„Ha a nép izgatott, ingerült, az megkönnyíti a gyilkosok dolgát, könnyebben, észrevétlenebbül menekülnek el a helyszínről."
„Ha kell, megvédelek még az idegen világok küldötteitől, de akár az Alvilág démonaitól is!"
Mahado éppen készült visszamenni a trónterembe és kijelenteni, hogy a továbbiakban nélkülözni fogják a hercegnő társaságát, amikor az ellenkező irányból, ahonnan ő is érkezett, futó léptek zaja ütötte meg a fülét. Könnyedségük alapján egy gyerekre vagy fiatal lányra tippelt, de Sitara nem jöhetett vissza, mert ő a másik irányba futott. Mégis ki lehet az, aki...?
A sarkon egy alacsonyabb, kerek arcú, barna hajú lány tűnt fel, formás lábait, amiket ezúttal hosszú, homokszínű vászonszoknya takart, sebesen kapkodta az irányába. Mindketten meglepődtek, amikor meglátták a másikat.
– Noferu! – döbbent meg Mahado, és tett pár lépést a lány irányába. – Mit keresel itt?!
– Tábornok! – fékezett le előtte kicsivel a lány, s közben levegőért kapkodott. Sőt, egészen zihált már, és a térdére támaszkodva előre hajolt.
– Jól vagy? – érdeklődte a mágus. Közelebb lépett, és óvatosan megérintette a hátát.
– I...igen – lihegte Noferu, és kisöpört pár nedves tincset az arcából, majd egy papiruszt mutatott fel, amit ez idáig a tenyerében szorongatott. Felnézett a férfi szemébe, s látszott rajta, kicsit megilletődött a kedves, ám az etikett határait súroló érintéstől. – Megleszek, tényleg – jelentette ki, immár kiegyenesedve.
– Mi történt? Mi ez a papír? – vonta kérdőre a varázsló, s egyúttal elvette a kezét.
– Beszélnem kell apámmal! – jelentette ki Noferu. – Iminától tudom, hogy itt van.
– Imina? Úgy ejtetted ki a nevét, mintha ti ketten jól ismernétek egymást.
– Igen. Nos... páran a Rendtől valójában tudnak rólam és a nővéreimről. Apám... valamiért ellenségként tekint minden férfira, ha rólunk van szó, de Hatti, Desta, Nia és Imina néha eljönnek hozzánk látogatóba. Bár sosem említette, sejtem, így szeretné biztosítani, hogy lesz, aki vigyáz ránk, ha ő talán...
– Értem – felelte tömören Mahado. – Úgy tűnik, Oziré több titkot rejteget, mint számítottam. – Nem neheztelt viszont helyettesére. Tudta, hogy ez nem személyesen ellene, vagy a Rend többi férfitagja ellen irányul. Ha neki lenne egy lánya, talán ő is hasonlóan védeni próbálná még a széltől is.
– Kérlek, ne vedd magadra! Otthon, ha a Rend kapcsán szóba kerülsz, apám csak jókat mond rólad – bizonygatta Noferu.
– Ne aggódj, nem vettem. És csak jókat, hm – gondolkodott el egy pillanatra Mahado. Remélte, hogy csak jót tartalmaz az is, amit az altábornok valójában gondol róla.
– De térjünk a lényegre! – jelentette ki a varázsló. – A kormányzóval és a királyi családdal éppen fontos dolgokat vitatunk meg, így megkérnélek, hogy idekint várd meg édesapádat! Feleslegesen izgatnád fel, ha most megmutatnád magad az egész udvarnak.
– Nem szeretnék várni, ez a dolog nem várhat! – ellenkezett Noferu, amennyire lehetett, illedelmesen. – Látnia kell ezt a ...levelet! – emelte fel újból a pergament.
– Miféle levél az?
– Nos, hát... Szóval... – Látszott, hogy Noferu kezd elbizonytalanodni, és Mahado először félreértette a dolgot.
– Tényleg nincs időnk efféle személyes ügyekre, Noferu! Ülj le egy padra, és ha a palotaőrök rád akadnának, mondd, hogy az én engedélyemmel vagy itt! Mellesleg... hogy jutottál be?
– Nos, mondtam, hogy apámhoz jöttem, és az a két fekete bőrű macskavérű simán továbbengedett. Sőt, még olyanokat kiabáltak utánam, hogy milyen szép is az apa-lánya kapcsolat, és hogy semmi sem csodálatosabb a családi kötelékeknél. Akkor pedig elkezdtek veszekedni, hogy a családi kötelékek valódi köteleket jelentenek-e, de a többit már nem hallottam – magyarázta gyorsan a lány.
– Baako és Jojo, az a két tökkelütött – sóhajtotta Mahado a fejét ingatva. – De nem érdekes. Tedd, amit mondtam!
A mágus sarkon fordult, de Noferu azonnal a nyomába szegődött.
– Nem lehet. A nővérem a lelkemre kötötte, hogy odaadom apának a levelet. Lehet, hogy csak egy ostoba tréfa, de...
– Tréfa? – vonta fel Mahado a szemöldökét.
– De lehet, hogy a Rend számára jelentős dolog áll benne.
Mahado tekintetében azonnal izgalom és komolyság csillant a „Rend" szó hallatán.
– Hadd nézzem meg! – kérte, szinte utasította a lányt. Noferu lassan felé nyújtotta kezét, ő pedig várakozás nélkül elvette tőle a papiruszt, és kihajtogatta azt. Szemei sebesen végigfutottak a fekete tintával írt szövegen, miközben vonásai egyre inkább megszilárdultak.
Noferu kezdte kellemetlenül érezni magát, mint futár, aki a rossz hírt hozta magával, de remélte, a tábornok nem akad ki túlságosan.
„Ne is erőlködjetek, ellenállásotok hasztalan. Ha makacsul Básztet gyermekei sorsukkal szembeszegülnének, fekete szárnyak hada hozza el számukra végzetüket." – állt a levélben.
– Ezt mégis hol találtad? – nézett fel a papiruszból Mahado, s szegezte a kérdést a karjait összefonva várakozó lánynak.
– A küszöbön.
– A küszöbön?!
– Valaki bekopogott hozzánk. A testvéreimmel éppen a vacsorát kezdtük el készíteni. Azaz a bátyám kivételével, aki a belső kertben gyakorolt. Én nyitottam ajtót, és ez hevert a földön.
– Van sejtésed róla, ki vihette oda? Láttál valaki vagy valami szokatlant a környéken?
– Nem – rázta meg a fejét, majd hirtelen eszébe jutott valami. – Azaz... most, hogy így mondod...
– Mi az?
– Láttam egy feketébe öltözött alakot felugrani az egyik közeli ház tetejére, majd elsietni a háztetőkön keresztül. Nem értettem, miért nem az utcát használja, de úgy véltem, valami különc macskavérű lehetett.
– Láttad a szemeit? A karmait? – kérdezett rá Mahado.
– Nem. Semmit nem láttam belőle, csak a fekete ruháit és azt, hogy nagyon könnyen ugrott fel három emelet magasba.
– Maat, Anubisz és Básztet fia is lehetett, vagy akár egy mágus. Mindenesetre köszönöm, hogy elhoztad ezt. Bár még nem tudtatod, de ez a levél újabb bizonyíték egy jelenleg kibontakozó, kiemelkedő fontosságú ügyben.
– Akkor? Odaadhatom apámnak? – érdeklődte a lány.
– Nem – döntött el Mahado, Noferu szemébe nézett és megérintette a vállát, hogy mondanivalójának nyomatékot adjon. – Most megkeresed azt a két félnótás leopárdvérűt, akik nyilván nem tették meg, amit korábban kértem tőlük...
– Hogyan? Mire kérted őket? És miért nem beszélhetek ap...?
– Nem lényeges. Megkeresed őket és megmondod, hogy kísérjenek haza téged, és ha vonakodnának megtenni, kijelented, hogy én kérem erre őket! – A futáshoz nyilván nem fűlött a foguk, vagy nagyon gyorsan végeztek vele, de ezt bizonyára meg fogják tenni – gondolta magában a mágus.
– Na de...
– Jobb lesz, ha csak otthon beszélsz édesapáddal. Nyugodtabb marad, ha nem leplezed le magad mindenki előtt. Menj haza, maradj biztonságban! – kérte a tábornok a lányt –, erről pedig én gondoskodom – mutatta fel kezében a levelet. – Menj! – ismételte, és miután irányba fordította, elengedte a vállát.
– Rendben, megyek – egyezett bele végül Noferu. A tábornok tekintetében látta, hogy értelmetlen lenne ellenkezni vele, mert úgysem engedne, és végül is igaza volt. Jobb lesz, ha hazamegy, és a hozzá értő személyre bízza ezt. – Köszönöm, tábornok! – fordult vissza a válla felett. – Ezt és a reggelit is!
Mahado válaszul bólintott egyet.
– Vigyázz magadra! – kérte a lányt, és elindult a trónterem irányába. Az ajtóból visszapillantva még látta, hogy Noferu befordul a sarkon, és remélhetőleg úgy tesz majd, ahogyan javasolta.
Mahado nem mutatta meg a levelet Ozirénak, és a gyűlés végéig nem is említette senkinek. Nem szerette volna Noferut belekeverni ebbe, ám a levél eredetéről sem szeretett volna hazudni senkinek. Annak tartalma egyébként is csak azt erősítette meg, amiben már eddig is biztosak voltak. A sárkányok és macskavérűek biztonsága, a birodalom békéje és egyensúlya veszélyben forog. Mindent meg kell tenniük, hogy az ügy végére járjanak, és megakadályozzák a lehetséges katasztrófát. Mindent, és még annál is többet!
– Még ma este levelet írok Thotmesznek – ígérte Theodora, amikor a megbeszélés végére értek. – Küld el az egyik sólyomvérűd, hogy átadhassam neki – fordult a tábornokhoz.
– Úgy lesz – ígérte Mahado.
– Nem, nem szükséges! – ellenkezett hirtelen Horumesz. – Magam adnám át a levelet Horeth-nek, hogy aztán ő továbbadhassa az egyik küldöncének. Bevallom, kellene egy indok, hogy végre meglátogassam az unokaöcsémet. Persze, csak ha ezzel nem okozok gondot, felség – nézett a királynőre. – Tábornok? – fordult Mahadóhoz.
– Nekem megfelel, de nem én döntök – válaszolta a mágus.
– Legyen. Elviheted majd a levelem – egyezett bele Theodora. – Az lényeg, hogy az öcsém biztosan kapja meg!
– Erről gondoskodni fogunk! – ígérte Mahado.
– Egyébként meg, kifogás nélkül is meglátogathatod az unokaöcsédet, Horumesz – fordult hozzá a királynő. – Nem kell engedélyt kérned, hogy elhagyd a palotát, ráadásul az, hogy a rokonod, önmagában elég indok.
– Tudom, felség, de mégsem szeretem hasztalan dolgokkal tölteni az időt. Ha elmegyek látogatóba, az legyen a birodalom hasznára is! – jelentette ki az öreg.
Mahado és Írisz visszafogottan megingatták fejüket, hogy jelezzék, túlzásba viszi az önzetlenséget, ám Horumesz már csak ilyen volt. Szerette nagyon fontosnak érezni magát, és legtöbbször az is volt, általában bölcs tanácsainak köszönhetően.
– Ilyen egy igazi hazafi! – jegyezte meg Bászthotep elismerően.
A kormányzó, Oziré, Bászthotep, Horumesz és a nemesek elbúcsúztak, ki-ki ment a megbeszélt dolgára, hogy előbbre vigyék a biztonság ügyét. Mahado és Theodora pár percre kettesben maradtak, persze leszámítva az emelvény végében a királynőre várakozó macskavérű testőröket. Mahado kihasználta az alkalmat, hogy hosszasan a nő aranybarna szemeibe tekintsen, aki cserébe vonzó, erős alakján nézett végig.
– Őszintén sajnálom, ami ma történt – mondta végül Mahado. – Ahogy szavamat adtam, úgy fogok cselekedni, de kérlek, szólj, ha van bármi más, amiben a segítségedre lehetek!
– Mindenki sajnálja, de egy percig se érezd úgy, hogy a te hibád lenne! – kérte Theodora a férfit. – Nem kell tenned semmit értem, már így is eleget teszel.
– Mégis... ha van bármi, amivel megkönnyíthetném a dolgod... Rengeteg ez így, ami rád szakadt... a nyomás, a felelősség, az ügyek intézése. Theodora! – lépett egészen közel a királynőhöz Mahado, de meg nem érintette, azzal durván megsértett volna az etikettet, sőt, több udvari szabályt is. Ehelyett mélyen a szemébe nézett. – Tudnod kell, hogy rám bármiben számíthatsz! Ha kell, megvédelek még az idegen világok küldötteitől, de akár az Alvilág démonaitól is! A te biztonságod számomra mindennél többet jelent – vallotta be a férfi, majd eszébe jutott még valami. – A te és a húgod biztonsága! Nem engedem, hogy bárki ártson nektek, erre megesküszöm!
Theodora hirtelen nem jutott szóhoz, a tábornok szavai megérintették lelke egy olyan részét, amit hosszú évek óta próbált elrejteni. Végül mégis úgy döntött, muszáj hivatalosan állnia a dolgokhoz.
– Tábornok, köszönöm, hogy vigyáz ránk! – felelte az oroszlán. – De elsősorban a népet védelmezze, engem megóvnak a testőreim! – tette hozzá komolyabb hangon.
– Értem – bólintott Mahado, szintén megkomolyodó arckifejezéssel, és távozni készült.
– Ám, ha egy kérésem mégis lehetne! – szólt utána Thea.
– Igen? – fordult vissza a mágus.
– Tudom, hogy rengeteg dolga akad e nélkül is, ám mégis...
– Mi lenne az?
– Ám mégis arra kérném, ha lehetőségében áll, tartsa rajta a szemét a hercegnőn! Meglehetősen csendes volt, mielőtt faképnél hagyott minket, ez nem jellemző rá. Aggódom, hogy titokban valami ostobaságot tervez, ám amiatt még inkább, hogy azok a fekete ruhás alakok őt is célba veszik. Tara sohasem tűrte meg maga mellett a testőröket, minden erejével azon volt, hogy lerázza őket.
– Makacs és öntörvényű – értett egyet a mágus.
– Igen, de önnek úgy látom, sikerül megbirkóznia ezzel!
– „Önnek"? Először arra kérsz, legyek közvetlenebb, ha négyszemközt vagyunk, most pedig újra hivatalos színben szólsz hozzám? – érdeklődte a mágus, de neheztelés nem volt a hangjában.
– Vigyázz a húgomra, Mahado, kérlek! – mondta a királynő szenvedélyesen.
– Szóval, tulajdonképpen arra kérsz, legyek testőre helyett testőre, igaz?
– Meglehet – bólintott a fekete hajú szépség. – Remélem, nem érzed úgy, hogy ez a munka nem tábornokhoz méltó...
– Ellenkezőleg. Bárki örömmel venné, hogy méltónak találod testvéred őrzésére!
– És te?
– A hercegnő biztonsága épp oly fontos számomra, mint a tiéd. Ha úgy véled, szükség van rá, akkor a védelmébe állok, és szemmel tartom majd!
– Azt hinném, ilyen komoly elköteleződés után már a jövendőbelidként emlegetnéd – jegyezte meg a királynő.
Mahado nem válaszolt rögtön, végül egy kérdéssel tette meg.
– Zavar talán, ha továbbra is hercegnőnek szólítom?
– Nem zavar – felelte Theodora enyhe vállrántással. – Nem, amíg gondoskodsz a biztonságáról! – komolyodott meg. – Értsd meg, ha bármi történne vele, én akkor...!
– Megértem – bólintott a varázsló együtt érzőn. – Természetes, hogy aggódsz érte. Ígérem, úgy teszek, ahogy kérted! Rendbéli és templomi teendőim között is szakítok időt rá, hogy odafigyeljek húgod biztonságára!
– Köszönöm.
A tábornok illedelmesen fejet hajtott a királynő előtt és a kijárat felé indult. Theodora hálás, s egyben vágyakozó tekintettel nézett utána. Azt el is felejtette közölni vele, amire nagyapja kérte, de talán nem is baj. Abba a bizonyos dologba nem szeretett volna még senkit sem beavatni, főként nem a történtek után. Egy sokkoló hír bőven elég egy napra. Mégis...
– Várj, Mahado! – kiáltott a távozni készülő varázsló után.
– Igen? – fordult meg a férfi tettre készen.
– Nem muszáj teendőid mellett vigyáznod Sitarára...
– Hiszen éppen az előbb kértél meg olyan meggyőződéssel...
– Úgy értem, teheted alattuk is! – pontosított a királynő. – Ha szükséges, vidd magaddal a templomba, vagy akár a Rendhez is. Máskülönben csak a városban császkálna, egyedül és kiszolgáltatottan. Így legalább ragad rá valami hasznos is. Talán. Mindenesetre...
– Értem – bólintott a mágus. Szinte fel sem tűnt nekik, hogy folyamatosan egymás szavába vágtak, megsértve ezzel az etikett számos pontját. – Kellemes estét, felség! – búcsúzott hivatalosabb formában.
– Így elszaladt volna az idő? – sóhajtotta Thea, majd kinézett az ablakon, és észre kellett vennie az alkony narancsos árnyalatát, amit az égre festett, s az azon díszelgő, tejfehér holdsarlót. Még kilenc nap, és itt az újabb telihold. Remélte, a jelenlegi ügy még a következő dekád feléig rendeződik, és akkor gondtalanul kerekedhetnek fel megszokott útjukra a vadregényes szavannák felé. – Kellemes estét, Szekhemré tábornok! – felelte cserébe.
A termet elhagyó mágus még vetett egy futó pillantást a királynéra, majd elméjét szökőárként özönlötték ez az előtte álló teendők és kötelességek. Minden gyorsan végiggondolta, rendszerbe szedte, majd sorrendet állított közöttük.
Még érezte Sitara jelenlétét a palotában, így sejtetette, a szobájában lehet. Mivel itt úgy vélte, biztonságban van, úgy döntött, először elmegy a Rendhez, megbeszél az embereivel a fejleményeket, majd, ha ideje akad, beszél Ozirével a levélről, amit Noferu talált a küszöbükön. De ha erre nem is jutna sor, mindenképpen megkéri néhány védelmezőjét, hogy éjjel és nappal is tartsák szemmel Oziré házát, hogy ha netán valaki gyermekeire támadna, közbeléphessenek. Bár a levél elsősorban a macskavérűek ellen szólt, mivel Ozirének, a Rend altábornokának szánták, esély volt rá, hogy ő és családja is könnyedén belekeveredhetnek.
Éles sikoltás rázta meg a palotát, ami a hercegnő lakrésze felől jött, ideges ugatással kísérve. Mahado egyből felismerte Sitara és Anu rémült hangját. A sorrend megváltozott. Megfordult, és sebesen a hang irányába kezdett el rohanni, majd néhány lépés után türelmetlenné vált, és a folyosókon való rohangálás helyett inkább egyenesen a hercegnő lakrésze előtti folyosóra térugrott. A hálóból újabb sikoltás jött, amit ezúttal egy másik nőtől származott. Mahado nem hezitált többet, varázserejével kitárta az ajtót, majd nagy hévvel a szobába rontott.
A hercegnő egy szál vászontörülközőben állt szobája közepén. Anuval és szobalányával a baldachinos ágyon heverő levágott sárkányfejre meredtek. A kutya szakadatlan ugatott, Tara és Nakato, a fekete bőrű szobalány aranyszínű macskaszemeiben rémület csillogott, teljesen elborzadtak a látványtól.
– Ozirisz nevére! – bukott ki a varázslóból, aki meghökkent, de még annál is inkább öntötte el düh. Mégis mit képzelnek ezek az alakok magukról?!
...