„Veszélyes az élet a szavannán. (...) Nagyon veszélyes."
Fél órája...
Miután Mahado sikeresen visszaszolgáltatta a királynőnek szeretett cicusát, újabb tennivaló fordult meg a fejében. Gyorsan magára kapkodta ruháit, s mivel a hálóba bepillantva látta, hogy Tara és Anu még mélyen alszanak, úgy határozott, még gyorsan elintézi a dolgot. Elméjét ugyanis újra elárasztották azzal a bizonyos lila hajú boszorkánnyal kapcsolatos emlékei, s kijelentése, miszerint unokahúgát Nakatónak hívják. Ennél többet nem is sikerült megtudnia a személyéről, kinézetét leszámítva, így elhatározta, hogy kifaggatja a Zuberi családot, vajon mi hozzáfűznivalójuk akad.
A folyosóra kilépve hamarosan megpillantotta Axarát, aki éppen friss vizet vitt a királynő fürdőjébe egy nagy cserépkancsóban a reggeli mosakodáshoz. Mahado megkérte az egyik nemrég érkezett királyi testőrt, hogy vigye be helyette a vizet a királynénak, s egyben Axarát, hogy hívja össze családját, legalábbis közelebbi rokonait, mert beszéde van velük. A nő engedelmesen bólintott, és körülbelül hét perc múlva megjelent Nakatóval, Baakóval és Jojóval a nyomában a folyosón.
Mahado nagyot sóhajtott, látván, hogy Axara közeli rokonként éppen a két lökött nagybátyját hozta magával, de eldöntötte, hogy megőrzi türelmét. Egy mellékfolyosóba vezette a leopárdvérűeket, ahol megálltak egymással szemben, s ő komoly tekintettel mérte végig őket. Kezdetben számításba vette a lehetőséget, hogy a leopárdok talán a rejtélyes boszorkánnyal együtt dolgoznak, de aurájukban nem érzett bármiféle ellenszenvre, vagy rejtegetnivalóra utaló érzelmet. Axara és Nakato pusztán meglepődött, hogy beszélni szeretne velük, Baako és Jojo pedig látszott, hogy legszívesebben még tovább aludtak volna.
– Na, miért kellett így felkelteni hajnalok hajnalán! – nyafogta Baako a szemeit törölgetve.
– Igaz, ha még csak a hajnalnak is a hajnala van, akkor nagyon korán lehet! – helyeselt Jojo.
– Ne nyafogjatok már – rótta meg a két delikvenst Axara, sejtvén, hogy a tábornok bizonyára komoly dolog miatt kereste fel őket. – Mi olyan sürgős, uram? – kérdezte illedelmesen.
– Egy rokonotokról lenne szó. Axara, Nakato! Hogy hívják az unokanővéreteket?
– Nekünk nincs unokanővérünk! – felelte Nakato.
– Baako, Jojo! Van egy harmadik unokahúgotok? – kérdezte most őket a tábornok.
– Unokahúg... Hát... a nővérünknek van két lánya, Naki és Axi...
– De ők itt vannak most is!
– Még valaki? – puhatolózott tovább Mahado. – Nem lehet még valaki, aki...
– Nos... a húgunknak nem tudom, van-e már gyereke.
– Igen, a nagynénénket évek óta nem láttuk – tette hozzá Nakato.
– Húgotok? – döbbent meg a tábornok. És nagynéni...? Ha a nagynénjük, nem az unokanővérük, de szintén nevezhette Nakatót az unokahúgának. De... – Úgy tudtam, hárman vagytok testvérek.
– Na, akkor hadd magyarázzuk el a családunkat! – fogott bele Jojo.
– Igen, a családunk egy elég népes család – tette hozzá Baako.
Axara és Nakato csak mély levegőt vettek, jelezvén a tábornok felé, hogy hosszú mesének néznek elébe. Mahado beletörődően sóhajtott egyet.
– Na, ki vele!
– Nos, hát akkor... – fogott bele a történetbe Baako. – Volt egyszer három erős és csodaszép leopárd fivér...
– Ők voltak az apáink! – tette hozzá Jojo. – Mármint csak az egyikük, a középső.
– Igen, a középső fivér volt az apánk, mi meg az ő fiai. Aztán a többi fivérnek is lettek gyerekei, így lett sok unokatestvérünk.
– Igen, unokatestvér, sok, sok leopárd unokatestvér...
– Na de, még előttünk lett anyának egy lánya is, egy leopárdlány, mert anya is leopárd volt.
– Ő a nővérünk, Sade. Neki lett két lánya, Nakato és Axara!
– Axara és Nakato! Az idősebbel kell kezdeni! – erősködött Jojo.
– Igen? Akkor mindig enyém lesz az elsőbbség, mert kettőnk közül meg én vagyok az idősebb! – kötötte ki Baako.
– De Sade még tőled is idősebb!
– De ő nincs itt, úgyhogy ne szólj bele!
– A lényeget! – parancsolt rájuk Mahado.
– Szóval – folytatja Baako. – A vízilovak veszélyes állatok, nagyon-nagyon veszélyes állatok!
– Ez hogy jön most ide?!
– A vízilovak megölték apát, miután Jojo megszületett – magyarázta Baako. – Megölték, széttiporták, pedig ő csak halászni indult.
– Igen, halászni, erre jól a földbe döngölték. Azonnal szörnyethalt – szomorkodott Jojo.
– Szörnyethalt. Leopárd formájában.
– Igen, leopárdként.
– Szegény nagyapánk – sóhajtott Nakato. – Még csak nem is ismerhettük.
– Nem – mondta Axara.
– Részvétem – sóhajtotta Mahado. – De akkor a húgotok...
– Igen, a húgunk! – kapott a fejéhez Baako. – A húgunk egy érdekes történet.
– Annyira nem is érdekes – sóhajtotta Jojo.
– Na, a lényeg, hogy két év múlva anyu újra házasodott. Elvette a falu mágusa.
– Igen, de még hogy! Egy egész kudu csordát hozott ajándéknak.
– Igen, egy egészet!
– És utána anyunak a mágustól is született egy gyereke, ő már nem leopárd lett.
– Igen, neki varázsereje lett.
– Ő volt a mi kis boszi hugink – mesélte Jojo.
– Igen, a kis boszorkány húgocskánk – olvadozott Baako.
– Nagyon szerettük!
– De nagyon ám!
– A nagynénétek, igaz? – kérdezte a tábornok Nakatót és Axarát. Ők bólintottak.
– De nem sokat láttuk – tette hozzá Axara. – Tíz éve elhagyta a törzsünket.
– Én alig két éves voltam akkor, szóval alig emlékszem rá... – mondta Nakato.
– Ő nyilván jobban emlékszik rád – jegyezte meg Mahado. – Mi történt? – kérdezte a fivéreket.
– Nos... Zoana sohasem jött ki jól az apjával, folyton veszekedtek... – mondta Jojo.
– Zoana? – kérdezett rá Mahado. Legalább már a nevét tudja.
– Igen, Zoana, mert így hívják – felelte Baako. – Még mi is jobban kijöttünk az apjával, pedig nekünk csak a nevelőapánk volt.
– Igen, az ember általában nem jön ki jól a nevelőszülőkkel.
– De nem ám!
– Én jól kijöttem velük – monda tömören Mahado.
– Neked... nevelőszüleid voltak?
– A nagynéném és a férje, de most ne menjünk bele!
– Jól van, jól van – egyezett bele Baako. – Na, szóval a hugit nagyon szerettük, de ő nem annyira szeretett minket. Ez olyan szomorú....
– Igen, szomorú! Mert ha szeretett volna, nem hagyta volna el a törzset tizenhét évesen!
– Igen, elment, de mi Jojóval úgy döntöttünk, utána megyünk. Sade is jött volna, de neki a kislányaira kellett vigyáznia.
– Igen, rátok – nézett Jojo unokahúgaira.
– Szóval követtük Zoana nyomait, amik ide, Thébába vezettek. Sokáig kerestük, de nem lett meg. Utána egyik unokatestvérünk, aki már a palotában dolgozott mondta, hogy dolgozhatnánk mi is itt!
– Igen, és hogy milyen megtisztelő dolog a királynőnek dolgozni!
– Szóval elszegődtünk testőrnek, meg őrnek!
– Igen, őrök lettünk!
– Utána meghalt a királynő! – biggyesztette le az orrát Baako.
– Meghalt – sóhajtotta Jojo.
– De lett egy új királynő!
– Igen, lett! És utána a két unokahúgunk is a városba jött, és már ők is itt dolgoznak velünk a palotában!
– Igen! Már együtt dolgozunk! Szinte már nevezhetnénk családi vállalkozásnak is...
– Igen, annyi unokatestvérünk dolgozik már itt!
– És már a nővérünk, Sade is eljött a törzstől.
– Naki és Axi is vele jöttek, csak Sade a konyhán dolgozik.
– Ő nagyszerű ételeket készít!
– Ó, most megéheztem! – jelentette be Baako.
– Nem mondod? Én is! – nyalta mega a szája szélét Jojo.
– Ne menjünk el enni? Megint elcsenhetnénk pár halat a konyháról!
– De Sade nem szereti, ha ott somfordálunk!
– Legutóbb téblábolást mondott.
– Fiuk, elég! – szólt rájuk Axara. – Azt hiszem, a tábornok épp eleget hallott.
– Azt már igaz – sóhajtotta Mahado. – Hányan is vagytok itt összesen a családból?
– Ó, ilyen kérdést ne tegyen fel! – figyelmeztette Nakato, de már késő volt. Jojo és Baako számolni kezdtek.
– Hetvennyolcan – jelentette be öt perc múlva Jojo.
– Nem, hetvenkilencen – erősködött Baako.
– Jó, nem lényeges! – vágta rá Mahado. – Zoanával kapcsolatban... Hogy nézett ki? Esetleg... szokatlan hajszíne volt?
– Nos, valójában ő is anya szürkéskék szemeit örökölte, amit Sade is, és Nakato is. Mindig van pár családtag, akinek szürke a szeme. Kinézetre... hát hasonlított anyára is, és ha most így megnézem... az arca olyan, mint Axaráé, kicsit olyan... – magyarázta Baako.
– Vagy inkább Axara hasonlít a nagynénjére – pontosított Jojo.
– Szóval, mintha összekevernénk a két unokahúgunkat...
– Igen!
– Fiúk! – szólt rájuk Axara, és inkább ő folytatta. – Sötétbarna göndör haja volt, kerek, szürkéskék szemei és ovális arca. Magas volt, de nem túl magas, körülbelül annyira, mint most én. Még arra emlékszem, hogy nagyon szerette a lila színt.
– A lilát? – érdeklődött Mahado fokozott figyelemmel.
– Igen – bólintott Axara. – Kiskoromban sokat sugdolóztunk, olyan volt nekem, mint egy nővér. Egyszer azt mondta, hogy ha végre elszabadul innen, mármint a törzstől, akkor biztosan levendula színűvé teszi a haját, mert az volt a kedvenc virága. Utána három nappal tényleg elment, és azóta sem láttuk.
– Nem láttuk – sóhajtotta Jojo.
– De nem ám – tette hozzá Baako.
– Ja, egyébként van két unokatesónk, akik a Rendnél dolgoznak! – közölte Baako.
– Igen, elég tehetségesek – bizonygatta Jojo.
– Nia és Nala... Ők is a törzsünk tagjai!
– Igen!
– És Niából nemrég vezető lett, ha jól tudom – mondta Baako. Mahado bólintott.
– Nala is elég tehetséges, csak ő fiatalabb.
– Igen, valóban az – mondta Mahado. – Igazán népes családotok van, az már igaz.
– Mindketten a nagybátyáink lányai – magyarázta Baako. – Nia az idősebb nagybátyánké, Nala a fiatalabbiké. Fura, hogy ők egyben Nakato és Axara másod-nagynénjei is, mert Nala még csak egy évvel idősebb náluk...
– Pontosabban csak Axaránál! Nakatónál öt évvel idősebb.
– Igaz!
– Sajnos már Nia apja is meghalt. Őt a bivalyok ölték meg.
– Igen, könnyen fogynak az apák a törzsünknél. A három dicső fivérből mára csak egy maradt...
– Igen, Nala apja... De ő meg eltörte a lábát, és nem tud járni.
– Nem ő törte el, hanem az elefánt, aki rálépett!
– Veszélyes az élet a szavannán – sóhajtotta Jojo lemondóan.
– Nagyon veszélyes – tette hozzá hasonló érzéssel Baako.
Mahado nagy levegőt vett, és próbált türelmes maradni, s emellett némi sajnálatot is érzett a Zuberi család tragikusan elhunyt tagjai iránt.
– Részvétem atyátokért és nagybátyátokért – mondta mély együttérzéssel a varázsló.
– Köszönjük, bár ez nem sokat segít rajtuk – felelte Baako.
– Ez már nem hozza vissza őket, de azért köszönjük – felelte Jojo. Axara és Nakato egyetértően bólintottak, ám ők kevésbé jutottak szóhoz, ha két nagybátyjuk is jelen volt.
– És azóta láttátok Zoanát? Találkoztatok vele? – intézte most kérdését mind a négyükhöz Mahado. Ők megrázták a fejüket.
– Nem – mondta Nakato.
– Nem láttam, és senki más sem, akit ismerek – válaszolta Axara.
– Sajnos nem, pedig úúúgy hiányzik! – sóhajtotta Baako.
– Nem láttuk, azóta hogy elhagyott minket – tette hozzá Jojo szomorkodva.
– Ha szabad megkérdeznem, tábornok – ragadta magához a szót Axara –, miért érdeklődik a nagynénénkről?
– Talán... ön találkozott a nagynénénkkel? – kérdezte Nakato bizonytalanul.
– Ismeri Zoanát?! – hökkent meg Jojo.
– Ismeri a húgocskánkat?! – örvendezett Baako. – Tudja, hol van most?! Tudja, mi van vele?
– Igen, mi van vele?! – erősködött Jojo.
– Jaj, Zoéka annyira hiányzott! – magyarázta Baako ragaszkodástól olvadozva.
– Elég már az ostoba felvetésekből! – csitította őket Mahado, holott feltételezéseiknek némi alapja azért volt. – Attól tartok, ez bizalmas dolog, ami még kizárólag a Rendre tartozik – közölte száraz, hivatalos hangon. Mivel érezte, hogy a Zuberi fivérek és nővérek valóban nem hazudnak, tehát már nincs semmilyen kapcsolatuk Zoanával, véletlenül sem szerette volna belekeverni őket az ügybe. Jobb lesz mindenkinek, ha nem tudnak róla, hogy rokonuk a rejtélyes fekete ruhás alakok egyike.
– Na, de...! – elégedetlenkedett Baako.
– Miért nem mondja el? – szomorkodott Jojo.
– Fiúk, ne már! – sóhajtotta Nakato. – Megmondta, nem a mi dolgunk! Megértettük – nézett a fiatalabbik lány a mágus szemébe, aki helyeslően bólintott.
– Ennyit akartam tudni – jelentette ki Mahado. – Nakato, Axara, Jojo, Baako, további szép napot! – mondta, és indult vissza a hercegnő lakrészéhez.
– Várjon, tábornok! – kiáltott utána Axara pár lépés után, így kénytelen volt visszafordulni.
– Van még valami?
– Zoana... Nagy bajban van? – érdeklődte a leopárdnő aggódva. Ő egyértelműen sejtette, hogy a tábornoknak legalább össze kellet futnia nagynénjével, hogy eme kíváncsiságának okot adjon.
– Azt még nem tudom – felelte végül Mahado egy sóhaj kíséretében, majd jelezte, hogy már menne.
– Értem – bólintott Axara elfogadóan. – Viszontlátásra, tábornok!
Mahado búcsúzásképpen biccentett feléjük, majd távozott.
...