„A Nap felkel! A nép felemelkedik!"
Hangos harangszó hasított a reggeli nyüzsgésbe, amikor Mahado és Elyaas a nyugati-negyed főterén haladtak keresztül, mellettük a hatalmas, márványból és homokkőből álló templom emelkedett ki a környező házak közül. Az Ozirisznak, az Alvilág urának, épült templom főként törtfehér és zöld színekben játszott, a zöld bőrű istenséget ábrázoló szobrokat és a tetőt tartó oszlopokat smaragd, aquamarine és lapis lazuli kristályok díszítették.
Az Alvilág temploma talán nem tartozott a legmagasabbak közé, de méltán rendelkezett a legnagyobb alapterülettel, és a legtöbb földalatti szinttel, pontosabban néggyel. A második földalatti szinten volt található Anubisz, a holtak védelmezőjének szentélye is, akit a sakálvérűek legfőbb istenségükként imádtak. Rögtön a bejárat mellett pedig Ízisz, a hűség és házasság istennőjének szentélyét rendezték be, akit emellett Ozirisz feleségének is tartottak.
A harang tovább csengett, éles hangja még a negyed széleihez is elhallatszott. Mahado számára nyilvánvalóvá vált, hogy ma reggel már nincs ideje tiszteletét tennie az Alvilág templomában, vagy köszöntenie Ozirisz főpapját, illetve Anubisz papjait*. Az Alvilág templomához tartozott egyébként a legtöbb halandó pap, Ozirisz papjai, mivel Ré, Básztet, Thot és Hórusz papjai főkén az istenek kegyeltjei közül lettek kiválasztva.
– Ez nekünk szól, a Rendgyűlést jelző harangszó! – jegyezte meg Mahado idegesen, Elyaasra pillantva. – Elnéztük az időt, már ott kellene lennünk!
– Nos, akkor mi lesz? Felpattansz a hátamra? – vigyorodott el az aranysárkány. Ő legkevésbé sem izgatta magát a késésen. Neki csupán annyi dolga volt a Rendnél, hogy a népe harcművészetét, harctudását adja át a tagoknak. Ellenben Mahadónak a kiképzés felügyelése mellett még számos, más tennivalója akadt.
– Álmodozz csak! – vágta rá a mágus, és szemeiben élénkzöld fény csillant. – Ott találkozunk! – mondta, majd tett pár futólépést előre és elteleportált a Rend központjának kapujához.
Az Aranysárkány Rend központjának egész területét több méter magas kőfal és mágikus erőpajzs védte, lehetetlenné téve így, hogy bárki a központ bármiféle belső tere és a külvilág között teleportáljon. Ha valaki már odabent tartózkodott, az térugorhatott ugyan egyik helyről a másikra, de kizárólag a központ határain belül.
Mahado kihúzta magát, megigazította az ugrás közben kissé összegyűrődött köpenyét, és amint a bejárat előtt álló őrök kitárták neki a hatalmas, arannyal díszített faajtó két szárnyát, besétált a végtelennek tűnő udvarra. A két, páncélba öltözött és lándzsát tartó kapuőr fejet hajtott neki, mialatt elshaladt mellettük. Tekintetét gyorsan végighordozva az udvaron az a tőle jobbra elhelyezkedő hatalmas, fehér és arany színekben tündöklő villa mellett összegyűlt tömegen állapodott meg.
Intenzív, tompa puffanás által keltett rengéshullámok rázták meg lábai alatt a talajt, amikor félúton járt a villa és annak széles lépcsősora előtt összegyűlt rendtagok táborához. Hátra sem kellett pillantania, hogy meggyőződjön róla, Elyaas ért földet a falon kívül, s nyilván nemsokára beéri őt. Lágy szellő csapta meg hátulról, mialatt Elyaas felvette emberi alakját, délceg léptei az udvar felé közeledtek.
– Szép és derűs reggelt, uraim! – köszöntötte a sárkány széles mosollyal az őröket, akik egy biccentéssel válaszoltak. – Hé, Mahado, várjál már meg! – kiáltott jobb karjával hadonászva a vállai felett hanyagul hátrapillantó mágusnak. A tábornok csupán megforgatta a szemeit, s egy nagy levegővételt követően tovább haladt a villa főlépcsője felé.
– Jaj, ne csináld már! – sóhajtotta Elyaas, és futni kezdett utána. Mire sikerült beérnie már alig húsz méterre lehettek az összegyűltektől. – Na, miért nem vártál meg?! – panaszolta, miközben Mahado vállára csapta a kezét.
– Nézz rá! – bökött a mágus fejével a lépcsősor legtetején álló, őszülő hajú varázslóra. Oziré Noferamonon bár nyomot hagytak az elmúlt évek nehézségei és csatái, szürkéskék szemeiben jelenleg is rendíthetetlenség és a Rend iránti hűség csillogott, tartása magabiztos és tekintélyt sugárzó volt, csak úgy, mint Mahadóé. – Az altábornok mindent megtesz, hogy megvédje a népünket és hasznára váljon a Rendnek – magyarázta Mahado barátjának. – Hogy fogadná szerinted, ha rájönne, a Rend egyik legfontosabb szövetségese, az országunk által befogadott nép tagja becstelenítette meg egyik leányát? – kérdezte megrovóan.
Elyaas nagyot nyelt szégyenében. Nem szívesen nézett volna szembe Oziré haragjával. Bár az idős mágusnak nem sok esélye lett volna ellene csatában, volt valami azokban a szürkéskék szemekben, ami könnyedén megfélemlített másokat.<i>Talán a szenvedély, amivel egy apa védelmezi a gyermekeit? </i>– elmélkedett a sárkány.
– Bizonyára nem örülne neki – vont vállat végül Elyaas, megpróbálva aggodalommentesnek tűnni.
– Bizonyára megingana a hite a rendszerben, ha nem is örökre, de ahhoz elegendő időre, hogy az problémákhoz vezessen. Legközelebb gondolkozz, mielőtt cselekszel!
– Jól van már!
Elérték a lépcsőket. A Rend tagjai utat engedtek nekik felfelé, miközben fejet hajtva köszöntötték a tábornokot, és Elyaast, aki tiszteletbeli tagnak számított. A széles lépcsősor bal szélénél, középtájon felfelé gyülekeztek a sólyomvérűek, azaz a Rend felderítői, köztük az egyik vezető, Imina. A fekete hajú nő csábos mosolyt és egy ravasz kacsintást küldött az aranysárkány felé, amit ő hasonló kacsintással jutalmazott. Nem úgy Mahado, akinek szintén feltűnt a dolog, s emellett a többi női rendtag is, akik vágyakozva, sóhajaikat elfojtva néztek a sárkány után.
– Határozottan gondolkodnod kellene, mielőtt cselekszel! – jelentette ki a mágus, teljes meggyőződéssel barátjára sandítva. – Tegnap Imina, két napja Hatti, előtte meg a Rend női tagjainak legalább egyharmada! Már az sem illendő, hogy munkatárssakkal kavarsz, de te szó szerint végigmész az egész szervezeten! Ami sok, az sok, és ezt sokan nem nézik jó szemmel!
– Ó, Széth-re gondolsz, a sakálvérűek közül? – kérdezte Elyaas könnyedén, miközben az őt komoly tekintettel fürkésző, nyúlánk férfira pillantott. – Ő csak azért dühös, mert a kis kalandunk számára többet jelentett, mint számomra, és most féltékeny. – Elyaas vállrántva széttárta a karjait. – Nincs mit tenni, ha ilyen ellenállhatatlan a sárkány fia, mint én!
– Hogyan?! Te Széth-tel is lefeküdtél?! – sziszegte Mahado részben értetlenül, ám sokkal inkább neheztelően.
– Csak nem elítéled azt, aki kicsikét más? – vonta fel a szemöldökét a sárkány.
– Ebben a témában még nem sikerült határozott véleményt alkotnom. Az viszont biztos, hogy te nem a férfiakra buksz, ezért nem szép dolog játszadoznod mások...
– Ugyan, ki mondta, hogy nem bukhatok mindkét nemre?!
– Elég! – förmedt rá Mahado, amint elérték a lépcsők tetejét, s ezzel a sárkányba fojtotta a szót.
– Tábornok! – köszöntötte a mágust Oziré fejet hajtva.
– Oziré – köszönt vissza Mahado, de mivel fejet hajtani csak az egyénnél magasabb rangú személynek illett, vagy esetleg egy vele egyenrangúnak, így Mahado nem hajtott fejet. Helyette néhány másodpercre lehunyta szemeit, majd miután újra Oziré szemeibe nézett, a lépcsősor környékén összegyűlt tömeg felé fordult. – A Nap felkel! – közölte határozottan embereivel.
– A nép felemelkedik! – válaszolták kórusban a harcosok, mágusok, látók, macska-, sakál- és sólyomvérűek, amit egy gyors féltérdre ereszkedés követett. Jobb kezüket a szívük felé helyezték, térdelve fejet hajtottak, majd újra felegyenesedtek.
Mahado a bejárat felé fordult, átszelve a teraszt, erejét használva kitárta a hatalmas aranyozott ajtószárnyakat, és belépett a hűs levegőjű épületbe. Az emberei követték a tágas, gyöngyházfényű és aranyozott csempékkel kirakott, márványszobrokkal díszített, fényárban úszó aulába. Odabent, a bejárattal szemben lévő oldalon kisebb emelvény állt néhány székkel és egy szószékeknél használt ferde asztallal. Mahado, Oziré és Elyaas felléptek az emelvényre. A sárkány máris ledobta magát az egyik kipárnázott székbe, mire Mahado megköszörülte a torkát, s így kelletlenül felállt. A tábornok alapelvei közé tartozott, hogy a trónszékhez hasonló helyeken való ülés az uralkodók feladata, a harcosoké ellenben a cselekvés.
Más aranysárkány jelenleg nem volt aktív tagja a Rend thébai székhelyének, így Elyaas fontos szerepet töltött itt be, ettől függetlenül Mahado a világért sem kivételezett volna vele. Elyaason kívül más aranysárkány ezt nem is várta volna el. Nemesinek számító rétegként éltek a városban körülbelül másfél tucatan, többnyire békében és saját családjuk körében. Memphiszben és a többi nagyvárosban sem volt ez másképp, és néhány kisebb faluban is akadt egy-egy aranysárkány család. Hagyományaikhoz és kultúrájukhoz hűen legtöbbjük korán, felnőtté válásuk után máris párt keresett magának a környező vidékeken, és családot alapított. Elyaas különcnek számított a maga sajátos, elköteleződéstől mentes életstílusával, s a ténnyel, hogy fajtársai közül ő látogatott legtöbbet haza az ősi bolygóra.
Az emelvényen állókhoz csatlakozott a felderítők két vezetője, Imina és Horeth, a két sólyomvérű, a leoprárdvérű Nia és az oroszlánvérű Mosi, akik a kémek vezetői voltak, továbbá a mágus Imari, a sakálvérű Széth és a harcosnő, Hatti, utóbbi három a védelmezők vezetőit jelentette*. A rend ugyanis három fő osztagból állt, a felderítőkből, a kémekből, akik a különleges osztagnak is számítottak, és a védelmezőkből, akik leginkább az aktív harcokban vettek részt. Mint vezetőikből is látszik, a felderítők sólyomvérűek voltak, a kémek pedig nagyrészt macskavérűek. A védelmezők főként harcosokból, mágusokból és sakálvérűekből álltak, de más meridiánok is akadtak közöttük. Emellett voltak a Rendnél még látók, ők főleg segédeknek számítottak, akik a különböző taktikákat és stratégiák megtervezésénél segédkeztek, ám a harcokban aktívan nem vettek részt.
A Rendgyűlés kezdetét vette. Mivel ez minden dekád minden páratlan napján esedékes volt, rendszerint nem akadt olyan napirendi pont, minek megvitatása, avagy bejelentése pár percnél több időt vett volna igénybe. Mahado elsorolta a néhány új változtatást, amit az edzésben és kiképzésben vezetnek be, s amiben az osztagok vezetőivel közösen egyeztek meg. Elmondása szerint a javasolt változtatásokról még aznap levelet küldenek egyik sólyomvérűjük segítségével a memphiszi központjukba, hogy az ottani vezető, Alexander Tábornok, aki rangban Mahadóval egyenlőnek számított, fontolóra vehesse azokat. Ezek után szó esett még az idén felvételiző új tagokról, és a felvételi vizsgák időpontjairól.
Az összesen húsz percet igénybe vevő gyűlés alatt Elyaas annyira elunta magát, hogy nagyokat ásítva terült el a középső, azaz az eredetileg a tábornoknak fenntartott, aranyszínű huzattal bevont karosszékben. Mahado egy jól irányzott taslival ébresztette fel, amikor beszéde végére ért, s a rendtagok nagy része már az aula mellett található tágas étkezőbe igyekezett. Ott a dekád minden első három, ötödik, hetedik és kilencedik napján, reggel és délben együtt étkeztek, a hatodik és nyolcadik napon pedig csupán délben. Ez egyfajta hagyomány volt, ahogy a gyűlések megtartása minden páratlan napon, és az, hogy a negyedik és tízedik napon nem voltak edzések. Az edzésmentes napokon a tagoknak nem kötelessége megjelenni a központban, kivéve akkor, ha a vezetők vagy a tábornok különleges gyűlést hívnak össze, avagy ha őket osztották be aznap ügyeletbe.
Az edzések általában kicsivel dél utánig tartottak és az ebédet követően néhány órával záródtak. A város és az ország védelmezését azonban természetesen munka, avagy kiképzési napoktól függetlenül végezték, bármikor, amikor szükség volt rá. A felderítők beosztástól függően köröztek a vidék felett, és ha szükség volt rá, értesítették a többieket. A központban szintén voltak beosztott védelmezők, úgynevezett ügyeletesek, akiknek az adott napon kötelességük volt a helyszínre érni, ahová a felderítők szólították őket. Mind a felderítőkhöz, és a védelmezőkhöz tartozóknak legalább öt napot kellett vállalniuk dekádonként. Ezeken a napokon ők az edzéseket kihagyhatták, amennyiben fontosabb dolguk akadt. A kémeknél nem volt beosztás, ők küldetésektől függően vettek részt a Rend munkájában.
– Áú, na! – mordult fel Elyaas a tasli hatására, és nagy nehezen feltápászkodott a székből. – Ezt meg miért kellett?!
– Már mindenki az ebédlőben van! – hozta tudomására Mahado, és az étkezőbe átsoroló utolsó emberek felé bökött. – Ha jól emlékszem, éppen kilyukad a gyomrod.
– Igen, igen, induljunk is! – felelte újult lelkesedéssel a sárkány.
– Csak egy dolog! – állította meg a mágus feltartott karjával. Elyaas szemforgatva pillantott rá.
– Mi az már megint?!
– Lehet, hogy erődet tekintve sokkalta hatalmasabb vagy még a Rend számos tagjánál is, ám végigaludni a gyűlést merő tiszteletlenség! Talán a szüleid nem említették elégszer, de ahogy a te néped hagyományai, úgy a mieink is elsősorban a kitartást és elköteleződést, az elmét és megfontoltságot, nem kizárólagosan a nyers erőt tisztelik! Az, hogy legyőznéd őket harcban, nem ad okot arra, hogy ne tiszteld őket!
– Ja, igen, persze, úgy valahogy – zagyválta Elyaas komolytalanul, majd a szemében megcsillant valami. – És akkor te nem azért lettél Tábornok, mert közel s távol te vagy a leghatalmasabb mágus a környéken?
Mahado nem válaszolt rögtön, jól végig kellett gondolnia a válaszát, ha nem akart ellentmondásokba esni.
– Abban, hogy tábornokká tettek valóban közrejátszik varázserőm nagysága. Ám nem lettem volna tábornok, ha nem rendelkezem megfelelő tudással, tapasztalattal és elhivatottsággal. Mielőtt tábornok lettem, két és fél évet töltöttem az északi kontinens keleti részén, az ottani Sárkányrendeknél, s utána részt vettem a négy évvel ezelőtti nagy háborúban is. Az embereim talán jobban tisztelnek így, tábornokként, de tisztelik azokat is, akiknek rangban vagy erőben kevesebb jutott, és neked is követned kellene ezt a példát.
– Majd próbálkozom – sóhajtotta Elyass, és most, hogy szabad volt az útja, végre ő is az ebédlő helyiség felé vette az irányt. Nem volt kedve tovább ellenkezni, Mahadónak gyakorta sikerült felülkerekednie rajta, ha harcban nem is mindig, de bölcs szavak erejével. A mágus ezzel tisztában volt, hogy legalább e módon képes kordában tartani a szabad szellemű sárkányt, s arcán halvány, elégedett mosollyal követte őt a másik terembe.
A reggeli több hosszú, oválisan lekerekített végű asztalnál zajlott, amiket aranyszínű hímzéssel díszített hófehér abroszokkal terítettek le. Az asztalokon és a terem széleinél lévő tálaló pultokon Egyiptom legjobb ételei és italai sorakoztak. A magas és a lapos kenyér, az édes kalács és a köles kása csupán alapvető étkeknek számítottak. Mellettük különböző, hazai és keleti fűszerekkel ízesített sültek, halak, szárnyasok, nyúl, kecske és teve hús sorakoztak. Gyümölcsből és zöldségből is volt elég, többek között friss datolya, füge, narancs és citrom, dinnye, hagyma és saláta volt terítéken. Erjesztett italokat a reggelihez nem volt szokás felszolgálni, ehelyett különféle gyógynövényekkel és fűszerekkel ízesített teát, zöldcitrommal, mentával és mézzel ízesített vizet szolgáltak fel.
Az étkezéseknél a Rend által alkalmazott szolgálók és szakácsok segédkeztek, akik nagyrész emberek voltak, ők készítették az ételeket és italokat. Bár természetfeletti erővel rendelkező személyek között sürögtek-forogtak nap mint nap, ez félelem helyett sokkalta tisztelettel és büszkeséggel töltötte el őket. Jól tudták, hogy az Aranysárkány Rend tagjai azok, akik biztonságban tartják a birodalmat, és egyben őket és családjaikat is. Bár volt Egyiptomnak egy nagy létszámú, emberekből álló hadserege is, akiket szintén a nagyvárosok környékén képeztek ki, őket csak háború esetén vetették be, amikor is együtt dolgoztak a Rend tagjaival. A hétköznapi veszélyeket, egy–egy veszélyes egyén kirohanását elsősorban a Rend feladata volt megfékezni, forrásainak és szervezettségének hála pedig rendszerint ezen akciók sikerrel jártak.
Amikor már mindenki a reggeli étkezés végénél járt, egy sólyomvérű lépett be az étkezőbe. Látszott rajta, hogy nagyon kimerült, hosszú út állt mögött. Horeth, az idősödő sólyomvérű azonnal odasietett hozzá, és hellyel kínálta, majd egy pohár mentás-citromos vizet töltött neki. A küldönc egy húzásra lehúzta azt, majd néhány sóhaj után egy fából készült henger alakú levéltartó tokot húzott elő az övén lévő bőrbatyuból. Bár madárrá változáskor a sólyomvérűek minden öltözéke és a testükön lévő más tárgyak eltűntek, visszaváltozáskor azok újra megjelentek, így tudott vele maradni a levél a hosszú út alatt. Egyesek szerint a ruhák és fegyverek ilyenkor egy másik dimenzióba kerülnek, mások egyszerűen varázslattal magyarázzák.
A küldöncöt elküldték a villa emeletén lévő, a bentlakó tagoknak és esetleges vendégeknek fenntartott egyik hálóba pihenni. Horeth átnyújtotta a tekercset a középső asztal egyik végén helyet foglaló tábornoknak, aki Elyaas és Oziré mellett foglalt helyet. A többi vezető, Imina, Nia, Mosi, Hatti, Széth és Imari, továbbá a sakálvérű Desta és a harcos Tamir köréjük gyűltek. Mahado éppen hogy csak kihúzta a levelet a keleti írásjelekkel, lótuszokkal és egy kígyószerű sárkány formájával díszített tokból, Elyaas kikapta a kezéből a feltekert bambuszpapírt, mielőtt belepillanthatott volna. A vezetők helytelenítő pillantásokkal jutalmazták, ám ő szemrebbenés nélkül tekerte ki a levelet és látott neki az olvasásnak. Aranysárga szemei sorról sorra ugrottak, amikor Mahado megelégelte a dolgot.
– Elyaas! – szólalt meg kemény hangon.
– Mégis ki az, aki titkos írással küldene nekünk rejtett üzenetet?! – ingatta a fejét a sárkány. – Ebből a levélből csak a papír széleinél lévő lótusz rajzokat értem, pedig a levéltokon lévő sárkányt elnézve egy hozzám hasonlónak szánták!
– Nem látod, hogy az a sárkány hosszú és zöld?! – förmedt a sárkányra Oziré, és elragadta tőle a levelet, ami a kezeiben újra összetekeredett. – Ezt a levelet egyértelműen a kínai Zöldsárkány Rend egyik vezetője küldte, és nyilvánvalóan Szekhemré Tábornoknak címezte!
– Ez világos, mint az aton – helyeselt Nia.
– Egyedül egy ilyen brutális balfék képes azt hinni, hogy ezt a levelet csak úgy általánosan a sárkányféléknek címezték, és hogy a benne szereplő írásjelek titkosírásra utalnak! – jegyezte meg Széth, lenézően Elyaasra sandítva. A sárkány természetesen megsértődött, és dühében a sakálvérűre villantotta izzó szemeit, akinek akaratlanul halk, ijedt nyüszítés hagyta el a torkát.
Hatti, az egész világos bőrűnek számító harcosnő, szája elé kapva a kezét, jót kuncogott a dolgon. Nia és Mosi képtelenek voltak eldönteni, hogy Elyaast vagy Széth-et jutalmazzék inkább helytelenítő arckifejezésükkel. Imina és Imari már meg sem rezdültek az ilyen összezördülésekre, Horeth pedig inkább Széth-hez intézte szavait.
– Ha olyan tájékozott vagy a témában, miért nem olvasod fel hangosan a levelet? – kérdezte a sakálvérűtől az idős sólyom. Oziré előzékenyen Széth felé nyújtotta a bambusz papírt, aki ekkor kellemetlenségében hátrált két lépést. Mahado és a többiek várakozva néztek rá.
– Nem ismerem én azt a keleti nyelvet! – vallotta be a sakál védekezően. – Én még az egyiptomit is nehezen olvasom!
– Ha! És még te tartasz engem balféknek, kutyafül! – cukkolta Elyaas kárörvendően.
– Te talán el tudtad olvasni? – kérdezett rá jelentőségteljesen Oziré. A sárkánynak egynél több oka is volt, hogy torkán akadjon a szó, amikor tekintete összeakadt az altábornokéval. Kék szemei Noferu bájos szemeire emlékeztették, ám Oziré tekintete koránt sem volt olyan finom, és az az ítélet az arcán... Talán sejt valamit? – kérdezte magában Elyaas, de válaszul csak némán kinyitotta a száját.
– Igen, én, te aranybálvány! – vágott vissza Széth, mikor sikerült újból összegyűjtenie a bátorságát, és ezüstszínű íriszeit a sárkányra villantotta.
– Ebből gond lesz – jegyezte meg Nia, s miután Mahadóra pillantott összenéztek Mosival.
– De még mekkora – tette hozzá Hatti, hosszú hajfonatával játszadozva.
– A Napisten nevére, elég legyen már! – hasított a vitába Mahado kemény hangja. Tekintélyének hála sikerült mindenki mást csendre intenie. – Oziré, miért nem olvasod akkor fel te? – nézett jelentőségteljesen helyettesére. Oziré megköszörülte a torkát, majd végre átnyújtotta a levelet jogos tulajdonosának.
– Ez az írás önt illeti, Szekhemré Tábornok – felelte Noferhator visszafogottan.
– Ezt pedig arra értetted, hogy te sem tudod elolvasni – vonta le a következtetést gúnyosan Elyaas, de hamar meg is bánta, mert Mahado és Oziré neheztelő tekintetének kereszttüzében találta magát.
– Kínos – bukott ki Széth száján, mire Hatti újfent elnevette magát. Utóbbi a Maat harcos leányait és fiait jellemző kimértség és mértékletesség ellenére sokkal inkább egy fiatal lány cserfes jellemvonásait mutatta, pedig nemsokára a huszonötöt töltötte. Hatti csupán kivételes tehetségének köszönte, hogy néhai komolytalanságai ellenére mégis a védelmezők élén kötött ki. Mahadót tikokban unokahúgára, Nailah-ra emlékeztette.
– Komolyan, emberek?! – hordozta körbe a társaságon Mahado a tekintetét. – Elyaas, Széth és Hatti, szívesebben várakoznátok odakint?! Ez nem vezetőkhöz méltó viselkedés!
– Elnézést, tábornok! – vágta rá gyorsan Hatti, és abbahagyta a nevetést.
– Szedd össze magad! – kérte a lányt Mahado. A sárkány és a sakál ellenben nem tanultak az esetből.
– Te még csak vezető sem vagy – lökte oda Széth Elyaasnak. Ő ekkor nagy robajjal felállt az asztaltól, és ökölbe szorított kézzel színpadiasan a tányérja mellé csapott.
– Én annál sokkalta fontosabb vagyok! – villantott meg Elyaas aranyszínű szemeit.
– Ti ketten! – szisszent fel Mahado, türelme határát súrolva, és összevont szemöldökkel emelkedett fel az asztaltól. Íriszei baljós, smaragdzöld színnel izzottak. – Kifelé! Most azonnal! Öt kör futás a központ egész területét belevéve, a villa és a tó megkerülésével, és meg ne lássam, hogy csaltok! Emberi alakban fogtok futni, és ne merjetek a színem elé kerülni, amíg nem végeztetek vele!
– Mégis hogy képzeled, hogy...?! – próbált akadékoskodni Elyaas, de Mahado ekkor olyat tett, amit csak végső esetben szokott: mindenki szeme láttára megragadta Elyaas nagy becsben tartott bársonymellényét, és közelebb húzta magához. – Neked tíz kör, drága barátom! – jelentette ki tekintélyt parancsoló, s némileg ravasz hangon. – Indulás! – engedte el a sárkányt. Ettől a hangnemtől Széth, Elyaas, de még a vezetők és a teremben tartózkodó többi szemtanú is elcsendesült. Elyaas és Széth megszeppenve oldalogtak kifelé az étkezőből, Hatti pedig igazán boldog volt, hogy ő még időben felhagyott a méltatlan viselkedéssel.
– A levelet! – fordult Mahado Oziréhez, amikor a két jómadár távozott a teremből. Az altábornok másodszor is felé nyújtotta a bambuszpapírt, ő pedig végre nyugodtan kitekerhette, és gyorsan átfutott rajta a szemeivel.
– Egy jó tanács – fordult a körülötte állókhoz, immár higgadtabb, a fegyelmezést ezúttal nélkülöző hangon. – Ha valaha meg akartok tanulni írni és olvasni kínaiul, tudjátok, hogy ők sorok helyett oszlopokba írnak, az ilyen írást felülről lefelé, jobbról balra kell olvasni.
– Azt tudtam, hogy ők felülről lefelé írnak, de kizárólag jobbról balra? – kérdezte Oziré.
– Amíg a mi írásunknál az írás lehet kétirányú, mivel az olvasás irányát az írásjeleink irányultsága, állása határozza meg, az ő nyelvükben ez nem lehetséges. Nálunk még akár a sorokat is felválthatják az oszlopokra emlékeztető egységek, de távol, keleten az írás szigorú rendszerben és szabályok között működik.
– Értem – bólintott Oziré. – De nem hiszem, hogy valaha megtanulnám a kínai nyelv írását. Az a pár kifejezés, amit a Zöldsárkány Rendbeli barátainktól tanultam, nekem éppen elég.
– Pedig talán hasznunkra válna, ha rajtam, Imarin, Hattin és Horeth-en kívül más is beszélné a keleti nyelveket. Nem tudni, mikor lesz szükségünk a keleti barátaink segítségére, vagy nekik a miénkre, és akkor előnyösebb lenne, ha nem csupán négyen értenénk, amint mondanak.
– Az egyetlen nyelv, amit értenünk kell, az a harc nyelve – jelentette ki Mosi. – Ezt a nyelvet ők is beszélik.
– Igaz, de mégsem – helyesbített Nia.
– Horeth már egy ideje tanít néhányunkat a Zöldsárkány Rend nyelvére – tudatta Imina. Nia bólintott.
– Remek – mondta Mahado, majd körbetekintve a reggelizőkön megköszörülte a torkát. Hamarosan újra figyelmük középpontjában állt.
– Figyelem! A Zöldsárkány Rend levelet küldött nekünk, amit most felolvasnék! – Mikor már minden szempár őrá szegeződött, újra a levélre nézett, és elkezdte az, immár az egyiptomi fordítását kiejtve, hangosan olvasni. – „Tisztelt Szekhemré Tábornok! Ezt a levelet elsősorban önnek, másodsorban az Aranysárkány Rend minden további tagjának szánom. Két holddal ezelőtt, és az azt megelőző időszakban kellemes időt töltöttünk önöknél, az Aranysárkány Rend thébai központjában. Az embereim, akiket el tudtam vinni az útra, rengeteget tanultak önöktől, igazán fontos dolgokat és technikákat, amiket idehaza is hasznosítani tudunk. A meleg ellenére is csodálatosan éreztük magunkat, az önök vendégszeretete és kedvessége mellett a hőséget és szárazságot is könnyebb volt elviselnünk, és az együtt töltött két holdciklust hasznosan eltöltenünk. Ezúttal szeretnénk megköszöni a lehetőséget, hogy Rendjeink megismerhették egymást, hogy önök nagyvonalúan és figyelmesen bántak az embereimmel, s bepillantást engedtek kivételes birodalmuk életébe. Őszintén remélem, hogy az eltöltött idő alatt mi is tudtunk hasznos dolgokat mutatni és tanítani az Aranysárkány Rend embereinek, és, hogy ezt a látogatást a közeljövőben megismételhetjük. Kívánom, hogy találkozásunkra önök is hasonló érzésekkel emlékezzenek vissza. A jövőbeli találkozót illetően, a Zöldsárkány Rend déli-tartománybeli központja örömmel várja önt és embereit az év bármely pontján, habár ajánlani az önöknél ahet és semu nevezetű áradás, illetve forróság időszakát tudom. Az önöknél peretnek nevezett sarjadási időszak alatt hazánkat hideg és fagy önti el, így a központunk megközelítése nehézségekkel járhat."
A levélben a „thébai", „ahet", „peret" és „semu" szavak kizárólagosan egyiptomi írásjelekkel voltak beékelve, amin Mahado elmosolyodott egy pillanatra. Keleti barátaik még arra is vették a fáradtságot, hogy anyanyelvük szavait használják. Vett egy nagy levegőt, mialatt körbenézett a termen, s csak utána folytatta a felolvasást.
– „Ha jól tudom, önöknél most kezdődik a peret második hava, így javaslom, először mi látogassunk el újra önökhöz, mielőtt önök látogatnának el hozzánk. Várom mielőbbi válaszát! Őszinte híve: Tao-Ren Wang, a Zöldsárkány Rend tábornoka nevében írta Meng Zhanshí, a Zöldsárkány Rend altábornoka." – Mahado hagyott egy kis időt az embereinek, hogy megemésszék a hallottakat. – Még a dekád végéig választ küldök Wang tábornok levelére – határozta el végül. – Mindenesetre, abban ugye biztos lehetek, hogy a két Rend közötti találkozó a mi részünkről is előnyös, s mindemellett kellemes volt?
A társaság többnyire egyetértően bólogatott, és helyeselt, amíg néhányan fel nem szólaltak hangosabban is.
– A keleti nők igazán szemrevalóak!
– Szeretném megtanulni a nyelvüket!
– Annyira más szokásaik vannak!
– De sokat tanultunk tőlük!
– Szívesen elmennék a Zöldsárkány Rendhez!
– Szívesen találkoznék több keleti nővel! – Utóbbi hang tulajdonosa ugyan az volt, aki az elején is a nőket dicsérte, s ez a sakálvérű férfi meg is kapta a neki járó helytelenítő pillantásokat a tábornoktól.
– Ezek szerint nem lenne ellenetekre egy újabb találkozó? – kérdezte Mahado.
– Nem.
– Persze, hogy nem!
– Csak legközelebb mondja meg valaki a zöldeknek, hogy nálunk nem szokás mezítelenül a központ tavában fürdeni! – kérte egy varázsló.
– Az egyetlen alkalom volt! – emlékeztette egy harcos.
– Rendben, eleget hallottam! – köszörülte meg a torkát Mahado. – A reggelinek vége, kezdődik az edzés! Odakint találkozunk!
1 Mivel Anubisz akkoriban mellékistenségnek számított, neki nem voltak külön főpapjai, csupán papjai/papnői, azok is a sakálvérűek közül kerültek ki. Valójában csak Rének, Básztetnek és Ozirisznak volt annyi papja illetve papnője, hogy főpapot illetve főpapnőt válasszanak közülük. Thotnak és Hórusznak, akiknek szintén épült templomuk, csak papjai/papnői voltak, látók, illetve sólyomvérűek. A mellékistenségeknek, pl. Ízisz, Hathor, Maat, csupán a más istenek papjai szolgáltak. A sárkányok istennőjének, Aaneleiának néhány papja volt az aranysárkányok közül. Még Szobeknek, a krokodilistenségnek is volt egy kisebb temploma a Nílus partján, de őt a nép kezdte elhanyagolni, papja nem voltak már.
2 Remélem, azért érthető volt. Szóval a Rend tagjai a dekád első három, illetve ötödiktől kilencedik napjáig vesznek részt kiképzésen, ezen napok folyamán együtt ebédelnek. Az első három nap, majd az ötödik, hetedik és kilencedik napon együtt is reggeliznek, a gyűlések pedig minden páratlan nap vannak megtartva, azaz a második nap kivételével mindig gyűlés is van a reggeli előtt. A negyedik és tízedik nap egyfajta szabadnap, amikor senkinek sem kötelessége megjelenni, kivéve az ügyeleteseknek, illetve, ha a tábornok vagy a vezetők különleges gyűlést hívnak össze.