„Az emberek néha hoznak rossz döntéseket, gonosz döntéseket, ami mások számára nehezen értelmezhető."
Jelenleg.
Mahado kezdett felocsúdni a szokatlanul véget érő rémálomból, s lassan Theodora nevét suttogta maga elé, miközben a vastag arany, narancs és bordó mintás takarót ölelte magához. Hűvös szellő kavargott végig a nappalin, s mintha a csók is egyre hűvösebb, érdesebb és... nyálasabb lett volna. Ekkor megérezte a szokatlan kis súlyt, ami négy, apró és rugalmas ponton nehezedett a mellkasára, meg egy hosszú, csupasz, mégis selymes valamit, ami a nyakát körbeölelve a fülét cirógatta.
Az álom szertefoszlott, a mágus szemei kipattantak és máris egy világos bőrű, csupasz macska világoskék szemeivel találta szembe magát. A macska legalább olyannyira meglepődött, mint ő, így mire a varázsló ülésbe tornázta magát, a cica ijedt nyávogással ugrott át a közeli fotelba, s fészkelte be magát a gondosan összehajtogatott ruhák közé. Nem csók volt – jött rá Mahado kissé csalódottan. Csak a macska nyalogatta az arcát.
Ekkor törökülésben a fotel felé fordult, és jobban szemügyre vette az állatot. Nyúlánk, nagyfülű macska volt kissé ráncos, rózsaszínes bőrrel, amit néhol sötétszürke foltok tarkítottak. Szőre nemigen volt, csupán pihéi, amik selymessé tették bőrét. Világos szemei kéken ragyogtak, amint a varázslóval egymást fürkészték, nyakában egy vékony, kék-arany kendő volt kötve, amiről egy arany medál lógott a királyi ház címerével.
– Foltos! – kiáltott fel Mahado, persze csak visszafogott hangerővel, amikor felismerte Theodora macskáját. Felpattant a kanapéról és mezítláb a fotelhoz lépett, majd előrenyújtotta karjait. – Gyere kislány! – szólította fel a cicát. – A királynő már biztosan keres!
A macska nem ellenkezett, mert már ismerte a férfit és megbízott benne. Pár pillanatig még kérette magát, de utána közelebb lépett, és engedte, hogy a mágus ölbe kapja. Mahado a kijárathoz sétált vele, miközben Foltos lágy dorombolásba kezdett és farkával a férfi állát cirógatta, aki erősen próbált nem tüsszenteni. Az ajtóhoz érve egy nő kiabálását hallotta és a folyosón közelítő lépteket.
– Foltos! Foltos, merre vagy? – visszhangzott a királynő aggodalmas hangja. – Foltos?!
Mahado nagy levegőt vett. Eszébe jutott, hogy csupán egy szál alsónadrágot visel, de nem akarta megvárakoztatni a királynőt, így fogta magát, s félmeztelenül, ölében a macskával kilépett a folyosóra.
– Csak nem őt keresed? – kérdezte a mágus a közelben bóklászó, kék hálóinget viselő nőtől, kinek fekete haja kissé kócosan állt. Nyilván nem rég kelt fel. – Theodora – tette hozzá a tábornok halványan elmosolyodva. Régen látta már a királynőt ennyire szétszórtnak, s ez az elmúlt időkre emlékeztette.
– Foltos! – kiáltott fel Theodora felfigyelve rájuk. Azon nyomban odasietett hozzájuk, és átvette a férfi ölében pihenő selymes bőrű állatot. – Hol találtad? – vonta kérdőre a férfit, miközben kicsit felemelte, hogy a szemébe nézhessen, majd ragaszkodóan magához szorította cicáját.
– A hercegnő nappalijában – felelte a mágus kurtán.
– Igaz is, Foltos előszeretettel lóg be a húgom szobájába. Nagyon szeret kószálni a palotában... – Mahado arcára nyugodt mosoly ült ki, ahogy a királynő fecsegését hallgatta. – De, várjunk csak! – kapott a fejéhez a nő. – Mit kerestél te hajnalok hajnalán a húgom lakosztályában?!
– Te kértél meg, hogy őrizzem őt – emlékeztette kimérten a varázsló.
– Na de... félmeztelenül! – nézett végig a férfi alsónadrágján és meztelen, izmos felsőtestén.
– Nem szokásom ruhában aludni – közölte Mahado a legnagyobb természetességgel.
– De akkor... ti ketten már...? – rázta a fejét értetlenül a királynő, és mintha hangjában némi csalódottság is bujkált volna. – Úgy tűnt, Sitara egyáltalán nem kedvel téged, aminek persze nem örültem, de nem hittem volna, hogy mégis lef.... és, hogy még az esküvő előtt...
– Theodora! – állította meg a férfi meleg, megfontolt hangon, s nyugtatóan a vállára helyezte kezét, majd határozottan a szemébe nézett. – Nem történt semmi olyasmi! Sitara még csak egy gyerek, ha akarná, sem tenném meg vele – biztosította a királynőt.
– Egész biztos?
– Olyan férfinek ismertél meg, aki önző módon kihasználna egy efféle helyzetet?
– Nem – ismerte el nagyot sóhajtva a királynő.
– A húgod biztonságban van velem – nyugtatta a nőt Mahado. – Semmi olyat nem tennék, amivel ártanék neki. Ráadásul... külön szobában aludtunk, én idekint a nappaliban.
– Így találtad meg Foltost, igaz? – kérdezett rá kissé megnyugodva a királynő.
– Igen – bólintott Mahado.
– Hát akkor... köszönöm – mondta végül Theodora –, hogy visszahoztad nekem! – célzott a karjaiban tartott, magát oda kellemesen befészkelő cicára.
– Szóra sem érdemes – felelte Mahado.
– Még valami... – mondta Thea, mielőtt indult volna vissza lakrészébe. – Tegnap este... minden rendben ment?
Mahado nagy levegőt vett.
– Akadtak problémák – vallotta be végül. – De talán – nézett végig a nő meglehetősen rövid hálóingén és saját, hiányos öltözékén –, nem most kellene ezt megtárgyalnunk.
– Igaz – értette egyet a királynő. – Akkor... a reggelinél találkozunk!
– Reggeli?
– Te, a húgom, nagyapa és én ma mind együtt reggelizünk, rendben? – kérdezte Thea, de sokkal inkább volt ez kijelentés, mint javaslat. – Mint egy normális család!
– Család? – csodálkozott tovább Mahado, s hirtelen eszébe jutott egy fontos dolog, amit még a reggeli előtt jobb lesz elintéznie.
– Nos, nagyapa szerint olyan, mintha már a családunk tagja lennél – felelte a nő, ám ekkor hirtelen némi szomorúság jelent meg az arcán.
– Miden rendben? – kérdezte a mágus, akinek rögtön feltűnt a nő szorongása.
– Igen – füllentette Thea. – A reggelinél! – zárta le a vitát, és kék színű bőrpapucsában visszabattyogott saját lakrészéhez.
– Theodora! – kiáltott még utána Mahado.
– Igen? – fordult vissza kissé idegesen a királynő.
– Nem kellene kíséret nélkül járkálnod!
– Lehet – sóhajtotta a nő, és belépett nappalijába, ami a folyosó másik végéről nyílt. Kíséretét egyébként ő maga küldte el egy időre, mert szeretett volna kicsit egyedül lenni, de jól tudta, hogy perceken belül egyébként is visszaérnek.
4 éve...
Theodora nagy hévvel rontott be Hatsepszut hálótermébe, a meggyilkolt őröket kerülgetve. Macskaszerű írisze összeszűkültek a látványtól, ami fogadta. Édesanyja nyakán egy széles vágás, körülötte és égkék ruháján rászáradt vér, teste mozdulatlanul az ágynak dőlve feküdt. Legalább már a szemei nem voltak nyitva, azokat Mahado korábban lecsukta, ám ez nem sokat segített. Az anyja testéhez sietett, térdre rogyva átkarolta és fennhangon zokogni kezdett.
– Anya! Anya, miért?! – sírta a hercegnő. – Anya...! Nem... nem lehet...! Nem! – rázta a fejét és egyre erősebben szorította a mozdulatlan testet. Kis idő múlva egy erős, meleg érintést érzett a vállán, ami lassan elszakította édesanyja holttestétől és talpra állította. Ő legszívesebben feküdt volna vissza anyja testére, de az erős karok nem hagyták neki.
– Theodora! – szólította fel a mágus a lányt, és maga felé fordította.
– Maha...do – lehelte a hercegnő elfúló hangon. – A...anya...
– Ő már nem fog visszatérni – közölte a mágus, számára kissé hidegnek tűnő hangon.
– De... esetleg a varázserőddel...
– A lelke már eltávozott. Sajnálom, de már semmit sem tehetek érte.
– De... de...
– Küzdelmed véget ért – fordult Mahado a királynő mozdulatlan testéhez. – Anubisz kísérjen utadon a világosság felé!
– S ha az istenek is úgy akarják – szipogta a hercegnő könnyáztatta arccal –, találkozzunk egy másik életben!
Mahado megszorította a lányt és mélyen, jelentőségteljesen könnyes szemeibe nézett.
– Theodora! Tudom, hogy nehéz, de most nem törhetsz össze! Édesapád helyét néhány hónapja fivéred vette át, édesanyádét neked kell!
– Fél év alatt mindkét szülőnk meghal...
– Tudom, szörnyű, de... Figyelj ide! – érintette meg Mahado a lány arcát. – Erősnek kell lenned! – kérte határozottan.
– De én... – nyögte a hercegnő bizonytalanul. A mágus ekkor eleresztette egy időre, a holttesthez lépett és leemelte róla az aranyszínű tiarát. – De az... anya koronája! – Mahado visszasétált hozzá, majd egy határozott, mégis finom mozdulattal Theodora fejére helyezte az aranyló kobrát ábrázoló fejdíszt. A lány szaggatottan szívta magába a levegőt, miközben a varázsló lassan féltérdre ereszkedett előtte, és jobb kezét szívéhez emelve fejet hajtott neki.
– Mostantól te vagy a királynő, Theodora Menheperré! – nézett fel rá a mágus. Még mindig térdelt, és ekkor kezei közé fogta a lány reszkető jobbját. – Théba királynője! A városnak és az országnak szüksége van rád!
– Én... nem hinném, hogy készen állnék erre – sóhajtotta Thea. Mahado ekkor felállt, s míg jobb kezét baljával tartotta, a jobbat a lány vállára helyezte.
– Nincs más választásod – közölte szárazon, majd kedvesebb hangon hozzátette. – Tudom, hogy képes vagy rá!
– Nagyon remélem...
Hirtelen az öreg Bászthotep és kísérete rontott a királynő hálótermébe.
– Szehmet szerelmére! – kiáltott fel az öreg. – Mi történt itt?!
– A tábornok... – fordult még mindig zaklatottan nagyapja felé Theodora – megölte anyát, és utána velem is így tett volna! – jelentette ki, majd az öreghez futott és átkarolta.
Bászthotep nehézkesen ölelte vissza, ő még most próbálta feldolgozni a történteket. Merev tekintettel bámult az ágy irányába. Ekkor észrevette a közelben álló Mahadót, a Rend védelmezőinek egyik vezetőjét.
– Szekhemré! Mire véljem ezt?! – tudakolta haragosan.
– A tábornok Theodora lakosztályában fekszik, jelenleg eszméletlen – magyarázta válasz helyett a mágus. – Javaslom, vitessék börtönbe, mielőtt felébred. A varázserejét napokig nem tudja majd használni, de fokozott őrizet javasolt!
– Nikaré?! Mégis mi folyik itt?! Miért ... tett volna ilyet a tábornok?! – hüledezett Bászthotep, és lánya testéhez sietett. Ráncos kezével végigsimított az oroszlánkirálynő arcán, majd a nyaki vágásnál állapodott meg. Fájdalmas és dühös tekintettel újra felnézett a varázslóra.
– Meg sem próbálod visszahozni?!
– Nem tudja – sietett oda hozzá Theodora. – Mahado már semmit sem tehet – védte a férfit, és nagyapja szemébe nézett. – Vitesd el Nikarét a legjobban őrzött cellába! Fizetnie kell azért, amit tett!
Bászthotep nehézkesen bólintott.
– Hallottátok – fordult a szintén kissé összezavarodott kísérete felé. – Vigyétek a tábornokot! – Az öt harcos férfi bólintott, és máris eltűntek a folyosón.
– Nem értem... Miért... Nikaré Szihathort rendes, becsületes férfinek ismertem – mondta Bászthotep.
– Én is – sóhajtotta Thea fájdalmasan.
– Nyilván elment az esze – jegyezte meg Mahado szárazon. – Megőrült. De... bár hamarabb feltűnt volna ez nekem, és akkor...
– Ne! Ne hibáztasd magad! – kérdte Theodora, és rajta volt a sor, hogy a férfit vigasztalja. Mellé lépett, egyik kezét az arcára, másikat a vállára helyezte és mélyen mentazöld szemeibe tekintett. – Te mindent megtettél, ráadásul engem megmentettél! Tartozom neked, Mahado Szekhemré!
– Nem tartozol semmivel – jelentette ki a varázsló, s titokban igazán jól estek neki a lány szavai és érintése. Tenyerét a lány vállán heverő kezére helyezte, s viszonozta tekintetét. – De van még valami...
– Igen – sóhajtotta Thea fájdalmasan. – Sitara...
– El kell mondanod neki – szorította meg a lány kezét Mahado. – Legjobb lesz, ha tőled tudja meg.
Bászthotep nem igazán folyt bele a beszélgetés további részébe, lefoglalta, hogy halott lánya teste felett gyászoljon. Könnyeket kezdetben alig ejtett, de lelkét egyértelműen szörnyű gyász mardosta. Hatsepszut egyetlen életben maradt gyermeke volt... mindeddig.
– Mégis... hogyan mondjam el a húgomnak, hogy a Rend tábornoka meg akarta ölni az egész családunkat?! – kérdezte Thea a varázslótól. – Mert így volt, igaz?! Nem csak engem és anyát akart, hanem... mindannyiunkat.
– Abból a gyilkos elhatározásból a tekintetében... igen, úgy vélem – bólintott Mahado kimérten. – De kell, hogy találj rá módot!
– Te nem ismered eléggé Sitarát – ellenkezett Thea. – Anya volt a mindene, szinte mindig a nyomában loholt. Szent meggyőződése volt, hogy egyedül anya érti őt meg az egész családból...
– Nagyon közel álltak – értette meg Mahado.
– Én is szerettem anyát, de... ők ketten lelkitársak voltak.
– Ezen sajnos nem tudok segíteni – mondta végül a varázsló. – Azonban... talán nem szükséges megtudnia, hogy Nikaré mindannyiótok életét akarta. A gyász éppen elég, hogy megbirkózzon vele, túl fiatal még, hogy félelemben éljen, az olyanoktól rettegve, mint a tábornok.
– Ebben igazad lehet – bólintott Thea egyetértően. – Nem szeretném, ha átélné azt, amit én... azt a rettegést...
– De neked sem kell félned! Theodora Menheperré, Théba és Egyiptom királynője – szólította fel Mahado, és újból letérdelt előtte. – Ezennel megújítom fogadalmamat, és ígérem, hogy életem végéig védelmezni foglak, kerüljön bármibe!
– Még gyerekek voltunk, amikor ezt a fogadalmat hoztad – jegyezte meg Thea. Valójában igenis megtisztelve érezte magát, és a férfi szemeibe tekintve különös biztonságérzet és melegség töltötte el. Tudván, hogy Mahado mellette áll, már királynőnek lenni sem tűnt olyan megfoghatatlan, távoli dolognak. Talán, az ő támogatásával sikerülni fog...
– Ettől függetlenül nem feledtem az adott szavam, és ezúttal sem fogom. Theodora, számíthatsz rám, bármiről is legyen szó!
– Köszönöm, Mahado – sóhajtotta a lány megkönnyebbülten. A varázsló ekkor udvariasan bólintott. – Induljunk! Ideje beszélnünk a húgommal.
– Menjünk – bólintott újra a mágus, immár felegyenesedve.
Jelenleg.
Sitara nagyot nyújtózkodva kelt arra, hogy a hajnali nap vöröses sugarai bevilágítanak ablakán és lágyan az arcát simogatják. Anu ekkor még szendergett mellette. Lágyan a nevét suttogta, mire a kutya is felkelt, s első dolga volt megnyalogatni gazdája arcát. Tara elnevette magát, majd mély levegőt vett és kikászálódott az ágyból. Sejtette, hogy Mahado már vár rá a másik szobában, és nem szerette volna megkockáztatni, hogy a mágus esetleg átjön őt sürgetni, így inkább amilyen gyorsan tudott, elkészült.
Mivel most már nappal volt, újra egy ezüst mintákkal díszített fehér vászontunikát öltött magára, egy barna bőrszandált, néhány ezüstékszert és az elmaradhatatlan ezüst és fehér mintás fejpántot, miután vállig érő fekete haját egyenesre fésülte. Ekkor felkapott egy, az övéhez hasonló pántot, és azt Anu nyakába kötötte. Így már mindketten készen álltak a mai napra. Mondhatni vidám léptekkel érkezett meg a nappaliba, arra számítva, hogy majd a mágus képébe dörgölheti, milyen hamar elkészült a sürgetése nélkül is, de... odakint nem várt rá senki.
Hirtelen kellemetlen érzés uralkodott el rajta, valamiért úgy érezte, cserbenhagyták. Már nem volt ott vele, akire számíthatott volna, akiben nagy nehezen sikerült megbíznia. Mahado megígérte, hogy vigyázni fog rá, hogy odakint fog várni rá, mégis... most egyszerűen eltűnt. Ösztönösen az a bizonyos éjszaka jutott eszébe, amikor négy éve szintén elvesztett valakit, valakit, aki mindennél többet jelentett a számára...
4 éve...
Sitara és a mellette szuszogó vékonyka, fekete kölyökkutya összebújva aludtak a kényelmes ágyban. Tara pár hete talált rá a fekete kölyökre Théba utcáin, s napokig könyörgött anyjának, hogy megtarthassa, miután ő végre beleegyezett. A nővére, Theodora már hónapok óta tartott egy szokatlan kinézetű, csupasz macskát a hálójában, és anyja végül úgy ítélte igazságosnak, ha legkisebb gyermeke is megteheti ugyanezt. Fivérük, aki akkor töltötte a tizennyolcat, azonban nem került szóba, mert ő már egy fél éve királyként uralkodott Memphiszben, eddig anyja támogatásával.
Az alig tizenkét éves hercegnő és a kutyakölyök sebesen közeledő, nehéz léptek zajára riadtak fel az édes álomból. Nyílt az ajtó, és a hálóba éles, bántó fény özönlött be a nappaliból, és az érkezettek kezében tartott fáklyákból. A nővére és a vele együtt érkezett férfi a falon elhelyezett tartókba tették a két fáklyát, majd közelebb léptek hozzá, arcukon aggodalom ült. Tara értetlenül, álmosan ült fel, s döbbenten vette észre a nővére hálóingén a vérrel átitatott szakadást. A mellette álló férfit viszont kevésbé ismerte.
Mahado gyerekkori ismerőse volt a nővérének, és annyit tudott, hogy régebben sok időt töltöttek együtt. Ám idővel Mahadóból pap, majd főpap lett, és csatlakozott az Aranysárkány Rendhez is, miközben Theának hercegnői kötelességeinek kellett eleget tennie. Évek óta nem látta őket együtt vagy Mahadót a palotában, most mégis itt volt, az éjszaka közepén, és a nővérével kézen fogva rontottak a szobájába. Ezt nem tudta mire vélni.
– Mi az, mi történt? – törölgette morcosan a szemét Tara, miközben a kis Anu befészkelte magát a takaró alá. – Anya mérges lesz, ha megtudja, hogy férfiakat csempészel a palotába a tudta nélkül!
– Sitara! – sóhajtotta a nővére fájdalmasan, majd odarohant hozzá és a nyakába vetette magát. – Annyira örülök, hogy legalább te jól vagy!
– Thea, mi a macskafarka?! – durcáskodott Tara, és megpróbálta eltolni magától nővérét. – Miért ölelgetsz most?
– Tara! – nézett végül mélyen a szemébe nővére, s közben Mahado is közelebb lépett. – Valami szörnyű dolog történt...
– Szörnyű?! – értetlenkedett a hercegnő, majd észrevette a nővére fején a tiarát. – Miért vetted el anya fejdíszét?! Mérges lesz, ha megtudja!
– Nem lesz – rázta a fejét szomorúan Thea. – Ő is így akarná.
– Hogy... ellopd a koronáját, amíg alszik?!
– Sitara... – ragadta meg a vállait a nővére, és mélyen, szomorúan a szemébe nézett. – Anya meghalt. Mostantól én vagyok a királynő.
– Mi?! De...! Az nem lehet! – ellenkezett Tara hevesen. – Te nem lehetsz királynő! Anya a királynő! Anya nem halhat meg! – kiáltotta dühösen. – Anya! – Sitara fogta magát, és kibújva nővére karjai közül a kijárat felé rohant. Mahado az útjába lépett, de nem akart erősködni.
– Sitara! – szólt a lányhoz a mágus, de ő ellökte magától, és a kijárathoz sietett. Ekkor Anu is kikászálódott az ágyból, és szinte ágyúgolyóként suhant el Mahado mellett, a hercegnő nyomába szegődve.
– Elszúrtam – hallotta még a nappaliból nővére aggodalmas szavait Tara, amiket Mahadóhoz intéz.
– Ami ott van, az nem gyereknek való látvány – jelentette ki a varázsló, és Tara érezte, hogy a nyomába szegődnek, így még gyorsabban futott. Nem tudta, mire számítson, de mihamarabb szerette volna meglátni az anyját, és meggyőződni róla, hogy nővére és Mahado csak egy gonosz tréfát űznek vele.
Sajnos nem így lett. A meggyilkolt őröket látva egyre inkább erőt vett rajta a kétségbeesés, majd amikor belépett a hálóba, mintha jeges villám csapott volna a szívébe. Édesanyja valóban halott volt, teste felett nagyapja térdelt és... sírt. Tara sohasem látta Bászthotepet sírni korábban. Az ágyhoz rohant és átkarolta Hatsepszut testét.
– Anya! – kiáltotta könnybe lábadó szemekkel. – Anya! Nem halhatsz meg! Anya, kérlek! – üvöltötte, és görcsösen szorította magához az egyre merevebb holttestet.
– Már eltávozott – hallotta meg a nagyapja jeges hangját a háta mögül, ám sejtette, hogy az a gyásztól volt ilyen.
– Miért, miért?! – bőgte tovább a hercegnő. Ezalatt Anu is közelebb merészkedett, s a hercegnő karjaiba furakodott. Tara a kutyát szorongatva sírt tovább édesanyja teste felett, miközben nagyapja üveges tekintettel bámulta őket és halott leányát.
– Nem tudom – sóhajtotta Bászthotep halkan. – Küzdelmed véget ért, leányom. Ha Básztet és Szekhmet kegyesek lesznek, találkozunk a másik oldalon! – közölte az áldozattal keserűen, majd egy ideig nem szólt többet.
– Tara! – kiáltotta nővére a hálóba visszaérve, amikor észrevette, hogy húga erősen zokogva egyik kezével a kutyát szorítja, másikkal anyja éjkék ruhájába kapaszkodik. A hercegnő figyelemre sem méltatta, csak sírt tovább. Nagyapja szintén nem tett semmit, csak mereven bámult maga elé. – Tara – sóhajtotta a nővére, miközben letérdelt mellé, és kezét óvatosan a vállára helyezte.
– Hagyjál! – erősködött a hercegnő, és ellökte magától a kezét. – Ez is a te hibád! Mindig is királynő akartál lenni!
– Micsoda? – döbbent meg Thea, és szíve összeszorult a fájdalomtól. Nem bírta felfogni, hogy húga miért hibáztatja őt a történtekért, amikor... Szemeibe újra könnyek gyűltek, ám erős karok fonták körbe, és nyugtatták meg.
– Nem Theodora hibája volt – közölte a nővérét karoló Mahado Tarával, aki nem igazán bízott a férfiban. – Édesanyádat Nikaré Szihathor, a Rend táb... azaz volt tábornoka ölte meg.
– Nikaré... De... Miért?! Miért bántaná anyát?! – kérdezte Tara bizonytalanul, s közelebb húzta magához Anut.
– Az emberek néha hoznak rossz döntéseket, gonosz döntéseket, ami mások számára nehezen értelmezhető – magyarázta Mahado, s komoly, mégis megértő hangja végül kissé lecsillapította a hercegnőt. – Édesanyád nagyszerű királynő volt, Nikaré pedig a Rend, eddig becsületes, tábornoka, ennek nem így kellett volna történnie. Nem tudjuk, Nikarét mi vezérelte, de abban biztos lehetsz, hogy fizetni fog a bűneiért, e felől én magam kezeskedem!
– Ígéred? – szipogta Tara, a szemeit törölgetve.
– Igen – bólintott Mahado. – Megyek is, beszélek a többi vezérrel – határozta el, ám még mielőtt indult volna, a gyászoló kislányhoz és kutyájához lépett, majd letérdelt hozzájuk és megfogta a lány vállát. – Édesanyád bátor és erős nő volt, és egy nap tudom, hogy te is az leszel. Én pedig ígérem, hogy mindig vigyázni fogok rád és a nővéredre, hogy többé semmi ilyen ne történhessen! – Ekkor a mágus még utoljára, jelentőségteljesen Tara szemébe nézett, majd váltott egy pillantást nővérével és távozott.
Jelenleg.
„Az emberek néha hoznak rossz döntéseket, gonosz döntéseket, ami mások számára nehezen értelmezhető" – visszhangzottak Mahado szavai a hercegnő fejében, amikor Anuval az oldalán kilépett a folyosóra. Korábban azzal a bizonyos estével kapcsolatos emlékei nagy része homályba burkolózott. Pusztán arra emlékezett, hogy nővére, Mahado kíséretében, közli vele a szörnyű hírt, s ő utána órákig zokog anyja holtteste felett.
Ám az emlékek most kitisztultak, és már pontosan emlékezett nemcsak a gyászra és fájdalomra, hanem a mágus komoly szavaira, amik akkor erőt öntöttek belé. Tisztán emlékezett az ígéretre, amit ezek szerint nem tegnap délután, hanem már sokkal korábban meghozott, s előző nap csupán megújított azt.
"...Vigyázni fogok rád és a nővéredre."
A hercegnőt közeledő léptek zaja zökkentette ki elmélkedéséből, majd szembe találta magát azzal, aki körül gondolatai jelenleg forogtak.
– Sitara! – szólította meg Mahado határozottan, aki ekkorra felöltözött, s újra tábornoki ruháit viselte. – Örömmel látom, hogy már elkészültél!
„...Hogy többé semmi ilyen ne történhessen!" – emlékezett vissza az ígéret végére a hercegnő, s egy pár pillanatig egész érzelmesen bámult a férfi szemébe.
– Minden rendben? – kérdezte a mágus a lány arcát fürkészve. – Ma kicsit más vagy...
– Más?! – vonta fel szemöldökét Sitara, s rögtön visszatért a dac a hangjába. – Te vagy más! Állítólag mindig betartod a szavad, erre ma reggel is magamra hagytál! – rótta fel a férfinak dühösen.
– Igaz – ismerete el a varázsló –, de nem mentem messzire, végig itt voltam a folyosón.
– Akkor is! – fonta össze morcosan a karjait Tara.
– Aggódtál miattam? – mosolyodott el ravaszul Mahado.
– Koránt sem! Neked kellett volna jobban aggódnod értem!
– El kellett intéznem valamit. De legyen, igazad van. Többet nem fordul elő!
– Azt ajánlom is! – puffogott a hercegnő.
– Nem hagyom, hogy bajod essen! – ígérte a mágus, és a folyosó vége felé kezdte terelni a lányt.
– Na és most hová megyünk? – érdeklődte Sitara, kissé még mindig duzzogva.
– Reggelizni – felelte tömören a mágus.
– Hova?
– Ide.
– Mi?!
– Ide, a palota ebédlőtermébe. A nővéred szeretné, ha mind együtt reggeliznénk.
– Családi reggeli?! – kiáltotta Tara rémülten, mintha legalábbis egy egész rinocérosz csorda tartana az irányukba. – Ez nem fog jól elsülni, ráadásul... most még te is itt leszel! – sandított idegesen a mellette sétáló férfire.
– Csak egy reggeli – sóhajtotta Mahado, és próbálta megőrizni hidegvérét. Legalábbis remélem – gondolta magában.
– Te nem ismered eléggé a családomat! Ha mind egyszerre tartózkodunk egy helyiségben, az idővel hatalmas vitába torkollik!
– Azt hiszem, tegnap egész este egy ilyen dologra edzettem – jegyezte meg a varázsló jelentőségteljesen.
– Nem tetszik ez a hozzáállás! – közölte az oroszlán sértődötten.
– Most már legalább tudod, milyen érzés.
Tara ekkor elfordította a fejét és hümmögött egyet. Legbelül mégis megnyugodva vette tudomásul, hogy Mahado ezek szerint mégsem szándékozott megszegni ígéretét, és továbbra is vigyázni fog rá. De... mióta érzi ő szükségét, hogy valaki vigyázzon rá? Van valami ebben a férfiban, ami kezdi őt megváltoztatni... de micsoda?
– Egyébként... – szólalt meg kis idő múltán a hercegnő, amikor félúton lehettek az ebédlőhöz. – Mi volt az a halaszthatatlan dolog, amit el kellett intézned kora reggel?
– Nos... beszédem volt a Zuberi fivérekkel és az unokahúgaikkal.
– Miről?
– Családi dolgokról – tudta le ennyivel a mágus. – Ha nagyon érdekel, majd később elmondom, de őket ismerve sejtheted, hogy hosszadalmas csevegés volt.
– Az már biztos – vigyorodott el az oroszlánlány. – Te tényleg szeretsz szenvedni, nem igaz, máguskám, hm? Családi dolgokról kérdezni a Zizzenteket...
– Lehetne, hogy nem nevezel így?
– Máguskám... talán zavar ez a név? – kérdezte Tara pimaszul.
– Ha ezentúl oroszlánkámnak szólíthatlak, akkor nem – felelte Mahado ravaszul. Tara vágott egy grimaszt.
– Inkább ne.
– Akkor te se!
– Utállak! – vágta rá a lány ösztönösen, majd kivételesen meggondolta magát. – Talán annyira mégsem.
– Remek – felelte Mahado, és nagyot sóhajtva folytatta útját. Van még mind dolgozniuk a kapcsolatukban, de azért alakulgat a dolog. Úgy tűnik, egyre könnyebben jönnek ki egymással.
...