„Fordítsd meg az árhullámot! (...) Az áramlattal szembe úszni értelmetlen. Ha nem tudod kikerülni, kovácsolj előnyt belőle! (...) A természet nem kell, hogy ellened, veled is dolgozhat! Használd ki!"
„Nem feltétlenül kortól függ, mennyit tudsz és mennyit nem, és ha egy valamit sikerült megtanulnom, amikor keleten jártam, az az, hogy sose ess kétségbe az ellenfeled erejétől, hanem fordítsd a saját hasznodra azt! Fordítsd meg az áramlatot!"
Hajnalodott, a sivatag homokjából felbukkanó piros napkorong halvány rózsaszínre festette az ég alját és lilára a Nílus vizét, míg a nyugati horizonton néhány csillag makacsul tovább pislákolt. A királyi palotába hűs szellő szökkent be az ablakon és táncolt végig a szobákon, folyosókon. Tara édes álmok tengerében ringatózott, félelmeit egy időre elfelejtve húzta össze magán a paplant és bújt közelebb a mellette szendergő fekete kutyához, ismerős illatát mélyen magába szívva. Ám az álom nem mindenkivel volt olyan jótékony ezen a hajnalon, mint a hercegnővel és Anuval.
A szomszédos helyiségben Mahado forgolódott össze-vissza a kanapén, miközben rémálmok gyötörték. Annak a bizonyos, mindent megváltoztató éjszakának az eseményeit élte át újra és újra, s mindig ugyanannál a dilemmánál lyukadt ki. Miért? Miért nem tudott ennél többet tenni, miért nem volt képes megakadályozni? Lerúgta magáról a vastag takarót, amit még Tarától kapott, majd mikor fázni kezdett, idegesen rántotta azt vissza magára, s próbált a látomástól szabadulni. A hajnali szél hatására a nyitott ablak függönyei szellemek módjára suhogtak, miközben ő megfeszült az ágyon.
4 éve...
Éjszaka volt, a csillagok élénken ragyogtak a villa magasztos épülete felett. Mahado Szekhemré, aki az Aranysárkány Rend akkori legfiatalabb vezetőjének számított, és Elyaas Dakamon, a sárkányi tanácsos a széles, homokkőből faragott lépcsősor legtetején ültek, az eget szemlélve. Mahado vonásai még inkább egy ifjúra, mintsem férfire emlékeztettek, s haja is háta közepéig ért, amit akkor még a tarkóján összefogva, lófarokban hordott. Elyaas ezzel szemben nem nagyon különbözött attól, ahogyan most kinéz.
– Megmondanád, hogy miért kell nekem is itt ücsörögnöm, ahelyett, hogy lányokat csábítanék? – kérdezte Elyaas egy nagyot sóhajtva.
– Mert a barátom vagy, és azt mondtad, ha már az ügyelet miatt nekem itt kell maradnom éjszakára, akkor itt maradsz velem, hogy társaságom légy – válaszolta Mahado lágyan mosolyogva.
– Ezt még azelőtt ígértem, hogy megtudtam volna, Nia egyáltalán nem érdeklődik irántam.
– Szóval, igazából csak azért maradtál, mert Nia is ügyeletes, és...
– Nem, hát persze hogy nem!
– Biztos?
– Barátok vagyunk, Aaneleia szerelmére! – erősködött a sárkány. – Csak jó lett volna, ha a barátom támogatása mellett a szerelmi életemet is támogathattam volna...
– Te sohasem változol, igaz? – kérdezte a mágus szemforgatva, mire Elyaas picit röstelkedve vállat vont. Mahado elfogadóan sóhajtott. – Köszönöm, hogy nem hagytál magamra.
– Ugyan, ez csak természetes! – felelte Elyaas, és barátian a varázsló vállára csapta a kezét. – A Nap sem hagyhatja magára a bolygóját, nem igaz?
Mahado felvonta szemöldökét.
– És ebben a hasonlatban melyikünk lenen a Nap?
– Természetesen én!
– Igaz, néha valóban égő tudsz lenni! – vigyorodott el a mágus.
– Te pedig földhözragadt! – vágott vissza a sárkány. Elnevették magukat.
– Meg tudod újra mutatni? – kérdezte Mahado az eget fürkészve. Elyaas kérdőn nézett rá. – A helyet, ahonnan jöttél! Auriaa-t!
– Persze! – mondta készségesen a sárkány, és az ég egy pontjára mutatott. – Látod ott azt a csillagot, abban a csillagképben, ami olyan, mint egy szekér?
– Két olyan is van.
– A nagyobbikban!
– Igen? – bólintott a mágus, és a Nagy Göncöl nevű csillagképre emelete tekintetét. – Melyiket?
– Azt, amelyik a szekér szárának a közepén van, a szárt alkotó három csillag által határolt háromszög csúcsában – magyarázta Elyaas.
– Igen...
– Most képzeletben a középső csillagon keresztül húzd meg a háromszög felezővonalát, és azon a vonalon haladj felfelé másfél hüvelyknyit!
– Elég körülményes, nem gondolod?
– Így könnyebb megtalálni azt a hét csillagot, amire a vonal mutat.
– Igaz, már látom őket! – örült meg Mahado. – És ezek a csillagok?
– Ez a hét csillag távolabb van, mint a szekér csillagai, ezért kisebbnek és kevésbé fényesnek tűnnek, s ezek mentén haladva juthatunk el Auriaa-ba. Persze, a népem inkább különféle átjárókat használ, de ha jól megnézed a hét csillagot, egy négyzetes spirált adnak ki.
– És?
– Amelyik a spirál belsejében van, az valójában a legnagyobb csillag, az Auri, a mi világunk napja.
– Egész picinek tűnik a számos másik mellett – merengett el a mágus.
– A távolság ne tévesszen meg – mondta Elyaas. – Ha egyszer a mi bolygóinkról láthatnád, rájönnél te is, hogy nincs nap, ami fényesebben ragyogna az Aurinál!
– Tudod mit? Elhiszem neked. Érdekes hely lehet ez az Auriaa.
– Annál is érdekesebb... Csak éppen túlnépesedtünk.
– Így legalább megismerhettük egymást – mutatott rá a varázsló.
– Ez már igaz – biccentett a sárkány.
Siető léptek zajára lettek figyelmesek, amik a villából kifelé tartottak. A Rend akkori tábornoka, Nikaré Szihathor szikár, tekintélyt sugárzó alakja jelent meg mögöttük, arca szigorú volt, ám tekintete idegességről árulkodott. Szinte észre sem vette volna a lépcsőn üldögélő mágust és sárkányt, ha azok nem szólnak utána, amikor sebesen az udvar felé veszi az irányt.
– Szihathor Tábornok! – pattant fel azonnal Mahado, és kezét mellkasán keresztbe vetve meghajolt felettesének.
– Táb'nok! – köszöntötte Elyaas szerinte vicces rájátszással. Nikaré egyáltalán nem találta viccesnek, sőt, idegesen fordult a két fiatal felé.
– Szekhemré, beképzelt sárkányfi – köszönt vissza, még tőle is szokatlanul hideg hangon.
– Na, de, héé! – kérte ki magának Elyaas, ám Mahado csendre intette, így morcosan duzzogott magában.
– Tábornok! Hová igyekszik ilyen későn? Talán valami gond van? – kérdezte Mahado aggodalmasan. – Segíthetünk? – ajánlotta fel azonnal.
– Nem, nem szükséges. Nincs semmi gond! – állította Nikaré, ám Mahadóékat nem teljesen sikerült is meggyőznie.
– Biztos? – érdeklődte Szekhemré. – Zaklatottnak tűnik.
– Igen, teljesen – bólintott a tábornok. – Csak megkértek, hogy menjek a palotába bizonyos ügyeket elintézni.
– Elintézni? Ilyenkor? – furcsállta a dolgot Mahado.
– Igen. Nos, állítólag valami nem stimmel a Rend költségvetésével, így szeretnének lefaragni a kiadásainkból. Megyek, és elmagyarázom nekik, hogy a pazarlás távol áll tőlünk, és minden, amire költünk, feltétlenül szükséges.
– Ez igaz – bólintott Mahado, s így már el is hitte a tábornoknak a mesét, amit kitalált. – Hiszen még a villa körüli munkák nagy részét is a rendtagok végzik.
– Menjen, Tábi, védje meg a vagyonunkat! – integetett Elyaas vigyorogva. Akkor még egyiken sem sejtették.
Nikaré úgy is tett, és siető léptekkel végigvonult az udvaron, majd a kitárt vaskapukon keresztül elhagyta a központ területét. Elyaas és Mahado ekkor visszaültek, és tovább tanulmányozták a csillagokat.
Fél óra múlva a Rend egyik látója, egy fiatal lány rohant oda hozzájuk lihegve és teljesen kétségbe esve. Az itteni vidékeken elég ritkának számító hosszú, sötétszőke haja vadul lebegett utána, világos, testhezálló vászonruhájának alja a földet súrolta. Új volt még a Rendnél, s nem mindenkivel ismerkedett össze, de Mahadót titokban nagyon csodálta.
– Mahado! Mahado! – kiabálta neki a lány, akire alapjába véve a csendes, megfontolt stílus volt jellemző. A mágus és a sárkány rögtön felkapták a fejüket, és felegyenesedve fogadták a látót. Szekhemré csodálkozva emelte rá tekintetét. – Mahado! – sóhajtotta a szőke lány nagyokat zihálva.
– Alexis – mondta a varázsló kimérten, s kissé aggodalmasan. – Mi történt?
– Gyorsan, sietned kell! – sürgette a lány, és megragadta majd megszorította a férfi erős kezeit. – Azonnal a palotába kell menned!
– Micsoda? A palotába? Miért?
– Szihathor Tábornok... megpróbálja megölni a királynőt!
– Hogyan?! – hökkent meg Mahado, és megragadta a lányt a vállainál. – Alexis, ilyesmit kitalálni nem jó tréfa!
– Szokatlan tréfa, az már igaz – jegyezte meg Elyaas.
– Nem tréfálok, hinned kell nekem! – erősködött a lány, s szürkésbarna szemeit mélyen a mágus tekintetébe fúrta. – Nincs sok időnk, igyekezz! A látomásomban már közel járt a királynő hálójához, és tisztán éreztem, hogy gyilkolni készül!
– Ha ez tényleg igaz... akkor mihamarabb értesítenünk kell Oziré altábornokot és a Rend többi vezetőjét...
– Nem, nincs rá idő! – rázta a fejét hevesen Alexis. – Okkal rohantam rögtön hozzád. Mahado! Meg kell állítanod, Nikarét, egyedül te vagy képes rá!
– Na, de... – ellenkezett volna a mágus.
– Én ezt nem értem... – fogta a fejét Elyaas, de Alexis mindkettejüket félbeszakította.
– Menj! – követelte a lány, és az udvar felé fordította a mágust. – Már nincs... – Alexis szemei hosszú pillanatokra élénk, lila színnel izzottak fel, mialatt újabb látomása volt a palotában történtekről.
– Mi az, mit láttál? – érdeklődte Elyaas, amikor a lány szemeiből kiveszett a lila ragyogás.
– Már nincs sok idő, a királynő súlyosan megsérült... – lehelte Alexis elcsukló hangon, majd megszilárdította vonásaid. – Indulnod kell! – pillantott sürgetően a mágusra.
– Megyek! – határozta el Mahado, s futásnak eredt az udvar irányába. Pár lépcsőfok után a kapuhoz térugrott, ahol szinte ráüvöltött az őrökre. – Nyissátok ki a kaput! – követelte, s mikor ezt döbbenten megtették, hevesen rontott ki az utcára. Dühös, de egyben kétkedő tekintettel nézett a királyi palota irányába, s azt követően elteleportált.
Mahado a királynő, Hatsepszut, fényűző lakrésze előtt jelent meg. Bár a palotából és oda be térugrani szigorúan tilos volt, erőtér mégsem védte az épületet, néhány kivételes esetre tekintettel, amikor a helyzet ezt megkívánhatja. A mágus magában egyértelműen ilyen esetnek könyvelte el a jelenlegit, s kopogás vagy engedélykérés nélkül benyitott, azaz szinte berontott a félig nyitott ajtón lakosztályba.
A földön legalább hat királyi testőr hevert élettelenül, a tábornok nyilván velük végzett először. A nappaliból nyíló háló ajtaja már tárva nyitva állt. Mahado sebes léptekkel átszelte a nappalit, és lépett be a szobába.
– Nikaré! – kiáltott fel haragosan, ám a látvány, ami fogadta, belé fojtotta a szót. Nikaré már nem volt sehol, de félig a földre lógva ott feküdt a királynő vérbe fagyva a díszes, kék-arany ágyneművel borított baldachinos ágyon, nyakán egy hatalmas vágás éktelenkedett.
A mágus torkát és gyomrát összekötő szakaszban hatalmas gombóc keletkezett. Azonnal Hatsepszuthoz sietett és kezét remegve a homloka és mellkasa felé helyezte. Az nyilvánvaló volt, hogy meghalt, de ha még az aurája él, akkor a lelke is a testében van, és akkor még lehet esélye visszahoznia őt. Jeges villámcsapásként hatolt bele a felismerés, hogy nem így van. A királynő egykor erős és intenzív aurájából már szinte semmi sem maradt, csupán pár, halvány energiafoszlány lebegett a teste körül.
Meghalt. Véglegesen – zárta le magában a mágus, ám mielőtt túl mélyre süllyedhetett volna az önutálat és a harag tengerében, hirtelen látomás érte el. A mágusoknál a spontán látomás sokkal ritkább volt, mint a látóknál, ám akkor szemei zöld fénnyel izzottak fel, és látta, ahogyan Nikaré, kezében a karddal, amit még Elyaastól kapott, egy szomszédos folyosón a két hercegnő lakrésze felé tart. A kard aranyszín pengéje megcsillant a fáklyák halvány fényében, s végét vöröslő vér színezte be. A tábornok tekintetében elszántság ült, mint aki még koránt sem végzett ámokfutásával.
– A hercegnők...! – kiáltotta Mahado hirtelen, és magára hagyva a holttestet a kijárat felé lendült. Útközben újabb látomás jött, ami az idősebbik hercegnő, Theodora ajtaját mutatta, és az azt éppen betörni készülő Nikarét. – Theodora! – kiáltotta a mágus még a korábbinál is szenvedélyesebben. Hogy a királynő meghalt, mert ő nem tudott időben odaérni, az önmagában szörnyű tragédia és durva mulasztás volt, ám ha a hercegnő is... Ha Theodórának egy hajszála is görbül, úgy érezte, azt sohasem tudná megbocsátani önmagának, így amilyen gyorsan csak tudott, a hercegnő lakrészéhez teleportált.
A hercegnő hálójának ajtaja berúgva, szinte kifordult a keretből. A szobába behatolva látta, hogy Nikaré a kék és lila selymekkel borított ágy felett térdel, s az aranyszínű pengét a levegőbe lendíti. Theodora az ágyvégébe húzódott, lábait felhúzva a támlának vetett háttal. Sárga macskaszemeiben rémület ült, kék hálóingén egy hosszú szakadás volt, ami alatt combján véres seb volt látható. Nyilván sikerült eltérítenie az előző, halálos csapást, de nemrég riadt fel álmából, zavart volt, és sarokba szorították.
Mahadón kivételes düh és harag uralkodott el.
– Nikaré... Miért...? – nyögte a hercegnő elfúló hangon.Nemrégtöltötte be a húszat, ám arcán még felfedezhetően voltak az ártatlan, kislányosvonások, éppúgy, ahogy testén a nőiesség letagadhatatlan jelei.
– Hallgass! – ennyit mondott a tábornok, és már meg is indította a csapást, ám az végül nem talált be.
Nikaré mellkasán egy hasonló, aranyszínű penge fúródott át, kicsivel a válla alatt, minek hatására megdermedt, majd kiejtette a kardot a kezéből. Theodora ijedten sikoltott egyet, majd reszketve és lihegve a rémülettől a mágusra pillantott. Mahado előbb kicsit beljebb tolta a kardot, majd nagy erővel kirántotta azt a tábornokból. Ő kezét a vérző sebre szorítva dőlt el az ágy mellett a szőnyegen.
– Mahado – lehelte a lány csodálkozva, de egyben megkönnyebbülve.
– Jól vagy? – kérdezte a mágus, s szabad kezét aggodalmasan a lány combjára helyezte, majd hálóingét megemelve a vágást vette szemügyre. Erre azonban nem sok ideje akadt, mert a hercegnő azonnal feltápászkodott, és hevesen a karjaiba omlott, majd reszketve szorította őt magához. – Theodora... – hökkent meg kissé a mágus, de amint megérezte a lány kétségbeesését, odaadóan ölelte vissza és szilárdan tartotta.
Hosszú pillanatokig álltak így, egymást szorítva, mialatt a hercegnő remegése alábbhagyott, ahogy újra biztonságban érezte magát a varázsló karjaiban. Titokban Mahado nagyon is élvezte az ölelését, ám hamar eszébe jutott egy felettébb kellemetlen dolog. Lassan eltolta magától a lányt, hogy immár emberi szemeibe nézhessen.
– Mi az? – kérdezte Theodora, amikor felfedezte a mágus zöld szemeiben ülő fájdalmat és aggódást. Igaz, ő semmit sem értett a történtekből, de kérdések helyett szívesebben meneküld volna továbbra is a férfi karjaiba.
– Van valami, amit tudnod kell... – mondta ki Mahado nagy nehezen. – Sajnos... nem sikerült időben ideérnem... – vallotta be lehajtott fejjel, mivel képtelen volt tovább a hercegnő remegő, mézbarna tekintetébe nézni.
– Hogy érted ezt? – csodálkozott Theodora. – Hiszen megmentettél... – Nem tudta befejezni a mondatot, mert Nikaré magához tért, és zölden felizzó kezét sérüléséhez emelte, pillanatok alatt begyógyítva azt. Ezután talpra ugrott, és elejtett kardját felkapva a lánynak szegezte azt. Mahado ösztönösen előre lépett, s maga mögé állította a hercegnőt. Theodora felizzó macskaszemekkel, idegesen húzódott a háta mögé, miközben Mahado kardját a tábornokra emelte.
– Úgy tűnik, még nem – közölte Mahado hidegen, mialatt ő és a tábornok felszegett kardokkal farkasszemet néztek.
– Állj el az útból, Mahado! – követelte a tábornok kemény hangon.
– Nem! – felelte a mágus határozottan, és megszorítva kardját állta felettese tekintetét.
– Fogalmad sincs, mi forog itt kockán, milyen erők mozgolódnak a háttérben!
– Akkor világosíts fel!
– Nincs rá időm! Állj el az útból, nem mondom még egyszer! – fenyegette beosztottját Nikaré, s szemében zöld fény villant.
– Nem – mondott ellent Mahado, s az ő szeme is zölden világított. – Nem számít, miféle ostobaságokat hordasz itt össze, ez mit sem változtat a tényen, hogy amit tettél, az égbekiáltó bűn! Mocskos tetteddel elárultad a Rendet, az országodat és a királynődet! – sorolta keményen a mágus, az utolsó szót erősen megnyomva.
– Állj el az útból, ez parancs!
– Nem vagy többé tábornok, Nikaré, többé már nem tartozom neked engedelmességgel! – fejezte be mondandóját Mahado.
– Legyen. Akkor a macskával együtt halsz! – jelentette ki Nikaré, s lecsapott a karddal.
Fémek ütközése, durva csengése töltötte be a szoba légterét. Ám Mahado és Nikaré csupán pár csapár erejéig harcoltak karddal, a volt tábornok ugyanis erejével kirepítette ellenfele kezéből a fegyvert. Cselekedete nem maradt viszonzás nélkül. Mahado nemcsak kiragadta kezéből a kardot, hanem erejével azonnal darabokra is törte a különösen erősnek számító auriaa-i fémötvözetet. Nikaré ekkor a mágus saját kardját repítette, éles végével a mellkasa felé, de Mahado még a levegőben megállította azt, majd varázslattal eltüntette, azaz pontosabban: dematerializálta és az aurájába rejtette azt.
– Tudsz pár trükköt, fiam, az igaz – jegyezte meg Nikaré, majd a mágus mögött termett, és hatalmasat csapott a gerincére, minek hatására ő fájdalmas nyögés kíséretében dőlt el a földön. – De tudhatnád, hogy a tapasztalat az én oldalamon áll! – közölte, és mikor feltápászkodott volna, kigáncsolta, majd egy éppen előrántott tőrt szegezett egykori tanítványa nyakához, aki idegesen szisszent fel. – Sajnálom, hogy így kell, hogy vége legyen.
Mahado tisztában volt vele, hogy volt mestere hezitálás nélkül el fogja vágni a torkát, ha nem tesz ellene. Megpróbálta egy energialökettel letaszítani magáról, de Nikaré aurája ellenállt a támadásnak, így csupán a közelben lévő tárgyak és bútorok repültek és tolódtak arrébb, ők ketten ott maradtak változatlanul, Nikaré Mahadón térdelve, és a tőrt a nyakának nyomva. Mahado ekkor megragadta a karját és próbálta letolni magáról, de volt mestere az auráját használva megragadta az övét, és így próbálta az energiáit elnyomni.
Mahado fulladozott, miközben az energiáit fojtogatták, a tőr már inkább csak dekorációnak tűnt. Sejtette, hogy vágás helyett Nikaré már sokkal inkább az auráját szeretné összetörni, s ezzel lelkét véglegesen a testétől elszakítani. Hosszú pillanatokig hitte, hogy nincs kiút a számára. Nikaré aurája erősebb volt az övénél, legalábbis akkor úgy érezte, hogy a súlya alatt mindjárt összeroppan, és hogy ez ellen már semmit sem tehet. Mély fájdalom uralkodott el a lelkén, ráeszmélve, hogy immár nem csak a királynőt, hanem Theodorát is cserbenhagyta.
– Ez az, fiú, add csak fel hamar! – mondta Nikaré, amikor megérezte, hogy tanítványa egyre nehezebben küzd, s kezd elgyengülni. – Úgy hamarabb lesz vége!
– Nikaré... Miért csinálod... ezt...? – kérdezte Mahado elfúló hangon, ám mestere ezúttal nem méltatta válaszra, csak tovább kínozta őt.
A mágus a halál küszöbén, közel az eszméletvesztéshez oldalra fordította a fejét, mert képtelen volt tovább Nikaré szokatlanul gonosz szemeibe nézni. Ekkor összetalálkozott tekintete a hercegnőével. Theodora egészen a falig húzódott, ahol egy alacsony szekrényre támaszkodott, szemeiből szüntelenül potyogtak a könnyek, aggodalmasan és teljesen kétségbe esve bámulta az előtte kibontakozó haláltusát.
– Mahado... – sírta fájdalmas hangon. – Mah...Mahado... – Képtelen volt bármit is tenni, az ő oroszlán képességeivel semmit sem ért volna egy olyan erős mágus, mint Nikaré ellen, főleg, hogy még Mahado is alig bírt vele. Sejtette, hogy ma este mindketten meghalnak, és ezért egyre jobban zokogott.
Mahadóban ekkor, mintha újabb villám csapott volna belé, megváltozott valami, ám ez a villám most önbírálat helyett cselekvésre ösztönözte. Nem, nem hagyhatja, hogy Nikaré bántsa Theodórát! Bármi történjék, nem adhatja fel! Hiszen megígérte, azon a napon megfogadta, hogy akár az élete árán is megvédi a hercegnő életét! Összeszedte minden maradék erejét, s bíztató pillantást küldött a lány felé, aki könnyzáporán keresztül alig vette azt észre. Ezután Nikaré felé fordult, és minden maradék erejével próbálta auráját az övéből kiszabadítani.
Mintha teste minden izma egyszerre feszülne meg és fordulna ellene, mintha mázsás súlytól fuldokolna, ezernyi tű mozogna a bőre alatt, s a csontjaiban, és lényének legfontosabb részét készülnének elszakítani tőle. Ilyen érzés volt, amikor Nikaré az auráját szorongatta, de nem adta fel, és tűrte a fájdalmat. Ám érezte, hogy újra kezd fáradni. Valamit ki kell találnia!
– Ellenállsz? – kérdezte Nikaré dühösen. – Akkor még fájdalmasabban lesz vége!
Mahado haragosan nézett Nikaré szürke szemeibe, ám akkor eszébe jutott valami.
Szürke szem... Kék szem... Fehér haj... Hó és jég... Tenger... Fájdalom... Eláraszt... Áradat... Árhullám... Eltűrni... Megfordítani...
„Fordítsd meg az árhullámot!" – visszhangoztak fejében egy kedves ismerős bölcs szavai. „Az áramlattal szembe úszni értelmetlen. Ha nem tudod kikerülni, kovácsolj előnyt belőle!"
Megfordítani... az árhullámot!
„A természet nem kell, hogy ellened, veled is dolgozhat! Használd ki!"
Ez lesz az! – kiáltott fel magában Mahado, s kis időre lehunyta szemeit.
Mahado ezúttal már nem állt ellen Nikaré ostromló energiáinak, így azok teljes erővel támadhatták, ám a fájdalom növekvő hullámában végre sikerült teljes mértékben átéreznie és kitapasztalnia Nikaré auráját. S míg volt mestere pusztán kívülről ostromolta őt, és próbálta csúszómászó módjára összenyomni auráját, ő ekkor Nikaré aurájának bensőjét, igazi lényét ragadta meg. Mindkettejük teste élénk, zöld színnel izzott, s egymással küzdő, szinte az egész szobát betöltő halványzöld aurájuk láthatóvá vált.
Mestere elbizonytalanodott, s Mahado érezte, hogy a fájdalom lassan alább hagy. Ekkor próbálta még inkább összefogni ellenfele energiáit, s így hirtelen fordult a kocka. Nikaré még szólni sem tudott, száját néma sikoly hagyta el, amint a földre esett. Mahado ekkor felállt, s kezét előre nyújtva, amivel az auráját tartotta, szigorúan mestere szemébe nézett.
– Ho... hogyan...? – nyögte ki nagy nehezen Nikaré, kezeit a torkára szorítva, amivel semmit sem ért. Hiába érezte úgy, hogy fojtogatják, ez a fájdalom az aurájából jött, s csupán kisugárzott a testére.
– Tapasztalatról beszéltél az imént – közölte Mahado kimérten, s szilárdan tartotta a volt tábornokot. – Sikerült lebecsülnöd. Nem feltétlenül kortól függ, mennyit tudsz és mennyit nem, és ha egy valamit sikerült megtanulnom, amikor keleten jártam, az az, hogy sose ess kétségbe az ellenfeled erejétől, hanem fordítsd a saját hasznodra azt! Fordítsd meg az áramlatot!
– Mi... hogyan?
– Felelni fogsz azért, amit tettél! – jelentette ki Mahado, majd rezzenéstelen arccal addig csavarta Nikaré auráját, amíg ő elvesztette az eszméletét.
Ekkor eltűnt a ragyogás és mindkettejük aurája megszűnt láthatónak lenni. A Nikaré testét a lelkével összekötő energiamező nem tört meg teljesen, így a tábornok életben maradt, de a sérülés elég súlyos volt, hogy eszméletét veszítse, és a varázserejét se tudja majd használni még napokig.
De nem lesznek már napjaid – gondolta magában Mahado, s nagy levegőt vett, miután kissé előre kellett hajolnia. A harc, a saját auráját ért sérülés, és Nikaré energiáinak sakkban tartása is meglehetősen kimerítette. Érezte, hogy a következő napokban neki is nehezére esik majd használnia saját varázserejét, ami egyébként aurájának használatát jelenti a természet energiáinak irányítására.
Minden embernek és állatnak van aurája, ami a lelket a testtel összeköti, ami náluk egyet jelentett az életenergiával, ám az isteni kegyelteknél az aura ezen kívül egy másik szerepet is betöltött. Az ő aurájuk az átlagnál erősebb, szívósabb, rugalmasabb és nagyobb kiterjedésű volt. Nem csupán annyi energiát volt képes magában tartani, ami a lélek megkötéséhez szükséges, hanem az asztrális erőkből töltekezve némi többletet is, amit az isteni kegyeltek természetfeletti cselekedetek végrehajtására fordíthattak.
Az aurahasználat általában biztonságosnak számított, mivel az alakváltók, harcosok, látók alapjába véve nem használtak több energiát, mint ami lassan, spontán módon visszatöltődött. Ám a varázslók, akiknek mágiája főként külső mágiának számított, azaz nem saját testükön, hanem más dolgokon, dolgokban hoztak létre változást, már könnyen megjárhatták. Ők egy-egy durvább harc folyamán könnyedén felhasználhatták az össze többletenergiát, de ennél nem volt muszáj megállniuk. Ugyanúgy felhasználhatták az aurájuk alapját képző életenergiájukat is, ám ha így cselekedtek, azzal saját testüket károsították, és életüket sodorták veszélybe.
Mahado érezte, hogy energiái nagy részét elhasználta a harc folyamán, és ha újra varázsolni fog, azzal talán már életenergiájába nyúl bele. Mégis,elhatározta, hogy egy varázslatot még végrehajt a mai éjszaka folyamán. Kimért léptekkel a még mindig zokogó hercegnőhöz lépett, ölbe kapta, elvitte az ágyig és végigfektette rajta. Theodora kezdte abbahagyni a sírást, és könnyes arccal nézett fel rá.
– Nem haltál meg – sóhajtotta a hercegnő megkönnyebbülten.
– Nem – felelte Mahado, majd óvatosan feljebb tolta a lány combján a hálóinget, hogy a Nikaré okozta vágást szabaddá tegye. Abból még mindig folydogált a vér. A mágus kezét a sebre helyezte, ami szemeihez hasonlóan zöld fénnyel izzott fel, s egy perc alatt begyógyította azt. Eközben érezte, hogy átlépte a határt, s kisebb rosszullét lett úrrá rajta, de már befejezte, amit elkezdett. Végül mély lélegzetet vett, és szenvedő helyett próbált meleg tekintettel a hercegnőébe nézni.
– Köszönöm – mondta Thea egész megilletődve, de azért feltűnt neki a mágus rosszulléte. – Minden rendben?
– Igen – biztosította Mahado. – De pár napig nem fogom tudni használni az erőmet. Ez a harc... sokat kivett belőlem.
– Képzelem – sóhajtotta Thea, és újra megölelte a férfit. Mahado szaggatottan szívta magába a levegőt tudván, hogy most már muszáj lesz közölnie a szomorú hírt.
– Valamit szerettél volna elmondani – emlékezett vissza Theodora.
– Igen – bólintott Mahado, és nagy levegőt vett. – Nem te voltál ma este Nikaré egyetlen célpontja...
– A húgom! – kiáltott fel Thea.
– Sitarához még nem jutott el, viszont...
– Mahado!
– Édesanyátokat már nem tudtam megmenteni. Annyira röstellem...
– Nem! Nem lehet... – rázta a lány a fejét, szemeiben fájdalom csillogott.
– Sajnálom – mondta Mahado, és szorosan tartotta a hercegnőt. Ő azonban ekkor kibújt az öleléséből, lerázta magáról a karjait, és elrohant a királynő hálóterme felé.
Az álom-hurok általában itt kezdődött újra, ahol Mahado önmagát hibáztatva Theodora után rohan, ám ezúttal máshogy történt. A hercegnő az ajtóból visszafordult, tekintetében vágyódás és ragaszkodás csillogott. Határozott léptekkel a mágus mellett termett, majd ajkait szenvedélyesen az övére helyezte. Mahado meglepetten fogadta a kissé hűvös csókot, de örömmel vette. Szinte azonnal átkarolta a lányt és viszonozta.
A hűvös, szomorú, mégis édes csók mintha örökké tartott volna, miközben a gondolatai kizárólag Theodora körül forogtak...