„Nem vagyok én valami törékeny, nílusi virágszál, hogy még a folyosón is kísérgetni kelljen!"
„Hódítók kölykei, ha felcseperednek, maguk is hódítókká válnak!"
„A felszín a mélység kezdete, az önzés a túlélés. Tán nem arra teremtettek minket az istenek, hogy túléljünk?"
Alig emelkedett a karmazsin napkorong a horizontot határoló keleti hegyek felé, piros árnyalatba öltöztetve a Nílus vidékét, Théba oroszlánhercegnője rémülten riadt fel rémálmaiból. Pár szapora lélegzetvétellel igyekezett rendezni feje zúgását, s megnyugtatni magát, hogy a képek, melyek elméjét kínozták, a múlt szétfoszló árnyai csupán. Ahogy számított, az éjjel folyamán többször újraélte az éjelfekkel vívott csata borzalmait, a kegyetlen küzdelmet, a féktelen fájdalmat, a maró magányt. Álmai legkellemetlenebb elemének pedig utóbbi számított, azok a pillanatok, amikor úgy érezte, teljesen egyedül maradtak Anuval, amikor úgy hitte, reménye talán örökre elveszett.
Sitara Hathor, a szeretet és szerelem istennője napjának reggelén, ironikus módon, kifejezetten magányosan ébredt. Bár rémálmai elszigeteltségéből sikerült kiszakadnia végre, ezzel együtt abba is bele kellett törődnie, hogy most talán még inkább egyedül van, mint ott, a Pincének nevezett barlangbörtönben, avagy azon a sötét folyosón, az éjelfek elől bujkálva. Ott legalább Anu vele volt, ellenben a fekete eb most épp a Szekhemré házban romantikázott Zarával, a számára még mindig kétes megítélésű boszorkány, Zoana kutyájával. Mahado sem éjszakázott nála, csupán egy rakat testőrt csődített lakosztálya ajtói elé, ám ők koránt sem számítottak számára értékelhető társaságnak.
A hercegnő kedvetlen sóhajok közepette mászott ki langyos ágyból és fogott bele reggeli rutinjába. Nakato szerencsére már minden szükségeset előkészített neki a mosakodáshoz és öltözködéshez, így nem feltétlenül volt szüksége azonnali segítségére. Sitara örült, hogy nem kell szobalánya után kiabálnia hajnalok hajnalán. Amikor csak alkalma adódott, szertett mindennemű piperkőc, udvari szokást mellőzni és egyedül készülődni. A macskafarkának sem hiányzik még egyetlen szolgálólány sem, aki haját tépi a fésűvel, túlságosan szorosan igazítja alakjára öltözékét, földig érő szoknyába tuszkolja bele, és mindezen testi kínzások mellett mindenféle kencéket és festékeket ken az arcára!
Ez utóbbit, a sminkelést a hercegnő előszeretettel hagyta ki, amikor csak egyedül készülhetett. Nem bírta a feles festék- és kencerétegeket elviselni a bőrén, a macskarisztokrácia helytelenítő, szinte már gúnyolódásba hajló megjegyzéseit már annál inkább. Ha pedig bármelyik nemes meg merte szólni hanyag külsejét, amit ő maga egyszerűen természetesnek nevezett, a csípős visszaszólások a hercegnő oldaláról sem maradhattak el. Vad és lázadó stílusa miatti botrányai árnyékában, melyekbe egy dekádon belül akár többször is keveredett, hagyományokat kigúnyoló kinézete volt még így is a legkisebb gond vele a macskarisztokrácia szemében.
A hercegnő friss rózsavízzel megmosta az arcát, majd mindenféle fonásokkal és gyöngyökkel való vacakolás nélkül kifésülte haját. Belebújt egy kényelmes, nem túl hosszú, se nem túl rövid ruhába és egy pár kényelmes saruba. Egyik szokásos, törtfehér tunikáját kapta magára ezüstmintás szegélyekkel, a hozzá illő övvel és hajpánttal, utóbbival a rakoncátlan tincseket simította ki arcából. Fekete, ankh kereszt medálja ezúttal sem hiányozhatott nyakából. S miután némi rózsaillatú parfümöt csepegtetett kulcscsontjára, abból sem mázsányi mennyiséget, máris indulásra készen állt.
Óvatosan pillantott ki lakosztályának ajtaján, s a testőrök tiszteletteljes biccentései közepette megkönnyebbülten nyugtázta magában, hogy azok a zizzent fivérek, Baako és Jojo nagy szerencséjére nem tartózkodnak közöttük. Nagy lendülettel indult meg az uralkodó család által használ kisebb étkezőhelyiség felé, ám még sebes lépteivel sem tudta lerázni az ezúttal kitartóan mögé szegődő testőröket. Mind aheten dárdát fogtak kezükben, ám oldalukon díszes hüvelyben kardot is viseltek.Sitara útközben többször is eljátszotta, hogy megállt, mintha egy díszvázát, fali festményt vagy kihunyó lángú fáklyát szemlélne éppen, majd hirtelen folytatta útját, ám a szentit és páncélt viselő három harcost, két macska- és két sakálvérű férfit nem tudta lehagyni, ők makacsul zárkóztak fel hozzá minduntalan.
Egy sarokkal az uralkodói étkező előtt megunta a dolgot, s mikor lefékezett, azzal a lendülettel szembe is fordult az őt követőkkel, miközben dühös, aranyszín macskaszemeit villantotta rájuk.
– Innentől megleszek! – hozta tudtukra türelmetlenül. – Nem vagyok én valami törékeny, nílusi virágszál, hogy még a folyosón is kísérgetni kelljen!
A két sakálvérű testőr, szájukra tapasztott kézzel ugyan, de félreérthetetlenül felröhögött a hercegnő kijelentésén.
– Virágszál – kuncogta az alacsonyabb, cingárabb sakál halkan.
– Inkább egy macskabőrbe bújt rinocérosz – suttogta neki zömökebb, alacsonyabb társa.
A két macskavérű testőr ekkor erélyesen tarkón vágta őket, így ők a tömény taslitól hamar elhallgattak. Ekkor a három harcos egyike ragadta magához a szót, még mielőtt az oroszlánlány teszi szóvá a sakálok tiszteletlen hozzáállását.
– Az, hogy miféle dologhoz hasonlítja magát, csakis önre tartozik, hercegnő – közölte komoly hangon a testőrcsoport vezetője, miközben jelentőségteljesen nézett a dacos oroszlánlány szemeibe. Tőle másfél fejjel lehetett magasabb, nyúlánk, de izmos alkata volt. Rövidebb, sötétszőke haja és szemeinek borostyán színe lágyan simult bőre kreol árnyalatába. – Azonban most, hogy a Rend tábornoka már nem kísérgeti önt, nekünk kell ezt megtennünk!
– Jó, ugyan már, mi ez a nagy merevség! Menjetek lazulni, én ugyan nem árullak be sem a nővéremnek, sem a testőrparancsnoknak!
– Ezúttal nem rázhat le minket, hercegnő! – ingatta fejét eltökélten a harcos. – A tábornok alaposan a körmünkre nézett az éjjel. Bár elismerte, hogy önt ismerve valóban nehéz dolgunk lehetett korábban, ha ön ezúttal is testőrök nélkül marad, azt mi járjuk meg!
Sitara morcosan csípőre vágta kezeit, majd elégedetlenül fújta ki a levegőt, arcán kelletlen beletörődés tükröződött.
– Akkor járjatok lehetőség szerint legalább tíz lépéssel mögöttem, mert így, hogy folyamatosan a nyakamba lihegtek, képtelenség normálisan járni!
A testőrcsoport vezetője engedelmesen bólintott, rég túl volt már azon, hogy a vadságáról és pimaszságáról hírhedt hercegnő illetlen stílusán húzza fel magát. Legalább már nem azt követeli, hogy hagyják magára. Ellenben csapatja két sakálja ezúttal is elfojtott egy sor kuncogást.
– Azért van humora a kis vadóc, úri cicának, azt meg kell hagyni – suttogta társának a testesebb sakál.
– Ja! – vihogott a vékony.
Sitara, bár előbbi jelenetüknél a testőrvezér gyors közbelépése miatt megállta beszólás nélkül, ezúttal nem bírta ki. Még mielőtt tovább indult volna, a két kuncogó sakálvérűnek szegezte morcos macskatekintetét.
– Hé, ti, sakálfülek!
– Igen, hercegnő? – kérdezték sztereóban, de nem igazán érezték zavarban magukat.
– Nem ismeritek véletlenül a Zizzent... azaz Baakót és Jojót?
– Ó, dehogynem! – vágta rá sebesen a magasabb sakál.
– Ők a legnagyobb macshaverjaink a testőrségen belül! Most éppen a kincstár őrzésére vannak beosztva! – magyarázta a zömökebb sakál.
– Kétszeresen nagyszerű! – fújta Sitara gúnyosan, s folytatta útját az ebédlő felé. – A Zizzentek a Vihogókkal haverkodnak! – dúdolta szinte csak magának, bár szavait még minden testőre jól értette. – Nem lepne meg, ha holnapra a kincstárat is kirabolná valami kóbor tolvajbanda, mert a Zizzentek még velük is leállnának csevegni...
– A királyi kincstárakat mindig legalább két tucat őr őrzi, s számos másik áll készenlétben szükség esetére – magyarázta a hercegnőnek testőrcsoport vezetője. – Nem kell aggódnia, hogy valaha is sikerülne bárkinek kirabolni!
– Inkább azon aggódom, hogy elrontod a gúnyolódásom! Legalább a Vihogók viccesek voltak!
– Viccesnek nevezett! – ujjongott vidáman a cingár sakál.
– Meg becenevet is kaptunk! – tette hozzá lelkesen az alacsonyabb.
Sitara megforgatta a szemeit, de nem szólt vissza újra egy testőrnek sem. A végén még rámegy az egész reggele erre a fecsegésre. Nem hitte volna, hogy egyszer ezt érzi majd, de már kifejezetten hiányolta Mahado jelenlétét. A mágus legalább nem vihogott ilyen idegesítően a beszólásain, mint a sakálok, s komoly kijelentései sem voltak ennyire unalmasak, mint a testőrvezető szavai. Mikor aztán végre belépett az étkezőhelyiségbe, a testőrök végre nem követték tovább, hanem az ajtó körül gyülemlettek fel.
A hercegnő fellélegezve foglalt helyet a még üres és megterítetlen asztalnál. Ezen a reggelen kivételesen utolsó helyett ő érkezett elsőnek a reggelihez. Sokat azonban nem kellett várnia. A konyhai szolgálók nemsokára aranyszín terítővel fedték be az ovális asztalt, étkészletet hoztak, aranytányérokat, arany evőeszközöket, színes üvegből formált poharakat és istenek képével díszített bögréket tettek le elé. Macskaistenségeket ábrázoló vázában friss virágok kerültek közszemlére, narancs és rózsaszín tearózsa, fehér, kék és lila lótusz illata töltötte be a levegőt, ám kellemes aromájuk a hamarosan keveredett az ételekével és italokéval, melyekkel a szolgálók pakolták meg az asztalt. A hercegnő nagy nehezen megállta, hogy ne kezdjen bele az evésbe családtagjai nélkül, így csak egy pohár narancslevet töltött magának, s azt szürcsölgette, míg ők is megérkeztek.
Theodora egy hosszú, fehér ruhában volt, amely szokatlanul borús hangulatának árnyékában szinte szürkének hatott. Ékszereket alig viselt, csupán sietve felkapott, kissé ferdén álló aranykarikát felkarjain, s még uralkodói fejdíszt is elfelejtett felvenni. Haja kissé kócosan állt, arca smink nélkül elég nyúzottnak és szomorúnak tűnt. Sitara biztos volt benne, hogy a mai reggel ő sem kiáltott szolgálók után, sőt, talán ő maga utasította ki őket szobájából. De vajon mi lehet letörtségének oka? Bizonyára nem azt bánta meg, amit elhallgatott előle. Talán akkor maga, az eljegyzés? Sitara elsősorban erre gyanakodott, de nővére rosszkedvűsége mellett olyan feszültnek is tűnt, hogy még nem merte szóvá tenni.
A királynő karjában meztelen, kék szemű macskáját, Foltost tartotta, akiből azonban a szokásos, kecses fennköltség sugárzott. Az oroszlánnő szinte görcsösen szorította magához a rózsaszín alapon szürke foltos cicát, aranybarna szemei megtörten fénylettek.
– Ilyen korán itt vagy? – szólította meg végül húgát. Hangja rekedt volt, mint aki egész éjjel kiabált vagy éppen sírt. Sitara most az utóbbit valószínűsítette.
– Hamar kirúgott magából az ágy – felelte váll rántva.
– Találó kifejezés.
A királynő helyet foglalt az asztalnál húgával szemben, s kitöltött magának egy pohár frissen facsar narancslevet. Foltos öléből az asztal tetejére ugrott, s ott úri módon fenekére huppanva várta, hogy majd elé tegyék az ínyenc falatokat.
– Bár nem éppen pontos – fűzte hozzá Tara. – Inkább én rugdostam az ágyat a rémálmaimban.
– A kékekről álmodtál? – kérdezte Thea óvatosan. Látszott, hogy örömmel tereli figyelmét saját gondjairól most valaki máséra.
– Ühüm – biccentett a hercegnő kurtán. Ő maga sem szívesen foglalkozott most saját gondjaival. – Az agyamba rágták magukat azok a macskaszomorítók! Bár voltak köztük, akik miatt tényleg szomorú lettem. Sok gyerek is volt...
A királynő tekintetében együttérzés csillant a „gyerek" szó hallatára.
– Hódítók kölykei, ha felcseperednek, maguk is hódítókká válnak! – ütötte meg fülüket egy öreg, reszelős hang. Bászthotep csörtetett az étkezőbe szokásos, ezüs-lila árnyalatokban pompázó főpapi öltözékében. Őt kicsit sem viselték meg a korábbi nap eseményei, bosszús helyett csupán alapszintű feszültsége lengte körbe, szigorú arckifejezése arról árulkodott, súlyos, új tervei vannak. Lendületesen lehuppant az asztalfőre, s vörös teát öntött magának, bögréje oldalán egy kissé kidomborodó, Szekhmet képmás díszelgett.
– Nem muszáj ilyen kegyetlennek lenned, nagyapa – jegyezte meg Theodora, a húga arcán átfutó haragot csillapítani óhajtván.
– Nektek pedig nem kellene ilyen puhának lennetek! – morrant rájuk az öreg, miután nagyot szürcsentett rooibos teájából.
– Kit neveztél puhának, te holdkövület?! – kapta dühös macskatekintetét nagyapjára Sitara.
– Azonnal vond vissza! – sziszegte baljósan Bászthotep.
– Vonja a fene! – szegte fel kevélyen állát a hercegnő.
– Még egy ilyen, és képen töröllek! – fenyegette az öreg, arany macskaszemeiben vészjósló szikrák pattogtak.
– Ha koszos lesz a képem, és törlést igényel, majd elintézem magam!
– Elég már! – emelte fel hangját a kedvetlen királynő. – Ne veszekedjünk most!
– Erről jut eszembe! – szúrta közbe a hercegnő, hangjában már a szokásos gúny játszott. – Írisz és Horumesz nem csatlakoznak a műsorra?
– Nem – felelte Thea kimért fejrázás kíséretében. – Csak hárman leszünk. Nem sok időt tölthetünk már így együtt, mielőtt...
– Mielőtt? – kérdezte Tara türelmetlenül. Theodora elgyötört sóhajt hallatott.
– Mielőtt a nővéred eleget tesz uralkodói kötelességeinek – felelte a királynő helyett Bászthotep leplezetlen elégedettséggel. – Elutazik a Zöld-tenger* legnemesebb szigetére és hozzámegy a mínoszi birodalom* örököséhez!
– Milyen csodás nekem! – bukott ki végül Theából a gúnyos megjegyzés. Tara el is tátotta a száját rendesen, de tetszett neki nővére őszintesége. Nagyapjuknak már annál kevésbé.
– Az – vágta rá az öreg, unokája szarkazmusát szándékosan figyelmen kívül hagyva.
– Miért lenne Kréta pont a legnemesebb sziget? – csatlakozott Tara is a kötekedéshez, mert hát nehogy már ő maradjon ki a beszólogatásból. – Van még annyi másik... Ott van például Korfu, állítólag az a legzöldebb! Az uborka náluk a legzamatosabb! Vagy Naxos, ahol a legédesebb borokat lehet inni! Rodoszon puccos, díszes arénát építettek, ahol lovas szekérhajtó versenyeket lehet nézni...
– Figyelemreméltó, hogy van, ami megmaradt benned a hellászi tanórákból – mormogta az öreg. – Ám a különálló hellászi szigetállamok közül mégis a Kréta központú mínosziak bírnak jelenleg a legnagyobb hatalommal és befolyással.
– Ők a bikamániások, igaz? – kérdezte Sitara, bár biztos volt a válaszban. – Bikakultuszosak, bikaszerű, szarvas istenségeket imádnak. Nálunk is vannak patás istenek, de fel sem érnek a macskák erejéhez! Nem is értem, miért kell nekünk a krétaiakkal közösködni! A máguskám is megmondta, hogy még mágusaik sincsenek, alig pár szárnyas alakváltó, látó és harcos. Ha nem a borért és szórakozásért, szerintem tök felesleges olyan messzire elhajóztatnunk a seggünket, csak hogy az ő bikaimádó seggüket nyalhassuk! Vagy várj? Arra számítasz, hogy majd ők fogják nyalni a mi macskaimádó seggünket?
– Fejezd be, Sitara! – förmedt rá az öreg. – Nem értesz semmit a politikához, pedig illene! Az isteneink is kijönnek majd egymással, ha mi úgy teszünk, még pedig úgy fogunk tenni! Szükségünk van Kréta erőforrásaira!
– És az istenek ezt szerinted jó szemmel nézik, nagyapa? Hogy te próbálod megmondani nekik, mit tegyenek? Ráadásul olyan felszínes, önző dolgokért, mint a stratégiai hatalom!
– A felszín a mélység kezdete, az önzés a túlélés. Tán nem arra teremtettek minket az istenek, hogy túléljünk?
– És az lenne az ára, hogy a testünkkel fizetünk érte? – kérdezett rá jelentőségteljesen a hercegnő. Kivételesen ő próbált meg kiállni nővéréért, aki rendesen meg is lepődött ezen. Thea hálás volt húgának, amiért ilyen kitartóan igyekszik lebeszélni nagyapját terveiről, bár tudta, sajnos hiába. Ami eldőlt, eldőlt, döntéseiket már nem másíthatják meg az utolsó pillanatban, másrészről nem is volt biztos benne, hogy képes lenne rá. Bár egyetlen porcikája sem kívánta az érdekházasságot Minotos Cassius fiával, elméje még hitt nagyapja és Horumesz által felhozott, jelenleg nehezen támadhatónak bizonyuló érveknek. Sitara minősítő megjegyzésekkel való dobálózása pedig aligha veheti fel ezen érvekkel a versenyt.
– Házassággal, az nem ugyan az! – állította az öreg.
– Nem lesz kötelező tehát a nővérem számára, hogy neve és címe mellett testét is megossza leendő férjével? – kérdezett rá gúnyosan a hercegnő.
– Természetesen az lesz!
– Elég már! – csattant fel Thea. – Tara, értékelem a próbálkozást, de hiába. Az eljegyzés és házasság meg fog történni! De addig is, örömmel venném, ha nem minden vitánk leendő házastársam körül forogna!
– Igaz! – bólintott Bászthotep. – Sokat kell még készülnünk, és délben indulunk a szavannákra! Együnk végre!
Theodora egy adag nyúlpástétomot szedett a Foltosnak odakészített kis méretű aranytálkába. Az eddig magát tisztogató macska kinyújtózkodott, majd a lehető legóvatosabban az ételhez hajolt, s tesztelésként megnyalintotta azt. Amint nyugtázta magában, hogy az eledel számára megfelelő lesz, dorombolva falatozni kezdett a kocsonyaszerű finomságból. Sitara nővére kedvencét nézve Anura gondolt, s máris rekorderővel hiányolta barátját.
Hamarosan a királyi család is hozzálátott a reggelihez, de pár falat után a hercegnő nem bírta ki, hogy újabb kérdést szegezzen nővérének.
– Hány éves is ez a mínoszi férjjelölt tag? Klósz Kessziusz, vagy ki a macskafarka?
– Claus Cassius! – oktatta ki nagyapja, míg Thea csak fájdalmasan sóhajtott. – Az ifjú trónörökös nemrég töltötte tizennyolcadik életévét.
Sitara döbbenetében nagy hévvel prüszkölte ki az éppen felszippantott narancslevet, amely így váratlan öntetként csorgott le az előtte álló sült nyúlon.
– Micsoda?! Fiatalabb, mint a fivérünk!
– Minél fiatalabb, annál jobb – állította Bászthotep. – Így könnyebb lesz irányítani. Mivel férfi, ha idősebb lenne, bizonyára ő igyekezné uralni a nővéredet. Ezzel a hat év korkülönbséggel még van esélyünk!
– Remek. Egy fiút nevezhetek majd a sógoromnak – akadékoskodott a hercegnő.
– Inkább mennél hozzá te? – kérdezte nagyapja, s Tara máris megbánta kérdését.
– Nagyapa... – állította volna meg Thea, ám az öreg, ha már belelendült, nem hagyta annyiban.
– Még hogy én?! – puffogott Sitara.
– Most, hogy Szekhemré lemond a főpapi rangjáról, férjjelölt nélkül maradsz!
– Igen! Végre-valahára!
– Á-á-á! – torkolta le az öreg. – Nem húzod ki magad ilyen egyszerűen a kötelességeid alól! Valóban átvállalhatnád nővéredtől ezt a házasságot, így ő számára megmarad a lehetőség, hogy egy még erősebb birodalom uralkodójával kössön házasságot!
– Hogyan?! – háborgott az oroszlánlány. Igazán szemétnek érezte magát, amiért esze ágában sem volt beugrania nővére helyére, de nem sokáig volt rákényszerítve erre.
– Szó sem lehet róla! – vágta rá Theodora, a reggel folyamán talán először tért vissza igazán határozottsága. – A húgom nem megy hozzá egy külföldihez sem! Emlékezz nagyapa, ez szerepelt anya végrendelkezésében, és ezt szeretném én is! Nem száműzzük külhonba egy idegen udvarba!
– Thea... – motyogta Tara meglepetten. Ezek szerint... talán az egész főpapnősdi azért kellett, hogy ne egy idegen herceghez és, vagy trónörököshöz kelljen hozzámennie, hanem legalább egy hazafihoz? – tanakodott teljesen ledöbbenve. Ez mit sem változtat az érdekházasság elleni kitartó lázadásán, de... legalább a nővére úgy tűnt, egész sokat igyekszik tenni az érdekében.
– Egyébként is, úgy észszerű, ha én megyek hozzá, már csak a te érvelésedet is felhozva, nagyapa – folytatta a királynő. – Sitara rangja hercegnői, ha egy herceghez megy hozzá, egyenlők lesznek, vagyis leginkább a férfié lesz a döntések joga. Ám ha én királynőként megyek a herceghez, valóban lehet felette némi hatalmam. Így előnyös.
– Valóban – ismerte el Bászthotep. – Ez esetben, Sitara, a soron következő ámon-főpap jelölthöz fogsz hozzámenni!
– Tessék?! Nem! – csattant fel az oroszlánlány. Bár legalább már abban biztos lehetett, hogy külföldre nem fogják férjhez adni, ő legszívesebben egyáltalán nem házasodott volna meg. – Nem megyek senkihez, akihez nem akarok! Lehet, hogy sohasem akarok megházasodni, és...!
– Hozzámész, és kész! – dörmögte az öreg. – Vita lezárva!
– Nincs lezárva! Nem megyek!
– De igen, mész!
– Nem!
– Hagyjátok végre abba! – állította le őket Theodora. – Sitara – fordult villogó szemű húgához –, ezt még megbeszéljük! Nagyapa – nézett jelentőségteljesen az öregére –, majd én megbeszélem Sitarával!
– Ne húzd túl sokáig! – morogta az öreg beleegyezése végett. – A legvalószínűbb napos főpapjelöltet ugyanis én már futtából ismerem. Akhenamon kevély és kérkedő egy ficsúr, közel sem olyan szimpatikus, mint Szekhemré volt, amikor még tudta, mi az a tisztelet. De a ficsúr legalább nem egy hitehagyó eretnek és nem szokása a halogatás. A te esküvőd után Sitara újabb eljegyzését is megejtjük!
– Később megbeszéljük ezt is – hárított Theodora, s úgy tett, mint akit nagyon lefoglal az előtte heverő libacomb.
– Remek – duzzogott Tara gúnyosan. Hát a nővérétől is ennyire telt. Egy, a korábbi férjjelöltnél sokkal idegesítőbbnek ható naposhoz még mindig hozzá kell mennie. – Csodálatos!
– Szerintem is! – mondta ki a végszót Bászthotep, ezúttal is nagyvonalúan elnézve unokája szarkazmusa felett.
A reggeli maradék része kényelmetlen, nyomott hangulatban telt. Szinte harapni lehetett a feszültséget a levegőben, az étkezők vontatott mozdulatai nyílt elégedetlenségükről árulkodtak. Azaz csak Tara duzzogott és Thea szomorkodott főleg, Bászthotep meglehetősen elégedetten morgolódott a bajsza alatt. Foltos, a csupasz lánymacska pedig igazán jóízűen falatozott most már a második adag elé rakott nyúlpástétomból.
Amint befejezték az étkezést, Sitara szinte felugrott helyéről, majd sebesen átviharozva a szobán, s a díszes ajtószárnyakat kivágva kirobbant a folyosóra.
– Ne feledd! A dél utáni órában indulunk a királyi kikötőből! – kiáltott még utána nővére, amire fáradt sóhaj és szemforgatás volt reakciója.
– Úgyis el fog késni, mint legutóbb is! – jegyezte meg csípősen Bászthotep. – Változhatunk át megint a folyón. Még szerencse, hogy a kapitány harcos volt, mert ha macska vagy sakál, próbálhattuk volna mancsokkal kikormányozni a hajót a partra!
– Az vicces lett volna, nem de, nagyapa? – fordult vissza Tara pimaszul vigyorogva, majd ezzel a végszóval távozott a helyszínről. Testőrei szó nélkül szegődtek a nyomába, s olyan nesztelen léptekkel követték, hogy egyszer még meg is örült, hátha lerázta őket. Utána rá kellett jönnie, hogy mégsem. Utolsó beszólásából származó kis örömét vesztve, csalódottan fogott újra duzzogásba. Bár ez már több volt annál.
Sitara mérges volt, haragos, teljesen fel volt háborodva, amiért családja ilyen megalázó, kellemetlen helyzetbe kényszeríti. Menjen hozzá valakihez, mert más módon úgysem járulhatna hozzá családja uralkodói tevékenységéhez? Menjen hozzá ahhoz, akit ők választanak, mert az ő szava nem ér többet egy nemes tárgyénál, egy rabszolgáénál? A rabszolgatartást már a legelső macskadinasztia betiltotta a kettős birodalomban, mégis, ő hercegnő létére úgy érezte, efféle szerepkörbe kényszerítenék. Tegye, amit mondanak, fogadjon el mindent úgy, ahogy ők akarják? Menjen hozzá a legújabb főpapjelölthöz, és egy szava se legyen, mert legalább nem kel külföldre, egy idegenhez feleségül mennie? Nem akarta elhinni, hogy mindazok után, amiken keresztül ment, még mindig ezek lennének egyedüli lehetőségei.
* Zöld-tenger = Földközi-tenger. Az ókorban így utaltak a ma nemzetközi nevén Mediterrán-tengerre, mivel színe a partközelben türkizzöldnek, nagy távolságból zöldeskéknek hatott.
* Az egyiptomi Újbirodalom idejében (itt I.e. 1400-as években) a Krétán kialakult mínoszi kultúra második virágzását élte a Thérai vulkánkitörés (I.e. 1616) után. A mínosziak a hellászi civilizáció első stratégiailag jelentősebb erővel és meghatározóbb kultúrával & hitvilággal (főként bikakultusz) rendelkező népcsoportja voltak. Kultúrájuk központja később is Kréta szigete maradt és még a környező szigetekre terjed ki.
Korábban ez a kép volt a fejezet elején, de sajnos elég rossz felbontású, így inkább csak ide a végére teszem be. Ha nem épp manga stílusban, fekete cicafülekkel képzelem el Sitarát, akkor ez a modell a képeken egész jól megtestesíti, ahogy én őt látom ;)