hallatott. Sitara nagyot morogva megcsapta a vizet maga mellett, amivel csak saját arcát spriccelte le, s ezzel a mágust rövid nevetésre késztette.
– Nem tetszik a fürdő? – vigyorogta Mahado fölényesen, de persze csak tréfából volt ilyen. Nem szándékozott túlságosan feldühíteni a lány, vagy véres komolysággal gúnyolódni vele. Sitara csupán jól elszórakoztatta rövid küzdelmük alatt.
– Nem kifejezetten – prüszkölte az oroszlán dacosan, s a hűvös víztől reszketni kezdett.
– Pedig elég pazarnak tűnik – pásztázta végig tekintetével a mágus a víztükrön úszkáló éjszínű, virágzó lótuszokat.
– Uhgr – morogta a lány válaszul, s elindult a part felé, majd pár lépés után megpróbált kimászni, de sikertelenül. Tovább próbálkozott, de minduntalan visszacsúszott, s a harmadik menet után úgy tűnt, inkább feladja. Mahado még nem tudta eldönteni, hogy jól mulat-e a dolgon, vagy a feje fájdul meg a lány esetlenségétől. – Megmondanád a nővéremnek, hogy ma este a holdtóban vacsor-ázok? – nézett végre fel a férfi mentazöld szemeiben, aki végül megadta magát és jót nevetett a dolgon.
– Vacsor-ázol? Ez tetszik – nevette a tábornok, majd egy lépéssel közelebb lépett, s a tó felé hajolva a kezét nyújtotta a lánynak. – Na, gyere, te macska!
– Hm.
Sitara látszólag hálásan fogadta az ajánlatot, s megragadta a felé nyújtott kezet. Ám amikor a férfi nekifeszült a kihúzásának, szemei aranyba fordultak, szabad kezével is megragadta az őt tartó kart, s minden erejét felhasználva berántotta magához a vízbe a férfit. Mivel oroszlán erejét is bevetette, Mahadót hirtelen hatalmas rántás érte, amivel nehezen dacolhatott volna, s mivel ártani nem akart a lánynak, így inkább nem is ellenkezett tovább. A mágus hatalmas csobbanással esett arccal a vízbe miközben megtett egy előre szaltót, s úgy merült el a habokban, ám hosszú pillanatokig nem bukkant fel onnan.
Mahado úgy határozott, a gonosz húzásért cserébe megtréfálja a lányt, s miután a víz alá süllyedt, gyorsan tempózni kezdett, és egyre mélyebbre úszott a tóban. Mivel a felszínt vastagon kék és lila lótuszok borították, és a víz is kissé opálos volt, így ebből nem lehetett semmit látni. Pár hossz után a mágus elteleportált a víz alól, s ugyanazon a tisztáson jelent meg, ahol korábban küzdöttek, majd erejét használva pillanatok alatt megszárította magát. Látta, hogy a hercegnő egyre idegesebben kutat utána a tóban, s örömmel fogadta, hogy Sitara legalább aggódik érte.
– Hova a macskaszarba tűnt már ez a mágus?! – forgatta a fejét Tara idegesen a vizet csapkodva, s hangja kissé remegett a fázás és a tanácstalanság eredményeképpen. – Biztosan csak szórakozik velem! – puffogta, de hangjából egyértelműen aggodalom szűrődött ki. Mahado úgy döntött, megkönyörül rajta, és csillapítja idegességét.
– Engem keresel? – sétált kimért léptekkel újra a tópartra.
– Mi?! De ezt hogyan?! Mi?! – hüledezett a hercegnő meglepetten. – De... láttam, ahogy a vízbe esel, hallottam, éreztem...
– Ez van, ha egy mágus ellen próbálsz trükköket bevetni – közölte Mahado jelentőségteljes hangon.
– Agrh, utállak – morogta az oroszlán.
– Már meg sem lep – sóhajtott egyet Mahado.
– Azért örülök, hogy nem fúltál a vízbe. Így segíthetsz kimászni innen!
– Miért tenném? Az előbb is berántottál?
– Légyszi! – könyörgött a hercegnő. – Talán megjátszottam magam az előbb, de valóban csúszós volt a part. Könnyű szerep volt.
– Ezúttal nem dőlök be neked! – határozta el a varázsló, s erejét használva emelte ki a lányt a tóból. Tara kissé bizonytalanul ért földet, s szokta meg újra a talajt a lábai alatt, de vizes ruháiban máris remegni és reszketni kezdett. – Meg ne fázz itt nekem! – lépett közelebb hozzá Mahado, majd ereje segítségével megszárította a lány ruháit és haját.
– Kösz... – motyogta Tara alig hallhatóan, s Mahadónak bőven elég volt ennyi, nem is firtatta tovább a dolgot.
– Benne vagy egy utolsó menetben? – ajánlott fel ezúttal ő a küzdelmet.
– Legyen! – egyezett bele újult lelkesedéssel a hercegnő.
– De ezúttal lehetőleg ne akarj a tóba juttatni!
– Megnézem, mit tehetek!
Megálltak egymással szemben, szilaj testtartással, macskaszemet nézve.
– Elegem van már abból, hogy folyton visszafogjuk magunkat! – közölte Sitara. – Ezúttal használjuk végre a képességeinket! – javasolta, macskaszemei kihívóan megvillantak.
– Ha ennyire szeretnéd – sóhajtotta a mágus, miközben titkon eldöntötte, hogy ettől függetlenül visszafogja majd igazi erejét, és óvatosan bánik a hercegnővel. – Legyen! – bólintott beletörődő hangon. – Most az egyszer.
– Remek! – kúszott ravasz vigyor a lány arcára, ami mindinkább felragyogott a harc izgalmától. – Kezdjük! – kiáltotta, s abban a pillanatban fekete oroszlánná változott, s annak formájában vetette magát a mágusra.
Mahado egy vetődés és előre bukfenc párosával sikeresen elkerülte az oroszlán támadását, aki ellenben négy lábra érkezett, és megfordulva máris az arcába vicsorgott.
– Dühös a cica, mi? – engedett meg magának a varázsló egy játékos megjegyzést, ami viszont csak jobban felpaprikázta a hercegnőt. Tara újból a férfira ugrott, ám ő most oldalra forogva tért ki a csapás elől, s ezzel együtt kezébe vonzotta az eddig a holdtó felszínén lebegő egyik seprűnyelet, s azzal hárította Tara harmadik támadását. Az oroszlán ekkor ráharapott a botra, de Mahado megforgatta azt, így kénytelen volt elengedni, azonban utána már felkészülten kapott rá a szikomorfa botra, s egyúttal erős állkapcsát és fogait bevetve ketté is harapta azt. – Úgy érzem, ez válasz a kérdésemre – vont vállat a mágus, s a másik botot hívta segítségül.
A következőkben Mahado vigyázott, hogy Tara ne tudjon ráharapni a botra, így azt változatos pályákon pörgette és forgott vele ő is, miközben néha enyhén megcsapta vele az oroszlánt, hogy odébb hessegesse. Csapásai csak ritkán találtak be, mivel Tara gyorsan és ügyesen kikerülte a legtöbbet, s cserébe karmaival próbált meg sérüléseket okozni neki. A lánynak sikerült lemarni a mágus ingének bal ujját, ám felkarján csak felszínes karmolás nyomot hagyott, majd legközelebb enyhe vágást ejtett a férfi jobb lábszárán, amikor épp egy bukfenc közben volt, ám ennél több sérülést nem tudott okozni, és valójában nem is szándékozott. Sitara győzni akart, és nem ártani. Mahado tisztában volt ezzel, és tisztelte ezt a lányban, ám ennek ellenére nem tartotta eredményesnek megkönnyíteni a dolgát, nem hagyta volna, hogy könnyű úton szerezze meg azt, amire vágyik.
Egy idő után Sitara megunta, hogy a varázsló macska-egér játékot űz vele, és büszkeségébe élesen vágó iróniával ebben a játékban nem ő volt a macska. Inkább visszaváltozott emberi alakba, s úgy folytatták a harcot. A lány sikeresen kirúgta a botot Mahado kezéből, s immár ő támadt azzal ellenfelére. A tábornok kezdetben karral védte a támadásokat, ám egyik alkalommal Sitara épp ott találta el, ahol felkarján a karmolásnyomból enyhén vér szivárgott, és a férfi a hirtelen fájdalomtól felszisszent, ám mégsem kapott a sebhez. Tarán halvány bűntudat vett erőt, s elnézéskérően nézett a mágus szemeibe, ő azonban kihasználta ezt, s rögvest visszaszerezte a botot tőle, aminek segítségével ezúttal is kiseperte a lány alól lábait, s ő így a fenekére huppant.
– Ne már! – nyafogta a hercegnő medencetájékát dörzsölgetve. – Én tökre megsajnáltalak, te meg erre ilyen undok dolgot teszel?!
– Értékelem, hogy aggódsz értem – mosolyodott el Mahado, majd felsegítette a lányt, s ekkor tekintete is megszilárdult. – Ám legyen ez egy fontos lecke a számodra! Habár most egy baráttal harcoltál, küzdelmünk az éles helyzetekre volt hivatott felkészíteni. Ha az életedért küzdesz, nem engedheted meg magadnak, hogy bármi elterelje a figyelmed! – Mahado mélyen a lány szemeibe nézett, s ennek hatására a dac lassan távozott Tara arcáról. – Se nem a saját, se nem az ellenfeled sérülései, vagy bármi más körülmény. Persze fontos, hogy tudatában légy a körülményeknek és abból építkezz, de sohase szűnj meg a küzdelemre koncentrálni!
– Értem – bólintott Tara a vártnál is nagyobb elfogadással. – Igazad van. ...De mivel te nem vagy halálos ellenségem, azért megkérdezném, hogy mennyire fáj az a karmolás a karodon! Talán kicsit túlzásba estem...
– Ez... – pillantott a sérülésére a varázsló – semmiség! Volt már rosszabb. Most küzdjünk tovább!
– Rendben!
Lassan beesteledett, az alkonyi Nap közel úszott a horizont vonalához, narancsos árnyalattal töltve be a levegőt, s borítva be a palotakertet. A közelben heverésző macskák lassacskán megelevenedtek, feltápászkodtak, és szokásos esti vadászatukra indultak, hogy összefogdossák a környék egereit. Anu eközben egyre unottabban hajtotta fejét mancsaira, s onnan felnézve bámulta a hozzá két legközelebb álló személy küzdelmét.
Mahadó ezúttal valamivel komolyabb trükköket is bevetett, tűzgyűrűvel vette körbe a lányt, aki ijedség helyett csupán megdöbbent, majd sebesen kiszaltózott onnan. Utána kiemelt pár vízgömböt a tóból, és azokat küldte a lány felé, aki egy kivételével mindet kikerülte. A mágus a következő sorozat vízgömböt befagyasztotta, s úgy taszította őket a lány felé, persze titokban készen állt arra, hogy ha a lány nem tudná kivédeni őket, azonnal visszavonja a kemény gömbök támadását. Tara elkerülte a gömbök felét, ám a többit jól célzott rúgásokkal és ütésekkel semmisítette meg, s a végső gömböt szintén oroszlánerejét bevetve, egy erőteljes jobb horoggal törte apró jégszilánkokra, amik az alkonyi fényben csillogva szálltak tova, majd hulltak a fűbe.
– Keményebben! – követelte a lány.
– Nemsokára vacsora – rázta meg a fejét a mágus. – Be kellene fejeznünk!
– Még nem! – erősködött a hercegnő, s a mágus végül beadta a derekát.
Tovább harcoltak. A kertben elszórtan sziklakertek, kövekből kirakott motívumok és pár magányos szikladarab is helyet kapott. Mahado ezúttal ezek közül választott és emelt kisebb köveket a levegőbe, ám azok sokkal inkább szolgálták saját védelmét, mint a lányra irányuló támadásokat. Ha Tara közelebb akart kerülni hozzá, át kellett verekednie magát a kőpajzson, amit a mágus emelt. Mivel ez még oroszlán erejével is kissé fájdalmas műveletnek ígérkezett, némi gondolkodás után az övén lévő tokból előhúzta a Yaanostól kapott aranyszínű tőrt. Az auriai fegyver segítségével sikeresen átvágta magát a köveken, ugyanis a tőr úgy vágta a sziklát, mint kés a dinnyét. Mahado picit meg is meglepődött, hogy ugyan honnan szerzett a lány egy ilyen minőségű fegyvert, de sokáig csodálkozni nem volt ideje, mert Tara a tőrrel közvetlen támadást indított.
Mahado előkaphatta volna saját kardját, de félt, hogy azzal a pengékkel való küzdelemben kevésbé gyakorlott, ám vészesen vakmerő hercegnőn súlyosabb sérüléseket ejthetne, így inkább maga elé emelte jobb kezét, s egy lökéshullámmal jócskán hátrébb taszította. Tara a levegőbe repült, miközben a tőr kiesett a kezéből, ám ő az utolsó pillanatban még átfordult és négykézláb ért földet, majd gyorsan lábra állt. Mahado felkapta a tőrt, majd miután gyorsan szemügyre vette, a lány felé hajította, de az utolsó pillanatban erejével megállította azt a levegőben, pár centire a lány arcától.
– Felvágós! – prüszkölte morcosan a lány, majd megragadta a levegőben lebegő tőr markolatát, s újra ellenfelére szegezte azt.
– Honnan szerezted ezt a fegyvert? – érdeklődte a mágus, miközben pár lépéssel közelebb haladt a lányhoz, ám még így is legalább hatméternyire állhattak egymástól.
– Annak az aranysárkánynak az apukájától, akit megmentettem pár napja.
– Akit kihasznált az a húsárus?
– Igen – biccentette Tara büszkén. – Páran a segítséget bőségesen megjutalmazzák. Persze, nyilván nem a jutalomért segítettem, de nem bántam, hogy nekem adták a tőrt!
– Tisztelem a jószándékod, de egy ilyen tőr veszélyes fegyver! – figyelmeztette a mágus, miközben a korábbinál nagyobb sziklákat emelt maga köré a levegőbe. A középső szikla négy dinnye méretével volt azonos.
– Veszélyes, mi? – pimaszkodott a hercegnő, s a harc hevétől némi pír szökött karamell színű arcára. – Akkor lássuk, mennyire erős!
Sitara macskaszemeiben elszántság csillant, s észre sem vette, hogy az aranyfegyver ennek eredményképpen felhevült a kezében. Ahelyett, hogy ezúttal is közelharcban vágdossa szét a köveket, lángoló szenvedéllyel a legnagyobb szikla közepét célozva hajította el a tőrt, ami így izzó gyémántként hasította a levegőt. A tűzforró auriai fegyver úgy hatolt a hatalmas sziklába, mint kés a vajba, s miután a szikla kettétört, a tőr a másik oldalon vészes sebességgel közeledett a mágus mellkasához. Miután a szikla széttört, Mahadónak egy fél másodperce volt csupán reagálni, s egy egyedül arra volt elég, hogy ösztöneinek hála puszta kézzel ragadja meg a tőr markolatát, mielőtt az a mellkasába fúródik.
A váratlan kihívás hatására a többi sziklával megszűnt a kapcsolata, azok a földre estek, miközben a varázsló felszisszent az ingétől alig egy centire tartott fegyver okozta fájdalomtól. Bár a tőr nem érte el a testét, annak markolata fájdalmasan megégette jobb kezét, s így a szokásosnál is erőteljesebb önuralomra volt szüksége, hogy ki ne ejtse az a kezéből. Nem tehette. Erejét használva gyorsan lehűtötte a fegyvert, ám az égési sérülések lüktetve csípték a bőrét. Alig akarta elhinni. Nem az lepte meg, ahogy az auriai fegyver a sziklát vágta, hanem annak hőmérséklete. Az történt, amitől mindig is tartott. Sitara családjának különleges képessége végül mégiscsak megmutatkozott a hercegnőnél. Viszont tudta, hogy ha ez a lány tudtára jutna, felelőtlenül és meggondolatlanul elkezdené próbálgatni az erejét, és azzal veszélyt hozna önmagára és minden környezetében élőre. Nem engedhette, hogy a lány rájöjjön, mit művelt az imént, így sérülését sem mutathatja neki, ehhez pedig el kell rejtenie fájdalmát, így eltökélten, nagyot nyelve tovább markolta a tőrt.
– Váó! – kiáltotta hirtelen Tara, s közelebb szökdécselt a lehullott sziklák között álló mágushoz. – Hajszálon múlt, hogy nem nyiffantottalak ki! – pillantott a tőrre, amit a mágus végül leeresztett az oldala mellé.
– Az nem kifejezés! – csendült a mágus szigorú hangja. – Nem kellene ilyen erővel játszadoznod.
– Erővel?!
– Egy auriai fegyver erejével!
– Ahha... Akkor nem akarod visszaadni a tőrömet? – vonta fel a szemöldökét a lány kissé sértődötten. Mahado erősebben markolta meg az említett tárgyat, minek eredményekén önkénytelenül is grimaszolt egyet, ám magabiztosságot erőltetett magára.
– Talán vacsora után megkapod – közölte, s a tőrrel a kezében, ami így még eltakarta sérüléseit, a terasz felé vette az irányt.
– Ne csináld már! Tényleg nem örültem volna, ha kinyiffansz! Csak... olyan nagy bizonyítási vágy tört rám, és... muszáj volt kipróbálnom! – magyarázta a lány kitartóan a varázsló mellett szökdécselve. – Egyébként meg okoztál pár kékfoltot! – rótta fel a férfinak, felmutatva bal könyökét és felhúzva tunikája alját jobb combját. – És még nem is említettem azt, ami a fenekemen van...
– Nem szükséges megmutatnod! – állította le gyorsan a mágus.
– Nem is akartam! De a vállamon is van egy, nézd! – húzta fel tunikájának ujját a lány.
– Az ilyen kékfoltok macskavérűeknél egy nap alatt elmúlnak – mondta Mahado, ám hangjába mégis kevéske bűntudat vegyült. – De ha akarod, rendbe hozhatom most őket – ajánlotta.
– Akarom! – követelte a lány.
Mahado szabad, vagyis bal kezét a lányra emelte, miközben bőre halványzöld színnel izzott fel. Tenyerét először a lány vállához emelte, majd könyökéhez, és utána combjához. Ezután kissé tanácstalanul a szemébe nézett.
– Láthatóan nem kell megérintened, elég, ha közel tartod hozzám a kezed – jegyezte meg a lány jelentőségteljesen. Mahado bólintott, s a feneke felé tartva kezét begyógyította az ottani zúzódásokat is.
– Kész – sóhajtotta végül kissé kimerülten.
– Pompás! – vigyorodott el Tara, majd a férfi pillanatnyi megkönnyebbülését, vagyis figyelemcsökkenését kihasználva kirántotta a tőrt a kezéből, s egyúttal visszatűzte azt övére. Amin viszont meglepődött, hogy Mahado arcán harag helyett először fájdalom jelent meg, s halk, szenvedő sóhajt hallatott. – Mi van veled?
– Semmi – állította a mágus, majd háta mögé rejtette sérült kezét.
– Nem hiszem! – akadékoskodott a hercegnő, s a férfi keze után kapott, de nem tudta megragadni. – Mutasd a kezed!
– Semmi érdekes nincs vele! – állította a tábornok, s szigorúan a lány szemeibe fúrta tekintetét. – Udvariatlanság volt, amit csináltál az előbb!
– A számos udvariatlan cselekedetem közül jelenleg melyiket kívánod kiemelni? – pimaszkodott a lány.
– Hagyjuk – sóhajtotta a varázsló, és a lépcsők felé vette az irányt. Ezalatt titokban elkezdte begyógyítani jobb tenyerén a sérüléseket, ami bár jelentősen több energiával járt, mint más személy gyógyítása, most elengedhetetlen volt. Nem csak Sitara, de bárki más megláthatja, rákérdezhet, ő pedig nem óhajtott sem hazudni, sem nyíltan titkolózni a palota népe előtt.
– Na, de tényleg nem értem, mit rejtegetsz! – ingatta a fejét Tara, amikor felértek a teraszra. Mahado ekkor végre hajlandó volt megállni, és a lány szemébe nézni.
– Semmit! – Mahado végül megmutatta a lánynak jobb tenyerét, amin már csak minimális sérülés látszott, amit csak szakértő szemek ítéltek volna égési sérülés nyomának.
– Mi történt a kezeddel? Nem a markolatánál kaptad el a tőrt?
– A markolatánál, ám nagy sebességgel közeledett, így erősen kellett megragadnom, olyan erősen, hogy az sérülést okozott – magyarázta a mágus, s végül is ezzel féligazságot mondott.
– És nem akartad, hogy úgy tűnjön, még az Aranysárkány Rend hírhedt tábornoka is sebezhetővé válik néhanapján, mi? – találgatott Sitara, s távolabb nem is lehetett volna az igazságtól.
– Olyasmi – hagyta rá mégis a varázsló, s úgy érezte, eme felvetésével a hercegnő még meg is könnyítette a dolgát. – Óvatosan bánj ezzel a tőrrel, Sitara! – figyelmeztette újfent a lányt.
– Jó, jó, igyekszem – sóhajtotta az oroszlán erőltetetten, majd hangnemet váltott. – Kár, hogy én nem tudlak téged meggyógyítani.
– Nem számít, idővel rendbe jön – nyugtatta meg Mahado, aki valóban nem szándékozott több energiát pazarolni sérülésére. Ebben a formában az napokon belül elhalványodik.
Korábbi asztalukhoz érve a tábornok felkapta arany ankh kereszttel és sárkánymotívummal díszített köpenyét, amit magára kanyarintva ügyesen elrejtette ingén és nadrágján a szakadást. Hamar Anu is csatlakozott hozzájuk, s amikor Ré bárkája végleg alábukott a horizonton, a mágus, az oroszlánlány és a fekete kutya már újra a palota nyitott folyosóit szelték. Nemsokára zártabb folyosókra kanyarodtak, ahol már égtek az est folyamán világosságot szolgáltató fáklyák, s a plafonról néhol égő gyertyákat tartó aranycsillárról lógtak alá.
Alig egy fordulóra az étkezőhelyiségtől a levegőben már a mágus számára is érzékelhető mennyiségű vacsoraillat terjengett, ami ínycsiklandó falatok ígéretét hozta magával. Épp ezért is volt kissé meglepő, hogy Sitara ahelyett, hogy oroszlánlétére még folyosókkal korábban izgalomba jött volna, figyelmét mégis inkább a falaknál elhelyezett fáklyák lángjának szentelte. A dolog odáig fajul, hogy amikor Anu az utolsó kanyarban lelkesen előrevágtatott a friss étel irányába, a hercegnő megtorpant, és megbabonázva nézett a legközelebbi fáklya lángjába. Merev testtartással közelebb lépett a tűzhöz, miközben mézbarna szemeiben a narancsos lángok tükröződtek. Mint akit teljesen elvarázsolt a lángok szapora tánca, kezét hanyagul a tűz felé emelte, s ujjai egyre jobban megközelítették azt, ám az utolsó pillanatban valaki nagy hévvel elkapta a kezét.
– Mit művelsz?! – kiáltott rá Mahado, s idegesen megszorítva a lány kezét elrántotta a perzselő lángok közeléből. – Megőrültél?!
– Nem! – ellenkezett Sitara, s kiszabadította kezét a férfi markából. – Nem, én csak... – vált hangja valamivel bizonytalanabbá, miközben remegő tekintettel felnézett a mágus szigorú, zöld szemeibe.
– Te csak mi?! – mordult rá Mahado, ám indulatait immár tudatosan visszafogta. – Tíz percig sem bírod ki, hogy ne okozz nekem fejfájást? – kérdezte viszonylag kimért hangon.
– Engem csak... annyira elbűvölt a tűz látványa, hogy...
– Vagy inkább annyira lenyűgözött a Névtelen istennő legendája, hogy ezt akartad hinni! Álomvilágban élsz, Sitara! Mégis mit hittél, hogy ha hozzáérsz, téged majd nem éget meg a tűz?!
– Nos... igen – vallotta be a hercegnő, majd tette ostobaságára ráeszmélvén, szégyenkezve lesütötte tekintetét.
– A tűz irányítása és a tűzállóság nem feltétlenül vonja maga utána a másikat. Még a mágusokat is megégetik a lángok, de nekünk legalább van lehetőségünk eloltani a tüzet, mielőtt ez megtörténne – közölte Mahado jelentőségteljesen, és szemléltetés képen kezét felemelve kioltotta, majd újból meggyújtotta a fáklyát.
– Azt reméltem, hogy talán a Névtelen erejével én...
– Ne pazarold olyasmire a reményed, aminek nincs ésszerű alapja!
Sitara picit durcásan csípőre tette kezeit, majd kihívóan felnézett a tábornokra.
– Akkor szerinted mégis miben kellene hinnem és remélnem, máguskám?
– Reménykedj abban, hogy ez a vacsora nem fog katasztrófában végződni! – csúszott ki Mahado száján egy gondterhelt sóhaj, miközben az étkező ajtaja felé tekintett. – Ne várassuk tovább a családod!
– Argh – morogta az oroszlánlány dacosan, de beletörődően, s továbbindultak a mesés illatokat árasztó helyiség felé.