„Küzdelmetek véget ért. Anubisz kísérjen titeket utatokon, s ha az istenek is úgy akarják, találkozzunk a másik oldalon! (...) Ha Aaneleia is úgy akarja, találkozzunk egy másik életben!"
Figyelmeztetés: felkavaró tartalom, gyilkossággal kapcsolatos tartalom!
Négy órával korábban.
Elyaas, hátán Mahadóval szélsebesen és könnyedén siklott át a Hórusz-hegység vonulatai felett, majd tompa puffanással landolt az északkeleti oldal sziklái tövében, nem messze a sárkányok istennőjének emelt fehér márványtemplomtól. Aaneleia temploma félig a sziklafalba volt építve, hófehér falainak, díszes tornyainak szépségét mégis beárnyékolta az előtte heverő három hatalmas aranysárkány holtteste. Mahado azonnal leugrott Elyaas hátáról, aki ekkor ragyogásba borulva felvette emberi alakját, és sietve indultak a templomhoz. A Rend vezetői: Oziré, Hatti, Tamir, Nia, Mosi, Széth, Desta és Imari már a helyszínen várakoztak, a felderítők vezetői, Horeth és Imina értesítették őket, akik szintén jelen voltak.
– Tábornok!
– Elyaas! – üdvözölték őket visszafogott biccentéssel. Elyaas nem köszönt vissza, arcán komorság ült, szinte már-már ijesztően kétségbe volt esve.
– Hogyan történt? – kérdezte Mahado komoly hangon, ám a válaszra nem várt. A holttestekre vetett első pillantással egyértelművé vált, hogy az egyik hím sárkányt szíven szúrták, a másik hímet lefejezték, a fej viszont hiányzott. Az egyedüli nőstény sárkány pedig... Az ő holtteste különbözött a másik kettőtől, ujjai, szárnya vége és füle fekete színbe fordult. – Az első kettőnél nyilvánvaló a halál oka, a nőstény sárkányt valószínűleg megmérgezték – jelentette ki a mágus. Emberei bólintottak.
Mahado közelebb lépett, és tüzetesebben is szemügyre vette a három holttestet. Nia, Horeth és Mosi csatlakoztak hozzá, a többiek kevesebbet értettek az ilyesmihez. Elyaashoz eközben az a négy másik aranysárkány ment oda beszélgetni, akik jelen voltak a tragédiánál. Mivel a sárkányfi maga is labilis állapotban volt, Imina és Imari segítettek neki kikérdezni a szemtanúkat. Ezt a felderítőnő már akkor is megtette, amikor először felfigyelt a halott sárkányok testére, és leereszkedett megtudakolni, mi történt, de most részletesebben faggatták ki a társaikat, s egyben testvérként szeretett barátaikat gyászoló két szerelmespárt.
– A hím, akit lefejeztek, fiatalabb, még csak serdülő korban volt – állapította meg Mahado pár perc nézelődés és vizsgálat után. – A másik kettő idősebb, talán a szülei. Az apát egy meglehetősen hosszú, kúpos végű tárggyal szúrták le. Szigonyra, vagy lándzsára tippelnék, de minden valószínűséggel nem ebben a világban kovácsolt fémmel, hanem annál sokkal erősebből készültek. Az éles penge, amivel levágták a fiú fejét, szintén hasonló fémből készülhetett. Vérnyomok nincsenek a közelben, így az elveszett fejet nehéz lesz megtalálni.
– És a nősténnyel mi történt? – kérdezett rá Hatti, közelebb lépve a szerencsétlenül járt aranysárkány jókora testéhez.
– A fekete elszíneződés a fül és a végtagok végeinél mérgezésre utal, mégpedig a mérgek egy bizonyos csoportjára, amik a levegőt vonják meg az áldozattól – magyarázta Horeth.
– Pontosan – bólintott Mahado. – Az ilyen mérgek meglehetősen gyorsan hatnak és általában hirtelen halált okoznak. Egy aranysárkány megöléséhez nagyobb mennyiségre lehetett szükség. Talán földi, talán idegen világokból származó méreg, ez még nem egyértelmű.
– Nem evilági – közölte Nia, aki nemrég kinyitotta a női sárkánytetem száját és beleszagolt a torkába. – A népem tagjai ismerik a legtöbb mérget, ennek az illata egyikéhez sem fogható.
– Úgy véled? – kérdezett rá Mahado. – Én nem érzek semmit – hajolt ő is a sárkány torkához. – Bizonyára olyan enyhe a szag, hogy csak a macska vagy a sakálvérűek érzik.
Ekkor Széth is odahajolt szimatolni, de megrázta a fejét.
– Egyéhez hasonlít – említette Mosi. A többiek magyarázatot várva néztek rá. – Éjkék csillagfű – jelentette ki a fekete bőrű férfi. – Emlékszem, amikor Elyaas mutatott nekünk egy efféle növényt, ami egy távoli bolygóról származott. Annak hasonló illata volt. Nem pont ilyen, de...
– Magyarázd el pontosabban! – kérte Mahado az oroszlánvérűt.
– Inkább majd én – vállalta magára Elyaas. Mind megdöbbentek, hogy a sárkányfi végre higgadtságot erőltetett magára, de sejtették, nem hosszú ideig lesz ez így.
– Elyaas – adta meg a szót a tábornok.
– Az éjkék csillagfű Xenoriában őshonos növény, éjszaka virágzik, ahogy a világ számos másik növénye.
– Xenoria... Valamiért ismerős ez a név – vakarta meg az állát Horeth.
– A fekete sárkányok bolygója! – vágta rá Hatti sebesen, amiért cserébe értetlenkedő pillantásokkal jutalmazta a többség. – Emlékszem, amikor meséltél a többi sárkányfajról – mondta Elyaasnak.
– Xenoria a naprendszerük neve – pontosított a sárkány. – A Xenoriai bolygók élővilágának nagy része az éjszakai életmódhoz alkalmazkodott, nem hiába nevezik a helyet az éjszaka birodalmának. Az éjkék csillagfű a fekete sárkányok kedvelt élvezeti szere, állításuk szerint kellemes képzelgéseket okoz, ha főzetet készítenek belőle. Ám, ha nyersen nyernek ki belőle nedvet, az mérgező hatású. Az aranysárkányokra, és más fajokra hétszer mérgezőbb, mint a fekete sárkányokra. A szaga virágzás után megváltozik, még édesebb lesz, de ezzel együtt még mérgezőbb is. A fekete sárkányok szerint a mérgező hatás az édeskés illattal együtt tűnik el a főzés folyamán.
– Ezt az illatot érezted? – kérdezte rá a mágus Mosinál.
– Igen – bólintott az oroszlánvérű. – A korábban szagolt csillagfű éppen virágzott, ám a mostani illata szinte bódítóan édes.
– Vagyis, a sárkány anyát is idegen földről származó eszközzel, pontosabban éjkék csillagfűvel ölték meg – foglalta össze a lényeget Horeth.
– Ezek után felmerül a kérdés, hogy lehetséges-e, a gyilkosság egy, a sárkányok közötti belső viszály eredménye – állapította meg Mahado.
– Teljességgel kizárt! – rázta a fejét hevesen Elyaas. – Az én népem nem tesz ilyesmit.
– Egészen biztos vagy benne? – fúrta komoly tekintetét Mahado az övébe. – A bizonyítékok, a gyilkosság módja mind erre utalnak.
– Az aranysárkányok nem ölik meg egymást! – makacskodott a sárkány. – Valaki más tette! Mások tették!
– Annyit tudunk, hogy emberi alakban voltak – mondta Desta.
– Igaz is. A szemtanúk? – kérdezett rá Mahado.
– Két aranysárkány pár, az idősebbik pár tagjai a fiatalabbik párból a lány szülei – magyarázta Imina. – Jó barátai voltak a meggyilkolt aranysárkány családnak.
– Szóval tényleg egy család voltak – sóhajtotta Széth. Bármiféle ellentét is volt közte és Elyaas között, ettől függetlenül sajnálta, ami történt. A sárkányfi fajtársai nem ilyen sorsot érdemeltek.
– Igen – bólintott Imari. – A szemtanúk elmondása szerint éppen a déli istentiszteletre készültek, amikor Zaamira, az anyasárkány rosszul lett és pillanatok alatt szörnyethalt. Még emberi alakban érte a vég, de halálával visszaváltozott eredeti formájába. Férje és fia is emberi alakjukban voltak, de a gyász eluralkodott rajtuk, és ők is visszaváltoztak. Percek sem teltek el, fekete ruhába öltözött harcosok bukkantak fel a sziklák között. Egyikük egy dárdát repített a gyászoló férj szívébe, egy másik váratlanul levágta a fiú fejét, és magával vitte azt. Jól következtetett a fegyverek típusára, tábornok – nézett a fekete hajú nő Mahadóra.
– Harcosok voltak? – kérdezte Tamir.
– Úgy értendő, hogy emberi alakok, kivételes harci képességekkel – felelte Imari. – De nem feltétlenül Maat fiai. Lehettek alakváltók, vagy akár mágusok is, akik viszont elrejtették varázserejüket. Csupán mozdulataik voltak gyorsak és erősek.
– Továbbá idegen eredetű fegyvereket birtokoltak, és valahogyan sikerült méreggel megetetniük Zaamirát – mutatott rá Mahado. – Lehet, hogy...
– Hogy nem is erről a földről származnak? – vetette fel azonnal Hatti. – És ha... idegenek?! Vagy ha... Hiszen az éjkék csillagfű is a fekete sárkányok otthonából származik! A támadók fekete ruhát viseltek... Mi van, ha...?
– Ha a fekete sárkányok mészárolták le a fajtásaim?! – vágott a harcosnő szavába Elyaas.
– A... fekete sárkányok lehettek? – döbbent meg Horeth. – Hiszen nincs írásos emlék, hogy valaha ellátogattak volna ide...
– A fekete és az aranysárkányok fajai évezredek óta ellenségei egymásnak. A legutolsó háború kétezer éve volt, és utána alig akadt összetűzés – magyarázta Elyaas. – Ha viszont újra elkezdődnek a harcok...
– Elég! – intette csendre őket Mahado. – Ne hozzatok elhamarkodott következtetéseket! Mi okuk lenne a fekete sárkányoknak ezen a bolygón gyilkosságot elkövetni? Ha titokban az elfoglalásán is ügyködnének, nem érnék be három áldozattal. Másrészről, az itteni éghajlat sem kedvez nekik, túl sok a fény.
– Lehet, de... De... minden jel arra utal, hogy az ősi viszály kezd felszínre törni! – akadékoskodott Elyaas.
– Akár belső konfliktus, akár valami más, a fekete sárkányoknak nagy valószínűséggel semmi köze hozzá – állapította meg Mahado. – Milyen színű hajuk és bőrük is volt az elkövetőknek? – kérdezett rá.
– A szemtanúk nem látták jól, mert az egész fejüket fekete csukja borította, és dolguk végeztével szinte azonnal felszívódtak, de hasonlóra tippelnek, mint egyiptomi népéé.
– Ez nem visz előbbre – jelentette ki a mágus, s Elyaasra pillantott. – Ha be akarod bizonyítani, hogy nem belső viszályról van szó, és ha meg akarjuk találni az elkövetőket, ki kell derítenünk, kiknek lehetett hozzáférése efféle dolgokhoz! A helyzet meglehetősen kényes, hiszen az aranysárkányok után a Rend tagjai kerülnek leginkább gyanúba. Közembereknek, de még az emberi hadseregnek sem adunk el idegen eredetű fegyvereket, mivel túl kockázatos lenne ilyen erejű fegyvereket, mérgeket csak úgy bárkinek birtokolnia.
– Ott van azonban a tény, hogy néhány aranysárkány feketén kereskedik a bolygójáról származó tárgyakkal, és nem csupán növényeket, ékszereket, hanem fegyvereket is ad el közembereknek – monda Tamir. – A Rend pedig nem nagyon tud tenni ez ellen.
– Ha fény derül ilyesmire, elkobozzuk a készletet tőlük, és az illegális árut a vásárlótól – mutatott rá Mahado.
– Nem ér ám el mindenhová a Rend keze sem – ellenkezett Desta. – Vannak Thébának meglehetősen sötét, züllöttebb utcái, ahová saját felelősségére lépjen be akárki.
– Tudok róla – vágta rá Mahado. – Éppen ezért olyan kényes a helyzet. Ha nem testvéreink árulták el a Rendet, amit személy szerint mélyen remélek, akkor is velünk köthető össze, ami történt. Az idegen eredetű fegyverek korlátozása, a béke fenntartása a mi feladatunk lett volna, mégis...
A mágus valamivel több indulatot engedett meg magának, mint elfogadhatónak ítélte. Nem, nem szabad elbizonytalanodnia, ez a legrosszabb, ami ilyen helyzetben tehet! A problémára kell koncentrálnia, és annak megoldására!
– Tábornok? Minden rendben? – kérdezte Oziré. A rangidős mágus feltűnően szótlan volt egész idő alatt. Egész eddigi élete során a birodalomban nem öltek meg egy aranysárkányt sem, ezért igazán elgondolkodtatták az események, ám most felfigyelt a változásra felettese máskor komoly és magabiztos hangjában.
– Igen – köszörülte meg Mahado torkát, és erőt vett magán. – Mihamarabb az ügy végére kell járnunk! – jelentette ki, hangjába kezdett visszatérni a határozottság. Ám legelőször még valamit meg kellett tennie. Tekintetét a három áldozatra emelte, majd szavai ösztönösen jöttek. – Küzdelmetek véget ért. Anubisz kísérjen titeket utatokon, s ha az istenek is úgy akarják, találkozzunk a másik oldalon!
- Ha Aaneleia is úgy akarja, találkozzunk egy másik életben! – tette hozzá Elyaas szomorúsággal vegyes reménnyel.
A Rend vezetői összenéztek, majd egyetértően bólintottak. Épp indultak volna vissza a városba, ellenőrizni a Rendnél őrzött idegen fegyvereket, amikor a templom belsejéből sikoltás szűrődött ki. Desta és Széth sakállá változva mindenkinél előbb rontottak be Aaneleia csarnokának előterébe, nyomukban társaikkal, ám Mahado térugrásának hála velük egyszerre ért oda. Némileg megkönnyebbülve vették tudomásul, hogy senki sem haldoklott, sérült meg, és újabb holttestre sem bukkantak.
A templomban csupán egy gyermek tartózkodott, a fiatalabbik aranysárkány pár leánya. Nyilván ide küldték a szülei, hogy ne kelljen a holttesteket néznie, ám szegénynek nem volt szerencséje. A hófehér selyemruhát viselő kislány a padsorok között rohant a kijárat felé, ahol figyelmetlenségében az épp visszaváltozó Destába ütközött. A sakálvérű nő kissé morcosan vette tudomásul, hogy a lány nekirohant, ám Mahado közéjük állt, megfogta a kislány vállait és maga felé fordította.
– Mi történt? – kérdezte a lánytól komoly, de védelmező hangon.
– A ... a... – szipogta a kislány, sárga szemeit könnyek áztatták, egész teste remegett a félelemtől. A mágus erősebben tartotta és mélyen a szemébe nézett.
– Miért sikoltottál? – próbálkozott újra. A lányból erre még erősebben ömlöttek a könnyek, de egyik karjával azért az oltárra mutatott. Mahado és emberei nem láttak rajta semmi különöset, és ez látszott is az arcukon, így a lány végre megszólalt.
– Mögötte – nyögte ki, majd reszketve sírt tovább. Mahado kissé lehajolt hozzá, egyik kezét vigasztalóan kipirult arcára helyezte.
– Megnézzük – jelentette ki határozottan a mágus. – Te maradj itt!
A kislány beleegyezően bólintott. Ekkor lépett be a négy szemtanú is az épületbe, Mahado így odaterelte hozzájuk lányukat, majd embereivel hamar az aranyból és márványból emelt, Aaneleiának szentelt oltárhoz siettek.
A kis aranysárkány leány ijedsége jogos volt, az oltár mögött ugyanis széles vértócsa éktelenkedett. Mosi és Széth azonnal odahajoltak megszagolni, de Nia és Desta ezúttal elhúzták orrukat.
– Aranysárkányok vére – állapította meg Mosi.
– A fiúé, akit meggyilkoltak – tette hozzá Széth.
– Rosszul leszek... – nyögte Elyaas, és a nála kissé alacsonyabb Mahado vállába temette arcát.
A mágus visszafogottan, mégis megértően szorította magához barátját, és saját rosszullétén uralkodni kívánván halkat sóhajtva az égre felé fordította arcát. Az ég helyett azonban a templom hófehér mennyezetével találkozott tekintete, vagyis sokkal inkább az azt elcsúfító vérvörös felirattal. Zöld szemei elkerekedtek a döbbenettel vegyes indulattól, keze, amivel nem barátját szorította magához, ökölbe szorult törzse mellett, amikor újabb vércsepp cseppent a mellettük lévő tócsába. A vérrel írt felirat nem szárad meg teljesen, a vége még nedves volt.
A lecsöppenő vér forrását keresve a többi vezető is felnézett a plafonra, mielőtt még Mahado megemlíthette volna nekik, mire akadt.
– Elyaas – szólalt meg Mahado elfojtott hangon, indulatait határozottsággá próbálta alakítani. – Nem szívesen kérlek erre, de jogod van látni...
– Mi van...? – mormogta a sárkány feszülten, s tovább szorította a mágust, köpenyébe rejtve arcát.
– Nézz fel a mennyezetre! – mondta a mágus, s már előre aggódott barátja reakciója miatt. Elyaas vonakodva megtette. Arckifejezése elsötétült, elsápadt, pupillái összeszűkültek. Miközben immár mindketten a feliratot nézték, Mahado megfogta, majd megszorította a kezét, amit a sárkány hálás nyögéssel jutalmazott. – Én nem tudom rendesen olvasni a sárkányok ősi nyelvét – közölte a mágus, azokra a főként vonalakból, pontokból, négyzetes és körszerű alakzatokból álló írásjelekre célozva, amikkel a felirat készült. – Csak pár szavat ismerek Auriaa nyelvéből, amiket tanítottál. A legtöbb főnevet értem, de az igék és jelzők ismeretének hiánya miatt nem tudom megállapítani a szöveg teljes jelentését.
– Szöveg, szöveg... – rázta meg a fejét idegesen Elyaas. – Inkább nevezd a nevén! Ez egy fenyegetés, ami az aranysárkányoknak szól! – vágta rá dühösen.
Mahado továbbra is szorította barátja kezét.
– Ha fenyegetés, nyilván az elkövetők hagyták maguk után, hogy kifejtség valódi céljukat. Elyaas! Le kell fordítanod nekünk! – nézett sürgetően a sárkány szemeibe.
– Hát... jól van – sóhajtotta a szőke, és szaggatottan mély levegőt vett.
– „A Nap ideje leáldozott, az aranysárkányok alkonya elhozza e földre az örök éjszakát!" – olvasta Elyaas a plafonra írt véres feliratot. – „Aaneleia népe a porba hullik, mialatt a Hold utódai visszatérnek az árnyak közé."
Jelenleg...
– Az áldozat fejét, amiből a felirathoz használt vér is származhatott, nem találtuk meg a templomban, és máshol sem – közölte Mahado az összegyűltekkel. – A fenyegető üzenet jelentése azonban egyértelmű. „Aaneleia népe" az aranysárkányokat jelenti, a „Hold utódai" a macskavérűekre utal. Úgy érzem, itt csak őrájuk az alakváltók közül, rangjukat tekintve.
– A macskavérűekre? – kérdezett vissza a királynő. Ha az előzőek nem bizonytalanították el, ez utóbbi tény őt is kezdte kétségbe ejteni.
– Attól tartok – felelte Mahado. – Azok, akik megölték a három sárkányt nyilvánosan hadat üzentek nekik, s a macskavérűeknek egyaránt. Nem csupán a sárkányok közötti, vagy elleni konfliktusról lehet szó. Theodora, Bászthotep, nemes macskavérűek – hordozta végig aggodalmas, komoly tekintetét a termen a varázsló, – mind veszélyben lehettek! A fekete ruhás harcosok és a szervezet, aminek talán dolgoznak, alappilléreinek megingatásával a birodalom vesztét okozhatják. Bár korai még azt feltételezni, hogy politikai lázadásról lenne szó, egy valami biztos. A sárkányok, a macskák, és talán mindenki más élete veszélyben forog. A támadók idegen eredetű, veszélyes erejű fegyverekkel rendelkeznek, ami fokozott odafigyelést igényel. Felség! – fordult most konkrétan a királynőhöz. – Thébában a vészhelyzet, illetve szükségállapot elrendelését javaslom!
– Szükségállapot?! – hüledezett Maathotep kormányzó. – Egyiptomban évszázadok óta nem uralkodott szükségállapot. Bölcs döntésnek tartja ezzel megrémíteni a népet?
– A „bölcs" fogalma efféle helyzetekben meglehetősen kétértelmű – közölte Horumesz.
– A nép, a béke már jócskán veszélyben forog – tette hozzá Oziré.
– Természetesen nem kívánunk zavargást kelteni – biztosította a jelen lévőket Mahado –, ám mi a fontosabb? Az elővigyázatosság, vagy a nyilvánvaló problémák szőnyeg alá söprése, amíg az emberek végül kezdenek elbotlani bennük?
– Igazán szellemes metafora – jegyezte meg Bászthotep, a tábornokra mosolyogva, majd arcára visszatért az aggodalom.
– Valóban úgy véled, fivérem – fordult Írisz bátyjához –, a többi aranysárkány élete is közvetlen veszélynek van kitéve?
– A bizonyítékok erről árulkodnak – bólintott a mágus szárazon.
– A macskavérűeket se felejtse ki! – vágott közbe az egyik nemes. – Hiszen rólunk szólt a fenyegető üzenet második része. – A teremben összegyűlt többi magas rangú macskavérű idegesen bólogatni kezdtek.
– Eddig szerencsére még egyikük életére sem törtek – mondta ellenben Írisz. – Szerintem, a szükségállapot elrendelése indokolt, ám tegyük azt diszkréten. Ha a nép izgatott, ingerült, az megkönnyíti a gyilkosok dolgát, könnyebben, észrevétlenebbül menekülnek el a helyszínről.
Mahado elismerően összenézett nővérével. Íriszt mindig is különösen intelligensnek tartotta, s a papnő folyton be is bizonyította ezt neki.
– Igazán bölcs szavak, hölgyem – jegyezte meg Horumesz.
– Ha nincs más választásom, megteszem a szükséges intézkedéseket – egyezett bele a királynő. Bár próbálta leplezni, komor arcvonásai, kibújt karmai árulkodtak róla, hogy kétségbe ejtették a hallottak, a szörnyűség, ami Aaneleia népével történt, és ami Básztet és Szekhmet gyermekeivel is megtörténhet. – Tábornok! Szükségem lesz a segítségére!
– Nekem szintúgy az önére – felelte Mahado. Az emelvényhez lépett, fél térdre ereszkedve szívéhez emelte ökölbe szorított jobb kezét, majd felnézett a királynő remegő, aranyszínű szemeibe. – A szavamat adom felség, hogy megőrzöm a birodalom békéjét, megvédem azokat, akiket veszély fenyeget, és előkerítem az aranysárkányok gyilkosait, kerüljön bármibe!
– Mahado... – lehelte Theodora megilletődve. Írisz ekkor jelentőségteljes pillantásokat küldött felé, minek hatására sikerült összeszednie magát. Megszilárdította ellágyult vonásait, és a mágus komoly, védelmező tekintetébe nézett. – Azaz, tábornok! Számítok a közreműködésére!
A varázsló röviden bólintott, majd felállt és kihúzta magát, de továbbra sem volt képes levenni szemeit a gyönyörű, magabiztos nőről, akiről sejtette, hogy titokban továbbra is retteg, ám remélte, hogy némileg sikerül kételyeit eloszlatnia. Ó, hogy mit meg nem tenne azért, hogy Theodórát biztonságban tudhassa, hogy érezze, szívét nem nyomja az a gyász és fájdalom, amivel ő maga terhelte meg, de... Nem volt választása. Oziréval, Horumesszel, Maathotep kormányzóval, Bászthotep főpappal, a nővérével és a királynővel hosszú tárgyalásba fogtak a szükséges intézkedéseket részletezvén, amihez néhány nemes is csatlakozott.
Percek múltán, amikor épp Bászthotep és Írisz között alakult ki némi ellentét a templomokat illető intézkedések terén, Mahado arra figyelt fel, hogy a hercegnő, aki egész idő alatt szokatlanul csendes volt, titokban az trónterem ajtajához oson, és megpróbál elillanni. Amikor viszont kitárta a nehéz, aranyozott ajtószárnyakat, azok nyikorgása a többi összegyűlt figyelmét is felkeltette. Theodórából fáradt sóhaj szalad ki, arcán egy „miért csinálja mindig ezt" kifejezéssel, ám Bászthotep idegesen indult volna, hogy unokáját visszaráncigálja. A mágus hirtelen feltartott kezével jelezte, hogy ne tegye.
– Majd én! – vállalta magára Mahado, és határozott léptekkel máris Tara mellett termett. – Mi ütött beléd? – vonta kérdőre a lányt, holott tisztán érezte a belőle áradó kételyt és dühöt. Nyilvánvaló volt, hogy a hercegnőt a többieknél is jobban megrázták a hallottak, ám mégis, rangjából kifolyólag fontos kötelességei vannak. – Tényleg nem fogod fel a helyzet súlyosságát?
– Pont, hogy igen! – vágta rá a lány morcosan, hangja pengeként hasított a trónterem zúgásába. – Hiszen egyszer sem szóltam közbe, nem igaz?! Egyetlen egyszer sem?! Csak hallgattam és hallgattam, és...
– Ezt úgy mondod, mintha nem látnád értelmét annak, hogy ezt tedd. Értékelem, hogy végre egyszer megpróbáltál viselkedni, de...
– Elég! – vágott a mágus szavába Tara, aki össze is vonta a szemöldökét cserébe. – Nincs értelme most annak, hogy az én neveletlenségemre pazarold a drága időd!
Mahado képtelen volt eldönteni, hogy ezt ironikusan mondta, vagy végre egyszer komolyan gondolta.
– Igazad van, tényleg nincs – válaszolta végül a tábornok. – Szóval ne játszd tovább a rakoncátlan kisgyereket, hanem gyere vissza, és viselkedj! Életbevágóan fontos dolgokat kell megvitatnunk!
– Hát pont ez az! – mutatott rá Tara, felemelt hangon. – Nincs rám szükségetek! – Mahado arcán némi döbbenet jelent meg.
– Hogyan? – kérdezte, hangjában értetlenkedés és ítélet vegyült egymással.
– Ugyan már, hiszen az egyetlen dolog, amit az effajta megbeszéléseken teszek, az az, hogy mindenkit türelme határára sodrok a hozzáállásommal. Másrészt, nem mintha tényleg bármiben segíthetnék. Nem értek a politikához, nem számít, Horumesz mennyit próbál okítani, és nem tudom, hogyan védhetném meg a népemet. Legjobb lesz, ha hagylak titeket zavartalanul tárgyalni.
– Sitara... – sóhajtotta a mágus. Őszintén meglepődött a hercegnő szavain. Bár sohasem tartotta reménytelenül önzőnek, mindig is tudta, hogy Tara igenis szívén viseli népének sorsát, általában ezt vad és öntörvényű módon fejezte ki. Sohasem látta még ennyire önzetlennek, s emellett... bizonytalannak saját képességeiben. – Egyiptom hercegnője vagy – jelentette ki végül. – Már a jelenléteddel is...
– Csessze meg a jelenlétem! – bukott ki az oroszlánból. – Elmentem! –határozta el, dühösen kitárta az ajtót, majd az érces nyikorgással kísérve kirontott a folyosóra. – Anu, gyere! Megyünk! – szólt oda a szemközti fal tövében várakozó kutyának. Anu lelkesen lengette meg fekete farkát, sebesen felpattant, és máris gazdája lábainál sündörgött.
– Sitara, figyelj! – szólította fel Mahado. Utána ment, és megfogta a vállát. A lány türelmetlenül fordult felé és nézett a szemébe. – Beszéljük ezt meg! Igenis szükség van rád! Ne játszd az álszerényt, inkább viselkedj végre felnőttként és...
– És megint csak inkább a szavadba vágok! – ingatta a fejét a hercegnő indulatosan. – Mahado, figyelj! Így lesz a legjobb! – döntötte el. Mélyen a mágus zöld szemeibe nézett, majd visszafogottan levette magáról a kezét, és elindult balra, a hálótermek irányába. – A lakrészemben leszek.
– Sitara! – kiáltott utána a varázsló, ám a lány, nyomában a fekte kutyával, már a hálója irányába futott, izmos lábai sebesen kopogtak a csempén. Úgy döntött, nincs értelme utána rohannia, további hosszú és fáradalmas vitákat generálva. Volt valami abban, amit a hercegnő mondott. A jelenlétén kívül nem igazán tudott hozzájárulni az ügyük előrehaladásához. Persze, a jelenléte szükséges lett volna bizonyos írott és íratlan szabályok miatt, de most nincs idejük ezzel foglalkozni.
...