"A támadás néha a leggyanútlanabb pillanatban köszönt ránk. A legnagyobb veszély az óvatlanságból fakad!"
A hatalmas fakapuk kitárultak, a mágus és az oroszlán pedig határozott léptekkel haladt végig a fáklyákkal szegélyezett földúton a villa bejáratáig. A hatalmas, krémszínű oszlopok oldalához szintén lobogó fáklyák voltak erősítve, s néhol egy-egy olajlámpa lógott az árkádok közül. Az épületbe belépve azonban még nagyobb, szinte nappali fényesség fogadta őket a tágas aulában. A számos fáklya, gyertya és olajlámpa mellett még néhány, a mágusok által létrehozott fénygömb is lebegett a több emeletnyi belmagasság különböző részein.
Sitara elképedve nézett körbe, mivel itt még a királyi palotánál is intenzívebbnek érezte a megvilágítást. Bár kedvelte a sötétséget, macska létére egész jól látott éjszaka, s szeretett néha az árnyékok rejtekébe bújni, az Aranysárkány Rend központi épületének színpompás, ragyogó belsőtere teljességgel lenyűgözte. Mahado látta ezt az arcán, ami az övére is lágy mosolyt csalt, miközben Anu izgatottan lengette a farkát mellettük.
– Van egy szokás nálunk, miszerint, ha egy mágus vagy mágusnő sötétedés után belép a villa aulájába, kötelező aznap este legalább egy fénygömböt felküldenie – említette meg a varázsló, s ezzel egyetemben ő maga is létrehozott egyet. Először összeillesztette kezeit, mintha egy narancsot fogna, majd ujjai közül fénysugarak szöktek ki, amiknek intenzitása egyre nőtt. Végül a mágus egyre távolabb húzta egymástól kezeit, s ezzel együtt növekedett a halványsárga fénnyel ragyogó gömb, ami Ré atonjának kisebb változatára emlékeztetett.
Sitara lenyűgözve figyelte, majd kíváncsian a gömb felé nyújtotta néhány ujját.
– Ne! – figyelmeztette a varázsló, mire az oroszlán ijedten húzta el a kezét. – Nem olyan forró, mint egy tűzgömb, de ugyanúgy éget – magyarázta Mahado, majd az ég felé fordítva tenyereit felengedte a gömböt a levegőbe. Az majdnem egészem a plafonig szállt, és közel s távol a többi közül a legerősebben ragyogott.
– Hogy titkolhattátok el mindezt előlem! – kérdezte a hercegnő, igazán felháborodva, ám egyben ámuldozva. – Ez a hely... a csodával határos!
– Mondja ezt az a lány, aki képes egy másik faj egyedének alakját magára ölteni, s oroszlánként élni – válaszolta a mágus, hasonló elismeréssel. – Mind különlegesek vagyunk, még az emberek is – tette hozzá. – Mi a varázserőnkkel teremtünk világosságot az idők kezdete óta, ők idővel olajból, szeszből, s bizonyos kövekből hozták létre mindezt. Egyik fél vagy faj sem lebecsülendő.
– Igaz, igaz, én sem néztem le sokkal az embereket – védekezett a hercegnő nagy lazasággal. – Csak szimplán jobb vagyok mindenkinél, embernél, mágusnál, sárkánynál...!
– Önbizalomból nincs hiányod – jegyezte meg a varázsló. – De emiatt később kell megrovást tennem – nézett a feléjük közeledő rendtagok felé. – Vár a kötelesség!
– Ugyan már! Nem vár, hanem éppen, kifejezetten, mifelénk tart! – viccelődött újfent Sitara.
– Komolyan? – forgatta meg a szemeit Mahado, majd inkább nem ragadt le ennél, és megpróbált teljes erejével az aktuális dolgokra koncentrálni.
Anu vakkantással hívta fel magára a számára közeledő idegenek figyelmét, de Mahado nyugtatóan a fejére tette a kezét, hogy megértesse vele, az itteniek nem ellenségek, hanem barátok. Széth eközben ösztönösen sakállá változott, Anuval megszaglászták egymást, s ezt követően máris pajtásként néztek egymásra. Miközben a Rend vezetői illendő módon a hercegnőt köszöntötték, Széth, még mindig fekete sakál formájában – ami nagyon hasonlított Anuéra, csak ő nagyobb és izmosabb volt –, játszott, hempergett a kutyával az aula csempéin. Tara először elmosolyodott ezen, de végül kezdett kínossá válni a dolog. Ekkor lépett közbe Mahado.
– Széth, elég! – szólt rá a tábornok keményen. – Nem most van itt az ideje a játéknak! –
A fekete sakálba, mintha villám csapott volna, azonnal megdermedt, majd négy lábra küzdötte magát, s végül emberré visszaváltozva felegyenesedett.
– Elnézést, Tábornok, ...hercegnő! – hajtott fejet, bár hangja inkább tűnt semlegesnek, mintsem bánónak.
– Térjünk a lényegre! – utasította embereit Mahado.
A kivételes helyzetre tekintettel jelenleg a Rend összes vezére összegyűlt a nagyteremben, köztük azokkal, akik egyébként is ügyeletesek lettek volna. A társaság átvonult egy, az első emeleten lévő nagyobb tárgyalóhelyiségbe, amiben egy nagy, ovális márványasztal helyezkedett el, s számos faragott szék. Ám senki nem ült le, izgatottan, egyesek zaklatottan állták körbe az asztalt, amin számos, elegáns tartóba helyezett gyertya kapott helyet. A mennyezetről egy szintén gyertyákat tartó csillár lógott, megfelelő fénymennyiséggel szolgálva.
– Elyaas hol van? – kérdezte, szavait elsősorban Imarihoz intézve, Mahado, akinek már az érkezéskor feltűnt, hogy sárkány barátja auráját sehol sem érzi a közelben, és még most sem volt jelen.
– Miután tájékoztattuk fajtársait az esetről, azt állította, hogy pihenésre van szüksége, így felvonult az egyik második emeleti szobába – felelte semleges hangon Imari.
– Értem – bólintott Mahado, némi aggodalommal hangjában. Az épület egyébként négyszintes volt, alagsor, vagyis pince, felette a magasföldszint és annak a tetején még két emelet, utóbbi háromnak egy részét az aula egyszerre foglalta magába, a felett ugyanis csupán a villa tetőzete húzódott. A tárgyalóterem pedig az első emeleten volt, s azért az emeleti szinten lévő szobák sem voltak alacsony belmagasságúak, éppen elegendően volt magas ez a terem is, hogy a tábornok hangja lágy visszhangot keltsen benne.
– Jellemző! Henyélni támad kedve, amikor ekkora veszély fenyegeti az országot! – bukott ki Széthből azonnal.
– Egyébként, ki az az Elyaas? – szólalt meg végül Sitara, aki próbált teljes erőbedobással illedelmesen és jól nevelten viselkedni, de már nem bírt tovább kíváncsiságával. – És, kezdjük ott, hogy még az embereidet sem ismerem! Egyedül Oziréval találkoztam korábban – fordult Mahado felé méltatlankodva. – Bemutathatnád már őket!
– Ebben igazad van – sóhajtotta a mágus nagy nehezen. – Ez most kiment a fejemből, de ha már itt tartunk, javaslom, tegyék meg ők maguk – pillantott sürgetően vezéreire.
A vezérek, köztük Hatti, Tamir, Nia, Mosi, Horeth, Imina, Széth, Desta és Imari bemutatkoztak a hercegnőnek, majd kezdetét vette a fejlemények kitárgyalása. Sitara ezúttal is próbált tőle telhetően alkalmazkodni és nem felhívni magára a figyelmet, nehogy még a végén Mahado kiküldje a teremből, s így lemaradjon az izgalmas részekről. A tábornok eddig úgy tűnt, kibékült a jelenlétével, és ezt jó jelnek vélte. Emellett viszont csupa rossz dolog került terítékre, köztük a tény, hogy a kémek nem akadtak a fekete ruhások nyomára, a felderítők nem vettek észre semmi különöset, s így az ügy felgöngyölítéséhez sem jutottak közelebb.
Újabb lépéseket tárgyaltak meg, amihez Tarának nem sok hozzáfűznivalója akadt, s aminek végül az ő gyomrának önkénytelen megkordulása vetett véget. Anu, akit valami furcsa szerencse folytán szintén beengedtek a tárgyalóterembe, izgatottan kezdte nyaldosni gazdája kézfejét, némi laktató vacsora reményében, mert jól tudta már, ha korog Tara gyomra, nemsokára enni fognak. Az oroszlán éhsége megjegyzése helyett azonban hamar hasa elé kapta a kezét, és zavartan vigyorogni kezdett.
– Elnézést – mondta, tőle szokatlan visszafogottsággal. Ezúttal Mahado sem nézett rá neheztelően, hanem inkább elfogadóan összenézett vezéreivel.
– Nem szükséges elnézést kérned – jelentette ki Oziré. – Valóban, ideje lenne már megvacsoráznunk.
– Ezzel így nem megyünk semmire – célzott korábbi vitájukra Imari.
– Órák óta ugyanazokat a köröket futjuk – tette hozzá Nia, és ezúttal Tara sem jegyezte meg, hogy valójában egyáltalán nem futottak, hanem egy helyben toporogtak, s még átvitt értelemben is azt teszik éppen. Mahado elismerő pillantást küldött felé, amikor észrevette, milyen bőszen fogja vissza gyerekes, cinikus énjét.
– Valójában csupán egy bő órát töltöttünk ezzel – helyesbített a mágus, majd megértőbb hangon folytatta. – Menjünk enni, üres gyomorral úgysem lehet dolgozni – jelentette ki, félvállról Tarára pillantva egy kacsintással fűszerezve.
– Ez a beszéd! – lelkesedett Hatti, s Destával együtt elsők között indultak meg a földszinti étkezőhelyiség felé. A cserfes harcosnő és a vadóc sakállány egyébként egész jó barátnők voltak, Elyaas és Mahado után talán nekik volt a legszorosabb baráti kapcsolatuk a Renden belül.
– Hé, itt ne hagyjatok! – kiáltotta Tara, s mivel Mahado kacsintását beleegyezésnek vette, szinte mindenbe, így utat törve magának a vezetőkön keresztül csatlakozott a két vezetőnőhöz. Hármasban indultak el a folyosón, de hamar hozzájuk csapódott Nia és Imina is.
A nők után, akik bár itt egyenrangúnak számítottak, mégis megkapták a másik nem részéről az alapvető előzékenységet, a férfiak is kezdtek kiszállingózni a szobából. Szinte kivétel nélkül az aulából nyíló ebédlő felé vették az irányt, leszámítva egy személyt. Mahado meglepetten vette észre, hogy az egyébként igen falánknak számító Széth ezúttal nem az idáig érezhető, ínycsiklandó illatok irányába, hanem pont az ellenkezőbe indult el.
– Széth! – kiáltott a sakálvérű után a tábornok. A fekete hajú összerezzent, s kissé zavarba jőve fordult vissza. – Az étkező az ellenkező irányban van – emlékeztette a varázsló.
– Tudom – vágta rá a sakál tömören, s indult is volna tovább az eredeti irányba.
– Talán nem vagy éhes? Rosszul érzed magad? – érdeklődte Mahado, s arcán némi aggodalom jelent meg. – Úgy tudtam, a délelőtt folyamán a gyógyítóink teljes mértékben rendbe hoztak.
– Jól vagyok – bizonygatta a sakál. – De nem tudnék most enni.
– Nem szeretnék zsarnokoskodónak tűnni, és minden lépésedet irányítani, de... Ha nem eszel, az erődből is veszíteni fogsz – mutatott rá a mágus. – Inkább tarts velünk!
– Félreérted. Nem a félelem vette el az étvágyam, hanem... az együttérzés.
– Pontosabban?
– Beszélek Elyassal – jelentette ki a sakál, és jelezte, hogy végre indulna.
– Jó ötlet ez, Széth? Ma délelőtt durván egymásnak estetek. Nem szeretném, ha ez megismétlődne! – jegyezte meg Mahado szigorú hangon.
– Azóta sok minden változott – tudta le ennyivel a sakál, és engedélyre nem várva elindult a második emeletre vezető lépcsősor felé. – Nem szándékom újabb harcot szítani – biztosította távolodva a tábornokot.
Mahado mély levegőt vett, majd felhagyott a sakál távolodó alakjának figyelésével, és emberei után indult. Remélte, nem lesz gond abból, hogy a sakált és a sárkányt kettesben hagyja, és abból sem, hogy a hercegnőt hagyta egyedül a rendtagokkal.
A vacsora meglehetősen kellemes hangulatban telt. Az étkezőben nem voltak fénygömbök, így itt kevésbé volt világos, ami egész otthonos hangulatot kölcsönzött az amúgy hosszú és tágas, friss ételtől illatozó helyiségnek. Sitara befészkelte magát a lányok, Hatti és Desta közé, akik máris az ő és a tábornok kapcsolatáról kérdezték. Nia és Imina is a közelben ültek, s idővel több rendtag is figyelemmel kísérte a lányos csevegést. Tara hamar lerendezte az őt és Mahadót érintő témát azzal, hogy a tábornok kizárólag a nővére kérése okán tölti vele az estét, s ezután ő tett fel kérdéseket a Renddel kapcsolatban.
Amikor Mahado csatlakozott a lakomázó társasághoz, Tara már nagyban a női vezetőkkel, s néhány másik lánytaggal csevegett, kezében egy félig elfogyasztott kecskecombot tartva, kíváncsi férfiak gyűrűjében. A társaság láthatóan nagyon megkedvelte őt, és a kutyáját is. Sokan, de főként Desta, Nia és Hatti előszeretettel cirógatták Anu puha füleit, selymes szőrét, miközben a Rendet vagy éppen az azon belüli férfiakat tárgyalták ki. A kutyus nagyon élvezte a kényeztető falatokat, amikkel megkínálták, s Sitara is láthatóan ügyesen beilleszkedett.
A mágus úgy döntött, elfogadja így a helyzetet. Szó nélkül leült a lányok közelébe, majd ő is enni kezdett, ám végig szemmel tartotta a hercegnőt. Legjobb lesz vigyázni – gondolta magában, két falat zöldség között. A támadás néha a leggyanútlanabb pillanatban köszönt ránk. A legnagyobb veszély az óvatlanságból fakad.
Mintha csak falra festette volna az Alvilág démonjait, a közös étkezés végét éles kiáltások zavarták meg, amiket a pincéből jövő zörgés és ricsaj követett. A hangok alulról az aula felé közeledtek, így Tara, Anu és az étkezőben tartózkodó rendtagok kivétel nélkül odasereglettek, a tábornokkal az élen. A konyhai dolgozók, akik emberek, s így sokkal védtelenebbek voltak, ezalatt az asztalok alá rejtőztek.
Mire Mahado az elsők között a nagyobb terembe lépett, a fekete ruhába és maszkba bújt alakok már természetfeletti gyorsasággal, hosszú ugrásokkal és szaltókkal a kijárat felé tartottak. Ám voltak, akik a tömegben törtek utat maguknak, és ebédlőt átszelve a nyitott ablakokon távoztak a szabadba. Azok, akik hátramaradtak, most elsőként eredtek a nyomukba, az alakváltók átváltozva másik formájukba. Akik elől voltak, azok a bejárati ajtón távozóak után vetették magukat.
Egyedül Mahado állt meg szilárd pontot jelentve a hatalmas kavarodásban. Tekintetével a hercegnő után kutatott, akit pár pillanat óta vesztett szem elől. Biztosra vette, hogy az oroszlán is a fekete ruhások nyomába eredt, többi emberével együtt, ám úgy vélte, ez túl veszélyes számára, így inkább vele kellene maradni. Akkor észrevette a kifelé rohanó tömegben.
Sitara a bejárat felé sietett Anuval a nyomában. Tisztán érezte a behatolók szagát, s néhányé nagyon hasonlított a hálójában hátrahagyott szagra. Elhatározta, hogy ezúttal erős lesz, nem hátrál meg és legalább egyet elkap magának. Macskaszemei felizzottak, karmai kibújtak, ám az átváltozás szélén egy ismerős határozott hangja visszhangzott a füleiben.
– Sitara! – kiáltotta Mahado. – Várj!
– Nem! – fordult vissza egy pillanatra a hercegnő. – Ezúttal nem ússzák meg! – döntötte el, átváltozott, s fénylő szőrű fekete oroszlánként vetette magát a gaztevők nyomába.
Mahado ekkor ösztönösen indult volna utána, ám a pincéből loholva érkeztek meg a fegyvertár őrei, négy harcos férfi.
– Mi történik?! – vonta kérdőre őket a tábornok.
– Betörtek a raktárunkba!
– A jogart akarták elvinni! – magyarázták a páncélt és szentit viselő harcosok.
A „jogar" szó ebben a szövegkörnyezetben egyértelműen azt a varázserejű fegyvert jelentette, amit még anno Elyaas hozott magával egy idegen bolygóról, még csak nem is sajátjáról. A jogar, ami kinézetre egy hatalmas, smaragdzöld drágakőben végződő barna színű, fémes rudat jelentett, képes volt többszörösére emelni egy mágus erejének intenzitását. Ezt a fegyvert Mahado olyan veszélyesnek ítélte, hogy mindennapi használat helyett az alagsorban lévő fegyvertárukban őriztette, s pár mágussal együtt még egy varázserejű erőpajzsot is létrehoztak körülötte, amit nem törhetett meg akárki.
– Sikerült nekik? – érdeklődte azonnal a varázsló.
– Nem, de a jogart védő pajzs ereje meggyengült. Már épp sikerült volna áttörniük, amikor felfedeztük őket és rájuk rontottunk – magyarázta egyikük.
– Elmenekültek. Heten lehettek, mind különleges erővel bírtak, mi négyen voltunk... – tette hozzá kissé értetetlenül a másik.
– Nyilván sejtették, hogy miután felfedeztétek őket, a Rend többi tagja is hamarosan képbe kerül – találgatott Mahado. – Menjetek vissza és őrizzétek tovább a fegyvereket, a jogarra főként figyeljetek oda!
– De... ne kövessük mi is őket...?
– Ha az volt a tervük a látványos meneküléssel, hogy mindenkit elcsaljanak az épületből, akkor csak a kezükre játszanánk. Szedjetek össze mindenkit, aki az épületben maradt! A harcosok őrizzék veletek együtt a jogart, a mágusok javítsák ki a pajzsot, a többiek figyeljék az épület többi pontját!
– Igenis!
– Igenis! – engedelmeskedtek a harcosok, és dolgukra indultak.
A mágus nagy levegőt vett. Legszívesebben ő is maradt volna őrt állni, hiszen ha az a fegyver a rejtélyes fekete ruhások kezébe jut, akkor még a mostaninál is veszedelmesebb ellenségükké válnak. Ha van közöttük mágus, akkor a jogar segítségével akár képes lehet egyetlen csapással egész templomokat porig rombolni. Mégis... meg kellett bizonyosodnia róla, hogy Sitarának nem esik baja. Díjazta a hercegnő tettvágyát és elszántságát, de bár eme tulajdonságai némi megfontoltsággal párosulnának! Hiszen, a délutáni esetek után nyilvánvaló volt, bárkik legyenek is a támadók, a királyi család éppúgy célpontjukká vált, mint az aranysárkányok.
A fekete ruhás idegenek sikeresen kiugráltak a lakóház magasságú kerítésen és belevetették magukat a nyugati-negyed esti forgatagába. Míg a legtöbb negyedben ilyenkorra kihalnak az utcák, a hold-negyedhez hasonlóan itt újabb nyüzsgés kezdődik, a menekülők pedig könnyedén elvegyülhettek az Ozirisz templomába tartó nép között. Azaz elvegyültek volna, ha fekete ruhájuk nem tért volna el annyira a zöld, kék, bordó és krémszínű anyagoktól, amit a helyiek viseltek az esti istentiszteletre. A Rend tagjai, köztük a macskavérűek így mind utánuk özönlöttek az akkorra kitárt kapukon, a sólyomvérűek pedig a levegőből követték őket.
Sitara a hosszú udvaron, alig pár ujjnyira a fáklyák mellett vágtatva kielőzte a többieket, s elsőként rontott ki az utcára. Anu ezúttal lemaradt valahol, de most nem várhatott rá. Eltökélte, hogy nem hagyja menekülni a rejtélyes támadókat. Természetfeletti sebességgel szlalomozott a járó-kelők között, át-átugorva az útjába kerülő akadályokat. Majd amikor észrevette, hogy a tömeget kikerülvén három fekete ruhás felszaltózik a magasba, és a lakóházak tetején halad tovább, ő is felkapaszkodott a legközelebbi ház falán, s tetőről tetőre ugorva követte őket.
Hosszú percekig folyt a hajsza a fekete nőstényoroszlán és a fekete ruhás harcosok között. Háztetőt háztető követett, ám néha leugrottak vissza az utcára, s újra a magasba. A szűkebb utcák felett haladva néha átszökkentek egyik oldalról a másikra, magasabb házról az alacsonyabbra, vagy éppen fordítva. Egyszer a fekete ruhások az egyik üres stand felett kifeszített fehér vásznat használták, hogy több lendületet nyerjenek. Sitara is megkísérelte követni őket. A háztetőről egy négyzetes alakú vászon közepére ugrott, ami visszalökte őt a levegőbe, ám a perdület kizökkentette egyensúlyából, és egy távolabb stand ládái közé esett.
Kissé sajogtak a tagjai, amikor kievickélt az összetört deszkák közül, de hamar megrázta bundáját, hogy megszabaduljon a fatörmeléktől, s érzékeivel azonnal a fekete ruhások után kutatott. Még csak a földhöz sem kellett csatlakoznia, füleit távolodó léptek zaja ütötte meg. Odakapta a fejét, ahol a fekete ruhások leugrálnak a házakról egy mellékutcába, és a holdárnyékos rész felé sietnek. Gondolkodás nélkül a nyomukba eredt, pár hosszú, rugalmas szökkenéssel már a saroknál volt. Befordult a sikátorba, és aranyszínű szemeit villogtatva a zsákutca végén lévő falat átmászni készülő alakokra vicsorgott.
A három harcos csupán egy pillanatra fordult felé, majd, mintha cseppet sem rettentek volna meg a vészesen közeledő, vicsorgó oroszlántól, egyenként felszökkentek a fal tetejére, majd leszaltóztak a másik oldalon. A fal két ember magas is lehetett, így Sitara nem tudta ilyen kis távolságból megugrani. Elszántságának hála viszont itt nem adta fel. Nekifutásból felugrott egy közeli ládára, majd onnan tovább, s felkapaszkodott a házfal és a fal találkozásánál lévő derékszögű részben. A fal tetején már nagymacska könnyedségével egyensúlyozott.
Felugrott a közeli ház tetejére, majd az oldalsó párkányon vágtatva érte be az odalent futó alakokat. Mikor azok észrevették, szétszéledtek, ám ekkor a lány végső elhatározásra jutott. Nem menekültök! – kiáltotta magában, s addigi élete leghosszabb ugrását hajtotta végre. Szinte úszott a levegőben, a homokköves utca és a csillagos égbolt határán, majd végtelennek tűnő pillanatok után a leginkább hátra maradt fekete ruhás hátán landolt. Az kizökkent egyensúlyából, s összegabalyodva gurultak tovább a földön.
A középkorú férfi, kinek szaga és képességei alapján már biztos volt benne, hogy egy harcosról, Maat egyik fiáról van szó, szinte rögtön felpattant, és futott volna tovább, ám Tara gyorsabb volt nála. Az oroszlán nekiugrott, vállaira tenyerelve leterítette a földre, majd kiengedett karmokkal hatalmas pofont kevert le neki. Mivel ezután tovább küzdött, Tara újra és újra felpofozta, amíg már moccanni sem volt képes. Akkor sóhajtott egy nagyot, de visszaváltozni vagy lemászni a férfiről még nem volt hajlandó. Addig állt négy lábbal az eszméletlen férfi felett, amíg a házak felett szálló sólyomvérű felfedezte őt, s összehívta a közelben kutató rendtagokat.
Nem tudta, Mahado mit fog szólni a dologhoz, de úgy vélte, bizonyára megrója majd, amiért engedély nélkül vetette bele magát ebbe a veszélyes kalandba. Nem bánta meg, amit tett, kicsit még büszke is volt magára, elégedetten teljesítményével, de egyáltalán nem vágyott most a mágus kioktatására. Fáradt volt, kimerült, és félt. Félt, mert tudta, hogy ezzel még nincs vége, így remegve vicsorgott tovább az alatta elterülő férfira. Emellett hihetetlenül hiányzott neki hű társa is.
Anu, hol lehetsz? Hol hagytalak el? – sóhajtotta magában az oroszlán, füleit hegyezve a közeli utcákat próbálta feltérképezni, s végül aranyszínű szemeivel is a fekete kutya után kutatott. Anu... ne haragudj, hogy nem vártalak meg! Nagyon remélte, hogy hűséges társa, négylábú barátja idővel visszatalál hozzá. Ő is szívesen a keresésére indult volna, de, jelenleg nem mert elmozdulni pozíciójából. Félt, hogy hiába vannak már a közelben a Rend tagjai, ha lemászik róla, a férfi felkel és megszökik. Ezt nem engedhette.
...